Kristóf rózsafái

                                                                  „Inkább legyen az orrunk borvirágos,

                                                                           mint a fogunk vízköves”

                                                                                                  Ismeretlen szerző

Itt nyugszik, ki bódog vót

                                                                 A hét végén csak meghót.

                                                                 Éve száma vót vagy húsz,

                                                                 Aki most a Mennybe húz,

                                                                 Azért nem a Pokolba,

                                                                 Mert az Úr nem goromba.

                                                                                              Sírfelirat

                                                                          

Kristóf rózsafái

filmkomédia

- irodalmi forgatókönyv -

Ez a szöveg Rideg Sándor „Kristóf rózsafái” című regényének adaptálása.

Mihályfy Sándor emlékére.

A dramaturg: Zahora Mária volt.

2007

Valahol egy puszta közepén                                               1. kép

Kristóf

Elgazosodott vasúti sínpár. A baloldali sínen egyensúlyozó alak közeledik, halad tovább.

Kristóf (belső hang):        Amint visszanézek történetem elmúlt idejére csupán egyetlen tennivalóm akad: a csodálkozás. Eddig semmi örömem nem telt benne. De nem olyan családból származom én kérem, hogy most különösebben nekilátnék panaszkodni. Amondó vagyok, siránkozzon inkább az, akinek már egy jó kis röhögésre se telik.

Kristóf elveszti az egyensúlyát, némi kapálózás után a fenekére huppan. Fojtottan káromkodik, a bokáját masszírozza, aztán felnevet.

Kristóf:                             Há’ nem pont erről regélek?

Egy vasútállomás közelében                                                       2. kép

Kristóf, sínkaparó

Egy sínkaparó tisztítgatja a közeli állomásnál a váltókat. Felfigyel a sínen felé imbolygó Kristófra. Egy kissé eltátja a száját, aztán rémülten mutogatni kezd. Egy vonat közeledik Kristóf háta mögött, a masiniszta ráfütyül Kristófra, ő is hadonászik. Ám mielőtt Kristófot elcsapná a vonat, az egy másik vágányra tér át és üvöltve, sípolva, zakatolva halad el a fiú mellett. Kristóf vigyorogva imbolyog tovább és ér a sínkaparóhoz.

Sínkaparó:                       Megőrült kend?! Mi a ménkőt imbolyog a sínen?

Kristóf:                             Utazom.

Sínkaparó:                       Így? Hová?

Kristóf:                             Egy rosszemlékű ismerősöm régi menyasszonyához.

Sínkaparó:                       A sínen nekem akkor se libikókázzon.

Kristóf:                             Messze van még a Dráva utca?

Sínkaparó:                       A… mi?

Kristóf:                             Dráva.

Sínkaparó:                       Hát ezt én meg honnan a búsból tudjam?

Kristóf:                             Hát mer’ maga állami alkalmazott, még ha egyszerű sínkaparó is.

Sínkaparó:                       Egyszerű?!

A sínkaparó egy pillanatig tátott szájjal bámul Kristófra, aztán elfogja a pulykaméreg, a földhöz csapja pajszerét.

Sínkaparó:                       A piros valagú kanördög kénkőszagú poklában, ott!

Kristóf:                             Na lássa kend, hogy okos ember maga: mégis csak tudja.

Sínkaparó:                       Te! Eridjél előlem, mer’ agyonütlek!

Kristóf nevetve lép hátra.

Kristóf:                             Csak azt próbálja meg, ke’ hogy maga engem felpofozzon.

Gyorsított felvétel, ahogy Kristóf böszmélkedve kerülgeti, cukkolja a pajszerével hadakozó sínkaparót. A felbőszült férfiú nagyot szeretne ütni, ettől a pajszer kirepül a kezéből. Utána futnak, egyszerre érnek oda, huzakodnak rajta. A nagy ordibálás, rohangálás közben érkezik a szembejövő vonat. A sínkaparó a pajszerrel a sínpár egyik szélén, Kristóf a másik oldalán marad. Amire elhúz a vonat, Kristóf sehol. Az ijedt sínkaparó Kristóf tetemét keresi. Kristóf az ellenkező irányban haladva nevet. Vagy ötven méternyire ismét fellibben a sínre. A sínkaparó rálegyint.

Kristóf a síneken távolodik, közben a hangját halljuk.

FŐCÍM

Kristóf (belső hang):        Meghódítom ám én Budapestet. Mi az nekem, egy Szerencsés Kristófnak? Ha sikerült még gyerek fejjel azt a macskanyúzó gazdámat is tönkretennem… Nahát, először is gazdag leszek, másodszor megnősülök talán egypárszor. Majd megmutatom, hogyan kell tudományosan kicsinálni a boldogságot. Tisztesség, emberség, kemény munka. Vagyis csak pont úgy kell viselkednem, ahogy a legtöbb embernek talán az eszébe se jut ebbe a goromba világban…

 

Az özvegy konyhája                                                                  3. kép

Daliás özvegy, Kristóf, vak koldus

A daliás özvegy tömény undorral nézegeti azt a fényképet, amit Kristóf tett elé az asztalra. A másik kezében libacomb, a szája zsíros. Kristóf pedig az özvegyet figyeli álmélkodva, aki megvan vagy kilencven - száz kiló. A vak koldus a sparhelt mellett búsongó ládán ül, hangtalanul szuszogtatja a harmonikáját. Az özvegy tekintete elszakad a fotóról, Kristófra téved.

Özvegy:                            Na és?

Kristóf:                             Na és az a macskanyúzó kenyéradó gazdám melegen üdvözli a hölgyet, és egyben arra kéri, hogy engem első városi napjaimban szíveskedjen a hóna alá helyezni.

Özvegy:                            Marha ember volt az mindig, a kenyéradó gazdád.

Kristóf:                             A tisztelt mamának tetszik lenni?

Özvegy:                            Kicsoda tetszik?

Kristóf:                             A fotón látható hölgyé, mármint.

Özvegy:                            Micsoda?!

A vak koldus felröhög.

Özvegy:                            Kifelé.

Kristóf:                             Jaj, csókolom, hiszen még alig érkeztem meg.

Özvegy:                            Nem maga. Maga még nem. Jenő, magának szóltam.

Koldus:                             Amálka…

Özvegy:                            Mindenki tudja, hogy a vak koldusok egytől egyig milliomosok. Csak ez az egy nem, aki nekem jutott. De kirúgom én magát is egy gyönyörű szép nap.

Koldus:                             Inkább megfulladok, de nem röhögök.

Özvegy:                            Ajánlom is.

Kristóf:                             Valami vicceset mondtam?

Özvegy:                            Maga egy vicc. Szerencsés úr. Három pengő hetente. Duhajkodás nincs. Nőt felhozni naná, hogy tilos. Lámpaoltás sincs, mivel lámpa sincs.

Koldus:                             Mondjuk azt bánja a kánya.

Röhög a vak koldus.          

Kristóf:                             Nem fog bennem csalódni.

Özvegy:                            Én magában már most csalódtam. Mert jól jegyezze meg: ezen az ócska képen én vigyorgok.

Kristóf:                             Hát mondom, hogy semmit nem tetszett változni!

Özvegy:                            Nem, mi? Csak mintha a saját anyám lennék, he?

Kristóf:                             Ténsasszony, ha már így kibújt a szög a zsákból, bevallom, megváltozott.

Özvegy:                            Mi a…?!

Kristóf:                             De csakis az előnyére! Mert én már csak azon a véleményen vagyok, hogy nem igazi férfi az, aki a nőben a politúrozott seprűnyelet kedveli. Hát kinek jó az, hogy szálka megy az ember kezébe, miközben a babája farát simogatja? Mondta is a kenyéradóm, amikor egy pillanatra magához tért a tartós bárgyúságból, eridj fel, fiam, Kristóf, azt látogasd meg azt a jószívű, telt szépasszonyt…, az én tarisznyaajkú Amálkámat, az majd segíteni fog neked…

Az özvegy egy kicsit elérzékenyül.

Özvegy:                            És maga mihez akar itt kezdeni?

Kristóf:                             Mindegy az, kérem, bármi munkát elvállalok, egyetlen feltétellel, hogy heteken belül milliomos legyek.

Özvegy:                            Ez aztán az ambíció…

Kristóf:                             Há’ mán hogy adnám ennél lejjebb?

Özvegy:                            Na. Jenő!

Koldus:                             Igenis, Amálka!

Özvegy:                            Maga elkíséri a piacra  Szerencsés urat, aztán beajánlja a nevemben a főculáger úrnak.

Koldus:                             Igenis, Amálka.

Az özvegy Kristófhoz fordul.

Özvegy:                            Ott a piacon máris elkezdheti gyűjteni a milliókat.

Koldus:                             Így igaz, Kristóf úr, hihet Amálkának.

Kristóf:                             Mit kell ott csinálnom?

Özvegy:                            Ha rendesen dolgozik reggel fél öttől este hatig, akár napi ötven fillért is megkereshet…

A piac felé Budapest utcáin                                                  4. kép

Koldus, Kristóf, Delikát, főculáger

Utca, teli apró üzletekkel, a piachoz közel. Kristóf és a koldus baktatnak.

Koldus:                             Maga evett ma már, Szerencsés úr?

Kristóf:                             Kora reggel egy keveset.

Koldus:                             Nem ebédelünk meg?

Kristóf:                             Munkába kell álljak.

Koldus:                             Az ráér még fél órát. Na! Meghívom.

Kristóf:                             De…

Koldus:                             Ne kéresse magát!

A vak koldus karon ragadja Kristófot és egy bolthoz vezeti. A bolton a cégtábla: „Delikát Brúnó fűszer és hentesáru” „Kifőtt, sült húsok helyben is”. A koldus itt áll meg, a fejét felemelve szaglászik. A boltban néhány vásárlót és egy igen pohos, ötvenes férfit látni a pult mögött, aki kiszolgálás közben is majszol valamit. Kristóf a vak koldushoz fordul, egy pillanatra nem érti a helyzetet.

Kristóf:                             Megérkeztünk, Jenő úr?

Koldus:                             Meg.

Kristóf:                             Akkor… nem megyünk be?

Koldus:                             Minek?

Kristóf:                             De…

Koldus:                             Nem érzi az illatokat? Oldalas, főtt császár, debreceni… Mondjuk most véres hurkát nem ennék, mert nem friss.

Kristóf:                             Nem?

Koldus:                             Ez a Delikát egy hamis ember, Szerencsés úr. Ez még pénteken is eladja a hétfőn sütött árut.

Kristóf:                             Az ott, az a zsírosképű?

Koldus:                             Hallom, ahogy rág. Kolbászt eszik. Ez, kérem, mindig lecsípi mindenről a végit.

Kristóf:                             Ezen látszik, ez ilyen.

Koldus:                             Na, magyar ember evés közben nem beszél. Jó étvágyat. Utána megiszunk a kútnál egy-két nagyfröccsöt.

A vak koldus átszellemülten szaglászik: ebédel. Kristóf nevet. Az ebéd vége felé Delikát jön ki a portálja elé dühösen.

Delikát:                             Tik meg minek ácsorogtok itten?

Koldus:                             Jó csípős mustár… igen, ecetes paprika, haj… haj…

A vak koldus sóhajtozva abbahagyja az ebédet és keresztet vet.

Koldus:                             Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott… Ámen…

Delikát:                             Eridjetek innen, mert hívom a rendőrséget!

A boltból egy robosztus férfi jön ki, a bajuszáról törli a zsírt.

Főculáger:                        Mi a gondja, Delikát?

Delikát:                             Ez a kódis megint rontja a boltomat!

Koldus:                             Á, főculáger úr! Magához jöttünk.

Főculáger:                        Hozzám?

Koldus:                             Csak gondoltuk, harapunk valamit. Éhesen mégse jó munkába állni. Pláne magánál…

Főculáger:                        Nálam?!

Koldus:                             Engedje meg, hogy bemutassam régi jó barátomat, Szerencsés Kristóf urat. Amálka delnő kérésére a főculáger úr segítségével szeretne egy héten belül milliomos lenni…

Főculáger:                        Ti viccelni akartok velem?

Delikát:                             Én mondtam, hogy hívni kell a…

Kristóf:                             Nem viccelek én soha, főculáger úr! Csak nyugodtan tessék bármit rám bízni.

Főculáger:                        Bármit? Mert erős vagy, mi?

Koldus:                             Ez? Mint hat ökör!

Főculáger:                        Elég nekem egy ökör is. Na, édes fiam, ha olyan erős vagy, akkor vegyél a nyakadba gyorsan, és vigyél vissza a piacra!

Kristóf:                             Tessék talán felszállni.

Főculáger:                        Te guggolj le!

Kristóf:                             Csak aztán milliomos legyek, ám!

Főculáger:                        Az leszel, láda-milliomos.

A főculáger jót röhög a saját viccén, miközben beleül Kristóf nyakába. Kristóf rogyadozó lábakkal, de elszántan indul neki. Hosszan látjuk harsány indulóra Kristóf kacskaringóit, a főculáger „sarkantyúzását”, és ahogy a nép a jelenetet röhögi.

A PIACON                                                                                                      5. kép

Kristóf, főculáger, tömeg

Némafilmszerűen gyorsított felvételek a piacon, a zongoramuzsika felett Kristóf hangja, ahogy hajnaltól estig rakod, pakol, izzad. A főculáger kipécézte magának, űzi, hajtja, a képébe ordít. Kristóf kínos vigyorral.

Kristóf (belső hang):        Hát így lettem Pestre érkezésem legelső napján a daliásan nagyméretűvé növekedett Amálka legeslegelső kedvence a többi ágyrajárója között, és a piac mindenese. Nem emlékszem, hogy azokban a hetekben akadt volna egy percem is, amikor el ne tudtam volna akár állva is aludni, akár a lovak. De nem lehetett, mert rászántam magam, hogy milliomos leszek. Össze is gyűjtöttem egy hónap alatt tizenöt pengőt. Jaj, hogy én ezt a főculágert hányszor megrugdostam volna pedig! De nem csak őt! Irdatlanul barátságtalan városnak bizonyult ez a Budapest. No de egy napon megtörtént a csoda, ami már kora pendelyes korom óta járt volna nekem. Pedig hajnalban még nem úgy nézett ki, hogy velem aznap bármi más is megtörténhet a végelgyengülésnél. Dél körül megismertem Kozarek Mihály magánzót, magát a főhóhért…

Fotográfia az állami ítélet végrehajtóról, amint büszkén, karbafont kézzel áll egy akasztófa mellett.

Az állami hóhér lakása                                                          6. kép

Kristóf, Kozarek, Kozarekné

Kristóf caplat felfelé egy elegáns bérház lépcsőjén, a vállán jókora láda, tele zöldséggel. Egy lakás bejáratánál megáll, cetliről ellenőrzi a címet. Az ajtón névtábla: Kozarek Mihály, magánzó.

Kristóf becsönget. Az ajtót a barátságtalan Kozarekné, Blanka méltósága nyitja ki, mögötte Kozarek Mihály, maga a főhóhér, aki végigméri a ládát cipelő és az emeletek megmászásától lihegő Kristófot.

Kozarek:                           Isten hozta, fiatalember.

Kristóf szinte áhítattal néz a hóhérra.

Kristóf:                             Nahát… a hóhér úr… ha én ezt egyszer elmesélem majd a falumban! Á, úgyse fogják nekem elhinni.

Kozarek:                          Honnan származol, édes fiam?

Kristóf:                             Vecsés mellől.

Kozarek:                          Ha jól emlékszem, onnan még senkit nem akasztottam.

Kristóf:                             Pedig egy-két macskanyúzóra, lókupecre, meg gyilkos tekintetű ténsasszonyra néha igazán ráférne…

A „gyilkos tekintetű” Kozarekné, Blanka méltósága a hóhér felesége, barátságtalanul utasítja Kristófot.

Blanka méltósága:           Vigye be azt a zöldséget a kamrába, aztán kívülről csapja be az ajtót.

Kristóf, miközben a zöldséges ládát beviszi a kamrába.

Kristóf:                             Csakhogy a főculáger azt mondta, hogy miután felhoztam ezt a dög nehéz ládát, aztán ezért a szívességért itten úgy egy pengő ötven borravalót kapok, amit hozzá rakhatok a milliómhoz.

Blanka méltósága:           Egy fillér borravalót se kap.

Kozarek:                          Megkínálhatjuk egy kávéval, fiam?

Kristóf:                             Egy kis pályinka jobban esne most, bár nem vagyok az a részeges lump fajta.

Blanka méltósága:           Nahát…!

Kozarek:                          Kérem, fáradjon be talán a szalonba…

Blanka méltósága:           A szalonba? Ezt?!

Kozarek udvariasan előre engedi Kristófot.

Kozarek szalonjában                                                               7. kép

Kristóf, Kozarek, Kozarekné, Hektor kutya

Mintha egy nagytekintélyű bölcsész professzor dolgozószobájában lennénk. Kutyájuk, Hektor a hóhér lábánál fekszik, nagyon figyel.

Kristóf kissé megilletődve.

Kristóf:                             Valahol magam is olyan ember vagyok, akinek foglalkozása tulajdonképpen nincs is… ennélfogva magam se lehetek más, mint magánzó. Mert ahogy kisilabizálom a szavaiból, tekintetes Kozarek úr, a hóhérság se lehet foglalkozás, inkább olyasmi hivatás, mint az enyém.

Kozarek:                          Nocsak, Kristóf fiam! Maga szabatosan meg tudná azt határozni, hogy mi a hivatása?

Kristóf:                             Tisztelettel, hóhér úr, valahol én is igazságot szeretnék osztogatni.

Kozarek finoman elmosolyodik. Hektor is vakkant egyet, mint aki részt vesz a beszélgetésben.

Kozarek:                          Csak aztán nehogy emiatt a kezem alá jusson. Úgy értem, a magam „hivatásából” kifolyólag…

Blanka méltósága:           Idióta.

Hektor kettőt vakkant.

Kozarek:                          Ejnye, Blankám, ne zsörtölődjék már! Szerencsés úr az én megítélésem szerint egy nagyon szépreményű fiatalember.

Blanka méltósága:           Nagypofájú kamasz.

Hektor most dühödten ugat, mint aki egyetért a hóhér feleségével.

Kozarek:                          Hektor! Maga most kimegy!

És a kutya, akit magáznak és nem tegeznek, kisomfordál a szobából. Blanka méltósága is tüntetőleg kivonul.

Kristóf:                             Ha megengedi, én töltök még egy kis pályinkát…

Amíg Kristóf tölt, tekintete a könyvespolcra téved.

Kristóf:                             És ezeket a könyveket mind el tetszett olvasni?

Kozarek:                          Többé-kevésbé.

Kristóf:                             Azt se hittem volna sose, hogy ekkora műveltség kell a hóhérsághoz…

Közben Kozarek csak elmosolyodik, három pengőt vesz elő, és Kristófnak adja.

Kozarek:                          Először vizsgálódni kell, Szerencsés úr, hosszan, megfontoltan, és csak azután határozni. Az a biztos. Az elhatározást követi a tett, és az már akkor elhivatás. Aztán ezért van akit felakasztanak, más pedig megbecsült, híres ember lesz.

Kristóf:                             A hóhér úrnak de bölcsnek tetszik lenni…

Kozarek:                          Nyugdíj után, halál előtt, édes fiam…

BUDAPESTI UTCÁK, TEREK                                                            8. kép

Kristóf, Ágnes, munkanélküliek, kocsis

Szerencsés Kristóf most már mint magánzó, vidám fütyörészéssel vág neki az ismeretlen Budapestnek.

Kristóf (belső hang):        Tudják kendtek, ha én sétálni megyek, nekem valahogy muszáj az egyik kezemben bőrkesztyűt és a másikban nádszínű sétabotot viselnem… Késő délután ugyanis felvettem az igencsak elegáns szürke öltönyömet, amit első keresetemből - két pengőért - vettem a handléstól és elindultam baráti jobbomat nyújtani Budapestnek…

A népkonyhák előtt kopott ruhás, éhező emberek állnak sorba, az utcán és a terek padjain rosszkedvű munkanélküliek üldögélnek.

