MEGYÜNK HAZA

MEGYÜNK HAZA

(játék egy részben)

                        SZEMÉLYEK:

                                               GYULA, ötvenes

                                               MATILD, az anyja

                                               JÚLIA, negyvenes úrhölgy

                                               IRMA, harmincas, Gyula „titkárnője”

                                               ANNA, negyvenes, molett, segédszínész

                                               ÁPOLÓ, harmincas, testes férfi

                        A SZÍN: egy szanatórium tágasabb, kietlen fogadó helyisége,

                                    az 1930-as évek egyikének telén.

               

                              A játék során Juhász Gyula szövegei és Friedrich Nietzsche

„Imígyen szóla Zarathustra” (Wildner Ödön fordításában) műve

idéződnek.

1; GYULA, MATILD, ÁPOLÓ

Gyula tolószékben ül, csíkos pizsamát, köntöst visel. Lábán papucs, a derekáig egy meleg takaróba bugyolálták.

A tolószék mellett asztal, viaszkos vászonnal leterítve. Az asztalon nagy tányér rétes, kancsóban tea, poharak.

Matild néni akadozva olvas fel a fiának. Nehezen is látja a betűket, nem is igen érti,

hogy mire jó ide  ez a szöveg.

Gyula tág pupillával a semmibe mered. Eleinte, ha szól is, alig artikulál.

MATILD        „Imhol: a félelmetesek. A ragadozó állatot hordozzák magukban.

                        És nincs egyéb választásuk, hanemha az élvezet vagy a maguk

                        marcangolása. És még élvezetük is a maguk marcangolása.”

                        Még mindig nem vagy éhes, kisfiam?

Gyula szeme egyet moccan, ennyi a válasz. Matild nagyot sóhajt, megkeresi, hol tartott a szövegben.

MATILD        „Még emberekké se lettek. Ezek a félelmetesek. Hadd prédikálják

                        az  elfordulást, az élettől elfordulást és pusztuljanak maguk is.”

                        De mért is kell ebből felolvasnom? Tényleg jót tesz ez neked,

Gyuszi?

Gyula szeme meg se moccan. Matild nagyot sóhajt, folytatja.

MATILD        „Imhol: a sorvadó lelkűek, alig születtek s máris a fáradtság és a

lemondás tanait sóvárogják. Szívesen meghalnának és szeretnék, ha mi

            ezt az akaratukat helyben hagynánk. Vigyázzunk, nehogy felébresszük

ezeket a holtakat! És megsértsük ezeket az eleven koporsókat!”

Miket nem követel az a nő! Hogy ilyen szörnyűségeket ír elő!

Ugye te se szereted ezt hallani?

Gyula tekintete az anyjára fordul, aztán a semmibe vissza.

MATILD        Rétest, kisfiam? Hajnalban sütöttem. Káposztás meg almás.

                        Szereted. Sok porcukorral. Teát? Később? Olvassak még ebből?

Gyula nem reagál. Matild a könyvből.

MATILD        „Találkozik velük beteg vagy aggastyán. Vagy holttest. Rögtön azt

                        mondják, nyilvánvaló az élet hívsága. Pedig csak az ő életük hívsága

                        lőn nyilvánvalóvá és a szemüké, amely a létnek ezt az egyetlen

                        látványát látja. Vaskos búskomorságba burkolózva és sóvárogva az

                        apró történeteket, amik halált hoznak, így várakoznak fogukat összeszorítva.

                        Avagy nyalánkságok után nyúlnak s közben gúnyolják gyerekségüket,

                        csüngenek szalmaszál életükön és gúnyolódnak, hogy szalmaszálon

                        csüngenek. Ez a bölcsességük…”

Gyula magának motyogja.

GYULA         Bolond, aki élve marad.

MATILD        Hogy?

GYULA         De még oly bolondok vagyunk.

MATILD        Mit mondasz?

GYULA         Élni a legnagyobb bolondság az életben.

MATILD        Jaj, kisfiam!

Gyula az anyjára néz, halvány mosollyal.

GYULA         Ez van odaírva.

MATILD        Mi? Ja! Ez, tényleg. Kívülről tudod?

GYULA         Tudom.

MATILD        Akkor mért kell nekem…?

GYULA         „Az élet csupa kín”- mondják mások, és nem hazudnak.”

Matild megkeresi az idézett szöveget.

MATILD        Igen, szó szerint.

GYULA         „Tegyetek róla, hogy megszűnjetek! Tegyetek róla, hogy az élet

                        megszűnjék, amely csupa kín! Öld meg magad! Lopd el magad!

                        A kéj bűn! Ne nemzzünk gyermekeket!”

Matild felzaklatva csapja össze a kötetet. A lapok közé dugott cetlik mutatják a

kijelölt részleteket.

MATILD        Ezt bezzeg fújod. Szörnyű. Milyen ember az, aki ilyesmikre

                        gondol? És még le is írja! Istentelen! Az ilyenektől fájdul meg mindig

                        a fejed, Gyula. Borzasztó alak. Ezért lettél beteg. Te meg a barátaid.

                        Mind bolondok vagytok ti mai költők, vagy kik is vagytok ti!

Gyuláról leolvad a félmosoly, megint a semmibe mered.

MATILD        Egyél rétest! Igyál teát! Kérlek! Olyan nagyon sovány vagy!

                        Istenem, maradtál volna inkább novíciusnak. Már régen

                        plébános lehetnél. Kanonok. Akár püspök!

GYULA         Hálót fon az est.

MATILD        Mit…? Ki?

GYULA         A nagy barna pók.

MATILD        Hol?

Matild kissé ijedten néz körül. Pókot nem lát. Az ápoló jön be. Magabiztos,

harsány.

ÁPOLÓ          Nomácska, „tanár úr”!

MATILD        Jó napot.

ÁPOLÓ          Itt vagyunk, hol vagyunk, hogy vagyunk, jól elvagyunk?

MATILD        Köszönjük.

ÁPOLÓ          Csókolom, réteske, ettünk már?

MATILD        Megkínálhatom?

ÁPOLÓ          Világért se, talán, ha marad. De ettünk, csipegettünk?

MATILD        Még sajnos…

ÁPOLÓ          Muszáj! Éhgyomorra pirula nem jó. Így hogy adjuk be, „tanár úr”?

                        Be kell venni a bogyóit, „tanár úr”. Vagy megint dühöngeni akarunk?

                        Vagy hallgatni, tátogni, mint partra dobott ponty? Nyáladzni? Ajajka!

                        Azt mi nagyon nem szeretjük. Anyuka attól szomorú. Igaz-e, kisbeteg?

Az ápoló a köpenye zsebéből kisebb üveget vesz elő, megrázza, mutatja Gyulának.

Gyula tekintete nem moccan el a semmiről. Matild megint sóhajt.

MATILD        Egy kicsit később…

ÁPOLÓ          De nem érek rá, sok a kuncsaft.

MATILD        Talán… tessék nálam hagyni.

ÁPOLÓ          A néni beadja neki?

MATILD        Hármat kell, ügye?

ÁPOLÓ          Hármacskát, ügye.

MATILD        Majd én elintézem. Ha nem nagyon tilos.

ÁPOLÓ          Tilosnak éppen nagyon tilos, de maga egy arany, drága.

Az ápoló Matild tenyerébe számol három tablettát, Matild leteszi az asztalra. Az ápoló a réteses tányér mellé az üveget, aztán sóváran gusztálja a süteményeket, közben.

ÁPOLÓ          Hallja, „tanár úr”? Magának aztán tündér a mamácskája!

                        Bár nekem lenne ilyen! Mi? Öregfiú! Hahó! Halló!

                        Nézzünk ám rám, ha magához beszélek!

Gyula nem reagál az ápolóra, Matild mentené a helyzetet.

MATILD        Az ápoló úr édesanyja is biztos…

ÁPOLÓ          Az is biztos! Csak hát elvitte a spanyolnátha.

MATILD        Ó, az borzasztó…

ÁPOLÓ          Az az volt. Na! Ember! Együnk már rétest! Mert hogy

                        a káposztalevest utálja, azt értem. Mi? Annyira azért

                        mégse vagyunk bolondok, hogy azt a moslékot együk,

                        ha kerül az asztalra más is. Ha az a drága jó édesanyánk

                        sütikéztet. Hát engem szinte zokogásra késztet, amilyen

                        illata van ezeknek.

MATILD        De vegyen el egyet nyugodtan…

ÁPOLÓ          Á, nem.

MATILD        De hátha étvágyat csinál a fiamnak.

ÁPOLÓ          Na! Azt is bírok. Étvágyat csinálni. Mi? „Tanár úr!” Ezt nézze!

                        Ettől mindjárt az állára csurran az a csecsemős nyála!

Az ápoló kivesz egy rétest, hatalmasan beléharap. Mindjárt nyúl is egy

másikért. Gyula nem reagál.

ÁPOLÓ          Hmmmm! Ez! Ez aztán! Mennyei! Hű, de jó! Finom!

MATILD        Nézzed, Gyula, de szépen eszik az ápoló úr!

ÁPOLÓ          Megőrülök, micsoda ízek! Mama, mamácska, maga…maga!

                        Tényleg bömbölni fogok!

MATILD        Látod, hogy ízlik az ápoló úrnak, Gyula!

ÁPOLÓ          Isten! Isteni! Hát felfalom az egészet!

Gyula tekintete az ápolóra fordul, aki provokatívan zabál.

MATILD        Tessék csak, majd…

Kintről iszonyú üvöltés, ordítozás, aztán éles, szaggatott csengőhang.

Matild ijedten felpattan.

Az ápoló rágás közben megdermed, aztán ingerülten.

ÁPOLÓ          Hogy az a rossebke márka!

MATILD        Jesszusom!

ÁPOLÓ          Semmi, néni, maguk azért pihegjenek…csak nyugodtan.

Az ápoló kirohan az ordítozás irányába, már ő is üvölt.

ÁPOLÓ          Mi a kendermagos kacskaring folyik ottan, hé!

                        Odamenjek? Nomárka, odamegyek! Az anyád, teeee!

 Matild borzongva, mégis kíváncsian követi a kijáratig, egy pillanatra kilép.

Gyula váratlanul, villámgyorsan mozdul, felpattan, kis híján hasra esik a pokrócban,  magához ragadja az üveget, zsebre rakja, siet vissza a tolószékbe. Leül, a pokrócot igazgatja, amikor az anyja visszatér. Matild félreérti a fia fészkelődését.

MATILD        Szörnyű egy hely ez…Gyula? Felkelnél? Ne kelj fel, majd én…

                        Ó, istenem, csak nem hozta meg ez a nagydarab ember mégis az

                        étvágyad?

Gyula biccent, de nem mer az anyja szemébe nézni.

Matild felkap egy rétest, tör belőle egy falatnyit, Gyula szájához nyomja.

Gyula elfogadja, étvágy nélkül nyammog. Matild fájdalmas szeretettel néz le rá, aztán a székért megy, leül a fia mellé. Eteti. Egy jókora fehér kendőt köt partedlinek.

 Gyula a falatok felét rágás után a szájából kiforgatja.

 Az anyja puszta tenyérrel letörli a nyálas pépet róla, a nagyját a kendőbe.

Odakint az üvöltés lassan elcsendesedik.

MATILD        Elég sós és borsos? Vagy ennél almást inkább?

                        A legközelebb hozzak mást? Pitét? Kaptunk ám egy nagy

                        kosár diót is a húgodéktól. Csókoltatnak. Majd megint bejönnek

                        ők is. Ha addig haza nem engednek. Karácsonyra lehet.

                        A professzor úr mondta. Akkor majd jó lesz újra minden.

                        Ugye? Nem lesz nekünk semmi gondunk. Például…majd törünk

                        diót. Diós bejglit sütünk! Jövő vasárnapra azt hozzak? Azt majd elvégzem

                        már pénteken, annak jó, ha áll két napig. És akkor jövök majd mise

                        után. Teát kérsz, kisfiam? Beveszed a nyugtatókat?

Matild az asztalhoz megy, végre rendesen megtörli a kezét, teát tölt egy pohárba,

felkapja a tablettákat, visszalép a fiához. Az elsőt Gyula szájába nyomja.

MATILD        Ugye már bánod? Hogy nem tartottál ki. Papnak.

GYULA         Halott.

MATILD        Ki halott?

GYULA         Isten.

MATILD        Jaj, dehogy halott!

GYULA         Buzi.

MATILD        Isten? Miket beszélsz?! Gyula!

GYULA         Barna pók.

MATILD        Vedd be, mind a hármat be kell szedni!

Matild beerőszakoskodja a tablettákat Gyula szájába, utána megitatja a fiát.

A kendővel letörli a fia arcát és elöl a pizsamáját.

Hosszabb csend után Gyula egyre érthetőbben beszél.

GYULA         Másnap, temetés után.

MATILD        Mikor másnap, milyen temetés után, kisfiam?

GYULA         Megkapta a civil ruháit.

MATILD        Kicsoda?

GYULA         Ő.

MATILD        Ki?

GYULA         Én.

MATILD        Te?

GYULA         És a májusi alkonyatban egyedül és szívdobogva indult az állomásra, hazafelé.

MATILD        Te?

GYULA         Ő.

MATILD        Az a fontos, hogy végre megint „érthetően” mondod ki a szavakat, Gyuszikám.

                        Hogy szólsz egyáltalán!

GYULA         Nem mert visszanézni a nagy, sárga épületre, amelynek tornyában éppen akkor angelusra csendítettek.

MATILD        Értem már. Ez akkor volt… De mért beszélsz úgy magadról, mintha te

                        nem te lennél, hanem valami ő?

GYULA         Megőrült, maga szerencsétlen!?

Matild rémülten fordul meg abba az irányba, amerre Gyula az imént még a barna pókot „látta”.

GYULA         Én élni akarok! Zokogott. A fiatal novícius. És tépni kezdte magáról a reverendát.

MATILD        Pedig ki kellett volna tartanod papnak, Gyuszikám. Apád is azt akarta

                        volna… Pap. Inkább szerzetes. Amilyen félénk kisfiú voltál…

                        Emlékszel, a Schönfeld bácsihoz se mertél átmenni. Sóért, paprikáért

                        anyának. A fűszereshez. Inkább azt füllentetted, elveszítetted a pénzt, és…

GYULA         Légy csöndesen! Szólt fojtott hangon. Légy csöndesen és ne félj!

MATILD        Ki?

GYULA         Én szeretlek téged és csak én szeretlek téged és csak téged szeretlek.

MATILD        De hát én is nagyon szeretlek téged!

GYULA         Olyan szép ez és olyan kevesen értik. …

MATILD        Látod, ez nagyon is igaz!

GYULA         Ijedten húzta magára a takarót.

Matild belezavarodva igazítja el Gyulán a takarót.

MATILD        A… takarót?

GYULA         Várt egy ideig, majd visszabújt az ágyába.

MATILD        De hát most húzta magára… Semmit se értek!

GYULA         Pár perc múlva a magiszter suhant végig a dormitóruimon és gyanakvó pillantással figyelte őket.

MATILD        Amikor novícius voltál, most arról mesélsz?

Gyula az anyjának teljesen váratlan erővel, tökéletesen artikulálva fogalmaz.

GYULA         Az ő ártatlan szíve megriadt ettől a különös közeledéstől. Sajnálta ezt a szegény, beteg lelket. És nem volt elég ereje és bátorsága ahhoz, hogy elöljáróinak fölfedezze a dolgot. Részvéttel látta társa vergődését és nem akarta tönkretenni őt. Régi kétségei föltámadtak újra. Ha isten a végtelen jóság, akkor mért oltott ilyen rossz szenvedélyt egy lélekbe? Ha isten a végtelen tökéletesség, akkor mért ilyen tökéletlen a világa? Ki tudja? És először borzongott meg e szörnyű gondolatra. Talán nem is Ő ennek a világnak a fejedelme, hanem a Sátán?

MATILD        Mindig megijesztesz az ilyenekkel, Gyuszi.

GYULA         Gyümölcseiről ismerjük meg a fát, mondotta az Üdvözítő, aki egy magasztos és tökéletes élet után a kínok kínjától általverten kiáltott fel: mért hagytál el engemet?

MATILD        Szóljak az ápoló úrnak, hogy megint nagyon fáj a fejed?

GYULA         Az ismeretlen fa gyümölcsei: tenger bűn, nyomor, szenvedés, halál, kárhozat.

MATILD        Talán rossz gyógyszert vettél be?

GYULA         Ki tudja, a Sátán, aki körüljár, mint ordító oroszlán, keresvén, kit tépjen szét, nem hatalmasabb-e a Jóságnál, ami mindig gyöngébbnek bizonyul e földön. Nem a Sátáné lesz a végső győzelem?

MATILD        Inkább hallgass, Gyula!

Amilyen váratlan erővel felindult, most éppen olyan váratlanul zuhan Gyula vissza.

Megint alig artikulál.

GYULA         Kezdte elhanyagolni az imádságait.

Matild a sírás határán.

MATILD        Ezt nem szabadott volna!

GYULA         Halott.

MATILD        Nem!

GYULA         Buzi!

MATILD        Ne!

Matild csendes sírásra fakad. Gyula bámulja.

                                                          

2; GYULA, MATILD, IRMA, ÁPOLÓ

Irma siet be. A válláról táska lóg le, a kezében egy szépecske ádventi koszorú.

Gyula visszatér a belső világba.

IRMA             Csókolom, már itt is… Mi történt, Matild néni?

MATILD        Semmi.

IRMA             A mester…jobban van?

MATILD        Bevettük az orvosságot.

IRMA             Az jó! Nagyon jó. És? Végre megszólalt ma? Vagy…

MATILD        Mért is kell Gyulának ebből a szörnyű Nietzschéből felolvasni?!

IRMA             Nem én találtam ki.

MATILD        Tudom, drága. Az a nő.

IRMA             Ő konzultált Lilly doktornővel Pesten, aki…

MATILD        Isten él és él… és él, és nem… buzi!

IRMA             Buzi? Uramisten! A mester…

MATILD        Persze, hogy megbünteti!

IRMA             A mestert az isten?

MATILD        Hát ki? Irmácska? Mi mástól zavarodott volna ennyire össze?

IRMA             Az…egész világ, mostanában, Matild néni…

MATILD        A világ nem!

Matild zaklatottan kimegy. Irma pár lépést tesz utána, az ajtóban megáll, visszafordul, Gyula tekintetét keresi, nagy nehezen egy rebbenésnyit megkapja, erre elmosolyodik.

IRMA             Tiszteletem, mester! Látom, sikerült anyukát újra…

                        Ne haragudjon, hogy beleszólok, mert nem, isten mentsen, de

                        anyukát nem kéne. Ismeri, mennyire érzékeny.

Gyula nem reagál. Irma észreveszi, hogy még mindig a kezében van az ádventi

koszorú. Mutatja.

IRMA             Hoztam! Ádventi. Szép, ugye? Á, a piacról, olcsó volt.

                        De szép. A gyertyákat is megvettem, ahogy megbeszéltük…

                        az anyukával. Megadjuk a módját, ahogy azt kell. Igaz?

                        Megmutatom a gyertyákat? Nézze csak!

Gyula nem néz oda. Irma a táskából elővesz három jókora lila és egy rózsaszínű

gyertyát. Mutatja, aztán ráhelyezi őket a koszorúra.

IRMA             Ezekért külön alkudtam, a temetőnél. Így ez is olcsóbb volt.

                        De ők is szépek. Így együtt. Ha visszajön Matild néni, az elsőt mindjárt

                        meg is gyújthatjuk. A bűnbánat kezdetét. Vagy gyújtsam meg most?

                        Megvárjuk anyukát, majd ő.

Irma kifogy a szóból, teendőből. Csak áll az asztal mellett, bámulja Gyulát.

Hosszú csend után Irma témát talál, a táskához kap.

IRMA             Elhoztam a kéziratot a Holmiba. Majd lenne egy-két apró javítás,

                        amit, ha a mester egyetért velük… És levél is jött egy!

Irma előkap egy borítékot a táskából, mutatja.

IRMA             Feladó címzés nincs. Biztos egy hóbortos hódolója, nem?

                        Elolvassa? Felbontsam?

Gyula megint csak nem reagál, Irma leteszi az asztalra a borítékot.

IRMA             De azért jobban van, ugye? Jobban kicsit? Majd…

                        Maga ismerhetné a legjobban önmagát, mester. Ilyen a…

                        zsenisors, nem? Úgy értem, a kedély, hullámokban…a fejfájás,

                        a melankólia…

                        De az a brutális ápolója, vagy valamelyik másik nem bántotta,

                        ugye? Vagy bántalmazták? Mester! Bólintson, mert ha igen,

                        én még ma délután a lakásán becsöngetek a professzor úrhoz és

                        olyan patáliát csapok, hogy…

GYULA         Tisza.

IRMA             Igen? Tisza? Azt tetszett mondani?

GYULA         Tisza.

IRMA             Értem. Tisza? Szeretne ott?

                        Most? Kéredzkedjünk el oda? Egy kis sétára? Hát…nagyon szutykos

idő van, de persze…

GYULA         Pók.

Irma értetlenül bámul a betegre. Gyula lassan Irmára fordítja a tekintetét.

IRMA             Jaj, istenem, hát ma se tetszik semmivel se jobban lenni!

Gyula mereven bámul Irmára, aki ettől egyre nagyobb zavarban.

IRMA             Vagy azért jobban? Sokkal jobban? Segítsek? Mit segítsek?

                        Fáj a feje? Ma hogyan fáj? Tompán? Őrjítően? Lüktet?

Az ápoló ballag vissza, Gyula tekintete rásiklik, aztán megint a semmibe.

ÁPOLÓ          Na. Most meg az a fejlövéses hadnagyocska. Hogy mért

                        nem bírt ennek is az a golyó egy kicsit beljebb csárdásozni!

                        Mi? Isonzotól, vagy honnan, egyenest a Pokolba…

IRMA             Jó napot.

ÁPOLÓ          Nomárka! Kézcsók. A néni?

IRMA             Kiment kicsit a…

ÁPOLÓ          No és a tablettákat beszedtük?

IRMA             Igen, úgy tudom, azt be.

ÁPOLÓ          Nagyon rendbenke. Ezt szeretjük. Nohát akkor…egy almás rétest

                        még csak-csak, nézzünk csak, koszorúka?

IRMA             Ádventi, tudja.

ÁPOLÓ          Ez az! Há’ Jézus a bolondokért is… Há’ nem?

Az ápoló a szájába töm egy almás rétest.

IRMA             Nyilván de.

ÁPOLÓ          Meg aztán kié a Mennyek országa, mi? A dilinyósoké!

IRMA             De az nem itt van.

ÁPOLÓ          A Mennyecske? Nem? Hát nem. Bár ha azt nézzük, nem olyan rossz

                        ám ez a szanatórium. Dolgoztam már keményebb helyeken is,

                        kisasszonyka. Higgye el, ez itt a Mennyek országa. Na. Dolgunkka van.

                        Csak még egy réteske, azt meg… hol az üveg?

IRMA             Milyen üveg?

ÁPOLÓ          A nyugtatós üveg. Kis barna. Ide tettem? Nem?

IRMA             Én nem láttam.

ÁPOLÓ          Akkor zsebre mégis?

Az ápoló kikutatja, tapogatja a zsebeit. Gyula tekintete a semmiből a padlóra rebben.

ÁPOLÓ          Azt a kenderkócát, akkor meg… amikor a hadnagyocskát

                        megfektettem, kiesett volna a…? Ó, pardonka, hogy a rosseb!

Az ápoló kisiet a helyiségből. Irma csak bámul utána.

IRMA             Brutális. Tényleg félek tőle. És ha belegondolok, mester, hogy

                        maga ennek meg a többinek ki van szolgáltatva… Mennyek országa!

                        Muszáj ebből a gödörből kikászálódnunk! Gyula! Maga…magának

                        nem itt kéne… Hiszen tudja, hogy maga… Hogy maga azért van itt,

                        mert… Jaj, bocsásson meg, csak fecsegek össze-vissza!

                        Ne bontsam fel a levelet? Vagy dolgozzunk, amíg el nem fárad? Vagy

                        olvassak egy részletet, ami Lilly doktornő szerint magát majd az

                        ifjúságra…? Erőre? Életre? Küzdelemre? Akaratra?

Gyula meg se rezdül. Irma a kezébe veszi a kötetet, találomra az egyik jelzésnél

kinyitja, beleolvas, aztán a fejét csóválva hangosan.

IRMA             „Oh, én akaratom! Te minden szükségnek megfordítója, te

                        szükségszerűségem! Óvj meg engem minden apró győzelemtől!

                        Te lelkem végzete, amelyet sorsnak nevezék! Te bennem lévő!

                        Te fölöttem lévő! Óvj meg engem, tartogass engem nagy sorsra.”

                        Ez tényleg, mintha magát intené, Gyula!

Gyula lassan reagál, Irma növekvő lelkesedéssel veszi tudomásul, hogy a költő kapcsolódik,

noha eleinte megint alig artikulálva.

IRMA             „És utolsó nagyságodat, akaratom, tartogasd legvégső művedre,

                        hogy kérlelhetetlen lehess győzelmedben! Oh, kit nem győzött még

                        le győzedelme? Oh, kinek szeme nem sötétült el ebben a mámoros

                        félhomályban? Oh, kinek a lába nem tántorodék meg és felejtett el

                        állani? Hogy egykoron kész legyek, érett legyek…”

GYULA         Nagy Dél.

IRMA             Nagy dél?

GYULA         Nagy.

IRMA             „Kész és érett, mint izzó érc, villámmal viselős felhő és tejjel teli

                        emlő, kész önmagamra és legrejtettebb akaratomra…”

GYULA         Dél. Ami Éjfél is.

IRMA             „Nyílvesszeje után sóvárgó íj, csillaga után sóvárgó nyílvessző.

                        Csillag, kész és érett, delelőjén, izzó, átalszúrt és boldogított megsemmisítő

                        napsugarakból …”

GYULA         Minden szükségek megfordítója.

IRMA             „A nap maga is kérlelhetetlen nap-akarat..”

GYULA         Én szükségszerűségem.

IRMA             „Tartogass engem a győzelemre!”

GYULA         Vérbajom.

IRMA             Hogy?

GYULA         Vérbajom.

Irma tátott szájjal mered Gyulára, nagyot nyel.

IRMA             Imígyen szóla…

GYULA         Én átkom, bűnöm, örök ihletem, szent vérbajom.

Csend. Irma összecsukja a kötetet, leteszi az asztalra.

IRMA             Majd…a professzor úr szerint…de Lilly doktornő is…

GYULA         Ő is.

IRMA             A doktornő?

GYULA         Én. Ő. Dél és Éjfél vagyok.

Matild tér vissza, összeszedte magát. Most Irma van felkavarodva.

MATILD        Még a végén esni fog a hó.

Matild megnézi magának Gyulát és Irmát, aztán megörvend az ádventi

koszorúnak.

MATILD        Ó, a koszorú! Meggyújtjuk az első gyertyát?

IRMA             Persze.

MATILD        Nincs gyufánk.

IRMA             Azt is hoztam.

Irma a táskájában gyufát keres. Matild Gyulához megy, megsimogatja a fia

fejét, aztán a tenyerét a beteg homlokához szorítja.

MATILD        Te, te kis ördögfióka, te!

Irma jókedvet erőltet.

IRMA             Megvagy.

A skatulya gyufát mutatja.

IRMA             Gyújtsam? Vagy tetszik gyújtani? Esetleg maga, mester?

MATILD        Tegye csak maga, Irmácska.

IRMA             Én? Köszönöm.

MATILD        A zsidók is szoktak, nem?

IRMA             Én nem. De szoktak. Bár nem ádventnek hívjuk, de szoktak.

MATILD        Mindegy is az, csak szeretet legyen.

IRMA             Az…mindig van.

MATILD        A világ meg mindig pont olyan, amilyen? Igaz, kisfiam?

Gyula nem reagál. Hunyt szemmel élvezi az anyja érintését. Irma meggyújtja

az első lila gyertyát. Matild és Irma hosszan néznek a kis lángba. Matild ajka

imája közben hangtalanul mozog. Végül.

MATILD        És add, hogy teljesen gyógyuljon meg!

IRMA             Ámen.

Matild és Irma fájdalmasan egymásra mosolyognak.

MATILD        Hát…jó. Megyek. Menjek? Maga még marad, Irmácska?

IRMA             Lenne egy kis munka a…

MATILD        De eszegessék a rétest közben!

IRMA             Ó, majd a mester…

MATILD        Meg ne tudjam, hogy az az ápoló falta föl az egészet!

IRMA             Azt nem!

MATILD        Kisfiam? Legyél jó!

IRMA             De mért nem tetszik még egy kicsit leülni?

MATILD        Induljunk aztán együtt?

IRMA             Csak néhány apróság a mester szövegében…

MATILD        De nem zavarok?

IRMA             Dehogy tetszik!

MATILD        Gyula?

Gyula nem reagál. Matild leül.

Irma a táskából egy korrektúrát vesz elő, hozzá ceruzát. Matildnak magyaráz.

IRMA             A szerkesztő úr bejelölte a csiszolgatni javasolt részeket.

MATILD        Hogy jön ehhez?

IRMA             Szokás, anyuka. Apróságok. És még a télen lehozzák.

MATILD        Az jó lesz.

IRMA             A mester Baumgarten-díja miatt ez most sokkal több pénz lesz.

MATILD        Végre!

Irma elrendezkedik a munkához, aztán.

IRMA             Kezdhetem, mester?

Nézik Gyulát, ő nem reagál.

MATILD        Figyelj most, Gyula!

IRMA             Csak egy-két szó ám…majd…

MATILD        Maga kijavítja. Úgy is jó lesz, fiam? Jó lesz, drága.

Irma lapoz a korrekturában, egy résznél megáll. Olvassa.

IRMA             „Az íróasztal fiókját kihúzta és egy fénylő, sötét szerszámot

vett elő a fenekéről. A barátja revolvere volt (az), amit esztendők óta ott

tartogatott, többször mutogatta…és rávéste alig olvasható betűkkel:

ultima ratio.” A szerkesztő úr a fenekéről helyett az aljárólt

javasolja.

Kérdőn néznek Gyulára, aki nem reagál. Irma kijavítja a szót. Folytatja a szöveget,

néha megáll, Gyulára néz, reakció nincs, Irma javít.

IRMA             „Gyorsan zsebre süllyesztette, és mint az alvajáró, megindult az

állomás felé. Sietni kellett, mert a vonat már hangosan pöfögött

és éppen sípoltak, amikor a harmadik osztály egy üres szakaszába

beszállott. Még egyszer, utoljára visszanézett. A kis peron előtt,

a kijárónál egy öreg tót paraszt állott mereven, mint valami szobor.

Jól megnézte, szinte fölitta a tekintetével és magában azt gondolta,

ez az utolsó végvári, akit látok. A kalauz élesen sípolt, a vonat döcögve

és nyikorogva elindult. Az alacsony házak, az öreg babtisztérium,

a sárga gimnáziumi épület, a kopasz Kálvária és a virágzó temető,

a tujákkal és a ciprusokkal, sorban elmaradtak mellőle.

Matild észreveszi a borítékot, felveszi, megbámulja, forgatja.

Szabad volt egészen. Nagyot sóhajtott, a börtöne ajtaja megnyílt.

A vonat törpe fenyők közt, mosolygó napsütésben robogott vele

az ismeretlen állomás felé.”

                        Itt az ismeretlent hullámozták alá, mester! Gondolom azért, mert a

                        mester, azaz a főhős számára Budapest nem lehetett ismeretlen, mivel

                        oda tetszett járni az egyetemre, vagyis nem a mester, de a mester is, és…

MATILD        Ki írta ezt a levelet?

IRMA             Nincs címzés, tetszik látni.

MATILD        Nem bontja fel?

IRMA             Majd…

MATILD        Gyula! Leveled van!

Gyula nem reagál. A nők nézik. Matild visszateszi a levelet az asztalra, Irma

akadozva folytatja az olvasást, javítást.

IRMA             „Repülni, repülni!- ismételgette magában. A kerekek kattogásának

végtelen melódiájába ringatta a lelkét. Egyedül volt, szabad volt,

úr volt a sorson, mert zsebében érezte a hatalmas fegyvert, a...”

MATILD        Már akkor is ezen járt az a buta fejed, fiam.

IRMA             Ez csak egy kisregény, Matild néni.

MATILD        Az…

IRMA             Folytatnám.

MATILD        Bocsánat, drága.

IRMA             „A szíve hangosan kalapált, amikor a vonat berobogott a népes

pályaudvarra, ahol senki se várta. De mégis, mintha egy szikár,

sötét árnyalak leselkedett volna rá, a szabadító.”

MATILD        Kicsoda?!

IRMA             Anyuka, kérem…

MATILD        Megrokkanni a gondolkodásba?

IRMA             Inkább a magányba, Matild néni.

MATILD        Magányba. De hát mitől lett az én fiam magányos?

IRMA             Minden zseni magányos.

MATILD        Akkor ne legyen zseni! Mi az, hogy zseni? Jó, nem lett pap.

                        De a tanáremberség is gyönyörű dolog! Maga is tanárféle, nem,

                        drága?

IRMA             Igen, anyuka, az is nagyon szép dolog.

MATILD        Na látja. De mért nem kóstolja meg a rétest?

IRMA             Köszönöm, majd…

MATILD        Később.

IRMA             Hamar végzünk.

Matild bólint, egy rétest kettétör, azt majszolja. Irma megkeresi, hol hagyta a

javítandót abba.

IRMA             „ Megvárta, amíg mindenki leszáll. Neki nem volt sietős dolga.

Neki semmi dolga nincs már az életben. Mikor az ódon és nemes barokk stílű házak között, a széles és népes úton befelé indult a városba, amely tavaszi pompával köszöntötte, olyan jól esett neki a tudat, hogy itt senki se ismeri. Kinn járt már a Duna-parton, a hatalmas zöldes víz nyugalmasan hömpölygött előtte. Egy ligetből vidám zeneszó szűrődött felé. A sétálók között elvegyülve, az alkonyat sápadt árnyában fürdő hegyoldalt nézve, amelyek lejtőin nagy házak integettek és amelynek tövében a koronázó dóm óriási kupolája uralkodott a városon. Egy másik világba gondolta magát. Itt ÉLNEK az emberek, itt szép az élet, itt kultúra van, gyönyörű múlt és boldog jelen, nyugalmas és mégis mozgalmas.”

MATILD        Ott is csak egy olyan világ van, amilyen a világ, nem?

IRMA             „Befelé tartott a városba, komoly szépségű és mégis nyájas homlokú házak között. Ismeretlen fölírásokon akadt meg a szeme, német és magyar neveken, városiasság és polgáriasság barátságos levegője csapta meg.”

Matild teát tölt magának.

MATILD        A cukornak is újra felment az ára.

IRMA                         „Olyan különös és olyan fájdalmas volt az a tudat, hogy ezek a tereferélő és sétálgató emberek mind otthon vannak itt, és ha valaki megszólítaná és megkérdezné tőle, hogy kicsoda és mit akar, a legnagyobb zavarba jönne.”

MATILD        Inkább jöttél volna akkor mindjárt haza, Gyula!

IRMA                         „Olyan érzése támadt hirtelen, hogy ő most álmodik csupán, mély gonosz álom csak az egész, amiből mindjárt fel fog ébredni és akkor ő haza talál és boldog lesz ismét, mint gyerekkorában.”

MATILD        Mondom!

IRMA             „De volt-e boldog valaha is?”

MATILD        Hogy kérdezhetsz ilyet, Gyula?

IRMA             „Eszébe jutottak a szemináriumi böjtös és imádságos évei, az egyetemi koplalások és a nevelősködés szenvedési, a helyettes tanárság vidéki

stációi és hogy az idő eljárt fölötte, most már nem tudna, ha akarna se,

új életet kezdeni.”

MATILD        Gyula?

IRMA                         „Mint valami kitett gyerek vagy eltévedt árva a vásáron, sírni szeretett volna, megsiratni magát, ebben a tarka és meleg életben, amelyet ez a derűs nagyváros áraszt  feléje. Már a halálba menés romantikája is komikusnak tűnt föl előtte. Ki törődik az ő életével és halálával?