Kristóf (belső hang):        …arról a tavaszról beszélek, amikor a nagy munkanélküliség volt, arról a tavaszról, amikor a munkásemberek nagyobb része ugyan olyan feleslegesnek látszott, akár a felhalmozódott áruk végtelen tömege… arról a tavaszról beszélek, amiben nekem semmi örömem nem telt… és a kedvemért leszakadt egy nyári zápor is…

Szerencsés Kristóf magánzónak a látottaktól mintha elment volna a jókedve, plusz égszakadás-földindulás, az esőt mintha dézsából öntenék, pillanatok alatt elázik az elegáns szürke öltöny, és hogy a dolgok végképp a helyükre kerüljenek, és, hogy az újdonsült magánzónak végképp elmenjen a jókedve, egy vad, részeges kocsis által űzött-hajszolt, két nagydarab muraközi lóval röpített Dreher söröskocsi, megrakodva nagy hordókkal, vágtat bele a már felgyülemlő sáros pocsolyába, ami a már elázott elegáns szürke öltönyt is megszórja sárral és az arcát is és az úriasra fésült frizuráját is, és a mindig szemtelenül leskelődő két szemét is úgy összerondítja, hogy a magánzó már nem is lát, csak kapaszkodik bele a semmibe, a zuhogó záporba és egy gyengéd női kézbe, amely az agyontaposás elől besegíti az elázott magánzót – már többek segítségével – egy kapualjba, de pechjére a megmentettnek, a vad kocsis a muraközieket ütlegelve még ostorával egyet elhelyez Kristóf hátán is.

Kocsis:                              Hé… hé!!!… nem látsz a szemedtől… te marha…

Tágas kapualj a belvárosban                                                      9. kép

Kristóf, Ágnes

A kapualjban, a zuhogó esőben. Kristóf vakon tapogatódzva, a szemeiről szedegetve le a sarat, igencsak dühösködik.

Kristóf:                             A jóisten fizesse meg a jóságukat… bár tartozom a kocsisnak egy pár pofonnal, amit maguk megakadályoztak… az úri becsületembe gázolt ez a… de maguk meg berángatnak ide a kapualjba…

Szinte már gyűlölködve néz összesározódott szemével megmentőire. Több ember is rosszkedvűen, hallgatagon ácsorog a kapualjban. Kristóf mellett egy szép fekete lány, Ágnes, aki zavartan bámul kifelé. A lány szeme Kristófra rebben, aztán kissé ijedten vissza az esőre.

Kristóf (belső hang):        A lány… aki megmentette az életemet… már az első pillanatban igen nagy hatással volt rám, bár a sártól nem sokat láttam, de azt azért igen, hogy hosszú szempillája szinte árnyékot vetett keskenyedő arca halványodó mezőjére, a szájáról viszont csak dalban tudnék valamit mesélni… De ennyi talán elég is, hogy lássák kendtek, a szerelem egy csapásra költővé tett engem, Szerencsés Kristófot, pedig nem olyan fűzfaágból faragtak engem, aki egykönnyen furulyává változok, aztán bárki kedvéért trillákra fakadok…

Kristóf bátorságot vesz, és bemutatkozik.

Kristóf:                             Szerencsés Kristóf, magánzó.

Kristóf vakarja le a sarat magáról. Ágnes végigméri a csupa sár Kristófot, elmosolyodik.

Ágnes:                              Ágnes. Gombai Ágnes. De mi az, hogy magánzó? Az olyan ember mit csinál?

Kristóf:                             Átmenetileg a szállító szakmában dolgozom.

Ágnes:                              Á! Nincs szüksége egy gyors és gépíróra?

Kristóf:                             Állást keres?

Ágnes:                              Igen.

Kristóf:                             Most rögtön?

Ágnes:                              Magánzó úr, maga gúnyolódik velem?

Kristóf:                             Dehogy! Máris alkalmaztam.

A nyári zápor úgy ahogy jött, olyan hirtelen abba is marad és a már mosolygós Ágnes Kristóf férfias kíséretében, a tócsákat át-átlépdelve, hazafelé indul.

Ágnesék utcájában                                                                    10. kép

Kristóf, Ágnes,

Kristóf és Ágnes az utcán sétálnak. Ágnes Kristófba karol.

Kristóf:                             Akárhogy is nézem, számolgatom, tervezgetem, drága Ágnes kisasszony, a jövő hónap végére meg kell keresnem az egymillió pengőmet.

Ágnes:                              Az bizony nagyon jó lenne, Szerencsés úr.

Kristóf:                             Csak tessék ezt nyugodtan rám bízni. Bár… végül is mire jó a pénz? Boldogít az?

Ágnes:                              Mert nem?

Kristóf:                             Nem hát. Akárhány gazdag embert láttam, az mind vagy túl kövér, vagy túl sovány, túl szép, vagy túl randa volt, higgye el. Esetleg átlagos külsejű, vagy testalkatú.

Ágnes:                              Jaj, hogy már megint viccelni tetszik.

Kristóf:                             Én aztán nem. Olyan komoly vagyok, mintha máris a zsebemben lenne az a rongyos millió. Mert akkor mi lesz velünk, Ágneska?

Ágnes:                              Veszünk egy palotát. Nem azt mondta?

Kristóf:                             Persze, persze, azt mindenképpen veszünk. De mit fogunk mi ott csinálni? Komolykodunk. Aggódunk. Hogy majd valami csőd beüt és mi elveszítjük mindenünket. Mint ahogy én aggódhatnék, hogy elveszítem a zsebemben lévő húsz pengőmet.

Ágnes:                              Ennyi pénzt hord magánál?

Kristóf:                             Nem bízok a bankokban, ezért mindig magamnál tartom az egész vagyonom.

Ágnes nevet.

Ágnes:                              És ebből lesz a millió?

Az udvaron és Vilmáék lakása                                           11. kép

Kristóf, Ágnes, Vilma, lakók, háziúr

Kristóf és Ágnes most fordulnak be az utcáról a kapuba, onnan a porolós udvarra jutnak, ahol Ágnes anyja sír és jajgat.

Vilma mama:                   Jaj istenem… istenem!

Ágnes:                              Anya! Mi történt?

Vilma mama:                   Kilakoltattak! Hová menjünk, mihez kezdünk! Jaj, istenem!

Sír, sopánkodik Ágnes édesanyja. Kristóf a kirámolt bútorokat látva két ujját a szájába téve nagyot füttyent.

Kristóf:                             Uraim! Ki akar egy óra alatt egy pengőt keresni?

Egy ösztövér alak fordul oda.

Lakó:                                Miről lenne szó?

Kristóf kacsint.

Kristóf:                             Csak egy kis cipekedés.

Szerencsés úr vezényletével a lakók zongora klimpírre visszaviszik a bútorokat seperc alatt, miután Kristóf leütötte az ajtón lifegő óriási lakatot. Felgyorsított jelenet.

A végén Kristóf egy asztalnál ül az udvaron, előtte sorban az „alkalmi munkások”. Kristóf kinek-kinek a markába nyomja az egy pengőt. Elfogytak a munkások. Kristóf elégedetten áll fel az asztaltól, nagyot nyújtózik, Ágnes megy oda hozzá.

Kristóf:                             Na, kérném, ezzel megvolnánk.

Ágnes:                              Mennyi pénze maradt, Szerencsés úr?

Kristóf belegondol, aztán kifordítja a zsebeit, néhány pengőt talál csak, felnevet.

Kristóf:                             Ja? Hét pengő ötven.

Ágnes:                              Jaj, istenem, hogy lesz ebből palota?

Kristóf:                             Ágnesem, angyalom, ne hozzak a hentestől egy kis fejhúst, meg egy-két cipó friss, fehér kenyeret?

A háziúr bőg fel valahol a kapuban.

Háziúr:                             Miiiiii?! Micsodaaaaa?

Vilma mama:                   Jaj, istenkém!

Kristóf:                             Hát… azt az uzsonnát egy tíz percre elhalasztjuk…

Háziúr:                             Kicsodaaa? A gazember!

Kristóf:                             Csak amíg azt ott egész csendesre nem pofozom…

Háziúr:                             Csibész brigantiiii! Híjnye, azt a bús anyádat!

Kristóf felkászálódik, elindul a háziúr felé.

Vilma mama:                   Oda ne menjen!

Kristóf:                             Hogy ne! Hogy engem valaki a szerelmem előtt anyázzon?!

Kristóf a gatyáját megigazítva akkurátusan pipiskedik a háziúr elé. Az ajtóban Ágnes és az anyja, az udvaron lassanként gyülekeznek a lakók, vagyis az iménti alkalmi munkások az ingyen mulatságra.

Háziúr:                             Gyere ide!

Kristóf:                             Nem látja, hogy jövök?

Háziúr:                             Hogy merted te azt a két dögöt visszaköltöztetni?

Kristóf:                             Nekem hírem, nevem van a piacon, mint brutális pofozkodónak.

Háziúr:                             Kihozod azt a bútort onnan?

Kristóf:                             Na jóember, nem kell többé tévedésben botorkálnia, tisztázzuk ki a dolgunkat.

Kristóf egy hatalmas pofont kever le a háziúrnak, aki ettől egy pillanatra megroggyan, térdre esik, egyenesen bele az udvar közepén felejtett mosóteknőbe. Kristóf büszkén, jobbját felemelve integet körbe a közönségnek, így nem veszi észre, hogy a háziúr feltápászkodik, szabályos ökölvívó tartást vesz fel.

Háziúr:                             Na gyere csak, gazember!

Kristóf a fejét csóválva indul felé.

Kristóf:                             Maradtál volna fekve…

Verekedni kezdenek. A háziúr képzett bokszoló, rögtön behúz egy akkorát Kristófnak, hogy az kettőt bukfencezik hátra, de rögvest felpattan. Nagy pofonok. Kristóf hátrál, de egyre újabb ütéseket kap, végül egy jobbegyenestől megint elterül. Ágnes arcát látjuk, ahogy hangtalanul sikolt.

Kozarek szalonjában                                                              12. kép

Kozarek, Kozarekné, Kristóf, Hektor kutya

Kristóf a díványon fekszik, a feje bucira verve. Kozarekné, Blanka méltósága ápolja.

Kristóf:                             …Mihály bátyám, én követtem el a hibát! Mert az országúti verekedés szabályai szerint nekem már akkor félholtra kellett volna rugdosnom, amikor még a pelenkákat szagolgatta a tekenőben… Juj, ténsasszony!

Blanka méltósága:           Most legyen hős, puding katona!

Kozarek:                          Azt hogy volt tovább, édes fiam?

Kristóf:                             A küzdelem tovább is úgy alakult, hogy ő ütött, én meg csak védekeztem. Időnként gyors iramban a háta mögé kerültem, hogy valahogy a földre rántsam, de ő a falhoz kent újra és újra.

Az udvaron                                                                             13. kép

Kristóf, háziúr, koldus, Ágnes, Vilma, lakók,

A verekedés felgyorsítva zongorakísérettel. Kristóf hangját hallani.

Kristóf: (belső hang)         Sikerült háromszor leköpnöm, amitől annyira megvadult, hogy alig látott, én váratlan lendülettel a nyakába ugrottam. Mindketten a földre zuhantunk, amíg a földön hemperegve helyet cserélgettünk, emberem feje egy magasságba került az én arcommal. Az orrával többször is megérintett. Így történt, hogy egy óvatlan pillanatban a fogam közé haraptam…

Kristóf rágódni kezd az orron, a háziúr egyre vékonyabb hangon üvöltözik, aztán visítani kezd.

Háziúr:                             Te! Teee! Teee! Engeded el az orromat?!

Kristóf, mint egy ordas morog, csócsál.

Háziúr:                             Jaj, istenem, ez megveszett! Rúgja le valaki rólam, vagy megfojtom!

Egy lakó, az ösztövér megmozdul, ám egy másik lakó rögtön nyakon legyinti. A vak koldus keveredik elő az utcáról.

Koldus:                             Mi történik? Ki ver kit? Tíz fillért fizetek annak, aki elmeséli!

Több rongyos gyerek egymás szavába vágva.

Egyik:                               Kristóf bácsi éppen leharapja a háziúr orrát!

Koldus:                             Az anyja!

Háziúr:                             Két havi lakbért! három havi lakbért!.. mind… mind… elengedem! Csak vegyék le rólam ezt az őrültet!

Most többen is mozdulnak, de a vak koldustól mindegyik kap egy tockost. Már mindenki röhög. A háziúr még egy nagyot visít, elhallgat. Kristóf némi zihálás után szédelegve feláll, az ajka, az álla csupa vér, az arca csupa folt, a háziúr alaposan helyben hagyta, és az elegáns, szürke ruhája is cafatokban lóg.

Kozarek hóhér szalonja                                                                14. kép

Kozarek, Kristóf, Blanka, Hektor kutya

A hóhér kíváncsian húzza fel a szemöldökét. Blanka méltósága mossa a sebeket.

Kozarek:                          Milyen íze volt a háziúr orrának, fiam?

Kristóf:                             Olyan… véres és taknyos, mintha csak a saját orromat haraptam volna.  

Blanka méltósága:           Fúj!

Kristóf:                             Nekem se esett ám olyan nagyon jól, ténsasszony! Mert ami engem illet, csak megmaradtam volna annál a kis fejhúsnál meg a fehér cipónál.

Kozarek:                          A te jókedved, az imponál nekem egyre jobban, te gyerek, te.

Kristóf:                             Tessék mondani, Mihály bátyám, nem venne fel maga mellé magánzónak? Úgy értem, hóhérsegédnek. Mert arra gondoltam, ha már egy orrot le bírtam harapni, különb emberellenes tettekre is jó vagyok.

A nyugdíjas hóhér nevet, a neje a fejét csóválja. Hektor kutya ide-oda hallgat. Kozarek elkomolyodik.

Kozarek:                          Hanem te most nem mehetsz ám vissza többé a te Ágnesod házába, azt tudod.

Kristóf:                             Minek mennék? Megállapodtam ám ott mindenkivel, akik látták, hogy semmit se láttak, és különben meg engem nem láttak ott sose. Addig pedig titokban találkozunk.

Blanka méltósága:           Na és azt hová dobta?

Kristóf:                             Mit, ténsasszony?

Blanka méltósága:           Hát az orrot!

Kristóf:                             Ja! Az itt van! Tetszik kérni?

Kristóf előveszi a zsebkendőbe csavart véres orrcafatot a zsebéből, jó szívvel nyújtja Blanka méltóságának, aki felvisít.

Mintha csak Hektor erre a visításra várt volna, egy hirtelen „hammm” harapással kikapja Kristóf kezéből a véres zsebkendőt a háziúr orrával. Blanka méltósága újra visít.

Blanka méltósága:          Jajjj!!!

Kozarek:                          Hektor! Maga ezt az orrot most leteszi ide a lábam elé a szőnyegre! Hallja! Ne mondjam még egyszer…

Hektor – mit neki a parancs – természetesen behúz az ágy alá a zsákmánnyal.

Kristóf vigyorog a párnák közt.

Kozarek lehajol és bekukucskál az ágy alá.

Kozarek:                          Hektor! Kijönni! Kijönni… és nem megenni!!

Blanka méltósága indul a partvisért, hogy a kutyát kikaparja a most már röhögő Kristóf alól.

A nyugdíjas főhóhér lehasal a parkettára, mászik be az ágy alá, igyekszik kihúzni kedvenc kutyáját! Hektor nagy morgások-hörgések közepette védi meg a zsákmányt és az ágy túlsó oldalán kiiszkol. Blanka méltósága a partvissal visítva üldözni kezdi, a főhóhér meg teljesen beszorul az ágy alá.

Kristóf szinte már meggyógyulva nagy nevetések közepette nyugtatja a kedélyeket.

Kristóf:                             Hagyják Mihály bátyám. Nem érdemlek meg én egy ilyen nagy felfordulást…

A daliás özvegy lakása és az udvar                               15. kép

A daliás özvegy, féllábú obsitos, pacalmosó, vak koldus, kőfaragó

Az udvar végén lévő budiból egy féllábú obsitos jön ki, köhécselve megy be az özvegy konyhájába. Leül a ládára, mankóját szerényen a falhoz támasztva. Közben a részeg Pacalmosó versét halljuk:

Pacalmosó:                       Ha nincsen kenyér

                                          Az ember henyél

                                Ha nincsen munka

                                Hazahúz szűkölve

Mert pénze sincsen

                                          Csak a tetvek eszik

                                          A szalmapriccsen…

Özvegy:                            Micsodák eszik?!

Pacalmosó:                       Tetvek, hercegnő.

Özvegy:                            Na, elmegy maga a francba, Géza, ha azt híreszteli rólam, hogy tetves a lakásom!

Pacalmosó:                       Ugyan már! Ez csak egy vers, hercegnő.

Özvegy:                            Maga miből rúgott be ennyire!

Pacalmosó:                       Az most nem fontos. Hanem az a fontos… az a fontos, hogy maga nem hallott még költői túlzásról?

Özvegy:                            Az a túlzás, hogy maga ennyire berúgott!

Obsitos:                            Én már hallottam költői túlzásról…

Az özvegy és a poéta figyelme az Obsitos felé fordul.

Obsitos:                            Például, amikor a tábornokunk Galíciában, mínusz húsz fokban azt üvöltötte, hogy a magyar vitéz lába nem fázhat ha csatába indul… Az, szerintem költői túlzás volt.

Az obsitos bánatosan néz le a hiányzó lába elé. A daliás özvegy felsóhajt.

Özvegy:                            Na tessék. Még egy okos kolbász…

Obsitos:                            Bocsánat.

Az özvegy lecsapja az asztalra a meleg ételt. Főzelék. Csak úgy a lábosból falni kezdi.

Pacalmosó:                       Uram! Ha nem tévedek, maga iskolázott kissé?

Obsitos:                            Mit számít? Ám ha csakugyan kíváncsi: tánc és illemtanár voltam…

Özvegy:                            Na ne! Akkor maga engem megtanít keringőzni, ha én magát ideveszem!

Obsitos:                            Hölgyem…

Pacalmosó:                       Nincs neki lába.

Özvegy:                            Na és? Én pedig még sose keringőztem.

Özvegy:                            A kolbász! Igen!  A lókolbász… Mondja, Géza, milyen főzeléket hozott nekem az ingyenkonyha jegyemért, mi?

Pacalmosó:                       Leginkább kelkáposztát, nem?

Özvegy:                            Azt! És abba eddig mindig adtak egy kis darab lókolbászt!

Pacalmosó:                       Adtak. De ma nem adtak.

Özvegy:                            Dehogynem adtak. Hol van?

Pacalmosó:                       Hercegnőm, tudja, hogy amióta pacalt kell mosnom, csak végszükségben eszem meg a húst.

Az özvegy majd átszúrja a fűzfapoétát a tekintetével, aztán magában morogva eszik tovább. Az obsitos köhögni kezd, váratlan roham, alig bírja abbahagyni. Az özvegy gyanakvása egyre inkább az obsitosra fordul.

Özvegy:                            Mondja, féllábú vitézem, maga nem göthös?

Obsitos:                            Én nem, csak…

Özvegy:                            Mert nekem nem hiányzik ám ide egy tüdővészes!

Obsitos:                            Semmi bajom, csókolom, csak…

Özvegy:                            Csak?

Obsitos:                            Megfáztam kissé.

Özvegy:                            És miből akar itt megélni?

Obsitos:                            Még nem tudom. Talán…

Pacalmosó:                       Hát tánc- és illemtanból…?

Özvegy:                            Mert koldusunk már van egy, és az se igen fizet.

Obsitos:                            Van pénzem, akár… egy hónapra is.

Az obsitos néhány bankót vesz elő, leteszi az özvegy elé, aki ettől kissé megenyhül, tovább eszik.

Özvegy:                            Pacalos!

Pacalmosó:                       Igenis, Amálka!

Özvegy:                            Mutasson ennek bent egy üres szalmazsákot.

A pacalmosó a daliás özvegy utasítására betessékeli a féllábú obsitost az alagsori lakás szobájába, az ágyrajárók paradicsomába. Bútor nincs, csak lehasznált szalmazsákok, rongyos takarók, ruha-kupacok.

A tánc és illemtanár fél lábon ugrálva helyet keres a vackán.