MATILD        Gyula?!

Irma egy kissé a türelmét vesztve.

IRMA                         Matild néni, ne tessék haragudni…

MATILD        Nekem ezt se fülem, se szívem nincs hallgatni!

IRMA             De hát mondtam, ez „csak” egy regény! Kitaláció, ami…

MATILD        Irma, engem nem kell becsapni.

IRMA             Én nem…

MATILD        Inkább megyek.

Matild szedelőzködik. Irma felpattan, segít felvenni a téli kabátot.

IRMA             Bocsánat, de…

MATILD        Csak „dolgozzatok”.

IRMA                         Estefelé benézzek anyukához?

MATILD        Ahogy az ideje engedi, drága.

IRMA             Engedi.

MATILD        Aztán csak…vigyázzon…a gyertyalángra!

IRMA             Majd elfújom, mielőtt…

MATILD        Szervusz, kisfiam!

Matild homlok-puszit ad a fiának, lassú léptekkel távozik, az ajtóból visszafordul, int.

Gyula erre se reagál.

Csend. Irma Gyula tekintetét kérné, nem kapja meg.

Visszaül az asztalhoz, magában javítgat, aztán mégis inkább olvas.

IRMA             „Ott Végváron a szörnyű magányosság és halálos unalom… olyan nagyszerűnek és tragikusnak mutatta a szabad halált…

De ami ott komor tragédiának látszott, az itt egészen elveszett… az élet nagyobb méretei között.

Egyszer csak azon vette észre magát, hogy egy színház előtt áll, egy osztrák barokk stílusú, hatalmas épület előtt és olvassa a színlapot.”

Ez a Vígszínház az, ugye, Mester?

Irma nem kap választ. Folytatja.

IRMA             „Hoffmann meséi. Offenbach nagy operettje. Személyek. És a szeme önkéntelenül a Múzsáját kereste… az este játszó színészek között.

A lista végén megtalálta a nevét! Csak néhány rövid verssor itt is a szerepe.

Alig akart hinni a szemének: a Múzsa! Micsoda találkozás.

Tehát ő is itt van, ebben a városban, talán csak néhány lépésre tőle.

Az első szerelme, a várhelyi segédszínésznő, akinek az arcképét ott hordja a tárcájában, akinek megvallotta, hogy szereti és akinek egy gazdag kereskedővel és a fiatal karmesterrel volt viszonya egyszerre.”

Milyen kár, hogy nem a nagyváradi éveiben ismerhettem meg önt, mester!

Irma eme vallomására se kap reakciót.

IRMA             Persze én akkoriban tíz éves se voltam…

Erre se. Irma visszatér a javítandó szövegre.

IRMA             „De a távolban megőrizte a nő emlékét, ami csak szépült az idővel.

 A szerelemben is olyan volt, mint az életben: gyáva és élhetetlen.

Ott állott sokáig a színlap előtt, valami romantikus ösztön azt súgta neki,

hogy mielőtt végezne magával, vegyen búcsút a nőtől, de csakhamar

elhárította magától ezt a gondolatot. Ez nagyon banális dolog volna.

Ki tudja, milyen ostobán ütne ki. Vagy… Nem, az egésznek semmi értelme,

és semmi kedve hozzá, hogy utoljára is nevessenek rajta.”

Jaj, de szörnyű érzés lehetett ez ott magának, mester!

Mármint a főhősének!

Irma a tenyerébe rejti az arcát.

3; GYULA, IRMA, JÚLIA, ÁPOLÓ

A bejáratnál Júlia áll. Elegáns úriasszony, utazáshoz öltözve. Hidegen méri fel a szituációt. Amikor megszólal, Gyula tekintete egy pillanatra rárebben, Irma összerezzen

JÚLIA                        Á, szóval itt kushadnak.

IRMA             Jó napot…

JÚLIA                        Szervusz, Gyula!

Gyula tekintete a padlóra csúszik, makacsul ott is marad. Júlia bejön, a bundáját leveti,

egy székre dobja.

JÚLIA                        No persze, mért is köszönne ez vissza…

IRMA             Jól utazott, Júlia asszony?

JÚLIA                        A személyzet meg valami üveg altatót keres.

IRMA             A vonat ugye nem késett sokat?

JÚLIA                        Futkosnak, akár a mérgezett egerek.

IRMA             Az egyik ápoló elhagyta, amikor…

JÚLIA                        Nocsak, koszorú, gyertya, rétes…

IRMA             Anyukával gondoltuk, hogy…

JÚLIA                        „Anyukával”.

IRMA             Nincs tíz perce, hogy… A bejáratnál, vagy az utcán

véletlenül nem tetszett összefutni vele?

JÚLIA                        Nem, hála isten.

IRMA             Szép csendben imádkozunk a mester gyógyulásáért együtt.

JÚLIA                        Mester. Csak fonnyad itt, mint egy mihaszna gyom, mi?

IRMA             Azért nem, mert…

Júlia legyint, Gyulához lép, az állánál fogva megemeli a fejét, kényszerítené, hogy a férfi a szemébe nézzen, nem sikerül.

JÚLIA                        Na, hogy vagy, szép ember?

IRMA             Júlia, kérem, ezt így ne tessék…

JÚLIA                        Maga ebbe ne szóljon bele!

Júlia otthagyja Gyulát, körbesétál, megáll az asztal mögött. Nem leplezett utálattal néz le Irmára.

JÚLIA                        Azért az csak rendes magától, hogy figyel erre.

IRMA             Ez a dolgom, mert…

JÚLIA                        Dolga? Dehogy ez a dolga!

IRMA             De ki gondoskodna róla nap mint nap, ha…

JÚLIA                        Jó. Ebbe meg én nem szólok bele.

IRMA             Köszönöm.

Júlia megigazítja a gyertyát a koszorún, megbámulja a borítékot, felveszi, lerakja,

aztán a javítandó szövegre int, azt veszi magához, előre hajtja az első lapra.

JÚLIA                        Korrektúra?

IRMA             A farsang utáni számban a Holmi újra lehozza, ha…

JÚLIA                        Ezt? Minek? Gyenge kis írás.

IRMA             Dehogy gyenge!

JÚLIA                        Nem elég őszinte. Igaz, Gyula? Aztán meg zsengécske.

                        A prózához kitartás is kell. Szakmai tudás. Neked ebből se volt sok,

igaz, Gyula?

Gyula nem reagál.

IRMA             Én remekműnek tartom!

JÚLIA                        Maga persze. Az elsőszámú hódoló! Pedig maga is elmúlt harminc,

                        Irma drága. Jól számolom? Már rég nem az a buta kis bakfis.

IRMA             Régen nem, kérem.

JÚLIA                        Én-én-én-én! Csakis az ÉN! Egy alanyi költő teljesen másképpen

                        skizofrén, mint egy rendes író. Tudta?

IRMA             Nem, ezt se tudtam.

JÚLIA                        Téveszmések. Azt hiszik, amit ők írnak, annak bármi

köze lenhetne bármihez. Mármint a saját kis ocsmány lelkükön kívül.

Ugyan kinek lehetne az fontos, amit ők éreznek?

IRMA             Például mindenkinek.

JÚLIA                        Az a legritkább pillanat, amikor igen. Vagy a legritkább sors.

                        Mint például Petőfié. Ám egy vers lényegileg semmit nem jelent senkinek.

IRMA             Ezt nem tetszik igazából komolyan mondani.

JÚLIA                        Ebből jön aztán a melankólia. Hogy nem vagyunk se jelentősek,

                        se érdekesek. Sen-ki-nek. Igaz, Gyula?

Gyula nem válaszol.

JÚLIA                        A prózaírók másképp bolondok. A drámaírók megint másképp.

IRMA             Azt se tudtam, hogy Júlia asszony ilyen „remek” pszichológus is.

JÚLIA                        Maga semmit se tud rólam, kedves.

Júlia kiválaszt egy rétest, beleharap, fintorogva leteszi.

JÚLIA                        Fúj. Csupa zsír meg cukor.

IRMA             A cukornak felment az ára.

JÚLIA                        Majd a hotelban eszek valamit.

IRMA             Hol tetszett megszállni?

JÚLIA                        És Nietzschét olvassák ennek rendesen?

IRMA             De biztos, hogy jót tesz az a mesternek?

JÚLIA                        „Mesternek.”

IRMA             Baj, hogy én őt annak tartom, tehát így hívom?

JÚLIA                        Nekem nem. De minek a mestere is ez?

IRMA             A legnagyobb művész, akit csak ismerek!

JÚLIA                        Hányat is ismer?

IRMA             Az életműve szerint?

JÚLIA                        Életmű. Ott ül magának egy életmű. Az a csúf,

                        nedvedző, komposztszagú  félholt növény.

IRMA             A kegyed férje…

JÚLIA                        Nem a férjem! Csak a felesége vagyok. Érti?

IRMA             Nem.

JÚLIA                        Ne is akarja megérteni! Vagy érti?

Júlia egy percig fürkészi a nőt, aztán figyelme a gyertya lángjába fordul.

JÚLIA                        Ez szép. Ez az imbolygás.

IRMA             Olcsón vettem a temető mellett.

JÚLIA                        Első heti bűnbánathoz elég az olcsó is.

IRMA             A többit is ott vettem.

JÚLIA                        A professzor úrral beszélt a héten?

IRMA             Majdnem minden nap beszélek vele.

JÚLIA                        És?

IRMA             Nem tudni.

JÚLIA                        Nem, mi? Mit nem tudni?

IRMA             Bármelyik nap visszajöhet.

JÚLIA                        Vagy már sose.

IRMA             Azért mi Matild nénivel nagyon bízunk, hogy…

JÚLIA                        Te szent ég! Hányszor, de hányszor végigszenvedtem én ezt vele!

                        Igaz, Gyula?

Gyula a nyálát csurgatja az ajkára, azzal „játszik”.

JÚLIA                        Tizenöt éve? Már több!

IRMA             Még Pesten?

JÚLIA                        Hetekig! Hónapokig! Ez első „igazi” öngyilkossága után.

IRMA             Amikor szíven lőtte magát a mester?

JÚLIA                        Szíven. A mester.

IRMA             Miért tetszett rajta segíteni?

JÚLIA                        Nem ismertem, azért. Gyula! Mert csak én voltam neki.

                        Az a szent anyja rá se nézett. A barátai is elkerülték, mintha

                        leprás volna. Ne csorgasd a nyálad!

Irma felpattan, Gyulához siet, Matild asztalon hagyott kendőjével törli meg a

férfi ajkát, állát.  Júlia is odasétál, kiveszi Irma kezéből a kendőt, odébb tolja a nőt,

majd ő. Gyula felett.

IRMA             Nem tehet róla.

JÚLIA                        Egy frászt nem.

IRMA             Ebben az állapotban…

JÚLIA                        Távolról sincs ám ennyire rosszul. Csak játszik. Élvezi,

                        hogy undorító lehet. És mégis szeretni kell őt, még inkább

                        figyelni rá, gondoskodni róla. Te kis nyomorult ripacs.

                        Nagyon, nagyon rossz színész vagy. Egy felpofozni való,

                        taknyos kölyök. Igaz, Gyula?

IRMA             Ne beszéljen vele így!

JÚLIA                        Mert ha így beszélek vele?

Irma otthagyja Júliát, az asztalhoz siet, összerendezi a korrektúrát, a táskába

gyömöszöli, a végére hagyja a felbontatlan levelet.

JÚLIA                        Máris megy, Irma kisasszony?

IRMA             Majd holnap…

JÚLIA                        Még holnap is a városban leszek.

IRMA             Akkor én úgy délelőtt tíz körül…

JÚLIA                        Üdvözlöm az „anyukát” is.

IRMA             Átadom…

JÚLIA                        Az a levél?

IRMA             A mesternek jött…

JÚLIA                        Adja csak ide!

IRMA             De…

Júlia ellentmondást nem tűrően nyújtja a kezét, Irma az ajkát beharapva

végül is átadja neki.

JÚLIA                        Most mindjárt elolvassuk együtt. Igaz, szívem?

Gyula csak azért is a nyálával „játszik”. Irma a kabátjával a karján Gyulához.

IRMA             Viszlát, mester, majd…

JÚLIA                        Viszlát.

Irma indul kifelé. Csaknem beleütközik a visszacsörtető Ápolóba.

ÁPOLÓ          Nomárka!

IRMA             Bocsánat.

ÁPOLÓ          Biztos, hogy nem hagytam itt azt az átok üveget?

IRMA             Soha!

ÁPOLÓ          Parancsol?

IRMA             „Költő vagyok csak, semmi más. Levél, ki leszakadt a fáról.

                        Repül vágy és álmodás, hajnalba hull az éjszakából.”

ÁPOLÓ          Hogy mi a problémánk, kérem?

Júlia felvihog. Gyula Irmát nézi, mivel Irma az ő versét szavalja.

IRMA             „És néha föl az égre száll. És néha visszahull a sárba.

                        És néha egy bokrot talál. De soha nincsen nyugovása!”

Irma a második versszakot már Júliának mondja dacosan, aki lemosolyogja.

Az ápoló kissé hökkenten bámulja.

JÚLIA                        A drága kis rajongó. Kikísérem.

IRMA             Nem szükséges.

Júlia Gyula ölébe teszi a levelet, aztán csak azért is kimegy Irma után. Az ápoló hosszabban néz utánuk, aztán az eszébe jut, amiért jött. Gyulára pislant, aztán az asztalt és a környékét kutatja.

ÁPOLÓ          Rohadjak meg, ha… Nem ide tettem, ide le, az asztalra?

                        Vagy zsebre vágtam mégis? Hé! Tanárkám, nem emlékszünk?

                        Naná, nem. Nyáladzó kerti csigák vagyunk, mi? Lágyul az agyunk

                        megfelé a kései luesztől. Na, egyszer-kétszer még csak leszünk

                        jobban. Vagy nem, mi? Maga kis huncut.

Az ápoló rákacsint Gyulára, aztán felkap egy rétest, a szájába tömi, egy másikat magával visz, szinte barátságosan int a betegnek, kimegy.

Csend. Odakint megint ordítozás támad, aztán a szaggatott csengőhang,

 rá az ápoló teli szájú üvöltése távolodva.

ÁPOLÓ          Nemárka! Hé! Nagyon dühös leszek ám magára, Braun úr!

Gyula moccan, „robban”. Kiszáll a tolószékből, a levél a padlóra hullik.

Gyula az asztalhoz siet, az egyik pohárba teát tölt. Előveszi a nyugtatós üveget,

a markába szórja az összes tablettát, a markából a szájába gyömöszöli, aztán

nehezen nyeldekelve leküldi a teával az egészet. Egy pillanatig meredten áll,

aztán siet vissza a tolószékbe. Leül, az egyik kezével elrendezgeti a pokrócát,

a másik markában ott az üres üveg.

Júlia tér vissza. Megbámulja Gyulát, mindjárt észreveszi a padlón

a levelet. Elmosolyodik.

JÚLIA                        Ledobtad.

Júlia megigazgatja Gyula pokrócát. A levelet a padlón hagyja.

JÚLIA                        Szóval? Hogy vagy, Gyulu? Julian? Búsuló Juhász?

                        És Nietzsche? Jót tesz neked tényleg? Lilly doktornőd

                        megesküszik rá. Már máskor is csináltátok. Terápia. Hogy néha

                        kihozott a katatóniádból  az öreg rettenetes.

                        Legalább mi vérbajosok tartsunk össze?

                        Tudom ám, hogy magadnál vagy. Látom a szemeden,

                        engem te nem csapsz be. Gyula.

                        Hát nem is örülsz a te gyönyörű szeretődnek, imádott

                        kis feleségednek, lelki és szellemi társadnak, Gyula?

                        Aki minden színésznőcskéd, prostituáltad és rajongó

                        szüzed vagyok egy személyben? Csak neked?

Gyula nem reagál. Júlia otthagyja, az asztalhoz sétál, felveszi a kötetet,

unottan belelapoz, egy cetlinél megáll, olvassa. Leül. Gyulának hangosan.

JÚLIA                        „Test vagyok és lélek. Így beszél a gyermek. És mért ne beszéljen

                        az ember gyermek módjára? Ámde aki felserkent, a tudó így szól:

                        test vagyok egészen, s kívüle semmi sem, és a lélek csak egy szó,

                        valamit megjelölni a testen. A test nagy értelem, sokféleség

                        egynemű értelemmel, háború és béke, egy akol és egy pásztor.

                        Én vérem! Tested szerszáma a te értelmed is, amelyet elmének

                        hívsz, kis szerszáma és játékszere a nagy értelemnek.

                        Azt mondod: én. És büszke vagy erre a szóra. De nagyobb az,

                        amiben nem akarsz hinni. A te tested és annak nagy értelme,

                        az nem azt mondja, én, de mit cselekszik az az én!

                        Amit az érzék érez és amit az elme megismer…”

Júlia összecsapja a kötetet, ledobja az asztalra. Bámul Gyulára, aki befelé,

csakis magára koncentrál.

JÚLIA                        Figyelsz rám, Gyula? Tudod, hogy én is kórházban voltam, ugye?

                        Onnan jövök. Nem gyógyultam meg. Persze, hogy nem.

Én is rohadok el, Gyula. Nincs rá orvosság, nincs megváltás.

Csak újra és újra szétszakítja az ember testét a salvalsan-kúra.

                        Figyelsz? Figyelj!

Júlia dühösen megy Gyulához, a gallérjánál fogva megrázza, megint kényszerítené, hogy a férfi a szemébe nézzen, de most se sikerül.

JÚLIA                        Az én testem is a lelkem! Hallod? Nézzed! Nézz rám! Tőled kaptam el!

Tőled! Én, a te kis feleséged. Nézzed! A szemembe nézzél! Te otromba! Te büdös! Mert nem mondtad nekem. Eltitkoltad! Hogy épp aktív vagy.

Legyél átkozott!

Júlia vár, semmi reakció. Júlia otthagyja Gyulát, az asztalnál megtorpan, aztán

szedelőzködni kezd. Inkább magának.

JÚLIA                        De úgy kell nekem. Megérdemlem. Mért álltam szóba veled?

                        Te szánalmas kis akaratgyenge költőcske, te. Mért feküdtem

                        össze, ha csak egyszer is, ha csak szánalomból is veled…

Gyulának vádlón megemelt hangon.

JÚLIA                        Nem mehetek újra férjhez! Kinek kell egy ilyen? Nem lehet

                        gyermekem. Ez a te hagyatékod nekem, Gyula! Nem szégyelled

                        egy kicsit se magad? Nem hát. Fogalmam sincs, miért látogatlak

                        én téged. Bűnbánat gyertyája, mi?!

Júlia keserűn, dühösen elfújja a lila gyertyát a koszorún.

JÚLIA                        Bár lőtted volna húsz éve igazán szíven magad, hallod?

                        Mielőtt balsorsomra megismertelek. Vagy röhögtelek

                        volna ki akkor. Amikor a szerkesztőm utasítására, mint

                        szende szűz, a kórházban meglátogattalak. Csaptam volna a kezedre,

                        amikor megragadtad, és nem eresztetted, és nézhettem

                        egész nap és aztán hetekig azt a szánalmas és nevetséges

„haldoklásodat”. Dehogyis akartál te meghalni.

Sose akarsz. Csak mondod, csak verseled, mert divat.

Azt hiszed, a halálvágyad miatt vagy különleges.

Szánalmas vagy. Középszerű. Egy senki kis csúf szörnyeteg.

Gyula feje hátracsuklik. Júlia fürkészi.

JÚLIA                        Most mi van?

Gyula két keze megindul felfelé, a markából kigurul az üveg.

Júlia csak nézi, nézi, lassan megérti, mi történt.  Tétova mozdulatot tesz, aztán

keserűen felnevet.

JÚLIA                        Szeretnéd, ha szólnék az ápoló úrnak?

                        Vagy meghalnál végre? Tényleg meg?

Sötét. Ordítozás, szaggatott csengetés. Csend.

Mintha a Kékszakállú herceg várában lennénk: asszonyok elhaló sóhaja.

4; ÁPOLÓ, ANNA

Két héttel később. Az ádventi koszorún az első gyertya szinte csonkig, a második

félig égett. A tolószék most háttal áll a nézőtérnek. A benne ülő alak kényszerzubbonyban.

Anna a szín közepén harsányan ripacskodik. Lassan lesz világos.

ANNA                                   „Francesca a tájat nézi.

                                   Tavasz van!

                                   Pán sípja ébresztőt dalol a völgynek!

                                   Oly szép e vígan születő világ!

                                   Kinyitja arany szemét a Nap

                                   S arany lesz minden, a fák és a tornyok,

                                   S a dóm arany zenét bocsát az égbe,

                                   És arany lesz a lélek is maga!

                                   Valaki jön! A szívem riadót ver,

                                    Mint ujjongó dob! Ő jön! Erre tart!”

Anna kivált „civilbe”, amíg magyaráz.

Most jő be Paolo és csak azt bírja nyögni: Francesca!

ÁPOLÓ                      Na.

A kényszerzubbonyban ülő alak az ápoló.

ANNA                                   Franceska erre félig alélva: Paolo!”

ÁPOLÓ                      Még ilyet.

ANNA                                   Mert hogy olyan igen odavannak egymásért. Mi?

ÁPOLÓ                      Ha magácska azt mondja, biztos úgy vót’.

ANNA                                   Én csak játszom, nem tudom, hogy „vót’”.

ÁPOLÓ                      Mert ezt az izét a betege írta?

ANNA                                   Nem az én betegem. De! Az én betegem!

ÁPOLÓ                      Nomárka erre én nem lennék büszke.

ANNA                                   Mért nem lenne büszke?

ÁPOLÓ                      Majd meglátja.

ANNA                                   Jézusom, mit fogok látni?

ÁPOLÓ                      Amit lát, azt.

Csend. Anna úgy néz körül, mint aki egérutat keres. Aztán megerősíti magát.

ANNA                                   Azért játsszam tovább magának?

ÁPLOPÓ                   Ráérünk.

Anna pózba áll, ripacskodik.

ANNA                                   „Virág ez, mit szívedre szántam.”

                                   Ezt a Paoló mondja Franceskának. Mivel virágot

                                    hoz neki.

ÁPOLÓ                      Világos.

ANNA                                   „Ginevra nem szívelte…”

ÁPOLÓ                      Az meg ki?

ANNA                                   Maga nem is figyel rám.

ÁPOLÓ                      Dehogy nem. Ginevra nem szívelte a virágot.

ANNA                                   Nem a virágot, hanem Artus királyt.

ÁPOLÓ                      Mi van?

ANNA                                   Mert „szerelme első

                                   Tavaszában fiatal Lancelotot ölelte lágyan.”

ÁPOLÓ                      Kicsoda? Franceska?

ANNA                                   Ginevra!

ÁPOLÓ                      Ja? Ja…

Az ápoló kikászálódik a tolószékből, magabiztos férfi mosolyt küld a nőnek,

az egyik lábával úgy igazít egy széket, hogy oldalvást ülhessen le rá, szemben

a debella szépséggel. Vizsgálódva mocorog a zubbonyban.

ÁPOLÓ                      Nomárka, és aztán hogy vót’?

ANNA                                   Franceska reszket: ne csókolj oly vadul, mert meghalok!

ÁPOLÓ                      Na, ez jó.

ANNA                                   De Paoló csókol.

ÁPOLÓ                      Végre egy jelenet.

ANNA                                   Belép a testvérbáty. A férj.

ÁPOLÓ                      Hű, be’ kínoska.

ANNA                                   Párbaj, halál. Maga most mit csinál?

Az ápoló már vadul küzd kényszerzubbonnyal. 

ÁPOLÓ                      Szabadulnék ettől a szeretőtől.

ANNA                                   Akkor mért bújt bele?

ÁPOLÓ                      Kíváncsi vagyok, lehet-e.

ANNA                                   Szabadulni?

ÁPOLÓ                      Ja-ja-ja.

ANNA                                   Mert ez a tanár úr zubbonya?

ÁPOLÓ                      Ja.

ANNA                                   Szegény ember.

ÁPOLÓ                      Engem sajnáljon!

ANNA                                   Magát mért?

ÁPOLÓ                      Mért ne?

ANNA                                   Szeretné?

ÁPOLÓ                      Az attól függ.

ANNA                                   Mitől?

ÁPOLÓ                      Maga nem lueszes, ugye?

Anna csak bámulja, amire megérti, az ápoló mire céloz.

ANNA                                   Nahát, tudja!

ÁPOLÓ                      Akkor ráér az este?

ANNA                                   Színházba megyek.

ÁPOLÓ                      Csak nem lép fel a mi kis városunkban?

ANNA                                   Megnézem a kollégákat.

Az ápoló elégedetten hagyja abba a küzdelmet a kényszerzubbonnyal.

ÁPOLÓ                      Jó lesz.

ANNA                                   Mert muszáj a betegemet ebben tartani?

ÁPOLÓ                      Felőlem fel is akaszthatná magát.

ANNA                                   Utálja?

ÁPOLÓ                      Majdnem kirúgtak miatta!

ANNA                                   És ezért utálja.

ÁPOLÓ                      Három hónapig a fele fizetésem bánja!

                                   Mert tőlem csaklizta el a nyugtatókat.

ANNA                                   Akkor már értem, hogy mért neheztel rá.

ÁPOLÓ                      Aki meg akar halni, az haljon meg.

ANNA                                   Ez a hozzáállása?

ÁPOLÓ                      Ez. Szóval ráér a színháza után?

ANNA                                   Nem is tudom.

ÁPOLÓ                      Érjen rá!

ANNA                                   Inkább mondja: Örül majd Gyula ennek a szösszenetnek?

ÁPOLÓ                      Hát ha ő írta, maga meg betanulta…

ANNA                                   Úgy jöttem, hogy most csomó szövegét tudom.

ÁPOLÓ                      Na, mondjon még!

Anna felsőbbséges mosollyal pózt vált, romantikus hangulatát elhagyva operett jön.

 Énekel, táncol. Borzalmasan.

ANNA                                   Alexandriában a kurtizánok

A vérbaj átkát hozta rátok.

ÁPOLÓ                      Nem mondja! Ez miből van?

ANNA                                   Ez a tanár úr operettjének a veleje.

ÁPOLÓ                      Az is van neki?

ANNA                                   Operettje vagy veleje?

ÁPOLÓ                      Veleje már nem sok.

ANNA                                   Annyira rosszul van?

ÁPOLÓ                      Alexandriában hogy vót’?

ANNA                                    „Tralalalas, tralalala

                                   Ma még nem találkoztam senkivel.

                                   Senki, senki, senki sem

                                   A gonosz Ámor alszik és kerül

                                   Magamban kell hazamennem

                                   Nem lesz ma párom már nekem

                                   Pedig az éjjel oly szép, oly csodás

                                   Csupa nóta, virág, buja melódiák

                                   Csupa láz, merő álmodás!

                                   Ébredj Ámor, kis gonosz

                                   Kis nyilas és ostoros

                                   Ébredj és nyilazz felém

                                   Várlak és szeretlek én

                                   Ajkam csóktól véresen

                                   Harapástól ékesen

                                   Új gyönyörre szomjasan

                                   Daloljon, míg csókja van!

                                   Vár a szívem

                                   Jöjj, kis hívem, ó, szerelem!”

Az ápoló lenyűgözve, a vágytól felhorgadva.

ÁPOLÓ                      Az anyja! Magácska tényleg nagy művésznő!

ANNA                                   Ó, ugyan, maga drága.

ÁPOLÓ                      Kioldozna?

ANNA                                   Mért tennék én magával ilyet?

ÁPOLÓ                      Meghívnám a professzor úr irodájába. Egy kávéra.

                                   Vagy snapszra?

ANNA                                   Egy jó erős fekete tényleg helyre tenne.

ÁPOLÓ                      Jöjjön!

Az ápoló felpattan, udvariasan mutatná az utat, ha lenne hozzá karja.

ANNA                                   Mit is mondott, a betegem mikor ér vissza?

ÁPOLÓ                      Két-három órára kaptak az anyjával reggel kimenőt.

ANNA                                   Az anyjával?

ÁPOLÓ                      Szegény néne, mi?

Anna kimegy, az ápoló utána, a művésznő csípőjétől és farától igézetten.

Kisvártatva az ellenkező irányból Gyula és Matild fordulnak be.

5; GYULA, MATILD. ÁPOLÓ, ANNA

Gyulán kopott télikabát, kalap. Bágyadtan karol az anyjába, a beszéde halk,

ám jól artikulált.

GYULA                     Még itt vagyok.

MATILD                    Fáradt vagy?

GYULA                     Az éveimnek száma sok.

MATILD                    A legszebb férfikorban vagy, kisfiam.

GYULA                     A gyászaimnak sora nagy.

MATILD                    Akkor én mit szóljak?

GYULA                     És megőszített kora fagy.

MATILD                    Kértelek, hogy ne ácsorogjunk annyit a parton!

GYULA                     Tán nem is voltam fiatal.

MATILD                    Ugyan miért ne…

GYULA                     És nem jött soha diadal. Halálos volt a szerelem.

                                   Utódom se lesz már nekem.

MATILD                    Az öcséd majd tovább viszi az apád nevét, Gyula.

Matild lesegíti a fiáról a télikabátot, egy székre rakja, rá a kalapot.

Gyula szerencsétlenül áll a szín közepén.

GYULA                     És mégis, mégis jó dolog?

MATILD                    Mire gondolsz?

GYULA                     Hogy még élek és dúdolok?

MATILD                    Ha nem esel vissza, karácsony táján kiengednek.

GYULA                     Magányos lelkem égre néz. És megszépül a szenvedés.

MATILD                    Ülj le!

Matild a tolószékhez kíséri Gyulát, gyengéden leülteti. Onnan az asztalhoz ballag,

meggyújtja a két lila gyertyát.

GYULA                     Az égen örök csillagok.

MATILD                    A remény gyertyájával megvárjuk Irmát, ugye?

GYULA                     Fényesek és fiatalok.

MATILD                    Ahogy megbeszéltük.

GYULA                     Alázatos szolgád vagyok neked.

MATILD                    Ugye, hogy van isten, és jó hozzánk, kisfiam?

GYULA                     Ki nem hajtottam térdet és fejet.

MATILD                    Krisztus mindenkit szeret.

GYULA                     Bús erő.

MATILD                    A Jézuska? Nem bús ő, csak…

GYULA                     Az elmúlás, mama.

MATILD                    Kérek neked egy kancsó forró teát, jó?

GYULA                     Köszönöm.

Matild a fiára mosolyog, indul kifelé. Az ápoló jön befelé, hozza a kényszerzubbonyt.

ÁPOLÓ                      Nomárka, anyuka! Megjöttünk a sétából?

MATILD                    Ugye kapok meleg teát a konyhán?

ÁPOLÓ                      Pár fillérért egész biztos.

Matild kimegy. Az ápolóról leolvad a vigyor, ahogy Gyulához fordul.

Mutatja a kényszerzubbonyt, két szárát kitárja.

ÁPOLÓ                      Na, felállni, lopkovics!

GYULA                     De már nincs szükség arra, hogy…

ÁPOLÓ                      Feláll, nem ellenkezik.

GYULA                     Jól vagyok!

ÁPOLÓ                      Pofát befog.

GYULA                     De nem akarok ebben a…

ÁPOLÓ                      Mit mondtam?! Feláll! Karjait mellső középtartásban

                                   kinyújtja! Mire vársz? Nomárka! Tockosra? Legyen mitől

                                   fájjon az a gnóm fejed?

Gyula feláll, elborult arccal kinyújtja a karját, tűri, hogy az ápoló ráadja a

kényszerzubbonyt. Közben.

ÁPOLÓ                      Százötven pengővel jössz nekem, mocsok. Ugye?

                                   Ezt dehogyiska felejted.

GYULA                     Mondtam, hogy megadom.

ÁPOLÓ                      Megadod. Megadod? Dehogy adod. Miből adnád?

GYULA                     Kérek kölcsön, és…

ÁPOLÓ                      Én vagyok a felelős? Én vagyok a felelős. Ravasz kis

                                   szemét. Minek élsz te, tényleg?

GYULA                     Nem tudom.

ÁPOLÓ                      Leül. Nyugodt. Értve vagyok? Most kérdeztem, most válaszol.

                                   Értve vagyok?

GYULA                     Értve.

ÁPOLÓ                      Értve mi, igenis?

GYULA                     Igenis, értve, ápoló úr.

ÁPOLÓ                      Nomárka, így kedves a beteg. Jól esett a séta anyukával?

GYULA                     Igenis.

ÁPOLÓ                      A Tisza partja még mindig a Tisza partján van?

GYULA                     Igenis.

ÁPOLÓ                      És a temetők még mindig üresek maga nélkül?

GYULA                     Igen is.

ÁPOLÓ                      Még ötven pengőért szerzek neked egy revolvert. Szerezzek?

Gyula erre nem válaszol, csak bámul fel a brutális alakra.

ÁPOLÓ                      Főbe lőheted magad vele. Persze csak aznap, amikor nem

                                   én vagyok szolgálatban. Hozzam?

Gyula elfordítja a tekintetét. Az ápoló felröhög, indul kifelé, az ajtóból.

ÁPOLÓ                      Nézdmárka! Majd elfelejtem. Látogatója van, „tanár úr”.

                                   Mindjárt küldöm, csak rendbe szedi magát. Mi?

Az ápoló Gyulára kacsint, kimegy. A folyóson máris üvölt.

ÁPOLÓ                      Török úr! Ugye ne tipegjek oda magához egy kicsit se?

Erre üvöltözés csap fel, aztán szaggatott csengőhang. Lassan csend.

Gyula egészen magába omlik a megalázottságtól.

Annál nagyobb dühvel kezd el birkózni, hogy a kényszerzubbonytól megszabaduljon.

Reménytelen. Csendesen sírva fakad.

Nem veszi észre, hogy az ajtóban Anna áll, még a ribilliót figyeli, aztán fordul Gyulához.  Döbbenten nézi a költőt, inkább visszahúzódik.

Odakint összeszedi magát egy nagy abgangra. Az érzelmes tragika szerepkörében

jelenik meg, kettős szerepben. Egyik kesztyű- másik kesztyű a kezén.

Gyula ránéz, nem hisz a szemének, amikor makog a nőhöz, az leinti.

ANNA                                   „Szereti nézni a csillagokat, tiszt uram?

Szeretem bizony. A magasságos égen is, meg a mélységes szemekben. A mélységes és rejtelmes asszonyi szemekben legkivált. A te szemedben is, szép, sötét virágom.”

GYULA                     Ma…ma…

ANNA                                   „Ne félj, kicsi szívem, nem bántalak.”

GYULA                     Ennnn!

ANNA                                   „Nem bántok én már senkit e kerek világon.”

GYULA                     Nem! Gedj!

ANNA                                   „Hiszen látod, csatába is fegyver nélkül indulok.

Csupasz mellel, csupasz szívvel, ahogy az igaz költőhöz,

igaz emberhez illik.

Az úr tehát költő, aki verseket szerkeszt?

Költő vagyok, aki a vérét adja, a szívét és az életét mindenkinek, mindenkiért…

Jó istenem, ez a tekintet!

Ördögbe, ez a tekintet! Igen, igen, én láttalak már egyszer, esküszöm, hogy láttalak. Hol láttalak? Tán álmaimban? Nem! Nézzelek csak, remegő vadvirágom, szomorú kis őzikém! Az országúton, igen, Debrecen táján, egy téli este…a hosszú, hosszú vándorúton, egy rövid éjszakára…Cigányleány!”

GYULA                     Aaaaaa!

ANNA                        „Az vagyok. Cigányleány. Az úr akkor megtisztelt engem, a hortobágyi csárdában, én nem felejtettem el, én őriztem az úr emlékét, pedig bizony rég volt az már, sok éve annak.”

GYULA                     Na…ma…!

ANNA                        „Mintha tegnap lett volna. Jó voltál hozzám, ne bánd, ne szégyelld, Pila Anikó.

Boldog vagyok és büszke és az leszek, amíg élek.

Azóta sok minden jött és sok minden elmúlt. A szegény toprongyos diákból Petőfi Sándor lett.

Akiről annyit beszélnek a népek.”