Weiss handlésnál                                                                        16. kép

Kristóf, Kozarek Mihály, Weiss úr,

Kristóf és Kozarek Weiss úr használt ruha boltjában. Kristóf még kicsit kék-zöld fejjel, a tépett szürke ruhában kiválaszt magának valami ócskaságot, mutatja, a hóhér csendben átveszi, leteszi és ő választ ruhát Kristófnak.

Kristóf:                             Sose hittem volna, Kozarek úr, hogy ilyen tud lenni a szerelem. Hogy az ember folyton az ő Ágnesére gondol.

Kozarek:                          No, azért csak vizsgálódjál tovább, fiam.

Kristóf:                             Ha szólni akar, mindig megkérdezi tőlem, nem volna-e terhemre, ha erről vagy arról beszélne. Nekem? Kérdem tőle. Akkor vagyok a legboldogabb, ha az arcát, a szemét, az ajkát leshetem, miközben a megfontoltság látszatát megőrizve csacsog.

Kozarek:                          Majd… ez is elmúlik, fiam.

Kristóf:                             Mi?

Kozarek:                          Az én Blankámon is ott ragyogott egy ideig a „megfontoltság látszata.”

Weiss:                               Uraim! Hadd segítsek!

Kozarek:                          Szerencsés barátomnak kell egy csakugyan elegáns darab, ha érti, mire célzok.

Weiss:                               Mért nem ezzel kezdték? Hozom!

Weiss úr az ócskás eltűnik a bolt mélyében.

Kristóf:                             Mihály bátyám! Komoly tanácsra van szükségem.

Kozarek:                          Mi lenne az, fiam?

Kristóf:                             Én már annyiszor megmondtam az ismerőseimnek, a piacnak, a városnak, hogy én Ágnest feleségül veszem… Csak még azt nem tudom, hogyan kéne őt magát megkérni. Tetszik érteni?

Kozarek:                          Értem, fiam.

Kristóf:                             Hogy kell azt csinálni?

Kozarek:                          Hát… először is elegánsan felöltözöl.

Kristóf:                             Jó.

Kozarek:                          Másodszor veszel neki gyűrűt.

Kristóf:                             Jaj.

Kozarek:                          Adok kölcsön.

Kristóf:                             Mihály bátyám!

Kozarek:                          Harmadszor veszel neki virágot.

Kristóf:                             Ez is megvan.

Kozarek:                          Negyedszer… átadod neki, aztán mélyen a szemébe nézel. Aztán akkor megvárod, amíg meglátod.

Kristóf:                             Jesszusom, de micsodát?

Kozarek zavarban.

Kozarek:                          Hát azt. Azt a… mélységet. Kíváncsiságot? Sugárzást! Nem! Kacérságot, miközben az nem is kacérság már, hanem valami… valami… Igen! Kacér odaadás! Nedves tekintetű, kacér kihívás! Ez az! És akkor… belezuhansz… a szemébe…

Kristóf:                             Hát ez nekem nem fog menni.

Kozarek:                          Dehogynem, édes fiam! És amikor  ő is beleesik a szemedbe… akkor meglátod a te Ágnesed szemében magad, akkor megcsókolod…

Kristóf:                             Máris?

Kozarek:                          Mért, mire várnál? És a csók után megkérdezed.

Kristóf:                             Mit?

Kozarek:                          Ejnye, de mulya vagy! Hát azt!

Kristóf:                             Hogy lenne-e a feleségem?

Kozarek:                          Na!

Weiss úr kerül elő röpködve a boldogságtól.

Weiss:                               Itt van, kérem. A legelegánsabb, a legdivatosabb! Egyenesen a Váczi utcából lopták. Már elnézést, Kozarek úr.

Kozarek:                          Ez az, Weiss úr! Megveszem!

Kristóf:                             Felesbe, Mihály bátyám!

Kozarek:                          Ugyan fiam, nekem telik a nyugdíjamból. Csomagolja be, Weiss úr!

Az ócskás boldogan bólint. 

Kristóf:                             Mihály bátyám?

Kozarek:                          Még mire lennél kíváncsi… édes fiam?

Kristóf:                             Maga is… így csinálta Blanka nagysáddal?

Kozarek:                          Nem, fiam. Megvártam, amíg ő kéri meg az én kezemet…

A daliás özvegy konyhája                                                     17. kép

Daliás özvegy, koldus, péklegény, két rendőr,

A daliás özvegy mintha tíz kilót fogyott volna, szemei beestek. A koldus racsít.

Koldus:                             Nyergespuszta gyászba van

                                          Máté Jóska halva van

                                          Máté Jóska halva van…

Özvegy:                            Honnan tudná azt maga, vakegér?

Koldus:                             Mármint mit, Amálka drága?

Özvegy:                            Hogy hogyan hívták?

Koldus:                             Honnan tudnám? Csak danolok.

Özvegy:                            Jaj, istenkém, mért büntetsz engem? Jaj… te átkozott… Minek is fogadtam be?

Koldus:                             Az az átkozott jó szíve az oka, Amálka.

Özvegy:                            Az…!

A daliás özvegy pityereg. A péklegény ideges.

Péklegény:                        Mégis, nem kéne kidobni?

Özvegy:                            Ekkora szégyen! Az én házamban!

A koldus bátortalanul tovább nyekergeti a harmonikát.

Péklegény:                        Szóval akkor ne dobjuk ki?

Özvegy:                            Ne!

Péklegény:                        De mért ne, amikor máris büdös?

Özvegy:                            Maga is büdös!

Péklegény:                        Én? Két hete sincs, hogy a Dunában megfürödtem.

Két rendőr lép be a lakásba.

Egyik:                               Na, adj’ isten.

Özvegy:                            Szentisten!

Másik:                              Azért a dögért jöttünk.

Péklegény:                        Szóval mégis elviszik?

Egyik:                               El-e?! Aki ilyet mível?

Másik:                              Azt persze, hogy elvisszük.

Özvegy:                            Áldja meg érte magukat az isten!

Másik:                              Na.

Özvegy:                            Már tényleg azt hittem, örökre a nyakamon marad.

Egyik:                               Tehát hol van?

Özvegy:                            Hát bent a szobában.

Egyik:                               Szóval ott bujkál.

Özvegy:                            Úgy is lehet mondani. Mutassa meg a nyomozó uraknak, Csipai úr.

Péklegény:                        Kérem, örömmel. De azt máris előre leszögezem, nekem, vagy a többi bérlőnek semmi közünk a dologhoz.

Egyik:                               Mit kuruttyolsz te itt máris össze?

Másik:                              Menjél már előre, vagy belökjelek?

A péklegény bekíséri a bérlők helyiségére a két rendőrt. A pincében, mint ravatalon, a szalmazsákján a féllábú obsitos fekszik holtan.

Egyik:                               A máramaros-mizsei, szőröslábú nagynénikéjét magának! Hát mi ez?!

Egy pofon a péknek.

Péklegény:                        Ne! Ne tessék már ütni! Mondom, hogy nem mi öltük meg!

A befelé siető özvegy is majdnem kap a fejére. A daliás özvegy a rívás határán.

Özvegy:                            Csak úgy meghótt magától, tényleg!

Másik:                              Mi ez?

Péklegény:                        Hát… ez a hulla, nem?

Másik:                              Ki ez?

Péklegény:                        Mondom, még a nevét se tudjuk. Éppen csak beköltözött.

A daliás özvegy siránkozva.

Özvegy:                            És meghótt a nyakamra! De éreztem is rögtön, hogy nem kéne hallgatnom arra az áldott jó szívemre… ahogy ez köhögött… és tessék… Láthassák, hogy nem erőszakos halállal halt meg. Viszont azt mondták a hivatalban, huszonöt pengő nélkül nem viszik el innen… Pedig tánc és illemtanár volt! Az ilyet csak illene államköltségen eltemetni, ahogy ez keringőzött fél lábon…

A péklegény az arcát masszírozza.

Péklegény:                        Az utcára meg ki nem tehetjük.

Egyik:                               De mi közünk nekünk ehhez?

Másik:                              Amikor mi azt az alávaló gazember Szerencsés Kristófot keressük!

Özvegy:                            Tényleg? Mért?

Egyik:                               Hát például azért, hogy először is nagyon megverjük, aztán bekísérjük a vármegyeházába, ott pedig megint nagyon megverjük, és addig verjük, amíg el nem árulja, hová dugta a bűnjelet.

Özvegy:                            Bűnjelet? Miféle bűnjelet?

Egyik:                               Hát annak a szerencsétlennek az orrát!

Másik:                              Már csak azért is, hogy visszaférceljék neki valahogy.

A vak koldus a visszatartott röhögéstől fuldoklik.

Egyik:                               Te meg mitől vigadsz, vakegér?

Koldus:                             Én? Semmitől se vigadok.

Másik:                              Ezt a hullát pedig elvitetni!

Özvegy:                            De ha nem viszik?!

Másik:                              Nem vitatkozik. Ha magánál halt meg, magának köll gondoskodni róla.

Özvegy:                            Nekem?!

Másik:                              Értve vagyok?

Özvegy:                            De egy fillérem sincs! Szegény vagyok, kódis vagyok, éhezek reggeltől estig…

Egyik:                               Holnap is benézünk. És ha itt találjuk…

Özvegy:                            De huszonkét pengő ötven a legolcsóbb temetés!

Erre az özvegy nagy pofont kap az egyik rendőrtől.

Másik:                              Meg leszünk értve… vagy vigyük be most hulla-rejtegetésért?

Az egyik rendőr elkapja a daliás özvegy grabancát, kifelé ráncigálja.

Egyik:                               Na, jöjjön csak…!

Ijedten, sírva rimánkodik az özvegy.

Özvegy:                            Ne tessenek… ne tessék! Inkább majd… valahogy…

Másik:                              Na, azért…

A két rendőr kimegy. A pofon nyomával az arcán a daliás özvegy kábán néz maga elé.

Péklegény:                        Nahát, drága Amálka…! Hogy micsoda világ ez! Hogy kegyedet…

A daliás özvegynél.                                                          18. kép

Konyha,

ágyrajárók szobája,

az özvegy budoárja

Daliás özvegy, vak koldus, péklegény, pacalmosó, kőfaragó                                                                

Komor, ünnepélyes készülődés. A daliás özvegy búsan nézi a gyászruháját, miközben a kőfaragó lila fejjel erőlködik Amálka fűzőjét összébb húzni.

Özvegy:                                  Valamicskét mégis csak kéne fogyjak…

Kőfaragó:                              Isten őrizz tündérke…. maga így szép…

Özvegy:                                   Hej, angyalarcú, angyalarcú, de kár, magáért, hogy ennyire igen randa ember maga…

A kőfaragó szó nélkül, keményen dolgozik. A poéta a péklegény haját nyírja úgy, hogy egy lábost tett a fejére, aztán úgy körbe. A koldus fésülködik, aztán magát tapogatva a ruháját lekeféli.

Végül készen áll a menet. Szó nélkül engedik előre az özvegyet, aztán komoran követik.

temető, a sírnál                                                                           19. kép

A daliás özvegy és az albérlői, négy sírásó, két pap, Kristóf

A sírnál Kristóf búcsúztatja a megholtat, előtte, a sír szélén egy egyszerű fakereszt, rajta ez áll: „Itt nyugszik a Féllábú Obsitos Élt…”

Kristóf:                             Töprengéseim közepette megtudtam, a boldogság és a hosszú élet titka abban áll, hogy tehát soha nem szabad gondolkodni, soha nem szabad felháborodni, és nyugodtan kell fogadni a körülöttünk folyó áradat özönét, el kell tűrnünk, hogy a nálunk hitványabbak és ostobábbak oktassanak. Tehát a hosszú élet lehetőségének egyetlen titka van, hogy legyünk minden rondasággal szemben lehetőleg közönyösek, és bármi történjék is körülöttünk vagy velünk, ne haljunk meg akkor se, ha a fejünket veszik.

Az Özvegy szipog, majd egy nagy, fekete keretes zsebkendőbe trombitál.

Kristóf:                             És most szálljunk egy percre magunkba, gondoljunk szegény féllábú obsitosra, akinek ez nem sikerült. Ámen.

Az Özvegy és az albérlők fel-felzokognak. Rövid csend után Kristóf egy rögöt dob a koporsóra, őt az özvegy és a többiek követik.

A sírásók munkához látnak. A két pap sietve megszenteli a sírt, aztán a daliás özvegyhez lépnek, mormolva részvétet kívánnak, majd kínosan várakoznak.

Özvegy:                            Huss! Huss innen!

A papok a fejüket csóválva távoznak. A daliás özvegy megkönnyebbülten.

Özvegy:                            Na!

Ezt látva és hallva a négy sírásó leteszi a lapátot, félbehagyják a földelést, a daliás özvegyhez lépnek.

Első:                                 Hölgyem, részvétem…

Özvegy:                            Köszönöm, de…

Második:                          Ez a nagy fájdalom, hogy szegény férje…

Özvegy:                            De ő nem az én…

Harmadik:                       Nem is zaklatnánk, de tudja a mi bérünk…

Özvegy:                            Mi? Mi van?

Negyedik:                         Nincs benne a negyedosztályú temetésben…

Özvegy:                            Mi? Miről vartyog maga?

Negyedik:                         Negyedosztályú temetésnél a sírásókat a helyszínen kell fizetni.

Özvegy:                            Na ne!

Első:                                 Tíz pengő.

Özvegy:                            Nem én!

Egyik:                               Rendben, kollégák. Gyerünk!

A sírásó int, elkezdik a koporsót kihantolni.

Özvegy:                            Most… mit művelnek?

Egyik:                               Hogyhogy mit? Hölgyem! Kiássuk!

Özvegy:                            Ki? Ki? Segítség! Nekem haza ne hozzák!

A daliás özvegy alakját meghaladó fürgeséggel menekül. Kristóf és a többiek röhögve követi őnagyságát.

A daliás özvegynél                                                                    20. kép

Özvegy, Kristóf, pacalmosó, kőfaragó, koldus, péklegény

Az özvegy konyhája. Kristóf a ládán ül, a sparhelt mellett ábrándozik. Odabentről a többi bérlő üli a halotti tort, a koldus harmonika játékára fel-felóbégatnak. Az özvegy rázza meg Kristófot a vállánál. Kristóf még az ábrándozás hatására szépen mosolyog rá egy pillanatig.

Özvegy:                            Na! Szerencsés úr! Alszik?

Kristóf:                             Csak ábrándoztam, csókolom.

Özvegy:                            Maga még egy pengőt se adott a temetésre.

Kristóf:                             Majd holnap adok, Amálka.

Özvegy:                            És hol bujkált napok óta?

Kristóf:                             Itt, ott, csókolom.

Özvegy:                            De megmondtam ám annak a két melák rendőrnek, hogy maga már nem itt lakik…

Kristóf hálásan néz fel rá.

Kristóf:                             Tudtam, hogy a maga szíve aranyból van, Amálka.

Özvegy:                            De hogy még tíz pengőt sírásóknak…!

Kristóf:                             Látja, nincs már a temetőben se tisztelet. Martalócok, komolyan.

Özvegy:                            Spongyát rá. Végül valaki csak elföldeli szegény tánc- és illemtanár urat…

Kristóf:                             Utóbb az eső is bemoshatja azt a földet…

Özvegy:                            Az is jó. Igyék még egy kis vinkót, amíg van belőle.

Az asztalon demizson áll, némi ételmaradék.

Kristóf:                             Nem kívánom valahogy.

Özvegy:                            Maga tudja.

Az özvegy tölt magának, leül, iszik, aztán tűnődve méregeti Kristófot, de olyannyira, hogy az hátra fordul.

Kristóf:                             Ejnye, van a hátam mögött valaki?

Özvegy:                            Csak magát nézem.

Kristóf:                             Aha…

Özvegy:                            Furfangos kis ember maga, Kristóf. Látszik, hogy nem akárhol nevelkedett.

Kristóf:                             Az már biztos…

A daliás özvegy felkuncog.

Özvegy:                            De hogy egy ember orrát leharapni…

Kristóf:                             Nekem se volt az egy vurstlis menet…

Özvegy:                            És milyen szépen beszélt a sírnál!

Kristóf:                             Köszönöm.

Özvegy:                            Engem például vagy tíz éve nem ríkatott meg olyan szépen senki, mint ahogy magának sikerült Én még a saját uram temetésén se igen bőgtem, az isten nyugosztalja. De legalább egyék valamit, amíg van.

Kristóf:                             Most valahogy éhes se vagyok.

Az özvegy megint vállat von, a szájába vagy húsz centi kolbászt nyom be, aztán inkább szopogatja, úgy fürkészi tovább Kristófot, aki ettől a látványtól már igencsak elszontyolodik.

Odabentről az albérlők kórusa zeng fel. Aztán a kórus egymás vállába kapaszkodva röhögve-ríva kitáncol a konyhába.

Kórus:                              Mátészalka gyászban van, gyászban van,

                                          A féllábú halva van, halva van,

                                          Mátészalka gyászban van

                                          A Féllábú halva van…

A daliás özvegy ingerülten csapja le a kolbászt.

Özvegy:                            Csendesebben, részeg banda! Eridjenek vissza vonyítni!

Kórus:                              Jól van! Jól van. Pszt! Pszt!

A kórus pisszegve, vihogva visszamegy a szobába. Az özvegy feláll, a társaságra csapja az ajtót. Visszafordul. Kristóf, mintha megint elbóbiskolt volna. Az özvegy súgva:

Özvegy:                            Szerencsés úr! Mert ha maga mégis inkább a soványabbat szereti, én azzal a nyavalyás Kneipp-kúrával leszoríthatom magamat nyolcvan kilóra…

Kristóf az egyik szemét kinyitva.

Kristóf:                             Isten ments! Kevés olyan kifent személyt láttam még, mint kegyed, aki kegyedet felülmúlná kellemességben. Hálálkodnak is a kollégák velem együtt, hogy ide vetette őket a jó sorsuk magához…

Az özvegy elvigyorodik, visszamegy az asztalhoz, leül, most már beleharap a kolbászba.

Özvegy:                            Nem kellene magának olyan sokat mesélgetni Szerencsés úr, meg aztán talán még a lakbérét se mindig kifizetnie, ha hozzám néha egy kicsit kedvesebb volna.

Kristóf ijedten indulna befelé.

Kristóf:                             Mink aztán most egy nagyon kellemeset csevegtünk, nagysád, de ideje bemennem a kolléga urakhoz.

Az Özvegy igyekszik budoárja felé tuszkolni Kristófot.

Özvegy:                            Hallhassa, elvannak azok maga nélkül…

Kristóf menekülne, ám az özvegy megállítja.

Özvegy:                            Ugye jól áll nekem a fekete szín?

Az özvegy megint súgva.

Özvegy:                            Magának nem szégyellem bevallani, hogy nem csak a harisnyám fekete, a melltartómnak, de még a harisnyakötőmnek is ilyen színe van. Nézze!

A daliás özvegy szétnyitja a pongyoláját Kristóf előtt. Kristóf guvadt szemmel nézi a nőt, aztán nagyot csuklik, a szemét behunyja.

Özvegy:                            Szép, mi? Látom én magán, hogy tetszik azért az ilyesmi magának…

                                          Ha maga úriember, akkor most bejön velem a budoáromba egy percre

Kristóf:                             De mért?

Özvegy:                            Mert lenne még néhány bizalmasa kérdésem, ezért. Jön!

A jelenet felgyorsul, fölötte Kristóf hangja:

Kristóf:                             Nem olyan ember vagyok én, aki egy hölgy hálószobájában nem találja fel magát, de amikor odabent a daliás termetű özvegy ismét szétnyitotta előttem a pongyoláját, aztán hatalmas keblét nyalábra fogta, amely csipkés melltartójában olyasformán domborult, mintha egy egész rakomány szalmával lett volna kitömve, végképp elvesztettem minden bátorságom.

A termetes asszony egészen közel lép, elővillanó húsos combjaival végképpen elzárva Kristóf elől a menekülés útját.

Az özvegy már az ágyra tereli, nyomja, birkózza Kristófot, aki átmászik az ágy másik oldalára. Az özvegy és Kristóf az ágy két szélén zihálva.

Özvegy:                            Szeret maga csókolózni, Kristóf? Mert én imádom a csókolózást.