GYULA                     Eng…menj…en! Nééé…!

ANNA                        „Igen, a népek. A nép az én szerelmem, a szegény, a rab, a hűséges, az áldott. És én most benned, árva cigányleány, még egyszer, talán utoljára, hadd ölelem a népet!”

GYULA                     Soha!

ANNA                                   „Nem szabad! Felébrednek, én csak egy cseléd vagyok.

Az én anyám is az volt és mégis áldott ő az asszonyok között. Mit tudod te, milyen boldoggá tesz engem ez a perc. A hűséget látom benned, az egyszerűséget, az én ideálomat. Te csak hallgass és én hadd nézzek még egyszer a te nyílt, tiszta szemedbe, így. Annyi hazugság, annyi hitványság környékezett mostanában, annyi csalódás és keserűség ért, hogy én már nem bírom tovább. Barátság, szerelem, dicsőség, szép szavak. Sorra cserbenhagytak, elárultak és megtiportak, mit tudod te, honnan jöttem és hová indulok? A hajnal már pirkad keleten, nem sokára megszólalnak a háború kutyái, nem sokára ítéletet tart az ég, véres lesz a mező és a folyó, temetővé válik a föld. Nemsokára elmegyek. Hadd pihenjek meg utoljára a te jó, hű, alázatos tekintetedben, egy régi boldog alföldi éjszaka emlékében, a régi csárda mámorában, amelynek gyönyörűsége igaz volt és édes volt. És lám, nem csalt meg, hiszen te emlékezel, hiszen te velem maradtál és majd elkísérsz oda… Most pedig menj, menj, így, szépen, csöndesen…emlék, öröm, fiatalság, menj…ég veled!”

Anna mintha tapsviharban fürdene, hajol meg. Csókokat dobálva hátrál ki a helyiségből.

Csend. Gyula tátott szájjal bámul, miféle káprázat volt ez.

Nincs idő arra, hogy eldöntse, Anna jelenése ismét előlebben. Most „bravúrosan” három férfi szerepet is hoz. Két kesztyű és egy arc.

ANNA                                   „Van-e reménység, mester?

Amíg él, lehet remélni.

                                    Fönn az úr ítél.

Mi baja szegénynek?

Vérszegény.

                                    Fő tápláléka volt a jó remény

                                    S ez is elhagyta. Álmokat evett

                                    És elfeledte az életet.

                                    Bizony, mi tűrés-tagadás, bolond volt

                                    Agyát megszállta sok furcsa hóbort

                                    És alva járt és fantommal csatázott

                                    S most várja az utolsó, az örök álmot.”

Matild áll az ajtóban, hozza a kancsó forró teát.

ANNA                                   „Jó lélek volt és igaz keresztény

                                    De nyugtalan, ki az utat keresvén

                                    Mely a nagyságra visz, eltévedett

                                    Mert egy az út és a végén a kereszt.”

MATILD                    Maga meg kicsoda, hölgyem?

Anna észreveszi Matildot, leinti, próbál visszajutni a szerepéhez.

ANNA                                   „Hideg víz kellett volna a fejére.

Szentelt inkább.

Ily nagy lázat nem láttam soha!

És Don Quijote szól: Ez a hősök kora!”

MATILD                    Gyuszi, ez ki?

Gyula egész törzsében, mintegy tiltakozásképpen hajlong ide-oda.

A tolószék alatta veszélyesen billeg. Anna „átszellemülten”.

ANNA                                   „Előre, bátran, bár maga a sátán

                                    Támadjon is, Sancho, ide a lándzsám!

                                    Megállj, sötét rém, ki vagy?”

Matild elindul kifelé a személyzetért.

MATILD                    Ápoló úr! Személyzet! Egy női beteg! Hogy került ez ide?

Anna lepisszegi, Matild megáll.

ANNA                                   „A láz rózsái rajta.

A szenvedés, a kór halálra marta.

Talán meggyónnál? Könnyebb lesz szíved.

Nyílt könyv az életem. A vétkem egyetlen:

                                    És erre csak az égben van bocsánat

                                    Hittem, hogy a földön van igazság

                                    És hogy győz és hogy még ma győzzön!

                                    Fejjel rohantam mindennek, ami gaz.

Kevélység volt a szívedben, jó lovag.

                                    De boldogok az alázatosak.”

                                   És most jő Dulcinea, tessenek figyelni!

„Dicsértessék! Hallom, hogy jó urunk beteg nagyon.

Az élet semmi, álmodni szép volt

                                    Hadd lássam még szemed; a nyári égbolt

                                    Nem kékebb és a nyári nefelejcsek

                                    Melyek bolond szívemből majd kikelnek.”

MATILD                    De hát mi ez?!           

ANNA                                   Don Quijote halála, csókolom.

MATILD                    Maga kicsoda?

ANNA                                   Az anyuka, ugye?

MATILD                    De maga kicsoda?!

ANNA                                   Nem kapták meg a levelemet?

MATILD                    A levelét?

ANNA                                   Hát hogy van? De jó látni magát annyi év után újra, Gyula!

                                   Ejnye, de csak megismer?!

Gyula felborul a tolószékkel. A padlón kifordul belőle. Fel se nyög.  Matild sikkant, rohan a fiához.

MATILD                    Gyuszi!

ANNA                                   Jesszusom.

MATILD                    Kisfiam! Megütötted magad?

Matild letérdel a fia mellé, tapogatja, a kényszerzubbony csomóját kioldva felülteti.

Anna borzongva, kívülállóként bámulja őket.

MATILD                    Vérzel? Nem? Nem. Hála az égnek! Ülj fel!

                                   Jól vagy? Nem szédülsz? Mondj valamit!

GYULA                     Ez.

MATILD                    Ez mi?

GYULA                     Az.

MATILD                    Az mi?

ANNA                                   Na jó. Segíthetek?

GYULA                     Anna!

ANNA                                   Hát megismer!

MATILD                    Maga az az…?

ANNA                                   Bizony én!

MATILD                    Mit művelt a fiammal?

ANNA                                   Azt gondoltam, örülni fog nekem.

MATILD                    Ejnye, nem távozna innen?

ANNA                                   Kérem.

Anna vérig sértve, „gőgösen” távozik.

MATILD                    Gyuluskám, kicsim!

GYULA                     Ez…

MATILD                    Ez az a nő, aki…akinek te…?

GYULA                     Az…

MATILD                    Fel tudsz állni? Fogd meg a kezemet!

Gyula nem mozdul. Matild a hóna alá nyúlva megemelné, nem bírja a férfi súlyát. Gyula visszahuppan a fenekére. Matild tehetetlenül néz körül. Legalább a tolószéket a kerekére

állítja. Ismét Gyulához fordul.

MATILD                    Segíts, kisfiam! Nem bírlak egyedül!

Gyula lassan mozdul, feltápászkodik, visszaül a tolószékbe. Matild gyengéden segít elrendezkedni benne.

6; GYULA, MATILD, ANNA, IRMA

Anna és Irma közelednek. Anna méltatlankodik.

ANNA                                   Direkt írtam vagy három hete, nem? Nem is szóltak neki?

IRMA                         Elnézést, művésznő, de…

Beérnek. Irma vállán a táska.

ANNA                                   Külön megtanulom a mondhatatlan szövegeit?

                                   Hogy lássa? Hogy hatódjon meg?

IRMA                         Még egyszer elnézést. Csókolom, anyuka, jó napot,

                                   mester!

ANNA                                   „Anyuka”.

MATILD                    Szóval maga az a színésznő.

IRMA                         Tényleg írt, hogy meglátogatná, ha…

MATILD                    Maga.

ANNA                                   Gyula, gondolom, sok jót mesélt rólam.

MATILD                    Magáról.

ANNA                                   Igen, rólam. Mért?

MATILD                    Gyula?

Gyula egy pillanatra „farkasszemet” néz Annával, aztán elfordítja a fejét.

ANNA                                   Lássa, tanár úr, itt vagyok.

Csend.

ANNA                                   Kár, hogy ezek nem mondták. Hogy jövök.

                                   Ugye örül azért nekem?

MATILD                    Gyula?

GYULA                     Ki.

MATILD                    Ki?

GYULA                     Nem akarom!

MATILD                    Mit?

GYULA                     Látni!

MATILD                    A hölgyet?

GYULA                     Menjen ki!

ANNA                                   Menjek ki? Én?! Maga nekem…! Dehogy megyek ki!

IRMA                         Ha megengedi, elkísérem és…

ANNA                                   Direkt kiharcoltam két szabad napot! Hogy ide jussak ehhez.

                                   Hogy meglátogassam, ha már annyit…

GYULA                     Ki!

ANNA                                   Annyi  „szép” butaságot összeirkál rólam!

GYULA                     Kiiiii!

ANNA                                   Nahát, ez azért…mégis csak…

IRMA                         Azt hiszem, a mester…

GYULA                     Vigyél ki!

MATILD                    Jól van, ahogy akarod, Gyula!

Matild mélységes megvetéssel méri végig Annát, aztán kitolja a fiát a

helyiségből. Anna csak bámul, aztán nekidühösödik.

ANNA                                   Ez…ez meg…hát ez azért még egy eszelőstől is…

IRMA                         Ne tessék rá haragudni!

ANNA                                   Ne haragudjak? Dehogy haragszom. Mért is ne

                                   haragudjak?! Miféle bárdolatlanság ez, kérem?

IRMA                         A mester betegsége…

ANNA                                   Nem ok arra, hogy ilyen…modortalan legyen!

IRMA                         Nyilván csak a meglepetés…

ANNA                                   Az? Mért is nem mondták meg neki, hogy jövök?

IRMA                         Higgye el, tíz napig nem volt abban az állapotban,

                                   aztán…

ANNA                                   Aztán?

IRMA                         Az én hibám. Elfeledtem a levelét abban a nyomasztó

                                   zűrzavarban.

ANNA                                   Hát ez szép.

IRMA                         Még egyszer: bocsánat.

ANNA                                   Tudja maga, mibe van az nekem, hogy itt vagyok?

IRMA                         Ha a vonatjegyét esetleg…

ANNA                                   A büszkeségembe. A jó szívembe!

IRMA                         Értem.

ANNA                                   Na, itt se jártam.

Anna elindul kifelé, a tartása „ királynői”. Kintről jön vissza.

ANNA                                   Csak muszáj tisztáznom néhány dolgot.

IRMA                         Mire tetszik gondolni?

ANNA                                   Legalább maga világosan lásson.

IRMA                         Állok a rendelkezésére.

ANNA                                   Először is, a maga „mestere” engem tönkretett,

                                   aranyom!

IRMA                         Magát?

ANNA                                   Hát ugyan kit?

IRMA                         De hát hogyan…?

ANNA                                   A fél ország még őt sajnálja, hogy „szerelmes” belém, úgy.

IRMA                         Nem így volt?

ANNA                                   És? Ha így volt? A széplelkű segédtanár? A nagyon méltatlanba?

IRMA                         Egy pohár teával megkínálhatom?

ANNA                                   Most kávéztam.

Anna leül az asztal mellé. Magában dühöng.

IRMA                         Akkor nagyon kedves öntől, hogy…

ANNA                                   A finom lelkű, mélabús költő a romlott színésznőcskébe?

IRMA                         Ugyebár ez a közvélekedés, de…

ANNA                                   Másodszor: én ezt a költőcskéjét soha nem bátorítottam semmire.

IRMA                         Ha elmúlik a rohama, biztos örül majd magának.

ANNA                        Húsz éve, érti, húsz éve néhány udvarias csevegésünk esett tán a színházi társalgóban.

IRMA                         Nagyváradon?

ANNA                                   Vagy egy-egy kávéházi teraszon.

IRMA                         A mester néha mesél még azokról a napokról.

ANNA                                   Többekkel sétálgatós gyógykörök karonfogva, délelőttönként.

IRMA                         Gyógykörök?

ANNA                                   A másnaposságot leküzdendő, a másik rosszabbúl létén vigadva.  

                                   Éppen ki hánytat meg kit.

IRMA                         Ó, értem.

ANNA                        Nekem ennyi maradt meg. Egy csúnyácska kis piarista tanár. Aki rajongó amatőr színikritikus. A társaság civil bohóca. Aki hozzánk

                                   csapódott, és a verseivel meg a szánalmas színpadi jeleneteivel

zaklatott minket. Ennyi.

IRMA                         Ennyi?

Anna felpattan, igazi indulattal.

ANNA                                   És akkor én vagyok a rosszéletű céda?

IRMA                         Ezt így igazán soha senki…

ANNA                                   Aki egész életére boldogtalanságba taszította a „nagy férfiút”?

IRMA                         Nagyon szerette önt.

ANNA                                   Semmi közöm hozzá! Hullottam volna aléltan a karjaiba?

IRMA                         Azt hiszem, igaza van.

ANNA                                   Az hát. Nagy igazam! Mégse kapok soha egy rendes szerepet?

IRMA                         Gondolja azért, mert…?

ANNA                                   Semmit se kapok! Csak megvetést, csak mellőzést!

Mert az én léha életemmel és rideg szívemmel boldogtalanságba

taszítottam a  „Nagy Szegedi Költőt”. Ez a rossz vicc! Ezt értse!

IRMA                         Igen, akkor…ezt így értem.

Csend, Anna visszaül, lehiggad, egészen más hangon szólal meg.

ANNA                                   Na lássa… De spongyát rá.

IRMA                         Spongyát?

ANNA                                   Nem azért vagyok itt, hogy szemrehányást tegyek.

IRMA                         Nem? Ennek örülök, mert…

ANNA                                   Mondom: spongyát rá!

IRMA                         Ez….igazán nagyvonalú magától.

ANNA                                   Magának elárulom, mi az elhatározásom.

IRMA                         Lekötelez.

ANNA                                   Hosszú évek óta tűnődök a dolgon. Csak hát sehogy se vitt rá

eddig a hajlandóságom. De legyen meg, már mindegy.

Hajlandó vagyok ehhez az emberhez férjhez menni.

IRMA                         Parancsol?

ANNA                                   Valójában azért jöttem, hogy ezt közöljem vele.

IRMA                         Férjhez a mesterhez?

ANNA                                   Ha már annyira „szerelmes” belém. Legyen. Sőt!

                                   El is várom!

IRMA                         No de a mester beteg és…

ANNA                                   Tudtommal már nem fertőző. Vagy még az?

IRMA                         Nem, de…

ANNA                                   Különben mindegy. Eszem ágában sincs akár egyszer is

                                   összebújni vele.

IRMA                         Ezt nem értem. Akkor mért tetszik…?

ANNA                                   Talán nincs jogom elvárni, hogy egyenesbe hozza a

                                   karrieremet?

IRMA                         Azzal, hogy…

ANNA                        Micsoda romantikus história lenne, húsz év plátós vágyakozás után, nem?

IRMA                         De.

ANNA                                   Vagy magának rossz érzés ilyet hallania, kisasszony?

IRMA                         Én a mesternek csak a titkárnője vagyok.

ANNA                                   Olyasmi?

IRMA                         Kell valaki, aki intézi a levelezését, viszi az ügyeit, hogy…

ANNA                                   Rendben. Akkor segít nekem?

IRMA                         De hát… a mester nős!

ANNA                                   Mi?

IRMA                         Nős ember. Nem tetszett tudni.

ANNA                                   Nős?! Hát ez… Hát az… Ilyet! Mikor?

IRMA                         Már…jó pár éve, hogy…

ANNA                                   Na ne! Ezt… és ezt bezzeg…senki se tudja róla!

IRMA                         Nos, úgyszólván titokban történt, mert…

ANNA                                   Ki az a nő?

IRMA                         Miután a dolog sose volt nyilvános, azt hiszem, nem áll…

ANNA                                   Miféle trampli?

IRMA                         És nagyon kérem, kegyed se híresztelje, mert…

ANNA                                   És ezért bifláztam be azt a sok idétlen szöveget?!

IRMA                         Mondom, hogy a vonatjegyét esetleg…

ANNA                                   Titokban megnősül, engem meg legyilkol a színpadokról

                                   a szerelmes verseivel?! Nahát, tudja…! Ez, ez… csalás!

                                   Micsoda förtelmes szélhámosság ez? Hazudozás!

Anna mélységesen felháborodva indul kifelé, a bejárattól még visszafordul.

ANNA                                   Maga…a maguk…maga mondja meg annak a kis

                                    nyomorultnak…

IRMA                         Kérem!

ANNA                                   Hagyjon nekem békét!

Anna távozik.

Irma egy darabig bámul utána, aztán lerogy egy székre, az arcát a tenyerébe rejti.

Lassan összeszedi magát. A táskájából előveszi azt a korrektúrát, amit két hete vasárnap

hagytak félbe. Ceruzát is keres, fellapozza a szöveget, egy résznél megáll, magának

félhangosan, figyelmét erőltetve olvassa.

ANNA                        „…A tárcáját, megnézte a bacchánsnőnek öltözött, szőlőlevél koszorús nő arcképét, amelyre ezt a dedikációt írta: a kedves jó…

Ugyan ki lehet most a barátja és a kedvese? Kérdezte magában keserűen és az asztal alatt hirtelen kettészakította a fényképet. Nehogy azt gondolják, miatta történt. Aztán tépte és szaggatta, és a foszlányokat lassan a sarokba hintette.

A szomszéd teremben, amely előkelően csillogó volt, nagy velencei tükrökkel, pálmákkal és szőnyegekkel díszítve, a cigányok egyszerre rázendítettek a Barkarollára a Hoffmann meséiből. Lágyan, halkan, fojtott érzékiséggel szűrődött át a bűvös muzsika. ….akaratlanul is ringatózni kezdett andalító hullámain. Az üveghangok a szívébe vágtak, ellágyult maga is, elhalkult benne a nagy elszántság, gyerek lett megint, aki félni kezd és akinek sírásra áll a szája.  A vad és nehéz…”

7;  IRMA, MATILD, GYULA, ÁPOLÓ

Matild tolja vissza Gyulát a tolószéken. Irma félbehagyja a javítást, olvasást.

A kényszerzubbony Gyulán mintha rendesen meg lenne kötve.

IRMA                         Elment.

MATILD                    Láttuk.

GYULA                     Feldúlt volt.

MATILD                    Ránk se köszönt.