Kristóf:                             Kérem, én szemtanúja voltam, amikor régi ismerősöm, egy kupec is szájon csókolta a lovát, azt másnap már húzathatta is ki a dögtemetőbe!

Özvegy:                            Jaj, te kis te! Nem köll félni. Levetkőzzek neked egészen?

Kristóf:                             Miattam semmiképp ne tegye, mert még megnáthásodna.

Özvegy:                            Engemet ne féltsen.

Gyorsított film. Az özvegy ismét támad, rábirkózza Kristófot az ágyra. Szerencsés úr egy ügyes fogással fölé kerül, aztán fejvesztve menekül a szobából. Az özvegy utána. Ahogy Kristóf fut ki a lakásból, látjuk, hogy a többi ágyrajáró a szobájuk ajtajában hallgatózva vigyorog. Az özvegy amúgy neglizsében Kristóf után rohan. Közben:

Özvegy:                            Állj! Állj! Megállj, te briganti! Segítség! Ez a hála? Fogják meg! Rendőr! Gyilkos! Ki vagy dobva!

Az özvegy jön vissza dühöngve. Az ágyrajárók sunnyognának a szobájukba. Az özvegy rájuk förmed.

Özvegy:                            Na! Mit bámulnak? Gyerünk mind befelé!  Masszírozást, lovaglást és bókokat kérek!

városligeti vursTli, GUNDEL                                                21. kép

Kristóf, Kozarek, Ágnes, Vilma mama, Delikát

Kristóf és Kozarek a vurstliban. A hóhér lábánál illedelmesen ül Hektor. Nagy vidámság, zene, tömeg. Kozareknál egy nagy doboz, spárgával átkötve. Kozarek mintha kicsit komorabb lenne a megszokottnál. Kristófnál hatalmas csokor rózsa, idegesen néz körbe-körbe.

Kristóf:                             Ágnes?

Kozarek:                          Mindjárt fiam, mindjárt, lehet, talán feleségül se kéne venned…

Kristóf:                             Mihály bátyám! Hogy gondolhat ilyet?

Kozarek:                          Tudod, fiam, egy kis ideig a megszeretett nő valóban szép és csodálatos. Kivéve talán az én Blankámat… Ám ez a boldogító időszak nagyjából taksálva a házasság harmadik hetéig tart. Ekkor a férfiember, ugyanúgy, mint a néhány hete született kiskutya, elveszíti addigi vakságát és látja, hogy az imádott asszony fokozatosan megcsúnyul, unottá lesz, utóbb menthetetlenül rondává formálódik és nagymértékben házsártossá válik. Végül olyan boldogtalanná teszi a férfiembert, mintha ugyanennyi esztendőt kurta vason a tömlöcben töltött volna, mint amit a kedvessel együtt élt…

Kristóf felnevet.

Kristóf:                             És akkor már jobb az akasztás?

Kozarek:                          Úgy, ahogy mondod, fiam.

Egy darabig csöndesen ballagnak a városligeti sétányon, Kristófnál a hatalmas rózsacsokor, Kozarek Mihály mellett úriasan Hektor lépked, a hóhér kezében a nagy, spárgával átkötött doboz.

Kozarek:                          Na, hadd adjam már át ezt a csomagot, ne én cipeljem.

Kozarek átadja a dobozt, sóhajt.

Kozarek:                          Ez a tiéd.

Kristóf:                             Mihály bátyám, nem kellett volna.

Kozarek a fejét rázza.

Kozarek:                          A vak koldus barátja hozta. A maga daliás termetű özvegye küldi. A ruhái. Az özvegy azt üzeni „na, ne bomolj már, pubi fiú, minden meg van bocsátva, gyere haza!”

Kristóf röhögni kezd.

Kristóf:                             Jesszus Mária, dehogy megyek én oda!

Kozarek bólogat, megvárja, amíg Kristóf kineveti magát, elérkeznek a Gundelig. A terasz egyik szélső asztalánál megpillantja Ágnest. Lelkesen.

Kristóf:                             Ott van Ágnes, Mihály bátyám!

Kristóf egyik karja alatt a csomag, a másikban a csokor, úgy csörtet az asztalhoz. Itt veszi észre, hogy Ágnes nincs egyedül, mellette az anyja és Delikát, a potrohos fűszeres. Ágnes megszeppenve áll fel. Aztán Delikát is izzadva, kínosan vigyorogva.

Kristóf:                             Vilma néném! Ágnes! Delikát, maga? De furcsa véletlen!

Delikát:                             Jó napot, Szerencsés úr. Foglaljon helyet! Üdvözlöm, Kozarek úr.

Kristóf leül, a csomagot és a virágot az ölében tartva. Még mindig vigyorog. Kozarek állva marad. Kínos csend. Delikát Ágnesra sunyít, aki makacsul az asztalt nézi. Kristófról lassan leolvad a vigyor.

Kristóf:                             Mi? Mi van?

Delikát:                             Szerencsés úr! Én… a család… Vilma anyuka nevében is mindent köszönök.

Kristóf:                             Mi van?!

Delikát:                             De hát meg kell értenie, hogy Ágnesnek meg Vilma anyukának a biztos egzisztencia… Ugyanakkor persze tisztában vagyok a helyzettel, így nincs kifogásom, hogy önök hetenként, vagy inkább havonként találkozzanak és…

Kristóf:                             Ejnye már, te kövér tolvaj, miről ugatsz te?!

Delikát:                             Kérem…

Kínos csend után Ágnes próbál Kristóf szemébe nézni.

Ágnes:                              Férjhez mentem Delikáthoz, Szerencsés úr.

Csend. Vilma anyuka zokogni kezd. Kristóf arcán előbb mélységes döbbenet, aztán még mélységesebb fájdalom. Végül „harsányan” felröhög.

Ágnes:                              De hallhatta, a férjem megengedi, hogy találkozzunk, mint eddig és…

Kristóf felpattan, a virágcsokor és a doboz a földön köt ki.

Kristóf:                             Még hogy én Delikát fűszeres ágyába bújjak?… Nem olyan ember vagyok én, kérem.

Kristóf  uralkodni próbál az indulatain.

Kristóf:                             Hallja Mihály bátyám… elhagyott a menyasszonyom?!

Kozarek Mihály csak hallgat, de Hektor vakkant egyet.

Kristóf:                             Hallod Hektor…

Itt már sírva fakad Szerencsés Kristóf magánzó.

Kristóf:                             …hogy én a saját mennyasszonyom megtűrt szeretője legyek… Hektor!?

Jajdul fel Szerencsés úr és nekiugrik Delikát fűszeres úrnak, a friss férjnek, aki a lendülettől kiesik a székből és a nyakát szorongató Kristóftól megrémülve, félve a fulladásos haláltól, menekülésre fogja a dolgot.

Vilma asszony, ha lehet, még hangosabban zokogni kezd, Ágnes, az ifjú feleség rimánkodva fut potrohos férje és az őt üldöző volt vőlegényjelölt után.

Ágnes:                               Szerencsés úr! Csak az orrát kímélje…

Kozarek:                           Hektor maga nem avatkozik belé!

Több se kell a kutyának, csak azért is széket, asztalt feldöntve támadásba indul, nagy ugatások közepette megelőzi az ifjú feleséget, Kristófot, a becsapott vőlegényt-jelöltet és hátulról vidám ugrálások, ugatások közepette  bele-belekap a boldog potrohos férj nadrágjába.

Delikát:                             Segítség… Rendőr… Anyuka… Ágnes! Rendőr!!! Segítség!!!

A csapat megkerüli az éttermet és mire újra a szemünk elé kerülnek, már változott a sorrend és az összetétel, mert az első és a második rendőr is bekapcsolódott a fogócskába, így az üldöző Kristófból üldözött lett, tehát elöl még mindig az orrát féltő Delikát fűszeres, őt követi Hektor vidáman csaholva, a kutya után Kristóf ordítva…

Mire újra megkerülik az éttermet, csak annyiban változott a helyzet, hogy az eddig inkább játszadozó Hektor most a sor végén dühödten támadja a két rendőr hátsó felét és ki-kiharap egy darabot a nadrágjukból. Kristóf az őt ütlegelő, már-már beérő rendőrök elől a kovácsoltvas kerítés és kapu felé menekül, a két rendőr utána vágtat a fenekükbe csimpaszkodó haragos Hektorral. Kristóf,  a becsapott vőlegényjelölt, a sarkában lihegő két rendőrre még rávágja a kovácsolt vaskaput, akik megtorpannak, és rémülten másznak fel, mint a majmok, olyan ügyesen és fürgén a vaskapu tetejére a félelmetesen hörgő-vicsorgó Hektor elől. A kutya szájában szövetdarabok. A rémülten kapaszkodó két rendőr nadrágjából jól látszik a hiány.

Ágnes zokog a kapuba kapaszkodva.

Ágnes:                               Szerencsés úr… Én mindég csak magát szeretem…

A főhóhér, Kozarek Mihály hiába kiabál a halálra sértett vőlegényjelölt után:

Kozarek:                           Kristóf… fiam… a csomagod…

A hörgő Hektor szájában a rendőrnadrágokból kiharapott szövetdarabok.

Valahol egy vasútállomás közelében                                 22. kép

Kristóf, sínkaparó

A vasúti sínpár, mint az első képben. Kristóf egy hosszú furkósbottal egyensúlyozva ballag az egyik sínen. A sínkaparó, talán ugyanannál a váltónál már messziről észreveszi, abbahagyja a munkát.

Sínkaparó:                       Mi van, surmó gyerek? Megismerlek ám.

Kristóf:                             Akkor te nem ismersz meg, mert az én nevem nem surmó gyerek, hanem méltóságos Szerencsés Kristóf magánzó, a vizsgálódó ember.

Kristóf csak egy pillanatra áll meg a sínkaparó mellett, aztán a sínről le se szállva egyensúlyoz tovább. A sínkaparó csak követi.

Sínkaparó:                       No hiszen. Hogy mi minden vagy te! Aztán megvetted-e zsebből a várost?

Kristóf:                             Már el is adtam.

Sínkaparó:                       Eladtad, mi?

Kristóf:                             Ostoba ember az, aki a magáénak tartogatja azt, ami neki már személy szerint nem kell.

Sínkaparó:                       Ez jó. Ezt megjegyzem.

Kristóf:                             Jegyezd is. Mert nálam okosabb emberrel még nem találkoztál, és már nem is fogsz. Na, isten veled!

A sínkaparó lemarad, Kristóf távolodik.

Sínkaparó:                       És most hová igyekszel?

Kristóf:                             Arra. Aztán ha látsz közeledni egy jókora esküvői menetet, csak küld őket utánam.

Sínkaparó:                       Szóval esküvőd lesz?

Kristóf:                             Mondom.

Kristóf eltávolodik. A sínkaparó hosszan néz utána, aztán óvatosan feláll a sínre, a pajszeréval elindul az ellenkező irányba, ám csakhamar elveszti az egyensúlyát, kezét-lábát majd kitörve hajítja el a pajszert.

Valahol a pusztán                                                                               23. kép

Kristóf

Kristóf egy körtefa alsó ágán ül, körtét eszik. A fa tövében a kalapja. Abba célozza a körtecsutkákat. A kalap már csurig telt csutkákkal, de körülötte is jó sok látható.

Kristóf (belső hang):        Már látnom kell, hogy a való életről nagyon is tévesen voltam tájékoztatva. A női észjárás megértéséhez pedig egyenesen olyan ökör vagyok, hogy az összes elképzelésemmel együtt kimehetnék a rétre legelni. No, mostantól  figyeljenek majd rám kendtek! Eddig bátran elmondhattam magamról, hogy igencsak tisztességes férfiember vagyok. Ezentúl minden másképp lesz. Gazfickó haramia leszek, az már biztos.

Kristóf megcélozza a körtecsutkával a kalapot, eldobja, ám a lendülettől megreccsen, törni kezd az ág, amin ül. Kristóf az utolsó pillanatban elkapja a fölső ágat, onnan lendül le a földre. Lehuppan, feláll, az egyik kezével az ülepét, a másikkal a fejét vakarva néz fel az égre.

Kristóf:                             Akkor is az leszek, hiába üzengetsz!

Delet harangoznak. Kristóf lustán a hang irányába néz. Távolban egy templom tornya látszik, a hőségtől vibrál.

A Korcsmában                                                                                24. kép

Csuda Mihály kisbíró, korcsmáros, Duhony András bíró, Dupla Kovács István,

Pandur István, kondás, Kristóf, Csöpi

A korcsma teli van. A rongyosok a söntés körül tivornyáznak, távolabb Duhony bíró és négy zsíros gazda pöffeszkedik egy asztalnál. A cigányok a bírónak játszanak.

Kristóf lép be a kocsmába, megáll az ajtónál.

Kristóf (belső hang):        Na, Kristóf fiam, akkor mostan a gonoszságot elkezdjük... Ezt kéne látnod, Ágnes...Vagy nem is kéne látnod! De nagy embert vesztettél bennem. Zokogj csak! Én mindjárt kacagok.

A rongyos társaság a söntésnél danolni kezd, közben jókat röhögnek.

Rongyosok:                      Itt van egy pad, meg egy lóca

Azon mászik két pióca

Ha meggyújtod a falócát,

Megölöd a két piócát…

Duhony dühödten hallgatja a piócázást.

Duhony:                           Csönd legyen!

Zsíros gazda:                    Nem piócázni!

Nagy a röhögés a falu szegényei, a rongyosok között.

A kocsmáros rászól a rongyosokra.

Kocsmáros:                      Maguk... jobb lesz, ha meghúzzák magukat!

A részeg társaság csak azért is röhögve piócázik tovább.

Kristóf befelé indul, krákog, aztán egy kicsit megemeli a hangját, a figyelem lassan feléje fordul.

Kristóf:                             Engedelmükkel, Szerencsés Kristóf magánzó és vizsgálódó biztos.

Kondás:                            Az meg mi fán terem, az a “vizsgálódó biztos?”

Kristóf:                             Hát… vizsgálódnom kell, az biztos…

Kovács:                            Aztán mi járatban vizsgálódik kend?

Kristóf:                             Hát... hun találok játékos, igaz magyar jókedvet, például…

Juhos:                               Mer akkor, ha nem talál kend?

Kristóf:                             Akkor? Olyan ember vagyok, hogy csinálok.

Duhony:                           Kódis!

Zsíros gazda:                    Bohóc!

Duhony:                           Hajítsátok ki!

A két zsíros már mozdulna.

Kristóf:                             Például... Ki akar itt maguk közül meggazdagodni?

Közel kétméteres, nagydarab, bamba, fiatal legény, Csöpi, ücsörög egy padon, és bután vigyorog Kristófra.

Kristóf:                            Hogy hívnak?

Csöpi:                              Csöpi

Kristóf egy középkorú, bajszos paraszthoz fordul.

Kristóf:                             Hát magát hogy hívják?

Csuda:                              Csuda Mihály, kisbíró!

Kristóf:                             Csuda Mihály, akkor láss csodát.

Kristóf elveszi Csuda Mihály teli poharát és leteszi egy üres asztalra. A bükkönyfalvi rongyosok felröhögnek.

Kristóf:                             Ezt a pohár bort, amit a kisbíró úr szíveskedett a rendelkezésemre bocsátani, most kendtek akárkinek a kalapjával leborítanak. Azután én a poharat fenékig ürítem anélkül, hogy a kalapot egyáltalán megérinteném. És hogy lássák kendtek, nem olyan vagyok én, aki csak úgy unalmában viccelődik, szívesen fogadást kötök mondjuk… négy pengőben…

Kovács:                            Eridjen már kend, de sok felesleges pénze van!

Kristóf:                             Na, uraim, ki fogad?

Kristóf a Kondásra néz.

Kristóf:                             Például kend?

Kondás:                            Hát én mán csak kíváncsi lettem!

A kondás leteszi a négy pengőt.

Kristóf:                             Mihály uram, kend adja a kalapját, mert egy csodához mégis csak jobb egy Csuda Mihály kalapja...

Csuda:                              Reárakom én...a saját boromra.

Csuda Mihály ráteszi a pohárra a kalapját. A kocsma népe az asztal köré gyülekezik. Kristóf “nagyon koncentrál”, nyögvenyelősen ugrál le-föl a gigája, közben lopva Csöpire kacsint, aki tátott szájjal figyeli a jelenetet.

Kristóf:                             Nehezen megy , de…

Kondás:                            Na?

Kristóf:                             Isten uccse, kell ide még egy varázsige! “Nem vagyok én olyan ümög-gatya, akit mindön héten cserélnek!”

A varázsige közben egy nagy “kortyot nyel".

Kristóf:                             Hú, ez jól esett! Nézze már meg, kend, mi van a kalap alatt!

A kondás kíváncsian felemeli a kalapot. Kristóf megmarkolja a poharat, kényelmes kortyokban kiüríti. Egy pillanatra a kondásra néz, aztán elvigyorodik, a négy pengőt somolyogva zsebre vágja.

A közönség egy percig szájtátva bámul, aztán fojtottan röhögni kezd. A kondást majd megüti a guta. A többiek őt röhögik.

Kondás:                            …Ejnye, az anyádat, te...

A Kondás már ütné Kristófot, ám a többiek röhögése megállítja.

Kondás:                            …Na...Nem ütlek meg.

Csuda:                              Ugyi? Micsodás egy kalapom van?

Kristóf:                             Mutassak még csodát kendteknek?

Többen röhögve.

Többen:                            Mutasson!

Kristóf:                             Nem bánom. De a következőhöz egy igazán szavahihető ember kéne. Aki sose hazudik, úgy értem.

A tekintélyes külsejű Duhony bíró jön elő az asztal mögül, pöffeszkedve.

Bíró:                                 No, csavargó! A falu bírája elég szavahihető neked?

Kristóf:                             Nagyon is, bíró uram!

Korcsmáros:                     Éljen Duhony András… hetedíziglen… Csaba neve napján!

A cigányok tust húznak. Mérsékelt lelkesedés, amit a bíró leint.

Bíró:                                 Elég most.

Kristóf elővesz a zsebéből egy pakli kártyát.

Kristóf:                             Ebből kéne akkor egy lapot kihúzni, megnézni, hogy mi a figurája, aztán a lapot visszadugni. Tessék!

A bíró húz egy lapot, megnézi, ám úgy, hogy rajta kívül senki se lássa, aztán sunyin Kristófra mosolyog.

Bíró:                                 Na, te nyikhaj, miben fogadunk?

Kristóf:                             Húsz pengőben?

Bíró:                                 Negyven lesz az.

A bíró kicsapja a pénzt az asztalra. A kocsmában általános megrökönyödés, néma csend, ahogy a bíró visszadugja a pakliba a lapot. Kristóf megkeveri a kártyát, aztán figurával lefelé legyezőre nyitja, és leteszi az asztalra. Hosszas homokráncolás, tapogatás után kihúz egy lapot, felmutatja.

Kristóf:                             Piros felső! Ugye, nagyságos bíró uram, ez volt az?

A bíró röhögve.

Bíró:                                 Ez? Ez? Egy nagy frászt ez!

Kristóf kínosan vigyorog.

Kristóf:                             Hű, a fene vinné! Akkor melyik volt az?

Bíró:                                 A tökfilkó, mint te! A tökfilkó! Kérem a negyven pengőt!

Kristóf:                             Máris, máris… bíró uram. Magának jár. Ha az ember fogad, akkor legyen szavahihető. Igaz?

Bíró:                                 Igaz, nyikhaj!

Kristóf:                             Ej, te tökfilkó, tökfilkó, de nagyon elrontottad te az én jövőmet! Hol vagy, te, mutasd magad!

Kristóf ezzel felfordítja a lapokat. Hosszan keresi a tökfilkót, aztán a bíróra mosolyog.

Kristóf:                             Hol van ezek között a tökfilkó, bíró uram? Mert hogy ez itt mintha harminckét piros felső lenne…

A bíró lenéz az asztalra, elvörösödik, mert csakugyan csupa piros felsőből áll az a pakli koszlott kártya.

Bíró:                                 Mi? Mi, az anyád, te? Te!

Kristóf nevetve besepri a bíró negyven pengőjét, a kocsmában tartózkodók rongyos része hangosan röhög. A bíró céklavörös képpel néz körül.