IRMA                         Mester, jól van?

GYULA                     Mert? Hogy legyek?

MATILD                    Mégis mit akart itt az a nő?

IRMA                         Csak… üdvözölni, hogy…

MATILD                    De nem jön vissza?

IRMA                         Nem, azt nem hiszem.

Matild megnyugodva tolja be középre Gyulát, közben morog.

MATILD                    Micsoda némber! Tönkreteszi a fiamat, és még van képe…

                                   Idejönni és ripacskodni!

GYULA                     Engem idézett.

MATILD                    És? Ebbe voltál te szerelmes? Hová tetted te a szemedet? Ez a nő szörnyen közönséges! Kövér! Puffadt a képe! Ronda! Nincs igazam, Irma drága?

IRMA                         Ő is csak szerencsétlen, anyuka.

MATILD                    Szerencsétlen?!

IRMA                         Azt gondolta, hogy a mester majd…

MATILD                    Úgy kell neki! A céda.

Csend. Matild otthagyja a tolószéket, az asztalhoz ballag, megnézi a

korrektúrát, biccent.

MATILD                    Dolgozni fogtok?

IRMA                         Elég sürgős lenne, mert…

MATILD                    No, meggyújtjuk a remény gyertyát, imádkozunk és

                                   megyek, nem zavarok. Gyufája, drága?

IRMA                         Persze…

Irma a táska mélyén kotorászik. Gyula élénk, csaknem jókedvű.

GYULA                     Tényleg jól megcsúnyult.

MATILD                    Na látod.

GYULA                     Csak anyuka marad mindig szép.

MATILD                    Ugyan, Gyuszi!

IRMA                         Látom, jól esett a séta.

GYULA                     Szép.

MATILD                    Még a temetőbe is el akart menni.

GYULA                     Mert ott a legszebb.

MATILD                    Mert jó az isten, azért ott a legszebb.

GYULA                     Igaza van, anyuka.

Irma megtalálja a gyufát, mutatja.

IRMA                         Gyújtsam ezt is?

MATILD                    A rózsaszín pláne a maga színe, drága. Ugye, Gyula?

GYULA                     Az. A remény Irmáé.

IRMA                         Köszönöm, mester!

Irma meggyújtja a harmadik, a rózsaszín gyertyát az ádventi koszorún.

Hosszan, belerévülten nézik a lángot. Gyula mintegy magában, magától

önmagának.

GYULA                     „Szemükben még az isteni egeknek

                                   Visszfénye csillog egyre elhalóbban

                                   Fülükben még zsong a kerubseregnek

                                   Örök dalából egy sor: Lenn a porban.

                                   Még emlékeznek tündöklő napokra,

                                    Melyek mögöttük zengve elmaradtak

                                   Mint az álomderűs mennyi pompa

                                   Melytől mindig ragyog az égi ablak.

                                   Most hullanak hidegbe és sötétbe

                                   Még mélyebbre, néma dacban égve

                                   És arcukat kezükkel eltakarják

                                   Mert látni Őt már többé nem akarják

                                   Az éj kell nékik, a világtalan,

                                   Melynek szívükben komor mása van.”

Matild és Irma megkönnyezik a csendet.

MATILD                    Ez…szép volt, kisfiam. Címe is van?

IRMA                         A bukott angyalok.

MATILD                    Akkor…szerencsére nem nagyon értem.

GYULA                     Dehogyis nem érti ezt maga, anyuka.

MATILD                    Azt értem, hogy te is egy ilyennek hiszed magad.

IRMA                         Mert az is a mester!

Ezen a két hölgy elbólogat egy kicsit, Gyula rajtuk mosolyog. Matild sóhajt egy

nagyot, szedelőzködik.

MATILD                    Na jó. Boldog kis nap mégis ez a mai.

                                   Menjek már, ti pedig dolgozzatok!

Matild puszit ad Gyulának.

MATILD                    Legyél jó, kisfiam.

GYULA                     Én mindig az vagyok, anyuka.

Matild két puszit még Irmának is ad.

MATILD                    Ugye vigyáz rá, drága?

IRMA                         Persze.

Matild az ajtóban fordul vissza.

MATILD                    De hogy ez a perszóna még ide mert jönni!

IRMA                         Ez a mester varázsa, csókolom.

MATILD                    Az? Hát…az.

Matild búcsút int, kimegy.

Csend. Gyula mosolyog maga elé. Irma nézi őt egy darabig, aztán.

IRMA                         Bocsánat, hogy elfeledtem…

GYULA                     Mit?

IRMA                         Hogy a művésznő…a levele…

GYULA                     A varázsom, azt mondta?

IRMA                         A mester nem is sejti, hányan tisztelik, szeretik, imádják…

GYULA                     Sehányan.

IRMA                         Jaj, mester…!

GYULA                     Én például utálom magam.

IRMA                         Pedig semmi oka rá.

GYULA                     De. Van.

IRMA                         Én még a maga bűntudatát is…

GYULA                     Tudom. Maga egyedül. Drága Irma.

Meghatott pillanat után.

IRMA                         Ugye milyen szépen imbolyognak a lángok?

GYULA                     Szépen.

IRMA                         Még a reményé is.

GYULA                     Na jó. Hagyjuk.

Csend.

GYULA                     Javítgassunk?

IRMA                         Jó lenne már holnap postára adnom, hogy a februári számban…

GYULA                     Az a szöveg pont úgy jó, ahogy leírtam.

IRMA                         Persze, csak tényleg apróságok, amik…

Gyula feltápászkodik a tolószékből. A kényszerzubbony ujjai lehullanak a háta mögül. Körbesétál. Irma kissé meglepődve.

IRMA                         Kioldódott!

GYULA                     Micsoda?

IRMA                         A csomó.

GYULA                     Zavarja, ha „szabad” vagyok?

IRMA                         Jaj, dehogy!

Gyula az egyik széket  szembefordítja a színnel, mellé húz egy másikat.

Leül az egyikre, a kényszerzubbony ujjait tűnődve lóbálja, lifegteti.

GYULA                     Treponema pallidum…

IRMA                         Hogy…?

GYULA                     Keressünk rá gyorsan egy rímet?

IRMA                         Erre a…?

GYULA                     Felező hetes.

IRMA                         A treponema pallidum?

GYULA                     Szerelem jő, majd kihuny?

IRMA                         Ki?

GYULA                     Ó, bordélyházi részeg éjek! Mivel szabad átváltanunk

                                   felező nyolcasra. Nem?

IRMA                         Mester, ez…

GYULA                     Szilaj jókedv, hörgő kéjek.

IRMA                         Ez igazán nem olyasmi, hogy…

GYULA                     Rá három hétre a kiütések.

IRMA                         És…

GYULA                     Isten ítél és büntet, nesze, parázna

                                   Míg élsz, stigmák rajtad e fekélyek.

IRMA                         Örülök, hogy végre a humoránál van, mester.

GYULA                     Nem ül le mellém, drága?

IRMA                         Oda?

GYULA                     Utazunk.

IRMA                         De jó! Hova?

GYULA                     Sehova. Mint mindig.

Irma leül Gyula mellé, a széke szélére. Gyula átkarolja Irma vállát, a kényszerzubbony egyik ujja lelóg Irma öléig. Gyula hunyt szemmel élvezi a helyzetet, Irma feszengve tűri.

Gyula halkan szaval. Közben az ápoló jön be. Észreveszi, hogy a beteg a zubbonyból

kiszabadult. Indulatosan intézkedne, de Irma könyörgő tekintetére a fejét csóválva távozik.

GYULA                     Túl minden kínon és halálon

                                   Feléd száll egy szó, a szavam

                                   Benne egy meghiúsult élet

                                   Minden jósága, vágya van

                                   Hiába: meg nem válthat engem…

ÁPOLÓ                      Mi a jó büdöske a…?!

IRMA                         Minden remény, hit, szeretet…

GYULA                     Talán a szörnyű végtelenben

                                   Még találkozhatom veled?

Gyula megkönnyezi a saját versét, Irma meg Gyulát. Csend.

GYULA                     Szép helyen jártunk, Irma?

IRMA                         Igen, mester.

GYULA                     Emlékszik, mikor írtam magához ezt?

IRMA                         Hogy tudnám feledni?

GYULA                     Maga az egyetlen, akit szeretnem kellett volna.

Gyula karja lehull Irma válláról. Kinyitja a szemét, aztán a zubbony ujjával

letörli könnyeit. Irma feláll Gyula mellől, visszahúzza a széket az asztalhoz,

a korrektúrát igazgatja.

IRMA                         Onnan, ahol elhagytuk?

GYULA                     Ahogy tetszik.

Irma megkeresi a javítandó részt, akadozva olvasni kezdi, a ceruzával javít.

IRMA                         „A vad és nehéz mámor után érzett levertség lassankint

alászállt belőle, és innen, ebből a barátságos távolból nem

látta már olyan tragikusan végzetesnek az egészet.”

GYULA                     Ez az a rész, amikor a Vígszínház mögötti vendéglőben ülök?

IRMA                         Igen, mester.

GYULA                     Azaz a főhősöm ül ott.

IRMA                         A helyiség legsötétebb zugában.

GYULA                     Ott volt akkor is a helyem.

IRMA                         „ Ha a barátjával találkozott volna, akkor (korán reggel Végváron)

talán az eszébe se jut, hogy idejöjjön, egyenesen meghalni. Meghalni, amikor most látja itt, hogy milyen szépen élnek az emberek és milyen semmiség az ő szenvedése…”

GYULA                     A régi Holdat látom még az égen

                                   De már nem látom magamat.

IRMA                         „A világon nem vesz róla tudomást senki, és úgy lehet, ez a szenvedés éppen azért van, hogy kiérdemelje a boldogságot.”

GYULA                     Az egész idegen végtelenségben

                                    Szegény valóm oly magára maradt.

IRMA                         Mi mindig itt vagyunk magának, mester.

GYULA                     Tudom. Hogy folytattam akkor tovább?

Irma megkeresi a folytatást.

IRMA                         „Vagy talán nem is olyan boldogok itt az emberek?  Talán ezek meg pont olyan csöndre és nyugalomra vágynak, amilyen csak Végváron van, talán Anna még boldogtalanabb, mint ő, a kitartott életével, tarka rongyaival, festett hazugságaival, az örökös mámor és kéj robotjával, amely elhervasztja az arcát és idő előtt barázdákat húz a homlokára.”

GYULA                     Hiába keresek egy társat erre

                                    Hiába keres engem valaki

                                    Mint hajó, amely a nyílt tengerre

                                    Kifutott, s nem tud révbe tartani.

IRMA                         Ez megint gyönyörű kép, mester.

GYULA                     Csak megint egy út, ami nem tart sehova.

IRMA                         Nem maga az út a lényeg?

GYULA                     De. Maga nagyon okos asszony, Irma.

IRMA                         Köszönöm, de…

GYULA                     De látja, az se jó, ha véletlenül még ép eszemnél vagyok.

IRMA                         Engem boldoggá tesz.

GYULA                     Komolyan?

IRMA                         Még kérdezi?

GYULA                     Bocsánat. Hogy volt tovább?

Irma ismét megkeresi a szöveget.

IRMA                         „Talán mégis csak az választja a jobbik részt a földön,

aki a szenvedést választja (?) és ha már boldogságot nem találhatunk úgy sem. Talán ez az egyetlen bölcsesség, ami számunkra megmaradt: szépen és okosan rezignálni.”

GYULA                     Pláne, ha kevés idővel előtte diagnosztizálták rajtunk a bujakórt.

IRMA                         Tehát az… azt akkor…azt azért….? Abban a szállodában?

GYULA                     Folytassa.

IRMA                         Ma olyan…rettenetesen őszinte.

GYULA                     Majd megbánom ezt is.

IRMA                         Miattam nem kell…

GYULA                     Tudom. Most érdekesen megszégyenítő rész jön, nemde?

Gyula lenget egyet a kényszerzubbony ujjával, Irma folytassa.

IRMA                         „Egy magas, szőke nő, lenge és virító kosztümben suhant el az ablak alatt egy elegáns, karcsú úr kíséretében. A színészfeljáró kis ajtajában turbékoló nevetéssel engedte, hogy az úr mohón megcsókolja meztelen karját és ő dudorászva, pajkos lihegéssel eltűnt a kis kapu mögött.”

GYULA                     Jól szétitta az arcát, mi?

IRMA                         Anna művésznő?

GYULA                     Reménytelenül tehetségtelen kórista volt mindig.

IRMA                         Az állítja, hogy…méltatlanul nem kap szerepet sehol.

GYULA                     Méltó mód nem kap.

IRMA                         De hát hozzá írta a gyönyörű verseit.

GYULA                     Nem hozzá. A NŐHÖZ. A SZÍNÉSZNŐHÖZ!

IRMA                         Mint ideál? Aki nincs a valós világban?

GYULA                     Szerelmes voltam a szerelembe.

IRMA                         És már nem az?

GYULA                     Hogy írtam tovább?

IRMA                         „Nem tudta, mióta ül már ott a söntés sarkában, talán egy órája, talán egy örökkévalóság óta, de egyre világosabban látta, hogy megszökni a szenvedés elöl volt ereje, de a halálhoz nincsen elég bátorsága. Gyönge emberek hirtelen elhatározása volt az egész, egy hamleti elszánás, de csak Poloniust találta, nem azt, amit el akart pusztítani.” Itt hullámos

vonal van, mester, és magam se nagyon értem, hogy jön ide Polonius, és…

GYULA                     Már én se. De nem érdekes. Húzza ki, aztán folytassa!

IRMA                         Onnan, hogy „hamleti elszánás”?

GYULA                     Magára bízom.

IRMA                         Akkor csak onnan, hogy „Poloniust találta”.

GYULA                     Legyen onnan.

Irma elvégzi a húzást, aztán olvas tovább.

IRMA                         „ Mint strucc a homokban. Nem tudott fölkelni és elmenni, hogy végezzen magával, valami nagyobb erő görcsösen leszögezte a sarokba, embereket kellett látnia, akik élnek és élni akarnak, félt a szállodai vagy akár az utcai magánytól, a revolver, a jóbarát revolvere égette az oldalát, de ezt nem lehet olyan könnyen eldobni, mint egy eltépett fényképet.”

GYULA                     Aznap tényleg szíven akartam puffantani magam.

IRMA                         Akkor a szállodában?

GYULA                     Ott.

IRMA                         Miután kiderült, hogy meg tetszett kapni…

GYULA                     Valami nőcskétől egy nagyváradi bordélyban.

IRMA                         Eddig úgy tudtuk, hogy csak örökölte az édesapjától.

Gyula keserűen felnevet, a kényszerzubbony ujját megint lógázza.

GYULA                     No igen, meg aztán örököltem is.

IRMA                         Szörnyű.

GYULA                     Öröklődő népbetegség.

IRMA                         Ez a szörnyű!

GYULA                     Legalább se anyám, se a testvéreim nem betegek.

IRMA                         Hála isten.

GYULA                     Akit halálra ítéltek, szabaddá lesz.

IRMA                         Szabaddá?

GYULA                     Mivel ha nincs kegyelem, nem is kell könyörögve kérned.

IRMA                         Azt hiszem, értem.

GYULA                     Remélem, a lelkével nem érti.

IRMA                         A mestert értem.

GYULA                     És ez jó magának?

IRMA                         Jó.

GYULA                     Akkor…majd magyarázzon már el egyszer magamnak!

IRMA                         Annyira nem értem.

Irma nehezen találja meg a félbehagyott szöveget.

IRMA                         „Most… már, a lassan megvilágosodó bizonyosság előtt,

hogy nem tud még meghalni és a még keservesebb bizonytalanság előtt, hogy most talán végképp eljátszotta a tanári pályát, a megélhetését, az életét, tompa, mély csüggedés fogta el, valósággal szédülést érzett, meg kellett kapaszkodnia az asztal szélében, elsötétült előtte minden, a biblia szavait suttogta maga elé, mint egy eszelős: elvégeztetett.”

GYULA                     És aki imígyen szabad, bizony könnyen tagadja meg Istent.

IRMA                         Igen.

GYULA                     Mint a nagy lázadó.

IRMA                         Nietzsche?

Gyula bólint, lóbálja a zubbony ujját, hogy Irma a szöveget folytassa.

IRMA                         „A pincér aggódva nézett rá, ahogy elsietett mellette, ő pedig szinte szégyenkezve gubbasztott egyedül, mint a középkorban a leprások…”

Gyula bólogat, integet a zubbony ujjával, Irma felnéz, nagyot nyel, folytatja.

IRMA                         „Hosszú révedezésből arra ébredt, hogy nyílik a bejárat és nagy társaság csörtet be rajta.”

GYULA                     Néha olyasmiről ábrándozom egyfajta különös perverz hangulatban,

                                   hogy talán ugyanazon nőcskétől kaptuk a halálos ítéletet: én meg Ady.

IRMA                         Nagyváradon?

GYULA                     Ó, azok a bohém, boldog évek!

IRMA                         És talán tényleg?

GYULA                     Nem, drága. Más-más asszonytól kaptuk.

IRMA                         „Színészek és színésznők voltak, a Hoffman meséi előadása után, éhesen és szomjasan. Elöl jött ő, akinek láttára egyszerre forróságot és hideglelést érzett, a karcsú, elegáns úrral karján, bizalmasan, rózsás arccal, kivágott kebellel.”

GYULA                     Ha lenne pisztolyom, most a fejemet lőném szét.

Irma leejti a ceruzát a gépiratra.

IRMA                         Jaj, mester!

GYULA                     Az a biztos.

Irma csaknem sírva fakad.

IRMA                         De hát ilyet még viccből is…!

GYULA                     Talán tényleg tudnék is szerezni?

IRMA                         Ne tessék engem ijesztgetni!

GYULA                     Jó, jó, jó! Irmácska! Talán tényleg tudnék…

                                    Alliterál, hallja? Mondjuk a dallama elég gyatra.

IRMA                         Nagyon rossz vicc!

GYULA                     Az hát. Mint az élet.

IRMA                         De hát tessék már a koszorúra, a gyertyákra nézni!

GYULA                     Bocsánatot kérek.

Az ápoló áll az ajtóban ellenséges hangulatban.