Bíró:                                 Ki? Ki? Mi? Ki mer itten vihogni?

Amerre a bíró néz, mindenki röhögéssel küzdve nemet integet, aztán tovább vihog. Csak az asztalnál ülő zsíros gazdák néznek mosolytalan össze. Kristóf lapogatja meg a bíró vállát.

Kristóf:                             Már meg ne orroljon rám ezért a kis tréfáért kend, nagyságos uram!

Bíró:                                 Adod vissza rögtön a pénzemet?

Kondás:                            De az enyimet is!

Kristóf:                             Adjam? Hát persze, hogy visszaadom! Nem akarok én senkit kifosztani. De nekem már csak az az elvem, hogy ingyér pénzt senki ne kapjon, mert könnyen belelustul. Úgyhogy, csak a látszat kedvéért tessenek egy kicsit megdolgozni.

Bíró:                                 Micsoda?

Kondás:                            Dehogy dolgozok!

Kristóf lehajol a földes padlóra egy szalmaszálért.

Kristóf:                             Na, ez jó is lesz.

Kondás:                            Mire?

Kristóf:                             De már csak át tudja ugrani ezt a szalmaszálat?

Kondás:                            Mit?

Kristóf leteszi a földre, aztán karját hátra lendítve páros lábbal átugorja.

Kristóf:                             Ennyicske az egész munka.

A kondás nagyon megnézi a szalmaszálat, aztán Kristófot, aztán körbe a kocsma közönségét. A bíró odébb taszítja a kondást.

Bíró:                                 Még negyven pengő, hogy átalugrom!

Kristóf:                             Kifoszt engem méltóságod.

Bíró:                                 Fizetsz, nyikhaj, most megtanulod, kivel játszol!

A bíró kicsapja az asztalra a következő negyven pengőt. Kristóf felveszi a szalmaszálat, megnézi, aztán sóhajt.

Kristóf:                             Akkor gyűjjék kend.

Kristóf a szalmaszálat a fal tövébe rakja, a pad mellé, ahol Csöpi ül, aki az egészen csak bárgyún vigyorog. Kristóf sóhajt.

Kristóf:                             Ugorjon.

A bíró nekikészül a nagy csendben, aztán észreveszi magát.

Bíró:                                 Mi? Ugorjak?

Kristóf megadóan sóhajt.

Kristóf:                             Essünk túl rajta, aztán ünnepeljünk! Éljen András uram heted íziglen, Csaba neve napján!

A cigányok tust húznak. A bíró megtorpan, bambán áll. Közben Kristóf akkurátusan zsebre rakja a bírótól elnyert második negyven pengőt is. Kitör az egyetemes röhögés, szégyenükben csak a zsíros gazdák rejtik a tenyerükbe az arcukat. A bíró visítva.

Bíró:                                 Te! Te! Vegyétek vissza a pénzem!

Kondás:                            De az enyimet is!

Bíró:                                 Azt csapjátok a falhoz!

A rongyosok csak röhögnek. A bíró Kristófra támad, nekikeni a falnak. Ott megragadja a grabancát, hogy még jól megrázza, ám Kristóf letérdel és felrántja Duhony lábát. Az a fenekére huppan. Még nagyobb röhögés. Ám a négy zsíros gazda leszedi a bíróról Kristófot. Kirázzák a zsebéből a nyolcvannégy pengőt, amit Duhony vastag briftasniba dug el. Majd a zsíros gazdák kihajítják Szerencsés Kristóf magánzót a korcsma előtti térre.

Egy vasútállomáshoz közel                                                       25. kép

Sínkaparó, a két rendőr

A sínkaparó egyensúlyoz az egyik sínen, a pajszerét használva. A háttérben az állomásépület. Most vagy tucatnyi lépést sikerül megtennie, ám a vége megint az, hogy a pajszerét eldobva hasra esik a töltésen. Káromkodva tápászkodik fel, a tekintete megakad egy fényes cipőben, és az egyik rendőr nadrágszárán. A sínkaparó feljebb emeli a tekintetét. Megretten.

Egyik:                               Hát aztán te mit művelsz itt?

Sínkaparó:                       Én? Jelentem, én csak…

Másik:                              Gyerekjáték, he?

Sínkaparó:                       Á, ez nem…!

Egyik:                               Álljál már fel, aztán maradjál viszonylag egy helyben!

A sínkaparó feláll, alázatosan lehajtja a fejét. A rendőrök igen szigorúan nézik.

Egyik:                               Telefonált a forgalmistád.

Sínkaparó:                       Hazudik!

Egyik:                               Hazudik? Hogyhogy hazudik?

Sínkaparó:                       Nincs is kályhám, minek lopnám a szenet?

Második:                          Te! Ne verjük meg?

Egyik:                               Inkább kérdezzél.

Második:                          Azt telefonálta a forgalmistád, hogy ő látta errefelé sunnyogni azt az országosan körözött személyt, azt a kivert deszkájú disznóólat, azt a pimasz orrharapdáló rablógyilkost, és arra is emlékszik, hogy te beszéltél vele.

A sínkaparó nagyot csuklik.

Sínkaparó:                       Hogy kivel beszéltem én, tetszik tudni?

Egyik:                               Azzal a rablógyilkossal… azzal az orrharapdálóval.

Sínkaparó:                       Rablógyilkos orrharapdálóval…? Én olyat még sose láttam, kérem, hála isten.

Másik:                              Mégis kér egy pofont.

Sínkaparó:                       Én nem!

Egyik:                               Akkor?

Sínkaparó:                       Azt se tudom, hogy nézett ki!

Egyik:                               Se nem magas, se nem töpszli, se nem kövér, hanem inkább  olyan soványkás.

Sínkaparó:                       Olyan?

Másik:                              Lúdtalpas forma suhancár.

Sínkaparó:                       Milyen?

Egyik:                               Rettenetes pimasz, okoskodó fajta.

A sínkaparó képe felderül.

Sínkaparó:                       Az lesz az, a sínen!

Egyik:                               Hun-e?

Sínkaparó:                       Ezen ballagott el arra!

Egyik:                               Merre?

Sínkaparó:                       Azt üzeni mindenkinek, hogy arra menjen majd a nászmenet is!

Másik:                              A micsoda?

Sínkaparó:                       A nászmenet.

Másik:                              Miféle nászmenet?

Sínkaparó:                       Azt nem tudom.

A két rendőr a megadott irányba indul, hátsójukon jól látszik Hektor harciasságának jele, ahogy kilóg ülepük a nadrágjukból.

A sínkaparó kicsit értetlenül, álmélkodva figyeli a két távolodó rendőr lyukas gatyáját. Megrázza a fejét, mint aki nem hisz a szemének.

A pusztában, poros úton                                                         26. kép

Kristóf, Csöpi

Kristóf egy fa árnyékában ül. Száraz kenyeret és avas szalonnát eszik. A mezítlábas Csöpi jelenik meg a poros út kanyarulatában. Vállán összekötözött, ócska cipőivel. Kristófhoz oldalog. Leül. Kristóf rá se néz, eszik tovább, csak úgy herseg a száraz kenyér a foga között. Valami különös, alig hallható, éles hang üti meg a fülét. Kristóf félbehagyja a rágást. Hallgatózik, aztán rág tovább. Ismét az éles hang. Kristóf Csöpire sandít, a hang megszűnik. Csöpi szólal meg nyekeregve.

Csöpi:                               Jó napot és jó pihenést kívánok a tisztelt úrnak!

Kristóf:                             Rég láttalak, Csöpi fiam.

Csend. Újra az éles hang. Csöpi guvadt szemmel bámulja a szalonnát, a kenyeret, nagyokat nyel.

Csöpi:                               Jó étvágyat…

Kristóf:                             Az volt…

Csend, sípolás, rágás, sípolás.

Csöpi:                               De finom lehet az a kenyér…

Kristóf:                             Az. Jó száraz. Tudod, miért jó a nagyon száraz kenyér?

Csöpi:                               Há’… mert van?

Kristóf:                             Azért is. Meg azért is, mert ha ilyet rágok, akkor az anyám is hallja, meg a jóisten is hallja, azt mind a ketten boldogok, hogy jó sorom van.

Csöpi nagyot nyel.

Csöpi:                               Jaj, de szépen tetszett ezt is mondani.

Kristóf:                             Mik azok a döglött patkányok a válladon?

Csöpi:                               Kímélem őket.

Kristóf:                             Kalapod sincs?

Csöpi:                               Nincs.

Kristóf:                             Hát ha  az sincs, egy gonddal megint kevesebb van.

Csöpi megint nyel egy nagyot, aztán szűköl egyet. Csend.

Csöpi:                               Tessék mondani, messze van ide Keszthely?

Kristóf:                             Ebbe az irányba, amerre utánam igyekszel?

Csöpi:                               Igen.

Kristóf:                             Elég messze lehet, mert szerintem amarra lesz az.

Csöpi megint nyel, aztán teli szájjal felbömböl, a hasát fogva.

Csöpi:                               Csak az a baj mán, hogy alig bírok menni, annyira éhes vagyok…

Kristóf végigméri Csöpit, aztán visszateszi a maradék száraz kenyeret meg szalonnát a kendőjébe és Csöpi elé rakja. Csöpi csak nézi, aztán Kristófra sandít.

Csöpi:                               Ehetek, csókolom?

A választ meg se várva falni kezd, majd megfullad. Tovább bőg, de most már a boldogságtól.

Csöpi:                               Hű… de… jó… ez!

Kristóf:                             Csipegess csak… Különben minek igyekszel Keszthelyre?

Csöpi teli szájjal.

Csöpi:                               Furuglyás József kecehalászhoz megyek, aki majd felfogad halászlegénynek.

Kristóf:                             Az is szép szakma.

Csöpi:                               Beles lennék különben.

Kristóf:                             Az még szebb. Ismerek egy költőt, az meg pacalmosó.

Csöpi:                               A pacal? Az is jó. Meg a gulyás is jó. Azt meg vagy egy hónapja kaptam a repülősöknél a kaszárnyában.

Kristóf:                             Hát repülős is vagy?

Csöpi:                               Ááá! Oda ajánlott be egy ismerősöm konyhai mészárosnak. Olyan szép levelet írt… pedig!

Kristóf:                             Pedig?

Csöpi:                               Mondta a hadnagy, hogy pedig tévedés lesz. Az a hadnagy is jó ember ám.

Kristóf jól megnézi Csöpit, vigyorog.

Kristóf:                             De kellemesen marha ember vagy te!

Csöpi hálásan, szemérmesen nyeli le az utolsó falatot. Kristóf feláll, indul.

Kristóf:                             Aztán nehogy rendes ember légy, úgy becsüld meg magad!

A patak partján, kies dagonyásnál                                 27. kép

Kristóf, Csöpi, kondás, Márika

Kristóf és Csöpi ballagnak a poros úton.

Kristóf:                             Nem vagyok bosszúálló ember, de egy vérfürdő a legkevesebb. Még hogy egy Szerencsés Kristófot kihajítsanak a kocsmából...! Térdelni fognak előttem, Csöpi fiam. Az a kövér bíró!

Csöpi:                               Azt is megnézem!

Kristóf:                             Nem hiszed?

Csöpi:                               De! De... hogy lesz?

Kristóf:                             Hát úgy, hogy... ha majd megint vigyorogni látsz, akkor már tudom.

A részeg kondás két apró korcsa támad csaholva a vándorokra.

Kondás:                            Mért hagyja kend, hogy ez a bárgyú magához csapódjon?

Kristóf belegondol, aztán elvigyorodik.

Kristóf:                             Tud kend titkot tartani?

Kondás:                            Én?

Kristóf:                             Csöpi úr titokban a "beles".

Kondás:                            A... micsoda?

Kristóf belelendül.

Kristóf:                             Most figyelj, Csöpi!

Csöpi:                               Látom, máris vigyorogni tetszik...!

Kristóf a kondásnak összeesküvő hangon.

Kristóf:                             Ez az úr itten repülős tiszt. Hadnagy. A háborúban ez volt a neve: a Nagy Belező! Vagyis: a "Beles". Hány tucatszor ezer embert is öltél meg Isonzótól Lembergig bezárólag, Csöpi?

Csöpi:                               Én, csókolom?

A kondás nagyot néz, aztán felröhög.

Kondás:                            Á, mán ezt a szalmaszálat átal nem ugrom!

Kristóf:                             Hadnagy! Rúgta farba magát ez az ártány?

Csöpi:                               Engem? Á, csak egyszer-kétszer.

Kristóf:                             Az éppen elég! Belezze ki…

Csöpi:                               Én? Hát megtehetem, ha...

 A kondás kissé rémülten.

Kondás:                            Hé! Na ne már!

A két korcs ismét felpattan, ám most örömmel csaholva futnak egy közeledő szépasszonyhoz. Márika lépdel az úton, a háromágú favilla a vállán. Márika dúdol.

Márika:                            Blue train, blue brain, blue star, blue dream…

Önkéntelen táncol kissé hozzá, az ajkán titkokat rejtő félmosoly. Simogatva üdvözli a kutyákat, aztán megpillantja a három férfit, egy pillanatra megtorpan, szélesen elmosolyodik.

Márika:                            Adj isten, Ferenc!

Kristófnak még a szája is tátva marad a szépséges Márikától.

Kristóf:                             A kezeit csókolom!

Márika végigméri Kristófot, aztán a kondáshoz fordul.

Márika:                            Az én Elvirám jó némber volt máma?

Kondás:                            Már hogyne lett volna jó.

A kondás megemeli a hangját.

Kondás:                            Elvira! Coc-coc! Gyere, itt a gazda!

Elvira, egy utolsó hetes, vemhes koca csörtet Márikához. Márika a füle tövét vakargatva.

Márika:                            Hi, baby, how are you?

A koca hálásan röffent, aztán elindul Márika előtt az úton.

Márika:                            Viszlát, uraim!

Márika táncos lábbal távolodik. Kristóf és Csöpi megbabonázva bámulja a csodát. Kép hol Márikán, hol a kocán.

Kristóf:                             Atyavilág, micsoda járása van neki!

Csöpi:                               Azaz! Micsoda tompora!

Kristóf:                             Micsoda kecsesség! A feje tartása! A dereka!

Csöpi:                               A csülkei!

Kristóf megrökönyödve néz Csöpire.

Kristóf:                             Te kiről beszélsz, Csöpi?

 A kondás összeesküvő hangon.

Kondás:                            A szeme! Az megbabonáz mindenkit.

Kristóf:                             Azokkal a szemekkel meg is lehet!

Kondás:                            Boszorkány ez, kérem szépen.

ÚTBAN A FALU FELÉ                                                                        28. kép

Kristóf, Csöpi, kondás, disznók, kutyák

A poros úton a kondás és a két korcs vidám csaholással tereli haza a disznókat. Kristóf és Csöpi vele ballagnak. A kondás vidoran támolyog, nagyokat csattint a karikás ostorával.

Kondás:                            Mondom! Megciccerézném én is, ha nem félnék tőle.

Kristóf:                             Meg, mi?

Kondás:                            De bíz’ a vékonyánál tartva szuttyongatnám meg. Hátulról, mondom, hogy ne kelljen közbe a szemibe néznem. Pedig lassan övé az egész falu.

Csöpi:                               Azt úgyis felgyújtjuk.

Kondás:                            Mi tetszik?

A kondás részegen hasra esik, nagyot röhög.

Kondás:                            Hoppá.

Kristóf:                             Jöjjön, hadnagy, segítsük fel.

Kondás:                            Á, hadd pihenjek, mielőtt kibeleznek..

Kondás a hátára fordul, vigyorog.

Kristóf:                             Tehát eddig hatot ölt meg. 

Kondás:                            Hatot az! Biztos! A bizony! Az első urát, a Dezsőt, ennek az én hátasomnak a druszáját...

 Mutat a hatalmas kan disznóra.

Kondás:                            …Dezsőt pár hetes házas  korában egy zivatar künn érte a határban… Aztán egy villám agyoncsapta a két ökrével együtt. Aztán így Márikának rögtön lett húsz hold földje egytagban, a tíz mellé, amit az apjától örökölt…

Kristóf:                             Na.

A kondás felül. Röhögve.

Kondás:                            Azt egy éven belül nem mégint férjhez ment? A második férje meg olyan boldog volt ám, hogy nagyon sokat táncolt… Há’ mert húsz hold az csak húsz hold… Márika meg csak Márika… Azt akkor valami hideg bort ivott… Azt még szegény Lajos elindult Földvárra a seprűt, deszkát eladni… Azt akkor ott úgy kiverte a frásznyavalya, hogy rögvest vége lett… Így lett Márikáé a fűrészmalom… De mán’ annak nem sok haszna van, mert hogy igen leapadt a Bükkönyös-patak. Azt akkor büdös lett…

A kondás megpróbál felállni, de visszahuppan az útra.

Kristóf:                             Hoppá. A harmadik?

A kondás morcosan bólogat.

Kondás:                            ’Aszongyák, hogy Vilmos hátfájós volt, viszont volt hozzája tizenöt hold szántója, meg négy hold erdeje… Az aztán meg csak üldögélt a padon a ház előtt, ingben-gatyában göthösködte magát a túlvilágra fél év alatt…

Kristóf:                             És aztán?

Kondás:                            És aztán most mégis csak felállok.

A kondás feláll, dülöngélve indul tovább. Szomorúan.

Kondás:                            No és az a szegény gyerek, a Béla. Pedig az mán’ tudhatta volna! Hogy a fejére csak a hirtelen halált hozza, nem a hosszú boldogságot, amiért vitte magával a házasságba azt a tizenkét hold földet, meg a nyolc fejős tehenet!

Kristóf:                             Mert vele meg mi lett?

A kondás zokogni kezd.

Kondás:                            Há’ a Márika negyedik lakodalma három nap, három éjjel tartott… Mer’ akkor már tellett rá… Azt a negyedik nap, éjfélkor, meg akarta végre ölelni a feleségét, a Béla. De akkor meg dörömböltek a kapunál.

Kristóf:                             És?

Kondás:                            Kiment egy pendelyben a Béla… Azt már nem ment élve vissza. Mert valami ördög őt a kapuban egy Káinbunkóval úgy fejbe kólintotta, hogy az öregpap öt órán keresztül misézett érette… A Márika meg csak zokogott…

A kondás törli a könnyeit, és részegen tántorog, vigyorog megint.

Kondás:                            No és az a városi ember, akinek a nevét se tudjuk, mert amire ideért volna a Márikával, a vonat alá esett? No és az öreg Péter a tíz hold szőlejével? Há’ az már ötvenöt szüretet megélt, azt nem pont az esküvője után két héttel fulladt bele a mustgázba a saját a pincéjében?

Kristóf:                             És hetedik vőlegény nem akadt.

A kondás osztja az észt.

Kondás:                            Há’ mán hogy akadna? Vagy boszorkány vagy gyilkos, másképp nem lehet. Vagy mind a kettő. Úgy még jobban igaz lehet.

Közben beérkeznek a falu végibe, a kondás nagyot fúj a tülökbe… Tutúúú, tutúúú… tutúúú…

Kristóf:                             Szóval merre lakik akkor Márika?

Kondás:                            Hát arra fel, a templomtól a második utca. De csak… nem akarja meglátogatni?

Kristóf rángatja Csöpit.

Kristóf:                             Micsoda? Nem ettem meszet.

Kondás:                            Akkor isten vele.

A kondás hajtja a disznókat, szól a tülök.

Kristóf:                             Gyere, Csöpi!

Csöpi:                               Hová?

Kristóf:                             Házasodni. Mégiscsak tetszik nekem ez a falu.

A részeg kondás utána kiált.

Kondás:                            Vizsgálódó biztos úr! Ha mán életbe tetszettek hagyni... Azt nem tetszenek tudni, hogy én hol lakok?

Kristóf és Csöpi röhögnek. A kondás szerencsétlenül néz körül, végül a tekintete megáll a kandisznón.

Kondás:                            Dezső! Vigyél haza.

A termetes kan hátára kapaszkodik a részeg kondás. A disznó füleibe kapaszkodva, lovagolva indulna haza, ha le nem esne.

Márika tisztaszobája                                                                        29. kép

Márika

Márika a tisztaszobában zongorázik, azt a dallamot, amit a mezőn még hallhattunk dúdolni. Utcai ruhát visel, olyan csinos és elegáns, hogy akár Pesten, de még Párizsban is utána fordulnának az úriemberek. Zongorázás közben mosolyogva felnéz, a szeme a fésülködő asztal feletti falon függő elhunyt férjei képeit keresi. Félkörben hét keret, hat fotó: az elhunytak. A hetedik keret, a félkör csúcsán, még üres.

Márika utcája, a portája előtt                                         30. kép

Kristóf, Csöpi, Julka, Márika

Kristóf és Csöpi közelednek, Csöpit úgy kell lökdösni.

Csöpi:                               Én nem!

Kristóf:                             És a nyolcvannégy pengőm… Csöpi fiam!

Csöpi:                               Akkor se nősülök!   

Kristóf:                             De pedig! Van neked fogalmad, hadnagy, hogy milyen ragyogó hírneved lesz a környéken? Ha például az esküvőd napján háromszor egymás után vág majd beléd a villám, aztán egy hosszabb tehervonat megy majd rajtad keresztül, úgy százötven vagonnal?

Csöpi:                               Nem…! Inkább összekoldulom azt a pénzt magának!

Kristóf:                             A menyecske olyan gyönyörű koporsót csináltat neked diófából, amilyent csak a grófoknak szegelnek össze! Akkora temetést rendezünk, hogy annál szomorúbb a lakodalmad se lehetne.

Csöpi megáll, ökölbe szorított kézzel mered maga elé.

Kristóf:                             Na! Látod, hogy bosszúm ide, vagy oda, neked azért csak jót akarok. Mert ha, isten ments, nem vennéd feleségül a Márikát, soha többet nem lehetne ilyen szép temetésed.

Csöpi:                               De nem akarok megnősülni!

Kristóf:                             Ne ellenkezz, fiú, nincs értelme. Mások is mondták már, hogy nem akarnak. És egyáltalán mért félsz te a haláltól? Utoljára is minden ember meghal egyszer. Igaz?

Csöpi:                               Nem.

Kristóf:                             És a te halálod mindenképpen szebb lesz a mostani gyalázatos életednél.

Csöpi:                               Nem.

Kristóf:                             Figyelj rám, fiam. Látom, ha rád bízom, elrontod a sorsod. Ezért a te dolgod mostantól, hogy szótlanul tűrd, amit beszélek, és csak akkor bólints a tök fejeddel, amikor a bal szememmel kacsintok.

Csöpi:                               Nem!

Megérkeznek Márika portája elé. Kristóf bekandikál, a szája megint tátva marad.

Kristóf:                             Ezt nézd, Csöpi! Rózsafalugas! És mennyi muskátli!

Csöpi:                               Szerencsés úr, menjünk már innét!

Julka, egy tizennégy év körüli parasztlány jön a hátsó kert felől, egy szakajtót hoz. Amikor befordulna a konyhába, észreveszi a látogatókat.

Julka:                               Kit tetszenek keresni?

Kristóf:                             Tetszeni nagyon is tetszik, hogy végre ideértünk. A ház asszonyát, a Márikát keressük. Messzeföldről háztűznézőbe jöttünk hozzá.

Julka:                               Ángyikám itthon van… Ángyikám! Ángyikám! Háztűznézőbe jöttek!

Márika jön ki a házból, kíváncsian sétál a kapuig. Kristóf szája tátva, Csöpi pedig úgy guvad, mint aki kísértetet lát. Márika megnézi magának a jövevényeket.

Márika:                            Háztűznézőbe?

Kristóf nagyot nyel.

Kristóf:                             Hű, de szépek a nagysád rózsafái!

Márika:                            Nem most találkoztunk a kondás Ferinél?

Kristóf:                             Tetszik ránk emlékezni?

Márika:                            És háztűznézőbe jöttek.

Kristóf megint nagyot nyel.

Kristóf:                             Azért.

Márika felnevet.

Márika:                            Hát… ha azért, akkor tessenek bejönni.

Márika tisztaszobája                                                               31. kép

Kristóf, Csöpi, Julka, Márika

Kristóf szinte feszengve ül az asztalnál. Csöpi az ajtó mellett egy lócán lógatja a fejét. Márika Kristóffal szemben, hogy Csöpit is lássa. Julka tüsténkedik. Kínos csend után Márika azzal a félmosollyal:

Márika:                            Tehát, Szerencsés úr?

Kristóf:                             Igen?

Márika:                            Ki lenne az kettőjük közül, aki engem megtisztel?

Kristóf:                             Bocsánat, de a maga szépsége még engem is kukává formált. Természetesen a hadnagy. Igaz, Beles?

Csöpi felnéz, szemében csupa könyörgés. Kristóf rákacsint.

Csöpi azon az ultrahangon nyikkan egyet, amit éhségében szokott hallatni. Márika kissé értetlenkedve fordul vissza Kristófhoz.

Kristóf:                             Beles hadnagy igen jámbornak látszik, de csak azért van ez így, csókolom, mert a hadnagy úr eleddig nem igen ért rá magánügyekre. Tudja, a háború… a szent magyar haza szolgálata… De ezt talán most hagyjuk.

Márika:                            A “hadnagy” urat már többször látták a faluban tyúkot lopni…

Kristóf:                             Hadnagy! Igaz ez?

Csöpi:                               Nem!... Már döglött volt, amikor megtaláltam!

Kristóf közelebb inti Márikát, súgva.

Kristóf:                             Belező úr a kormány titkos ügynöke.

Márika felnevet.

Márika:                            Ne mondja!

Kristóf:                             De pszt!

Márika:                            Pszt!

Kristóf:                             Egy ügynök, aki végül is már boldog civil életre vágyik. Haj, megértem.

Márika a kacagását visszafojtva, huncut kis fénnyel a szemében vizsgálja Kristófot. Julka jön be, tálcán bort, poharakat és egy tál pogácsát hoz. Leteszi az asztalra, aztán távolabb az asztaltól maga is leül.

Kristóf:                             Amúgy jámbornak tűnő barátom egy igen neves, és nevezetes iparos családból származik. Az apjának cipész üzeme van a Székesfővárosban, a nagyapja pediglen nem volt más, kérem, mint aki kitalálta azt a gépet, amivel világszerte lyukat fúrnak a makaróni tésztába.

Márika:                            Nem nagyon szoktam bolti tésztát főzni.

Kristóf:                             Hogy őszinte legyek, magam is jobban kedvelem a házi galuskát. Viszont kegyed biztosan járt már Pesten?

Julka:                               Tavaly is voltunk!

Kristóf:                             Akkor nyilván tetszettek látni azt az alagutat a Lánchíddal szemben. Na! Hát azt a lyukat is a nagypapa találmányával fúrták ki úgy hetven évvel ezelőtt!

Márika és Julka is teli szájjal nevet. Csöpi dühösen.

Csöpi:                               Nem!

Márika:                            Parancsol, hadnagy úr?

Csöpi:                               Nem!

Kristóf:                             Csöpi! Te most menj ki! Ne hallgatózz, amikor éppen téged dicsérlek!

Csöpi:                               Nem!

Csöpi lázadozva kifarol az ajtón, aztán mindjárt a fenekére is huppan, ahogy elbotlik a küszöbben. Julka a kezét kapja a szája elé, vihog. Csöpi négykézláb hátrál ki a rózsalugasba.

Kristóf:                             Látja, szépasszony, ilyen mind, a szerelmes férfi… De higgye el, majd elmúlik róla a mulyasága. Munkabíró ez, mint hat ökör. Bátor, mint egy század kozák. A szeme tűz, a csókja láng, azonkívül ha nincsen belezős kedvében, szelíd természetű…

Márika is az oldalát fogva nevet, levegő után kapkodva.

Márika:                            Nagyon mulatságos egy ember maga, Szerencsés úr. A titkos ügynökét viszont nem szerelmesnek, hanem csak úgy egyszerűen félhülyének találom.

Kristóf:                             Mert ez a trükkje, szépasszony. Úgy tesz, mintha hiányozna egy kereke.

Márika a fejét csóválva nevet.

Kristóf:                             De ideje szóra kényszeríteni a hadnagy urat. Ha adná a karját, szépasszony…

Kristóf feláll, a karját nyújtja Márikának, aki nevetve elfogadja. Így sétálnak ki a tornácra. Csöpi a rózsalugasban áll nekik háttal, ökölbe szorított kézzel.

Kristóf:                             Csöpi! Hallod? Beles hadnagy! Mi a te igazi, apádtól kapott neved, Márikának bevallhatod.

Csöpi nem fordul meg, úgy óbégatja.

Csöpi:                               Gancagyúró János, született 1899. anyja neve Bégető Mária, a fogvatartási számom 2178, elítélve csavargásért, igenis!

Kristóf:                             Na! Hajlandó vagy feleségül venni a… a hátad mögött álló igen szépasszonyt? Elvállalod, hogy nyolcvannégy pengő ellenében naphosszat csókolgatod, amíg meg nem halsz?

Csöpi:                               Nem! Nem! Nem!

Csöpi üvöltve, bömbölve kimenekül az utcára. Julka vihog. Márika viszont kissé elhűlve bámul Csöpi után.

Márika rózsalugasa                                                                           32. kép

Márika, Kristóf

Késő este van. A lugasba asztalt hoztak, azon gyertyák adják a fényt. Kristóf tagjait szétvetve ül az egyik széken, Márikát csodálja nagy szemekkel. Márika egy nyugágyban fekszik hunyt szemmel. Mosolyog. Így szólal meg.

Márika:                            Le kellene még mennem egy kancsó borért.

Kristóf:                             Bor nélkül is szédülök már, Márika. Szédülök azóta, hogy láttam kedves személyét áthaladni a lütyösön. Akkor határoztam el magam, hogy várok még egy kicsit.

Márika:                            Vár? Aztán mire?

Kristóf:                             Hogy végképp felcsapjak a világ hóhérjának.

Márika:                            Hát azt meg hogy kell csinálni?

Kristóf:                             Vagy tűzbe-lángba borítani mindent, vagy addig gazemberkedni, amíg valami rendes állami tisztségbe nem jutok.

Márika felnevet, Kristófra néz. Kristóf elfordítja a tekintetét.

Kristóf:                             Látja, ezt is szeretem, ahogy nevet.

Márika:                            Nem éreztem ilyen jól magam évek óta.

Kristóf:                             Miért nem?

Márika:                            Néha a temetőnél is szomorúbb hely nekem ez a falu.

Kristóf:                             Pedig csupa kedves, pityókás ember lakja...

Márika:                            Jó szüretünk volt tavaly…

Kristóf:                             De hát aki kegyed közelében él, az csakis részeg lehet.

Márika felnevet, aztán elkomorodik.

Márika:                            Akkor lejön velem borért?

A pincében                                                                                                   33. kép

Kristóf, Márika

A gyertyafényes sötétben csak a csöbör, és a két fiatal lába látszik. A hordó csapjából ömlik a bor, a lábak egyre közelebb kerülnek. A bor túlcsordul a csöbrön. Aztán folyik, folyik, pocsolyásodik. Közben Márika suttogva. Kristóf dünnyögve.

Márika:                            Most mire gondol, Szerencsés úr?

Kristóf:                             Eléggé semmire.

Márika:                            Mégis?

Kristóf:                             Sehogy se tudom megszokni… így magamat.

Márika:                            Azért csak… szokja, szokja, szokja…

Kristóf:                             Megpróbálhatom. De...

Márika:                            De?

Kristóf:                             Olyan férfi vagyok én, akiből hiányzik valami? Mondja meg őszintén...

Márika:                            Hát...atyámnak volt egy...szép nagy bajusza...

Kristóf:                             Azt mondja...szép nagy?

Márika:                            Pödörgetős...

Kristóf:                             Pödörgetős?

Márika udvara                                                                                        34. kép

Julka

Julka jön ki a konyhából, egy vödröt lóbálva. Megnézi, hol lehetnek Márikáék. Azután a pincéből jövő hangokra elmosolyodik. Vidáman megy a hátsó kertbe a kúthoz.

A pincében                                                                                                  35. kép

Kristóf, Márika, Julka

Kristóf és Márika egy-egy töltikén ülnek egymással szemközt, köztük a csurig telt csöbör. A hordó csapját már elzárták. Egy-egy decis poharat használnak a csöbörhöz, közben Márika suttogva, Kristóf ugyanúgy dünnyögve, miközben a lábuk borban ázik.

Márika:                            Valamikor nem hittem volna, hogy az élet ilyen végtelenül üres és borzasztó lehet. Tudja, atyámmal Amerikából jöttünk ide haza...

Kristóf:                             Onnan vissza ebbe a cudar világba?

Márika:                            Ott se könnyű mindig az élet. Amikor apám beteg lett... nekem kellett füstös, büdös mulatókban zongorálni...

Márika búsan mereng, sóhajt, egy hajtásra professzionális szomjúsággal nyeli le a pohár bort, aztán.

Márika:                            Földet vett itt egy keveset. Én városi nő akartam lenni, ahol nem az a legnagyobb tisztelet, ha valakit kendnek szólítanak.

Kristóf:                             Pedig kegyed itt nem látszik szerencsétlennek...

Márika:                            Dehogy is mutatom én azt!

Kristóf:                             Itt minden csupa boldogság. Na jó… egy csöbör boldogság...

Márika:                            Ó, Szerencsés úr…!

Kristóf:                             És azok a rózsafák fent?

Márika:                            Ők az én lelkem szebbik fele…

Márika és Kristóf nagyon összenéznek, ajkuk már csaknem összeér.

Márika dúdolni, énekelni kezd.

Márika:                            Rózsabimbó mint virágzik

                                          Gyere babám te is állj itt

                                          A szerelem olyan tövis

                                          Akit megszúr, mindjárt nyög is.

Kristóf:                             Mit énekel Márika?

Márika:                            A rózsáról… a rózsafákról…

Ha akarja, megtanítom magának… énekelje velem!

Kristóf:                             Jaj… Márika…

Márika:                            Csak dúdolja utánam, ne féljen…

Márika-Kristóf:               …Rózsalugas… rózsalugas.

                                          Magam hálok, te vagy ludas…

Kristóf majdnem elharapja a nyelvét nagy igyekezetében.

Márika-Kristóf:               Nincsen férfi kitől nyögök

                                          Megposhadtak már a tökök…

                                          Rózsafáim… rózsaszála

                                          Szőrös babám lába szára…

                                          …A szerelem olyan tövis

                                          Simogatom, sikkant, nyög is

                                          Rózsafáim… rózsalugas…

                                          Magam hálok, te vagy ludas

                                          Mert az asszony csak is rüfke

                                          Mikor felrí… hun a tüske…

Nagy nevetgélések, boldog kacagás és Márika vezényletével – mint valami amerikai csehóban – kicsit megittasulva, már angolul szól a nóta a rózsafákról, a rózsafák pompázatos, pazarló szépségéről, bódító illatáról…

Julka rohan be a pincébe, a vödör még mindig a kezében.

Julka:                               Jaj, istenem! Ángyikám! Szerencsés úr! Tessenek már jönni! A hadnagy úr!

Kristóf:                             Mi van vele?

Julka:                               Beleugrott a kútba!

Márika:                            Uram atyám! És belefúlt?! 

Julka:                               Nem az, csak beszorult!

Udvar, hátsó udvar                                                                    36. kép

Márika, Julka, Kristóf, Csöpi, Pandúr István és Kovács István

A jókedvűen elfogyasztott jófajta borral lábaikban Kristóf és Márika támolyognak a kúthoz, döbbenten néznek a mélybe, a tök sötétbe, aztán Márika ijedten igyekszik vissza petróleumlámpáért. Most már látszik Csöpi, ahogy beszorult a kút aljába, meg se mozdul, meg se moccan. Julka kötélért rohan, amit lehajítanak, de Csöpi nem hajlandó belekapaszkodni, nem hajlandó kimászni…

Kristóf ereszkedik lefelé a kötélen, ám részegen megcsúszik, így Csöpire zuhan, és ő is beszorul a kútba, ott meg röhög. Márika és Julka ijedten jajgatnak, aztán Julka kifut az utcára. Márika egyedül, rémülten kiabál a kútba…

Márika:                            Jaj… hadnagy úr! Szerencsés úr! Kapaszkodjanak… Jaj istenem… bele ne fulladjanak…

Julka rohan vissza Kováccsal és Juhossal, akik idült részegen vigyorognak, de azért Juhos csak lemászik a kútba, aztán a kötélbe kapaszkodva felfelé tolja a két beszorultat. Végül a fentiek segítségével nagy nehezen kihúzzák a póruljártakat. Nagy lihegés, nagy boldogság. Kovács és Juhos csak vigyorognak.

Kristóf tápászkodik fel, lassan kifújja magát.

Kristóf:                             Csöpi! Hadnagy! Mért köllött ezt csinálni?

Csöpi:                               Mert...ha meg köll halnom...jobb ez így.

Kristóf:                             De mitől vagy te ennyire büdös?

A didergő Csöpi nem válaszol, csak nagyot tüsszent, hideg volt a kútban.

Kovács a mentési munkálatoktól lihegve, de azért röhög.

Kovács:                            Á, a vizünknek van ilyen bukéja.

Kristóf:                             A kútnak…?

Kovács:                            Duhony bíró pössentett bele… már úgy egy éve… de bánja a kánya, amíg jó borunk van! Igaz, István?

Juhos:                               Így van, István! Hálából meg maga Márika, adjon egy csókot! De meg ne babonázzon!

Márika ügyesen eltáncol az ölelő karok elől felszabadultan nevetve.

Márika:                            Nyughasson már, István!

Juhos:                               Akkor te adj egy csókot, István!

Márika tornáca, tisztaszoba, hálószoba                    37. kép

Kristóf, Márika, Csöpi

A tornácon gúzsba kötve Csöpi fekszik egy lócán és állandóan tüsszög.

Márika bent a hálószobában ágyaz. Kristóf az asztalnál ül, be-benéz Márikára, miközben az ajkát az orra alatt masszírozva egy félig telt borospohárnak vall.

Kristóf:                             Ha maga égi csillag volna, láthatna engem éjszakánként a telihold fényessége alatt, amikor az erdők szélén bandukolok vagy áthaladok valami széles pázsiton. Éveken át igen sokat fáradoztam és most leginkább én is pihenni kívánok. Valahogy pont úgy, ahogy a szegény hadnagy…

Kristóf nemlétező bajuszát bíztatja.

Kristóf:                             Bajusz leszel, hallod?! Pödörgetős!

Márika egy jó kövér nagypárnát magához ölelve megáll az ajtóban.

Márika:                            De biztosan helyes, hogy gúzsba kötöttük Belező urat?

Kristóf:                             Higgyen nekem, drága. Ilyenkor neki is ez a legjobb.

Márika:                            Szegény…!

Kristóf komolyan gondolkodva bólogat. Odakint Csöpi felnyög, nagyokat prüszköl, mint egy ló.

Márika:                            Meséljen még, milyen az, amikor az erdőt járja!

Kristóf:                             Ott is csak a boldogságom keresem. Gyakran megesik, hogy bárhol megágyazok magamnak a kietlen éjszakában… lefekszek a farkasok helyére, és csodálatos álmokat látok.

Márika:                            És nem fél a sötétben, hogy valami baj érheti?

Kristóf:                             Mint láthatja, ember arcú lélek vagyok. Minden hajam szála villámhárító, és a kezem is elég erős. Teszem azt, ha most belépne ide maga az ördög vagy a halál, ugyanolyan színes pántlikát kötnék a nyakára, mint a kismacskának, és bezárnám a kamrába egerészni, míg csak pödörgetős nem lesz a bajszom…

Márika megint nevet.

Márika:                            Elhiszem magának.

Kristóf:                             Tőlem senki emberfia nem kérdezhetné a nászéjszakámon, hogy szeretsz-e engem, Kristóf… Mert én azt a goromba embert úgy vágnám képen, hogy lenyelné a bagólevet.

Márika nevet, aztán nagyon elkomolyodik.

Márika:                            Későre jár. Itt ágyazok meg magának.