ÁPOLÓ                      Nomárka, idő van, hé!

IRMA                         Hogy?

ÁPOLÓ                      Mára vége a látogatásnak.

IRMA                         De…

ÁPOLÓ                      Nem én találom ki. Aminek vége, annak lejárt az ideje.

                                    Vagy ha úgy tetszik, fordítva. Lejárt az ideje, tehát vége.

IRMA                         De még lenne itt negyed órányi munka, és…

ÁPOLÓ                      Sajnálom.

Az ápoló kimérten biccent, kifordul a helyiségből.

IRMA                         Egyre jobban utálom ezt a férfit!

GYULA                     Az a dolga.

IRMA                         Hogy utáljam?

GYULA                     A végét kijavítja otthon.

IRMA                         Inkább még behozom…holnap?

GYULA                     Magára bízom.

Irma szedelőzködik. A kézirat a táskába, veszi fel a téli kabátot.

IRMA                         És? Ha elmentem, mihez tetszik majd kezdeni?

GYULA                     Ki tudja? Majd valamit csak bohóckodok.

IRMA                         Megőrülnék, ha egyszer is itt kéne éjszakáznom.

GYULA                     Ahhoz előbb meg kéne őrülnie.

IRMA                         Ez igaz.

GYULA                     Látja.

Irma mosolyog, Gyula a zubbony ujjait lóbálja. Irma tétován megáll a búcsúzáshoz.

IRMA                         Akkor holnap?

Odakint az ápoló üvölt teli torokból.

ÁPOLÓ                      Nomárka?! Záróra! Még hányszor szóljak, igen tisztelt

                                    látogatók, barátok, rokonok, örökösök és egyéb vendégek?

                                    Nemárhogyka még egyszer szóljak?!

IRMA                         Szörnyű alak!

GYULA                     Isten vele, maga drága!

Irma indul puszit adni, aztán megtorpan, mégse. Kimegy.

Csend. Gyula még ellóbálgatja a zubbony ujjait.

Feláll, körbesétál. Elfújja az ádventi koszorú gyertyáit.

Leül az egyik székre. Lehámozza magáról a kényszerzubbonyt.

Feláll, kutakodva néz körül.

Felborítja a tolókocsit. A zubbony egyik ujjából hurkot készít, átbujtatja a fején, a nyakán

szorosan meghúzza. A nehezebb rész most jön. A zubbonyt megpróbálja úgy rögzíteni

a tolószék karfáján, hogy biztosan tartson. Amikor ezzel megvan, fütyörészve a tolószék mellé

ül, nekilát, hogy valami módon megfojtsa a hurokkal magát.

Előre dől. Nem jó. Lefekszik a szék mellé, az se jó. A hátán fekve a lábait felhúzva a

széknek feszíti a lábait. Így már fulladozik.

Az ápoló jön be. Egy pillanatra döbbenten megáll, bámulja Gyulát.

Aztán a fejét csóválva felröhög.

Gyula fulladozva, vicsorogva vele röhög, a lábait elveszi a szék oldaláról, a szék rádől.

ÁPOLÓ                      Ejnyemárka! „Tanár úr”!

GYULA                     Ez… hogy tetszik?

ÁPOLÓ                      Ilyen nincs! De van! Ember!

                                    Normálisak vagyunk? Mit is kérdek? Én nem vagyok

                                    normális, ha ilyet kérdek! No, kászálódjál, baromfi!

GYULA                     Jól érzem… magam...

ÁPOLÓ                      Á, az kizárt, hogy így meg bírd dögleszteni magad.

GYULA                     Fogadjunk?

ÁPOLÓ                      Ki oldozott ki?

GYULA                     Senki.

ÁPOLÓ                      Feljelentem ám. Ki lesz tiltva a szanatóriumból.

Gyula nem mozdul, a padlón fekve néz farkasszemet az ápolóval.

Az ápoló lusta léptekkel Gyulához megy, megragadja a hurkot, felrántja a beteget ülő

helyzetbe, aztán keményen fojtogatni kezdi a hurokkal Gyulát.

ÁPOLÓ                      Tíz pengő! Hallod? Annyiért is megszerzem neked

                                    azt a pisztolyt. Csak megszabaduljak tőled. Na?

                                    Pedig nekem is többe lesz, amennyiért beszerzem.

                                    Áll az üzlet?

Az ápoló enged a hurok szorításából. Az arcuk egymástól tíz centire. Gyula rekedten.

GYULA                     Áll.

ÁPOLÓ                      Áll, igenis, mi?

GYULA                     Igenis, áll az üzlet, ápoló úr.

Az ápoló elereszti a hurkot, a padlóra löki Gyulát.

ÁPOLÓ                      Na, addig tápászkodjunk, amíg jókedvecskémbe vagyok!

Sötét.

Éles, szaggatott csengetés.

A tébolyultak üvöltése. Csendesedve az asszonyi sóhajok a Kékszakállú herceg várából.

8; JÚLIA, GYULA

A sötétben Júlia hangja, ahogy Nietzschét olvassa.

JÚLIA                        „Vagyon bennetek bátorság, én véreim? Erős a szívetek?

                                    Nem tanúk előtti bátorság, hanem a remete, a sas bátorsága,

                                    amit már isten se lát?

                                    Hideg lelkeket, öszvéreket, vakokat, részegeket nem tartok

                                    bátraknak. Bátor szívű az, aki nem ismer félelmet, de

                                    kényszeríti a félelmet, aki lát mélységes szakadékot, de

                                    büszkén.

                                    Aki a szakadékot látja, de sas szemével, aki sas karmával

                                    megragadja a mélységet: annak vagyon bátorsága.”

                                    Voltál te így valaha bátor Gyula? Legalább képzeletben?

Csend. Lassan világosodik. Júlia egyedül ül a helyiségben az asztalnál.

A tolószék nincs már a színen, az ádventi koszorú három gyertyája csonkig égett,

a negyedik még meggyújtatlan. A koszorú mellet retikül. Júlia tekintete visszatér a kötetre.

Hangosan olvassa.

JÚLIA                        „ Az ember gonosz. Mondá vigaszomra minden bölcs.

                                    Oh, ha csak ez még manapság is igaz volna! Mivelhogy a

                                    gonoszság az ember java ereje. Az embernek jobbnak is kell

                                    lennie, de gonoszabbnak is. Ezt tanítom én. A leggonoszabb

                                    szükséges az emberfölötti ember javára.

                                    Lehet, hogy AZ jó volt a kis emberek prédikátorának, hogy

                                    szenvedve hordozza az emberi bűn terhét. Én azonban nagy

                                    vigasztalásomban gyönyörködöm a nagy bűnben.

                                    Ez azonban nem hosszú füleket illet. És nem mindegyik szó

                                    való minden szájba. Ezek finom, távoli dolgok: ne nyúlkáljanak

                                    utána juhkörmök.” Ne ordítsák az igéket a szamarak.

Júlia belegondol a kommentárjába, magával egyetértően bólint.

Gyula jön be. Utcai ruhába öltözött. Júliát meglátva megtorpan egy pillanatra.

JÚLIA                        Iááá? Já? Gonosz az ember, Gyula? Iá? Já?

Gyula válasz nélkül hagyja a kérdést. Beljebb lép, a nadrágzsebéből gyufát vesz

elő, meggyújtja a negyedik ádventi, lila gyertyát.

JÚLIA                        Nocsak. Mégis csak érzel bűnbánatot? Mert van isten?

                                    Neked van? De nekem nincs? Vagy nekem van, neked

                                    nincs? Netán, mit ad isten, él az isten mindkettőnknek?

                                    De ez ugyanaz az Úristen, Gyula? Gyula, ránk egy isten

                                    vonatkozik? Egy az isten? Iá-iá? Já? Já-já-já? Iá?

Gyula fáradtan végigméri Júliát, oldalt széket húz magának az asztal mellé úgy, hogy

a nő arcát ne, csak a gyertya lángját lássa. Júlia válaszként most még  provokatívabban

olvassa Nietzschét.

JÚLIA                        „Azt vélitek, felsőbbrendű emberek, azért vagyok itt,

                                    hogy jóvátegyem, amit ti rosszul tettetek?

                                    Avagy hogy ezentúl kényelmesebb heverő helyet vessek

                                    néktek, szenvedőknek? Avagy, hogy néktek, állhatatlanok,

                                    eltévedtek, rossz helyre mászottak, új, könnyebb ösvényt

                                    mutassak?

                                    Nem! Nem! Háromszor is nem! Hadd menjenek tönkre egyre

                                    többen a fajtátokból. Mert sorsotoknak mind rosszabbnak

                                    kell lennie. Csak úgy.

                                    Csak úgy nő az ember abba a magasságba, ahol villám éri

                                    és töri össze: mikor elég magas a villámnak.

                                    Kevésre, hosszúra, távolira irányzom gondolatom és vágyódásom:

                                    mi közöm lehetne apró, sok, rövid nyomorúságotokhoz?

                                    Úgy tartom, még nem szenvedtetek eleget. Mivelhogy magatok

                                    miatt szenvedtek, és nem szenvedtetek még az ember miatt.

                                    Hazudtok, ha mást mondotok. Egyiktek se szenved amiatt,

                                    ami miatt én szenvedék.”

                                    Az igazságot mondja rólatok a ti prófétátok, Gyula? Mert, ugyebár,

                                    te is felsőbbrendű ember vagy? Gyula! Hazug vagy? Igaz vagy?

                                    Ki miatt, mi miatt akarod állandóan megölni magad, Gyula?

Miért ez a szánalmas, nyálas, undorító önsajnálat?

                                    Mert gyenge vagy? Mert csúnya vagy? Mert beteg?

Gyula le nem venné a tekintetét a gyertyalángról. Halkan szól.

GYULA                     Hagyjon engem maga végre békén!

JÚLIA                        Mit mond? Nem értem.

GYULA                     Elég ebből. Hagyj magamra!

JÚLIA                        Hagyjalak? Hagylak én, emiatt ne okozz magadnak

                                    gondot!

Júlia összecsapja a kötetet, leteszi az asztal sarkára. Ajkán keserű kis mosoly,

ahogy agresszívan bámulja a férfit.

JÚLIA                        Tényleg nem lát soha többet.

GYULA                     Most se látom.

JÚLIA                        Elmondjam, hogy ma, utoljára, mért látogattam meg?

GYULA                     Maga nincs is itt. Maga nincs.

JÚLIA                        De. Én vagyok. Já? Já? Iá-iá? Já?!

Júlia feláll, a retiküljét kinyitva egy pillanatig gondolkodik, mit vegyen elő belőle,

aztán egy négyrét hajtott papírost vesz ki. Kihajtogatja, mutatná, ha Gyula ránézne.

JÚLIA                        Tudja, mi ez? Ismerős lesz, ha megnézi. Nem? Nem.

                                    Ez a „házassági okiratunk”, kedves barátom. Emlékszik rá?

                                    Köttetett teljes titokban, sötét éjszaka. A szegény jó páter,

                                    meg a maga egyik bugris barátja jelenlétében.

                                    Örök szégyenem, hogy feleségül mentem magához, még ha

                                    teljes titokban is. Csak hogy maga egy kicsit boldogabb legyen.

                                    Mintha képes lenne boldogságra. Hogy miattam aztán ne

                                    legyen öngyilkos. A szegény, érzékeny, túlontúl zseniális poéta, a temetői borongás dalnoka, kórista lányok cukros bácsija, a népi istenes szimbolista, bordélyházak törzsvendége, a rózsaszín tenyerű, fehér galléros proletár és faluvégi kocsmatöltelék.

Gyula fáradtan nézi meg Júliát és a papírost, aztán a tekintete visszafókuszál a

gyertyalángra.

Júlia lassan körbesétál, aztán a papíros csücskét a lángba tartja. Az lassan tüzet fog,

egyre jobban lángra kap. Júlia Gyula reakcióját fürkészi, hiába. Így egy kissé

megégeti a kezét.

JÚLIA                        Kihagytam valamit? A francba!

Júlia leejti a papír maradékát, a tüzet eltapossa. Végül is elégedett.

JÚLIA                        Látja? Maga nincs, Gyuluka.

Gyula erre se reagál. Júlia a vállát rándítva menni készül. Kabátot vesz, indul

kifelé, aztán mintha csak most jutna az eszébe.

JÚLIA                        „Hoppáka”. Majd elfelejtem. A kedvenc ápolója kért

                                    tőlem egy szívességet. Mivel ma szabadnapos, megállított

a korzón, hogy ezt adjam be magának.

Júlia a retikülből egy forgótárast pisztolyt húz ki, leteszi az asztalra Gyula elé.

Ezt Gyula már jól megnézi magának. Júlia fürkészi a reakcióját.

GYULA                     Ezt…köszönöm.

JÚLIA                        Nincs mit. Most majd végre lelövi magát?

GYULA                     Le.

JÚLIA                        Aligha. De hátha. Sok sikert hozzá!

Júlia másodszor is elindul, az ajtóban megint visszafordul.

JÚLIA                        Mert egy nagy színjáték az élete, igaz? Romantikus,

                                    öt felvonásos, megríkató tragédia lenne? Rossz bohózat.

                                    Az is a baj ám magával, hogy többek között csapnivaló

                                    drámaíró.

GYULA                     Tudom.

Gyula lassan nyúl a fegyverért, megfogja, vizsgálgatja.

JÚLIA                        Hát…adieu, ripacs!

Gyula a fegyvert forgatja.

JÚLIA                        Gondolom, anyuka otthon már megvetette az ágyat.

                                    Nagyon várja már haza a kisfiát, ugye?

                                    És? Ha netán váratlanul beállítanék magukhoz?

                                    Újra csak összebújva találnám kettőjüket? Mint aznap?

GYULA                     Megfáztam! Beteg voltam!

JÚLIA                        Az. Beteg. Én meg elhányom magam.

Júlia távozik.

9; GYULA, IRMA

Gyula hol a fegyvernek, hol az ádventi gyertya lángjának meséli.

GYULA                     Egyenesen a fényes terembe tartottak, mint akik mindennapos vendégek itt, őket követte a színészek és színésznők tarka csapata, a kövér buffó a hozzá hasonlatos nejével, a hórihorgas jellemszínész, két kardalos nővel a karján, dúdolva, mint aki máris becsípett. Rá se néztek. Rám se néztek, aki a szögletben még jobban félrehúzódtam. De az utolsó, aki bejött, egy joviális, kissé pocakos, ám fürge emberke, egészen váratlanul megállott, amint rám tévedt a tekintete, hirtelen kitárta a karját és harsogó örömmel repült felém. Én valósággal megdermedem ettől a nem sejtett találkozástól. De egyúttal valami ismeretlen jóérzés végigborzongott bennem, mint a fuldoklóban, aki az utolsó pillanatban deszkaszálat talál.

Hát mi szél fújt ide, testvér?

Irma hangja kintről.

IRMA                         Köszönöm, uram, sajnos ismerős a járás…!

Gyula a fegyvert ijedten a zsebébe rejti. Irma jelenik meg. Télikabát és a szokásos

válltáska.

IRMA                         Jó napot!

GYULA                     Mi szél fújt ide, testvér?

Irma igazán jókedvű, Gyula kicsit kényszeredett.

IRMA                         De jó újra utcai ruhában látnom!

GYULA                     Civilben szebb vagyok?

IRMA                         Maga nekem mindenhogy szép, mester!

GYULA                     Adja kölcsön a szemeit.

IRMA                         A magáé, tessék!

Irma játékosan a szeméhez nyúl, a levegőt marékra fogja, Gyulának nyújtja.

Gyula csak mosolyog, nem nyúl a szemekért. Erre Irma felé fújja őket.

IRMA                         Így ni. Most mit lát?

GYULA                     Egy jó tündért?

IRMA                         És az én lennék?

GYULA                     Más ki?

Egymásra mosolyognak, aztán beáll a csend. Irma kicsit zavarban örül meg

az égő gyertyának.

IRMA                         Nahát! Meg tetszett gyújtani?

GYULA                     Aki nem bolond, az meggyújtja.

IRMA                         Igaz! És ez a… ez az égett papír?

GYULA                     Csak egy semmi kis fecni. Nem is emlékszem,

                                   hogy került oda.

Irma gyanakodva nézi az elégett papírt, megbökdösi a cipője orrával, aztán Gyulára pislant.

IRMA                         A „kedves” felesége ma már járt bent?

GYULA                     Nincs feleségem.

Irma nem érti.

IRMA                         Értem.

GYULA                     Anyám mikorra jön be értem?

IRMA                         Matild néni? Ebéd előtt mondta, nem? Főzi a toros

                                   káposztát. Azt imádja a mester.

GYULA                     Amiben tor van…

IRMA                         Jaj, Gyula!

GYULA                     Addig mit dolgozzunk?

IRMA                         Hát…nem ártana végre befejezni azt a korrekturát…

GYULA                     Még mindig nem küldte el?

IRMA                         Január első hetéig kaptunk haladékot.

GYULA                     De megjelenik?

IRMA                         Hogyne!

GYULA                     Hohó, pénz áll a házhoz!

Irma boldog Gyula jobb kedélyétől. Sietősen veszi elő a válltáskából a

korrektúrát, a ceruzát, fellapozza, közben.

GYULA                     A professzor úr zárójelentése?

IRMA                         Úgy fél óra múlva mehetek érte.

GYULA                     És? Meggyógyultam?

IRMA                         Hiszen a régi a kedélye. Vagy nem?

GYULA                     De.

IRMA                         Végre tudomásul tetszik venni, hogy újra elismerik…

GYULA                     Mit?

IRMA                         A tehetségét. Az életművét.

GYULA                     Kik?

IRMA                         Mindenki, mester! Az ország. A szakma!

GYULA                     Ja!

IRMA                         Nem érzi?

GYULA                     Irmácska, ha maga úgy véli…

IRMA                         És ne tessék azt hinni, hogy elfogult vagyok!

Gyulát lefegyverzi Irma rajongása.

GYULA                     Tehát hol is tartottunk?

Irma megkeresi a folytatást, olvassa.

GYULA                     „ Fél liter bort rendelt szódával és közben megtömködte a pipáját?”

                                    Mármint a színész barátom.

IRMA                         A főhősünk barátja.

GYULA                     Igen, igen, persze. Megvan?