Kristóf:                             Az igaz, most, hogy lemásztam a kútba, józanodni… magam is eléggé fáradt lettem. De arról szó se lehet, hogy egy ilyen tágas szobában teljesen egyedül maradjak. Ugyanis édesanyám emlékezete szerint szopósbaba koromban igen gyakran fölriadtam, ha egyedül hagytak, aztán hajnalig csak bömböltem, ordítottam. Nem szeretném, ha ez a nyavalyám pont kegyednél újulna ki.

Márika:                            Akkor… mi tévők legyünk?

Kristóf:                             Ha nem veszi tolakodásnak, megvethetné maga mellett azt a másik ágyat…

Márika:                            De Szerencsés úr! Hiszen a hadnagy a kérő.

Csöpi odakint rémülten felnyög.

Kristóf:                             Üsse kő! Lehet, hogy felmentem a kötelessége alól.

Csöpi odakintről.

Csöpi:                               Áldja meg az Isten, Szerencsés úr!

Kristóf:                             Hallja, drága?

Márika:                            Hallom.

Kristóf feláll, meghajol.

Kristóf:                             Nagyságos asszony, a magam részéről minden kockázatos bűnre készen állok…

Csöpi:                               De nem ér ez meg nyolcvannégy pengőt, Szerencsés úr!

Márika:                            Mit mondott a Belező úr? Milyen nyolcvannégy pengőt?

Kristóf:                             Á, csak tartozik nekem, azt nagyon bántja...Lássa, még a kútba is beugrott nagy szomorúságában…

Márika hálószobája, éjjel                                                    38. kép

Márika, Kristóf, Csöpi

Kristóf az ágyon fekszik. Guvadt szemmel lesi Márikát, ahogy a tükör előtt állva lassan, kényelmesen lehúzza az alsó ingét, aztán az alsószoknyáját. Hosszan nézi magát anyaszült meztelenül a tükörben, aztán félig Kristóf felé fordulva felhúzza a hálóingét. Kacéran Kristófra mosolyog, aki idiótán bámulja tovább. Márika Kristófhoz libben, leül mellé az ágy szélére, a kezébe veszi a kezét és a vállára vonja. Csók. Aztán Márika feláll, Kristófra mosolyog, és elfújja a lámpát.

Kristóf:                           Jézusmária!

Márika:                          Mit mond, drága?

Kristóf:                           Semmi, semmi, csak fohászkodtam lóharapás ellen... Mert tudja, volt egy ismerősöm, akit megcsókolt a saját lova...

Márika:                          És?

Kristóf:                           Rá két hétre podagrával eltemették.

Márika felnevet.

Márika:                          Ejnye, hogy mindig a bolondozáson jár az agya kereke...!

A szellőzködő nyári éjszaka képei. A hálószobából suttogások, sóhajok, nyögések, vihogások... Teliholdas ég. A Hold fényétől megvilágított udvar. Hátsóudvar. Elvira, a koca jóízűen alszik. A kút. Csöpit látjuk a lócán, magában suttog.

Csöpi:                               Áldja a jóisten, Szerencsés úr, amit tetszik most tenni énértem?! Nyolcvannégy pengőért... ennyit ember fia meg nem érdemel…

Nyílik a bejárati ajtó. Márika röppen ki, a tornác egyik sarkából egy cirokseprűt kap fel. Kitűzi a tornác lépcsője mellé, a seprű cirok része felfelé áll.

Az éjszaka képei tovább. A rózsafalugas. A nyugágy, az asztal, az asztalon az otthagyott bor, poharak, gyümölcs.

Nyílik az ajtó. Márika libben be kamrába, onnan vissza. A tornác lépcsője mellé kitűzi a második seprűt, visszalibben. Csöpi felnyög, mint imát, morogja.

Csöpi:                               Hogy hálálom én ezt meg, Szerencsés úr! Hogy fel tetszik az életét áldozni? Értem, egy senki kis Gancagyúró Jánosért. Jaj, istenem, Szerencsés úr, szent embernek tetszik lenni…

Az éjszaka képei tovább. Első udvar, virágok, egy béka ugrál át az eperfa alatt. Julka szobája, ahogy a lány édesdeden alszik. Megint a béka, hopp-hopp-hopp.

Villámgyorsan, ahogy a béka ugrik, három további seprű kerül elő a semmiből.

Csöpi halkan nyöszörög.

Márika udvara, tornác                                                                     39. kép

Kristóf, Csöpi, Julka

Nappal van, egy későn kelő kakas még kukorékol. Csöpi a tornácon, vérben úszó szemmel mered a mennyezetre. Julka jön ki a kamrából, egy szakajtóval indul a hátsó kertbe. Meglátja a ciroksöprűket, a számuk tizenöt. Julka aprót sikkant, aztán felvihog.

Julka:                               Tizenöt?! Ejha!

Julka belibben a tornácra és egy pillanatra megáll Csöpi felett.

Julka:                               Hadnagy! Megeszik maguk a sonkás tojást?

Csöpi csak Julkára néz, nem válaszol. Julka a vállát rándítja, megy a hátsó kertbe. Csöpi fáradt tekintete visszafordul a mennyezetre. Nyílik az ajtó. Kristóf jön ki elvarázsolva. Csöpire vigyorog.

Kristóf:                             Szervusz, Csöpi!

Csöpi:                               Mért is nem tetszett engem hagyni, hogy a kútba vesszek?

Kristóf:                             Ne marháskodj!

Kristóf oldozni kezdi Csöpi kötelét.

Kristóf:                             Nézzed már! Látsz itt valamit?

 Kristóf a bajsza helyét tapogatja.

Csöpi:                               Mit?

Kristóf:                             Semmit.

Márika tornáca                                                                           40. kép

Márika, Kristóf, Csöpi, Julka

A tornácon terített ebédlőasztal. Azon maradékok. Kakaspörkölt, sült hús, nokedli, saláták, bor, poharak. Julka szedi le a tányérokat, evőeszközt. Csak Csöpi előtt hagyja ott, aki izzadtan, nekivörösödve zabál, mint aki csak most kezdte az ebédet. Kristóf vigyorog, Márika és Julka döbbenten nézik.

Julka:                               Még mindig fér magába, hadnagy?

Márika:                            Julka!

Julka:                               Bocsánat, Ángyika, de ennyit enni…

Márika:                            Hadd egyen, ha éhes…

Csöpi:                               Ühüm…

Julka:                               Azért hozzam már az édességet?

Csöpi:                               Ühüm!

Julka bemegy a konyhába. Márika és Kristóf egy darabig elnézegeti a keményen küzdő Csöpit, aztán tekintetük összekapcsolódik. Onnan Kristóf a seprűkre sandít, elvigyorodik. Márika is megnézi a seprűket, kacéran visszamosolyog Kristófra.

Márika:                            Mit szólna, Szerencsés úr, ha ledőlnénk egy kicsit?

Márika feláll az asztaltól, előre megy, Kristóf utána. A tisztaszoba közepén Kristóf felkapja Márikát, a karján viszi be a hálószobába, a lábával rúgja be az ajtót.

Csöpi teli szájjal nézi őket, egy pillanatra még rágni is elfelejt. Két csepp könnyet ejt, aztán a fejét rázva felzokog. Julka jön ki a konyhából egy nagy tál süteménnyel. Meglepődve áll meg. Márika most húzza be a függönyt a hálószobában.

Julka:                               Hűha!

Csöpi:                               Brühüm...!

Gyorsított képek, zene. A délidőből alkonyat lesz. Csöpi lassanként mindent elpusztít az asztalon. Julka közben jön-megy, végzi a napi teendőket. Márika ötször jelenik meg, a fészerhez fut, seprűt hoz, a tornác fala mellé szúrja őket. Az utca felőli tornác lassan megtelik. Julka kíséri be Elvirát, a kocát, eteti az állatokat, vizet húz a kútból, mosogat a konyhában. Közben meg-megáll a tornácnál, a seprűk már átcsapnak a hátsó udvar felőli oldalra.

Az alkonyatból késő este lesz. Csöpi a halálra zabáltság tüneteiben fetreng a rózsalugas füvén. Térdel, a gyomrát fogva oldalt fekszik, rohan a budira, tántorog ki a budiból, aztán megint elölről az egészet.

Pirkad. Kakas kukorékol. Nyikorogva nyílik a budiajtó. Csöpi szendereg a budiban. Julka áll a tornácnál, a hálóingére köntöst húzott. Álmosan, de azért elámulva számolja a seprűk erdejét. A tornác már ki se látszik. Végül egy kisseprű előtt áll meg végképp hökkenten. Csöpi hörög egyet, kitántorog a budiból.

Julka:                               Hadnagy úr! Ezt nézze! Negyvenhét seprű!

Csöpi bambán.

Csöpi:                               Mennyi?

Julka:                               Számolja meg, ha nem hiszi! Negyvenhét nagy… meg itt, ez a kicsi…

Csöpi ebbe belegondol.

Csöpi:                               És… ez kicsi seprű, mit jelenthet?

Julka kacéran felkacag.

Julka:                               Hát… azt én még nem tudhatom…!

A KoRCSMÁBAN, KORCSMAUDVAR                                                      41. kép

Kristóf, Csöpi, Kovács, kondás, Pandúr István, a korcsmáros

Kristóf és Csöpi egy magányos asztalnál ülnek. Mózsi, a prímás a sarokban cincog a hegedűjén. Távolabb három rongyos sutyorog.

Kristóf bőszen húzogatja a bajsza helyén növekvő serkéket, előtte egy nagy pohár nedű. Megemeli a poharat. A keze annyira remeg, hogy alig találja meg a száját. Csöpi egy merő aggodalom. Kristóf mintha tíz kilót fogyott volna, súlyos betegség nyomai az arcán.

Csöpi:                               Szerencsés úr! Addig meneküljünk, amíg nem késő!

Kristóf csak úgy legényesen az asztalra csap.

Kristóf:                             Legénybúcsút akarok, Csöpi!... Mózsi!

Szól oda a cigánynak.

                                         

Kristóf:                             Azt daloljuk, hogy...

Három rongyos:              Megdöglött a bíró lova!

Nagy röhögés. Mózsi prímás rázendít a nótára, amit a rongyosok rögtön röhögve kezdik ordibálni…

Három rongyos:              Megdöglött a bíró lova,

                                          Nyúzza meg a bíró maga.

                                          A bőre jó lesz csizmának,

                                          A csontja meg kocsonyának.

                                         

A pityókás Kondás dülöng az asztaluk előtt, meglehetősen vigyorogva, de mintha csak bosszantani akarná Kristófot, a sűrű bajszát sodorgatja zavarában.

Kondás:                            Kérnénk tetőled valamit, te hadnagy!

Csöpi csak néz Kondásra, Kristóf meg irigyen nézi Kondás nagy bajuszát.

Kristóf:                             Üljék le kend!

Kondás Dupla Kovácshoz meg Juhoshoz fordul.

Kondás:                            Gyertek mán tik is!

A rongyosok átbotorkálnak, csend van. Csöpire sunyítanak. Csöpi csak mered maga elé. Kovács okoskodni kezd a mutató ujjának.

Kovács:                            A falunk ügye, ugyi…

Kristóf:                             Mi a gondjuk?

Kovács:                            A Duhonyt kéne kibelezni, ugye, ne má’ újra válasszák a zsíros mocsokok… Ugyi…

Kristóf:                             Ugyi…

A korcsmáros jön, egy hatalmas tálcán mindenféle disznóságot hoz: hurkát, kolbászt, sonkát, meg egy üveg kékkúti vizet. Leteszi az asztalra. Szorongva.

Korcsmáros:                     Hadnagy úr! Belező úr! Engedje meg, hogy egy kis kóstolót...Ha meg nem sértem magukat.

Csöpi gyomra a zsíros ételek látványától liftezni kezd. Komoran feláll, aztán szótlanul az udvaron lévő budi felé rohan. A korcsmáros lesápadva.

Korcsmáros:                     Jaj, hát ennyire haragszik rám a hadnagy úr…?

Kristóf:                             Az, bizony meglehet.

 A korcsmáros is a bajszával kezd foglalatoskodni: ám ő tépi.

Korcsmáros:                     Vége van a Jakabnak.

Kristóf:                             Vége.

A korcsmáros elveszetten zöttyen le az asztalhoz.

Korcsmáros:                     Jaj, hogy mért is gyüttem ide le élni, mért nem maradtam meg Kassán csehszlováknak!

Kovács:                            Há mér' nem, Jakab?

Korcsmáros:                     Há mer' egy hülye tót vagyok?

Juhos:                               Há' mer' nem ádsz hitelt, olyan tót vagy.

Korcsmáros:                     Azért... igya meg kend, biztos úr, ezt a jófajta kékkútit...

Kristóf:                             Ne vizet itasson velem kend a legénybúcsúmon!

A rongyosok megint bökdösni kezdik egymást.

Juhos:                               De ne ám a vinkónkkal kínálja, ke! Van magánál aszú is.

Kristóf az asztalra csap.

Kristóf:                             Aszút a legénybúcsúmra! A falu legtehetősebb gazdájának a legénybúcsújára!

Korcsmáros:                    Nagyságos vizsgálódó biztos úr, hozom én az aszút hat puttonnyal! Jaj, Jakab, Jakab! Véged van, Jakab! Mivel engesztelhetném meg a hadnagy urat? Jaj, Jakab! Jaj!

A korcsmáros kitántorog.

Kondás:                            Akkor most mi legyen?

Kristóf felcsattan.

Kristóf:                             Most az, hogy kendtek nem pödörgetik előttem a bajszukat.

Kondás:                            Na jó, de a bíróval mi legyen?

Kristóf:                             Mért akarják kibeleztetni azt a megbízható embert?

A rongyosok végre rátalálnak az érvekre.

Kondás:                            Ácsi! Lopik, csalik, gőgösködik… Azt a két fekete csődört is lopatta!

Kristóf:                             Tehát akkor a hadnagy úr belezze ki?

Kevés hallgatás, a rongyosok egymást bökdösik.

Három rongyos:              Mint a tikot!

Kristóf nagyot nevet.

Juhos:                               De tudunk ám róla mást is.

Kristóf:                             Mit?

Kondás:                            Mondd ki te Dupla-Kovács!

Kovács:                             Mért én?

Kondás:                            Mert neked ettől nem remeg annyira a hangod.

Kovács:                            Piócát eszik.

Kristóf:                             A Duhony?

Juhos:                               Amit a patikáriustól hozat. Tetszik tudni, amit az irdatlan potrohára tesz, hogy meg ne üsse a guta a sok zabálástól. Aztán amikor a piócák teliszívták magukat, a Duhony leveszi, és... innentől megint mondd te tovább, Dupla-Kovács!

Kovács:                            Most figyeljen kend! Amilyen smucig, megeszi őket!

Kristóf:                             Megeszi?

Kondás:                            Mert olyan smucig.

Juhos:                               Azért lopatja a lovait is.

Kondás:                            Meg mindent lopik.

Kovács:                            Adót, váltót, erdőt, szántót, de még csillagot is az égből!

Kristóf:                             Uraim! Értem. Megígérem, minden befolyásomat latba vetem a hadnagy úrnál.

Kondás:                            Akkor kibelezi?

Kristóf:                             Mindenképpen!

A vasútállomás előtti tér                                         42. kép

Kristóf, Csöpi, Mózsi, parasztok, Duhony, négy hajdú

A falu főutcája, amiből be lehet fordulni a vasútállomásra. A legénybúcsú meglehetős nagy zajjal folytatódik.

Elöl Csöpi kullog, kantáron vezet egy szamarat, a szamár hátán Kristóf, a korcsmáros disznótoros ajándékával. A szamár farán kapaszkodó Mózsi prímás cincog a hegedűn. Kristóf vidáman dalolgat a legénybúcsúján.

Kristóf:                             Addig éltem világomat

                                          Míg kerestem a páromat

                                          Addig-addig keresgettem

                                          Míg Márikát megejtettem

                                          Megejtettem nem tagadom

                                          Jöhet hát a lakodalom.

Amerre mennek, összesúgnak mögöttük a pityókás falusiak. A hadnagyot néhányan egyenesen félő tisztelettel süvegelik meg.

Csöpi:                               Szerencsés úr!

Kristóf:                             Na?

Csöpi:                               Mégis csak jó kis falu ez.

Kristóf:                             Hát a' mán az biztos, hogy nem minden nap kapsz te se ajándékba egy egész szamarat.

Csöpi:                               De én ezt a Józsit mér' is kaptam?

Kristóf:                             Mert téged itten szeretnek.

Csöpi:                               De akkor mért rúgta eddig mindenki szét a valagamat?

Kristóf:                             Azért.

Csöpi tovább vonszolja a szamarat. Az üres utcába a bíró kétlovas fogata fordul be, szinte vágtában. A fogaton négy hajdú és a bíró, Duhony András. A fogat előtt a  két gyönyörű fekete csődör.

Duhony:                           Mit keres nálatok a Jakab szamara, he?

Kristóf:                             Kend itten Józsi alhadnagyra céloz?

Duhony:                           Kire, te? Elloptátok!

Kristóf:                             Mi nem. Hanem kendnek meg igen szép lovai vannak... Gyerünk, Csöpi! Józsi!

 Józsi szamár megindul, ám a kocsis a bíró intésére elébük vág.

Duhony:                           És hallod-e, nyikhaj, mit bolondítod itt a népet?

Kristóf:                             Én?

Duhony:                           Úgy repülős hadnagy ez, meg titkos ügynök, ahogy én római pápa.

A hajdúk röhögnek.

Kristóf:                             Kend adja meg a pénzemet, különben felköttetem!

Duhony:                           Na, pofozzátok ki ezeket a falumból, a szamarat meg vigyétek vissza a Jakabnak!

A hajdúk leugrálnak a fogatról. Lassan közelednek.

Kristóf:                             Hallja ezt, hadnagy? Csöpi!

Csöpi:                               Mi? Mit?

Kristóf:                             Ezek itt azt mondják, négyen simán fasírtot csinálnak belőled.

Hajdú:                              De úgy ám.

Csöpi:                               Mért?

Kristóf:                             Hát mert engem akarsz megvédeni.

Csöpi:                               Még szép!

Hajdú:                              Na, gyere, nyújtsd ide a bal orcádat!

Kristóf:                             Különben szerintem se tudod ezeket szétszórni, meg aztán felborítani ezt a szénásszekeret a bíróval együtt…

Csöpi:                               Mért?

Kristóf:                             Mert én közben meg feladom ezt a kis disznótorost néhány pesti éhenkórász barátomnak. Te meg, Mózsi valami gyors csárdást húzzál az uraknak, nehogy már unatkozzanak.

A négy hajdú Csöpire ugrik. Közben Kristóf belép a postahivatalba. A négy hajdú Csöpibe kapaszkodva, mint egy ringlispílen forogni kezdenek, és szégyenszemre mind lepotyognak az út porába. Utána Csöpi a hintóhoz ballag, az oldalánál megragadja és egy lendülettel feldönti a bíróval együtt…

Márika portája                                                                             43. Kép

Márika, Julka, Csöpi, Ballagóné, Pandúrné, Kovácsné

A hálószoba ablaka kinyílik, Márika hajol ki rajta,  telve  boldogsággal. Az ablak tükrében az ágyban pihenő Kristóf. Márika mélyen szívja magába a friss levegőt. Körülnéz. A tornácon már egyáltalán nem lehet kilátni a sok cirokseprűtől. Két seprűnyél résén Julka ruhája villan.

Julka az udvaron lépeget aprókat oldalra. Magában számol, aztán elismerően bólint. Márika becsukja az ablakot.

Julka lassan ballag a hátsó kertbe. Csöpi az ólaknál szorgoskodik, Elvira és a közben megszületett kismalacok alól tisztítja a szalmát. Józsi szamár a kert végében bóklászik.

Csöpi:                               Kilenc kismalac. Hallod, Józsi?

Józsi csak a füle botját mozdítja.

Julka álmodozva könyököl rá az ól kerítésére.

Julka:                               Az meg száznegyvenkettő, hadnagy úr.

Csöpi megáll a munkával.

Csöpi:                               Mit mondasz, Julka?

Julka:                               Száznegyvenkettő nagy, és hat kisseprű...

Csöpi:                               Az azért... tényleg sok egy hét alatt?