IRMA                         „ Vacsorát nem rendelt, azt éjféltájban a fényes teremben szokta elkölteni, mivel az úri társasággal is jóban kell lenni. És a második vacsoráját hajnaltájban a kurtakocsmában fogyasztotta el, nagy adag pirítós kenyeret rumos teával.”

GYULA                     Nagyon szeretem a holtak városát.

IRMA                         A temetőt? Azt tudom.

GYULA                     Oly nagy örömmel szoktam bolyongani az őskertben, ahogy egy réges-régen elhalt poéta a temetőt elnevezte. Én több életet találok benne, mint az utcákon, a házak között, ahogy annyi gyász és nyomorúság ballag és lohol, az ismeretlen állomás felé.

IRMA                         Mindig is nagyon szerette.

GYULA                     Az életünk ma olyan vigasztalan. És a temetőnek olyan bíztató a békéje és a nyugodalma.

IRMA                         De ugye ezt most jókedvében mondja, mester?

GYULA                     Talán sose volt jobb. Rég nem. Itt örök dolgok intenek felénk és nem zavar a földi lárma, városi zaj. A legmélyebb tragédiát, a dán királyfi történetét is a temető kertjében olvastam először, egészen fiatalon.

IRMA                         Hamletét?

GYULA                     Már akkor szerettem volna állandóra a temetőbe költözni.

IRMA                         Jaj, mester!

GYULA                     Egyelőre még nem a föld alá, csak a kis csőszházba, ahol egy öreg barátom lakott. Ő őrizte az elhaltak álmait, koszorúit, virágait.

                                    Ádám bácsinak hívták.

IRMA                         Ezt a nevet most tetszett kitalálni, ugye?

GYULA                     Az ő neve, alakja is csak múló káprázat, persze. Javítjuk?

Irma visszatér a szöveghez.

IRMA                         „Egy kis kiruccanás az egész, éjjel megyek vissza, az első vonattal, reggel megint robotba állok. No de milyen szerencsés véletlen, hogy itt találkozunk.”

GYULA                     Mármint a régi nagyváradi színészkollégával.

Irma bólint. Folytatja.

IRMA                         „Élni fogok! Ujjongott fel benne egy láthatatlan erő, amely eddig

bénán és némán vergődött a nyomorúságos és kicsinyes viszonyok kínjában. A tenorista vígan pöfékelt, csillogó fekete szemeit végigjáratta a füstös helyiségen és a fényes teremben.

Szeretnék egy kis házat venni, valahol nagyon messze ettől a művelt világtól, ahol nincsen intelligencia, csak jó emberek vannak, meg jó levegő, ég, fák, füvek.”

GYULA                     Ádám barátom is egészen jól érezte magát a halál paradicsomában. Józan, csöndes ember, majdnem olyan csöndes, mint azok, akik odalent pihennek. De ő nem pihent soha, mindig talált egy hantot, amelyet dombolni kellett, vagy amelynek megbillent a fakeresztje. Mérsékletesen élt, nem akart idő előtt leszállni a földbe, amelyből vétetett. Ismerte minden zegét-zugát a temetőnek, az egyre épülő és szépülő városnak, amelynek ő lett a polgármestere.

IRMA                         „ Egy nagy karosszékben ülnék egész nap. Pipázgatnék, iddogálnék.

                                    És fütyülnék a színészetre! Meglásd, egyszer ott termek nálatok!

                                    Elég messze van, hallom. Nézd, milyen nagyra nőttek a gyerekeim!

Tárcájából fényképeket vett elő.”

GYULA                     Nem volt babonás, nem látott soha kísérteteket.

IRMA                         A színész barátja?

GYULA                     Dehogy! Ádám mester. Hiszen pontosan tudta, milyen alapos munka folyik hat láb mélyen. Hamar rájött arra a filozófiára, amely Cézár és szegény Yorick között tesz egyenlőséget. De ettől nem lett mélabús, sőt, igen szerette az életet, amelynek a végét naponta szemlélhette.

IRMA                         Igazából sosem értettem meg magukban ezt a halálvágyat.

GYULA                     Kikben magukban, drága?

IRMA                         Különösen egy ilyen borzalmas háború után.

GYULA                     Mert aki túlélte, annak örvendenie kéne?

IRMA                         Azt nem. Csak tudni, hogy az élet…

GYULA                     Igen?

IRMA                         Akarat. Vagy Nietzsche nem ezt tanítja?

GYULA                     Azért nem egészen.

IRMA                         Akkor magyarázza meg!

GYULA                     Inkább folytassuk.

Irma kicsit megbántva fordul vissza a szöveghez.

IRMA                         „Hanem te, cimbora? Mi van a szerelemmel? Remélem, kiheverted már azt a bestiát. Várhelyen az egész társulat rajtad mulatott, amikor szerenádokat adtál neki az ablaka alatt, míg ő valamelyik barátjával pihent a babérjain.”

GYULA                     De szőke volt, akár a Tisza.

IRMA                         Kár, hogy ilyen reménytelenül barna vagyok.

GYULA                     Maga barnán is szőke nekem, Irmácska.

IRMA                         Ezt csak azért mondja, mert sajnál, azért bókol.

GYULA                     Én nem bókolok!

Irma rá se mer nézni Gyulára, inkább folytatja.

IRMA                         „ A kis tehetségtelen. De lotyónak nagyon ügyes volt, azt meg kell adni. Hogy téged becsapott és kijátszott, azon nem csodálkozom, de hogy azt az égetni való uzsorást, a disznó Steinert is falhoz állította, hát ehhez zsenialitás kell. Mások mulattak rajtad, én nagyon szívemből sajnáltalak, de hát most már, remélem, te is kiábrándultál belőle. Meg kellene házasodnod, az való a rendes embernek. Azért attól még élheted a világodat, látod, én is egész jól megvagyok. Táplálkozás és szaporodás az élet, akármit mondanak is az okoskodók.”

GYULA                     És valahogy úgy melegedtem fel ennél a beszédnél, mint a téli viharból megtért vándorlegény egy derűsen duruzsoló kandalló mellett. Jó volt felejteni, megszárítani a titkos könnyeket, az életbe ismét visszatérni, kissé meghatottan látni, hogy vannak még emberek a földön, akiknek nem gyötrelmes talány, de egyszerű, egészen egyszerű jó érzés az élet.

IRMA                         Szó szerint tetszett idézni, mester.

GYULA                     De aztán csak szíven puffantottam magam.

IRMA                         De ugye nem tetszik többé ilyet?

GYULA                     Már nincs szívem.

IRMA                         Jaj, dehogy nincsen!

GYULA                     Hogy is volt tovább?

IRMA                         „A szomszéd teremben pezsgőt bontottak. A cigány veszettül húzta, a mester, vagyis a főhős az ajtón keresztül nézte a nőt. Elhízott, szeplős arca erősen kifestve, a hangja rekedt és durva, mámoros szeme üresen, unottan pislogott körül.”

GYULA                     Nagyon közönséges volt, a vele szembe ülő jellemszínésszel beszélt, aki meg a kardalos nőknek mondott kétes értékű bókokat.

IRMA                         „Anna hangosan panaszkodott, hogy az új cipője szorít, majd a lakbér miatt kesergett és mohón szürcsölte a zizegve gyöngyöző aranylét és végezetül hosszú, keserves ásításba fulladt a hangja.”

GYULA                     A föld alatt.

IRMA                         Hogy?

GYULA                     Csak az eszembe jutott a hittantanárom.

IRMA                         Miről?

GYULA                     Ádám mester mutatta meg úgy tíz éve.

IRMA                         A sírját?

GYULA                     Kisdiák voltam. Halálra rémített. Pedig egészen jól

                                    indult az a tanóra. Noha végiglapozta a noteszát, mégse

                                    támadt kedve feleltetni. Ehelyett prófétai dühvel

                                    figyelmeztette az osztályt, bármelyik napban, órában,

                                    percben ránk csaphat a végítélet. Hát igen. Mégis csak

                                    ott lesz a legjobb azt kivárni. Túl mindenen, végre vágy

                                    nélkül, bánat nélkül, bűntelen…

IRMA                         Ezt…tetszik gondolni?

GYULA                     Nem. Most nem gondolom sehogy. Most csak emlékezem.

                                    Mindenek sürgős és radikális felejtésének módján.

IRMA                         Mert, ugye, az is emlékezet?

GYULA                     Az az emlékezet.

IRMA                         Értem.

GYULA                     Van még abból az oldalból?

Irma ránéz a lapra, bólint, olvassa.

IRMA                         „Gyerünk aludni! Szólalt meg türelmetlenül és erősen belekarolt a barátjába. Mikor kimentek, egykedvűen biccentett a színész felé, utána egy pillantást (magára) is vetett, azután zavartan, tétován, félig mámorosan, félig álmosan kitámolygott a fűszeres, fülledt tavaszi éjszakába.”

GYULA                     Ennyi?

IRMA                         Megyek a zárójelentésért.

GYULA                     Itt megvárom.

IRMA                         Sietek.

GYULA                     Nem kell, elábrándozok addig.

Irma kisiet a teremből.

10; GYULA

Gyula tekintete Irma hűlt helyéről a negyedik gyertya lángjára vándorol.

GYULA                     Nyitott ablak mellett egy nő zongorázik. Nem látom, mert egészen sötét a szoba és késő este van. De érzem, hogy nő, a játékából. Sokáig elnézem ezt a sötétséget, amely zenei hangokat áraszt magából és egyszerre csak világossá lesz minden. Egy Beethoven szonáta zeng és a szoba már tele van ezüstragyogású holdfénnyel. Egy Mozart következik és máris arany napfény ragyog a sötétségben. Grieg jön, köd borul a szobára, majd Bartók és Kodály: vihar és verőfény váltogatják egymást.

Künn az utcán az alföldi kisváros fekete éjszakája borul rám nyugalmasan és közönyösen. Bent a hangok világítanak.

Gyula előveszi a pisztolyt, nézegeti, neki mondja.

GYULA                     Egy koponya néz velem farkasszemet az íróasztalon. Néz csak, mert nem lát, mély szemgödrei üresek, az orra helyén ásító lyuk van. Mosolyog. Ki tudja, mosolygott-e régen, életében? Mellette virágcsokor, egy szép, fiatal lány arcképe rózsákkal és egy töviskoronás Krisztusfej. Ő is mosolyog. Szelíden és búsan. A koponya szuggerál, megsimogatom a tarkóját, szeretettel és megértéssel. Embertestvérem volt valamikor. Amikor én megjöttem, ő már rég eltávozott. Mi így találkoztunk az idő végtelenségében. A koponya mosolyog:

Szánlak, szegény halandó, aki még itt tartasz. Még nem vagy túl rajta. Én végeztem már vele.

Gyula leteszi a pisztolyt az asztalra. Vigyorog.

GYULA                     Egy revolver, egy Nietzsche kötet és egy ádventi koszorú találkozása

                                   a bolondházban az asztalon. Boncasztalon! Haha.

Gyula megforgatja a pisztolyt, miután a fegyver kipörögte magát.

GYULA                     De a költészet nem téved és nem hazug. A belső igazság az egyetlen és egyedül üdvözítő.

Nézzük az alkonyatot! Amelynek utolsó fénye siklik végig a szőke vízen és a szőke akácokon, amely…

Dúdolva.

Bojtárlegény jó bort iszik

Fakó szamár szomorkodik

Ne szomorkodj, tarka szamár

Bort iszik a juhászbojtár.

Felemeli a pisztolyt, némi tűnődés után felhúzza a kakast, a fegyver csövét a szájába nyomja. Így, teli szájjal.

GYULA                     A háború végén magam is szégyelltem már, hogy kihagytak a nagy verekedésből. Nem voltam és soha fölmentett, egyszerűen alkalmatlan voltam, ami már kezdett kényelmetlen lenni. Különösen bizonyos nők előtt.

Kiveszi a pisztoly csövét a szájából, most a homlokához illeszti.

GYULA                     Végre valahára engem is bevettek, az utolsó pótsorozáson, de úgy, hogy előbb a Temesvári Katonai Kórházban fölülvizsgáltak, hogy nem vagyok-e bolond. Én ekkor egészen komolyan beteg voltam, egy klinikáról jöttem éppen, ahonnan, mint javultat, a saját könyörgésemre bocsátottak el.  Úgy, mint ma.

Irtózatos fejfájással érkeztem a vidéki kórházba, a lelkem talán betegebb volt a rémségektől, a magyar végzet szelétől, mint a testem. A szűk ispotály tele volt minden nemzetbéli szimulánsokkal. Az elméleti és gyakorlati ideg és elmekórtan valóságos titkos tanárai lehettek volna a „bajtársak” közül igen sokan.

                                    A költő az, aki megállítja a múlandóság napját az égen

Visszateszi a pisztolyt az asztalra.

GYULA                     Elfoglaltam kijelölt ágyamat és egész nap ott gubbasztottam a szélén, a bibliát és más érdemes könyveket olvasgatva. Különösen Jób könyve illett igen a lelkem állapotához. A szimulánsok társas életet éltek, kártyáztak, iddogáltak és nem csupán a betegséget szimulálták, hanem a hazafias fölháborodást is. Velem nem törődtek, engem olyan szimulánsnak tekintettek, aki szégyelli magát.

Elfújja a gyertyát.

GYULA                     Mindössze annyi történt, hogy az egyik állandóan megitta a fekete kávémat, amit csajkában hoztak minden reggel és amelyet én érintetlenül otthagytam. Csekélység, fogyassza egészséggel, ha jót tesz az idegeinek. Mert akkor már régen az volt a jelszó, hogy a háborút idegekkel kell megnyerni.

Egy álló hétig kallódtam a kórházban, míg végre, hosszas könyörgés után, az orvos színe elé kerültem. Az gyorsan és közönyösen elvégezte a vizsgálatot. Megnézte a szemeimet, megkocogtatta a térdemet, megkérdezte, hogy hányadika van és aztán minden lírai hangulat nélkül bemondta az írnoknak a végeredményt: minden katonai szolgálatra alkalmatlan.

Könny szökött a szemembe ezekre a kemény és komoly szavakra. Hát olyan beteg vagyok, hogy még most se kellek nekik?

Az őrmester kísért ki bennünket, engem, meg egy toprongyos, mezítlábas törpét, akinek egy hosszú, piros toll volt a lyukas süvege mellé tűzve. Afféle falu bolondja lehetett az isten adta. Együtt mentünk végig a város főterén. Amikor az állomásra értünk, a törpe magasra dobta a süvegét örömében, hogy hazatérhet libapásztornak a falujába. Nekem majd meghasadt a fejem. Belső zokogás fojtotta a torkomat. Semmi keresni valóm nincs ebben az életben, ezen a világon. A neuraszténia bennem a téboly rémeivel viaskodott. Úgy állottam a peronon a törpe mellett, mint egy megvert gyermek. Fura bajtársam a vonat ablakából vihogva és makogva hajlott ki, túláradó boldogságból integetett piros tollas süvegével.

Magamra maradtam a kétségbeeséssel.

Egy nőre gondolok, akit költők daloltak meg és énekesek szerettek, és aki egy napon a Lánchíd karfájáról hívott vissza engem az életbe. Az életbe, amelyet ő nemrég önként itt hagyott. Ili hercegnő fiatal szívünk doktora, a távoli, elhaló zenékkel hangod bársonyát hozza felém a...

Megint felveszi a pisztolyt, a csövét a homlokához szorítja, hunyt szemmel, kapkodva

mesél.

Az apostolok közül először Péter szerzett tudomást Jézus föltámadásáról. Magában csodálkozott e dolgon, mondja Lukács evangéliuma. Hiszen még a fülébe csengtek saját szavai, amelyek háromszor tagadták meg a Názáretit.

A két tanítvány húsvét reggelén Jézussal egy úton ment Emmaus felé. De nem ismerték meg a Mestert. Hogyan ismernék meg őt azok a tanítványok, akiknek mindenfelé vezet az útjuk, csak Emmausba nem.

A tanítványok a kenyér megszegésének módjáról ismerték meg Jézust. Mennyi szépség és finomság lehetett abban a mozdulatban. A magvetőé, aki a szeretet termését adja a világnak.

Békesség néktek! Ez volt a Föltámadott első köszöntése a tizenegy apostol számára. És ezek megrémültek és féltek tőle. Mit csinálnának ma utódaik, ha szemtől szembe találkoznának vele?

Nagyon sokáig, igen nagyon sokáig éltem abban a rettegésben, hogy az utolsó ítélet akármelyik percben elkezdődhet. A trombita vagy a harang hangjára rémülten néztem körül, kémleltem az eget, a felhőkből nem jelenik meg az Ítélet Arkangyala. Felőle álmodtam minden éjjel, kis életem bűneiért vezekeltem állandóan, míg végre megtudtam, amint a nagyok egymás közt megvitatták, hogy Falb Rudolf a következő esztendőre jövendöli a világvégét. Addig tehát biztos nem jövend el.

Sziklasírba helyezték.

Először Mária Magdolnának jelenék meg húsvét hajnalán az Úr, Márk evangéliuma szerint. Mária Magdolnának, akiből hét ördögöt űzött vala ki.

Földrengés volt, amikor Krisztus föltámadott. A föld hamarabb megindult, mint az emberek.

A vér és az öröm színe egy.

Végre haladékot kaptam.

Meghúzza a ravaszt. Az ütőszeg hangosan kattan. Semmi. Csend.

Gyula élesen felvihog, megint meghúzza a ravaszt. Kattanás, semmi.

Gyula gyors egymásutánban meghúzza a ravaszt még négyszer.

11; GYULA, MATILD, IRMA

Matild és Irma állnak az ajtóban, döbbenten nézik Gyulát.

Gyula megérzi a tekintetüket. Rájuk bámul, elmosolyodik, leteszi a fegyvert az

asztalra.

MATILD                    Gyula!

GYULA                     Nincs is megtöltve.

MATILD                    Honnan szerezted azt?

GYULA                     Csak játszottam, anyuka.

MATILD                    Megint? Ej, te gyerek, te gyerek!

Irma csak artikulálatlanul nyikkan egyet.

MATILD                    Na jó. Gyere, kisfiam.

GYULA                     Hová?

MATILD                    Megyünk haza.

-sötét-