Julka vásottan felnevet.

Julka:                               Van még elég seprű a fészerben.

Az utca frontján három öregasszony szintén számolja a seprűket.

Ballagóné:                        Nahát, ez aztán felháborító, hogy még dicsekszik is.

Kovácsné:                         No hiszen…

Juhosné:                           A szégyentelen…!

Az özvegy konyhája                                                                  44. kép

Kozarek, özvegy, költő, koldus, kőfaragó, péklegény

Az özvegy konyhája. Az özvegy a sparhelt mellett ül karikás szemekkel. Kezében tányér, maga elé bambulva étvágytalanul falatozik. Az asztal körül az ágyrajárók zabálnak. Az asztalon a vendéglős disznótorosa, különös tekintettel a hozzá mellékelt vagy nyolc kilós sonkára. Meg egy demizson.  Tőlük előkelő távolságban Kozarek ül keresztbe tett lábbal, elegánsan. Olvassa Kristóf levelét.

Kozarek:                          "Ezért üzenem, Mihály bátyám, a rongyosoknak, ők is hagyják ott nyugodtan azt a goromba székes fővárost, mert szegény embernek legalább a nap fénye, a szabad ég jusson. De mielőtt szétszélednének, örömmel tudatom, hogy e hét vasárnapján megnősülök. De mondja meg Mihály bátyám annak a szomorú sorsú özvegynek, ne gondoljon rám rosszat, mert belátom, sőt, elismerem, hogy jártamban-keltemben nála szebb asszonyt sajnos még mindig nem találtam. De hát bölcs ember csakis randa nőt választ magának feleségül, hozzá meg szép szeretőt… igaz, hogy így az asszonyt macerálhatja egyedül…”

Az özvegy arcán fájdalmas mosoly jelenik meg, aztán két kövér könnycsepp csurog le az álláig.

Kozarek:                           „A mellékelten küldött kóstolót és a büdösfalvi aszút pedig ne nekem köszönjék pedig, hanem  Csöpi barátomnak, én csak továbbítom, mert neki valahogy elment az étvágya.."

Az ágyrajárók mohón tömik magukba a hurka és kolbász darabkákat, majd belefulladnak.

Kozarek:                          …Aztán tudatom Mihály bátyámmal, hogy engem itten fontos embernek tudnak, mert...Aztán lenne itt magának egy testhez álló munka, mert igen összeakasztottam azt a pöndörgetősre nőtt bajszomat egy vidéki Delikát Brúnóval."

Kozarek itt összehajtja és a zsebébe teszi a levelet.

Pacalmosó:                       Na! Hogy van tovább?

Kozarek:                          A továbbiakat már csak nekem írta, Buda úr.

A pacalmosó durcásan hallgat. Kozarek feltápászkodik.

Kozarek:                          Nos, hölgyem, és uraim...

Az özvegy tekintete Kozarekra izzik.

Özvegy:                            Azt írta, nem talált szebbet nálam?

Kozarek:                          Azt.

Özvegy:                            Hogy randa nőt vesz el, és szép szeretőt tart majd?

Kozarek:                          Azt.

A daliás özvegy csak nézi Kozareket, mint aki mondani akar valamit, aztán csak a fejét rázza, reszketegen felsóhajt.

Márika udvarháza                                                                                         45. Kép

Kristóf, Csöpi, Csuda,  kondás, Ballagó és a neje, Márika

Kora délelőtt. A cirokseprűk már kikéredzkedtek az utca felöli kerítésre. Csend van. Aztán Csöpi jelenik meg, a karjában hozza Kristófot. Kristóf mintha önmaga árnyéka lenne. Csöpi szeméből patakzik a könny, ahogy gyengéden leteszi Kristófot a rózsafa allé alatt lévő nyugágyra, aztán pokrócot vesz és óvatosan betakargatja. Kristóf orra alatt a bajuszkötő sokat sejtet.

Kristóf:(belső hang)         Bizony állítom kendteknek, a szerelem csakis olyan, mint a veszettség. Az ember szeme vérben forog, a szája nyálat csorgat, az agya meg úgy rotyog a feje üregében, mint ama már furcsán délceg kenyéradó gatyája szokott a ciberében. De azért csak halálosan szép ez...

Csuda Mihály Márika háza előtt pörgeti a dobját.

Csuda:                              Közhírré tétetik, hogy a nagyságos Vizsgálódó biztos, Szerencsés Kristóf úr, mindnyájunk barátja, jóakarója megnősül. A lagzira meghívja Bükkönyfalva apraját és nagyját, lesz dínom-dánom, mindenki annyit ehet és ihat, amennyit csak bír, amennyi ráfér a pofájára…

Közben a kerítés mögött az óvatoskodó Kondás feje jelenik meg. Eltűnik, hogy aztán feltűnjék a kapunál, mögötte Ballagó és Ballagóné. Kondás "halkan" beszól. Kondás szinte józan.

Kondás:                            Hadnagy úr! Pszt! Hadnagy úr!

Csöpi  lassan kapcsol, hogy őt szólítják. Kitörli a szeméből a könnyeket, szintén súgva, hogy az udvar rezeg tőle.

Csöpi:                               Mit akar kend?

Kondás:                            Magával beszélni.

Csöpi:                               Velem?

Kondás:                            Bemehetünk?

Csöpi:                               Tőlem!

A hármas beóvakodik. Ballagóné mogorván nézeget körül, vet magára néhány keresztet. Odaérnek Kristófhoz, lenéznek rá.

Ballagónét kivéve súgva beszélnek.

Kondás:                            Hinnye!

Ballagóné:                        Menjünk innen, Pista!

Ballagó:                            Várjál már!

Kondás:                            Őszül már a szerelemtől, mi? A fogai még nem hullanak?

Csöpi:                               Az is lesz?

Kondás:                            Úgy látszik, hetedszer is úgy lesz.

Kristóf nyitja ki a szemét, elmosolyodik, felül, fáradtan szólal meg.

Kristóf:                             Adj isten kendteknek. Szép, hogy meglátogatnak. Az úr?

Ballagó:                            Ballagó István, tanító, tisztelettel. Ez itten meg a nejem.

Ballagóné:                        Látod ezeket a seprűket?!

Ballagó:                            Hallgass, asszony!

Ballagóné:                        Fertőzet!

Kristóf:                             Tehát maga lenne az új bíró...

Ballagó:                            Aligha, mivelhogy a Duhony Andrást...

 Kristóf tettre készen ül fel a nyugágyban.         

Kristóf:                             Duhonynak vége. Táviratoztam Tisza Pista bátyámnak, hogy küldje ide a hóhért.

Ballagóné:                        Há' már mióta nem ő a miniszterelnök!

Kristóf:                             Miről vartyog kend, ténsasszony?!

Ballagó:                            Hallgass már, mit értesz te a nagypolitikához?!

Kristóf:                             Ballagó úr! A vármegye számít magára! Igaz, Belező hadnagy?

Csöpi:                               Mi?

Kondás:                            Na ugye!

Kristóf:                             A falu ügye, hogy...

Márika jön ki a házból, Ballagóné rögtön meglátja, keresztet vet.

Ballagóné:                        Akkor mink már megyünk is!

Ballagóné kilökdösi az urát az udvarból.

Márika:                            Tanító úr?

Ballagó:                            Csókolom a...

Ballagóné:                        Micsoda?! Mit csókolomozol ennek…

Márika:                            Azért eljönnek az esküvőnkre?

Ballagóné kilökdösi a bíró jelöltet az udvarról.  Márika a fejét csóválja, aztán Kristófhoz fordul:

Márika:                            Hát ezek meg?

Kristóf:                             A hadnagy úrhoz jöttek. Igaz, Csöpi?

Csöpi:                               Ja.

Márika:                            Akkor... mi nem pihenünk még egyet, édes uram?

Kristóf:                             Dehogy nem!

Kristóf megpróbál fickósan felpattanni, ám néhány lépés után megszédül. Márika elkapja, aztán a karjába veszi. Ő viszi be a férjjelöltet a házba. Csöpi felszűköl. Julka kerül elő a konyhából. Vigyorogva néz a pár után, aztán Csöpire. Betáncol a fészerbe, aztán mindjárt jön is ki. Vagy fél tucat seprűt készít oda, az ajtófélfának támasztva.

MÁRIKA HÁLÓSZOBÁJA                                                                           46. kép

Márika, Kristóf

Márika az ágyban fekszik, élveteg mosollyal egy kancsóból bort kortyolgat. Kristóf a tükör előtt áll, a bajuszkötő a kezében, ajka alatt harminc-negyven szálnyi, förtelmes szőrszál.

Kristóf:                             Mert akkor, ha az elszegényedett urak megint meggazdagodnak, akkor a szegények munkát kapnak, és akkor télikabátot vásárolhatnak maguknak. Ezt is meg fogom egyszer írni, Márikám.

Márika:                            Ej, okos kis uram, te, te! Na jó, most egy picit azért gyere ide!

Kristóf:                             Máris, galambom. De olyan ember vagyok én, aki nem gondolja végig az élet goromba dolgait?

Márika:                            Na jó, gondoljad...

Márika kiissza a borát, leteszi a kancsót, aztán kissé durcásan fordít hátat jövendő urának. Kristóf közben megpödörget néhány szőrszálát, keserűen nagyot sóhajt, lemondóan elfordul a tükörtől.

Kristóf:                             Mert mit láttam én még városi magánzó koromban az én piacomon?

Márika:                            Na mit? De szépen mondja…

Kristóf:                             Szépen?… ha akarja. A tavaszi szél csak az elmúlt remények szemetét kavargatta. Vagy már azt se.

Márika:                            Elmúlt remények…? Hm… nem is rossz édes uram!

Márika szembefordul Kristóffal, ugratja.

Márika:                            És mi még? Csak cifrázza kend!

Kristóf:                             Az ártatlan szüzek belebüdösödnek az életbe, delikatesz... Jaj, delikatesz!

Márika:                            Belebüdösödtek…? Na, akkor igyunk az egészségükre!

És meghúzza a boroskancsót Márika.

Kristóf:                             A szépreményű ifjak pedig vagy bévetik magukat a Dunába, vagy felcsapnak fűszeres segédnek... vagy rablógyilkossá köll válniuk keserűségükben.

Márika:                            Ámen… De nincs kedve inkább idebújni!

A menyasszony helyet csinál urának az ágyban.

Kristóf:                             A legjobb még tényleg a hóhérnak, mert… azoknak… nem köll kódiskodni, mivel akasztanivaló mindig akad…

Márika:                            Na jó. Akkor inkább alszok.

Márika rezignáltan magára húzza a dunyhát.

Csend. Kristóf Márikához "oson". Megnyugodva látja, hogy Márika elszunyókált, egy nagypárnát ölelve magához. Kristóf elvigyorodik és kimegy a szobából. A verandán ott áll az odakészített hat seprű. Amúgy sehol senki. Kristóf megfog három seprűt, a rózsalugashoz sompolyog, leszúrja őket a földbe, közben magában.

Kristóf: (belső hang)        Aztán olyan embernek ismernek kendtek, aki a szerelem dolgát holmi okoskodás miatt elszalasztja?

Kristóf vigyorogva sompolyog vissza a házba. A hálószobában megáll, a tükörhöz kullog, belenéz, elfintorodik. A bajuszának mondja…

Kristóf:                             Eljön az idő, és akkor végzek veled is.

 Valahol a vasútállomás közelében                             47. kép

Özvegy, koldus, pacalmosó, angyalarcú, péklegény, sínkaparó

A síneknél. A csapat tagjai kiöltözve egyensúlyoznak libasorban az egyik sínen. Az özvegy rémesen kisminkelve. A sínkaparó a pajszerára támaszkodik, vigyorogva figyeli őket.

Pacalmosó:                       Előttem saláta zöldell

                                          Danolászva

                                          Míg én anyámra gondolok...

A vak koldus szellent egyet a harmonikájával. A költő leesik a sínről.

Pacalmosó:                       Ezt ne csinálja, Jenő!

Koldus:                             Haggyon már! Billegett már maga vakon sínen?

Kőfaragó:                        Szerintem is egyre hülyébbek a versei, Pacalos.

Péklegény:                        Szerintem is.

Pacalmosó:                       Ha nem tetszenek, utazzanak tán a másik vágányon!

Özvegy:                            Uraim, uraim!

A sínkaparóhoz érnek, megállnak.

Sínkaparó                        Szóval megjöttek?

Özvegy:                            Üdvözlöm, sínbiztos úr!

Sínkaparó                        Csak arra, arra, hölgyem, uraim! Egy darabig mutatom az utat.

A sínkaparó felhág a sínre, és mint egy cirkuszi kötéltáncos, brillírozik. Elindul, a többiek bokaszaggató billegéssel követik.

MÁRIKA SZALONJA, HÁLÓSZOBÁJA                                          48. kép

Márika, Csöpi

Márika a szalonban zongorázik magának, közben ki-kinéz az ablakon a rózsalugasra, ahol Kristófot Julka eteti szőlővel. Márika egy futam után elunja a játékot, feláll, nagyot nyújtózik, besétál a hálószobába. Ott körülnéz, aztán a keblein kéjesen végigsimít. Ágyazni kezd. Amikor megemeli a dunnát, aprót sikkant. Csöpi izzad a dunna alatt gatyában, férfiasságát két marokkal védve, a szemében jeges rémület.

Márika:                            Hadnagy úr!

Csöpi hősiesen.

Csöpi:                               Mostantól mégis velem tessék, Márika!

Márika:                            Parancsol?

Csöpi:                               Engem tessék!

Márika:                            Maga megbolondult?

Csöpi:                               Én... nekem barátom a Szerencsés úr! Nem engedem, hogy elpusztuljon miattam! Tessék jönni! Fél tucat seprűt csak megbírok, amire megpusztulok...!

Márika csak ámul, aztán egy pillanatra nagyon mérges lesz, végül tiszta szívből kacagni kezd. Kristóf a nagy kacagásra kíváncsian bevánszorog a hálószobába.

Kristóf:                             Csöpi…! Te meg mit keresel a nászágyamban?

Csöpi:                               Csak segíteni akarok...

Kristóf:                             Segíteni?!

Kristóf és Márika összenevetnek. Csöpi szégyenében kikullog.

Hátul a kertben

Még mindig gatyában, Csöpi zokog, Józsi szamárnak dőlve.

Csöpi:                               Kútba ugrottam. Nem jó. Megvertem a bírót. Kevéske. Bévettem magam a halálos ágyba! És az se köllött! Hát mit tehetnék még az én kisgazdámért, Józsikám? Mit?

Zokog és folynak-ömlenek Csöpi könnyei.

Az udvaron

Egy seprű, hopp, két seprű… hopp… hopp, három seprű… hopp-hopp-hopp.. szaporodik a cirokseprű sora a kerítés aljában.

MÁRIKA UDVARHÁZA                                                                                49. kép

Kristóf, Julka, a daliás özvegy, a vak koldus, pacalmosó,

angyalarcú, péklegény, Márika

Kristóf igazgatja a bajuszát. Julka tartja a tükröt. A városi kódis csapat jelenik meg a kapuban. Befelé tekingetnek, egymást bökdösik. Julka veszi észre őket.

Julka:                               Vendégek jöttek!

Kristóf megfordul. A daliás özvegy felsikolt. A pesti kódisok beözönlenek az udvarba. Márika félbehagyja a zongorázást.

Özvegy:                            Szerencsés úr!

Pacalmosó:                       Nézzünk oda!

Koldus:                             Itt van?

Kőfaragó:                        Mondtam én!

Kristóf felpattan, elvigyorodik. Karját tárva fogadja a vendégeit.

Kristóf:                             Adjon isten kendteknek!

Péklegény:                        Hinnye, de jól néz maga ki!

Kristóf:                             Én?

Péklegény:                        Tisztára, mint a féllábú obsitos!

Koldus:                             Mért, hogy néz ki?

Pacalmosó:                       Lefogyott!

Kristóf:                             Tudják kendtek, hogy van, a sok mozgás, meg a friss levegő...

Julka:                               Ángyikám! Ángyikám! Vendégek jöttek!

Márika jön ki a házból, kíváncsian áll meg a tornácon.

A daliás özvegy magába öleli Kristófot.

Özvegy:                            Na, jöjjön ide, jöjjön, maga huncut fiú! Én férfiért még életemben nem gyalogoltam ennyit!

Márika:                            Jó napot.

Márikát egyelőre nem veszik észre.

Kőfaragó:                        Figyeljen már, Szerencsés úr! Azt nem is írta, hogy maguk seprű üzemet működtetnek itt...

Kristóf:                             Há, ahun sok szél fú, ott sok port köll takarítani...

Márika:                            Jó napot!

Kristóf:                             Márika!

A városiak most veszik észre Márikát. A férfiak hökkenten, az özvegy kritikusan bámulja a mennyasszonyt. Végül a pacalmosó költő nyög fel.

Pacalmosó:                       Hű, de szép!

Özvegy:                            Szóval maga lenne az...

Kristóf:                             Márika! A barátaim!

Özvegy:                            No, nem probléma, nem bánom...

Koldus:                             Valaki vigyen mán a mennyasszony elé, hadd nézzem meg, hogyan szép!

A vak koldust Kristóf Márika elé vezeti.

Márika:                            Üdvözlöm.

A koldus bocsánatkérő mosollyal tapogatja végig Márikát, aki mosolyogva tűri. Amikor a kebléhez ér, felsóhajt.

Koldus:                             Aha. Már látom. Tényleg szép.

Márika rózsalugasa, délelőtt                                          50. kép

Főző asszonyok, Csöpi, Józsi szamár

Hátul a kertben már nagy a sürgés-forgás. Legtávolabb a lábasjószágok meg néhány disznó vesztőhelye látszik, ahol a férfiak ügyködnek. Előrébb nagy üstökben az asszonyok főznek vidáman, vihogva. Józsi szamár a kert végében, panaszosan fel-felordít.

A férfiak a disznóólnál állnak hivatásuk fontos tudatában. Az ólban egy százhúsz kilós disznó röfög, és nézeget kifelé rosszat sejtve. A Kondás kezében a konyhakés. A városiak kivétel nélkül tömik a bendőjüket.

Kondás:                            Honnan szedi kend azt a botorságot, hogy úgy kéne leszúrni?!

Pacalmosó:(teli szájjal)    Há már csak onnan, hogy úgy kell!

Kondás:                            Hogy nem a hátára henderíteni, azt négy lábánál megfogni? Kovács! Juhos!

Kovács:                            Úgy köll a'.

Juhos:                               Az a jó.

Péklegény egy méteres szál kolbásszal hadonászva.

Péklegény:                        A fülinél!

Kondás:                            Kend, pék, ne szóljon bele, disznó ez, nem barátfüle!

Pacalmosó:                       A farkánál!

 Egy kétkilós veknit készített szendvicsnek.

Kőfaragó:                        Hókon gyakod, azt amikor megszédül...

Kondás:                            Mi? Hókon?!

Pacalmosó:                       Na, ne vitatkozzunk, hanem kezdjük.

Péklegény:                        De előtte igyunk még valamit.

Kondás:                            Az jó.

Pálinkát töltenek.

Kondás:                            Aztán kirángatjuk.

Péklegény:                        A fülinél.

Kondás:                            Mindegy már, csak hadd veszejtsem el végre valahogy!

Koccintanak, isznak.

Márika menyegzői zenére perdül, táncol, forog. A gramofon meghitten serceg. Márika hófehér mennyasszonyi ruhában A daliás özvegy kezében tű, cérna. Megvetően Julkának:

Özvegy:                            Hát milyen asszony az olyan, akinek a ruháját szűkíteni kell, nem kiengedni?

Julka:                               Nem tudom, Amálka nagysád. Karcsú asszony?

Özvegy:                            Karcsú? Hogy aluszik egy ilyen mellett a férfi?

Julka nevetve.

Julka:                               Nem aluszik.

Özvegy:                            No hiszen! Szálka megy a tenyerébe, ha a csípejét megsimogatja!

A rózsafalugas alatt, és az elülső kertben már asztalok, székek, az asztalokon roskadásig édesség, sütemények.

Kristóf a lugas alatt igazgatja magát, kiöltözve: kék frakk, hímzett piros rózsákkal meghintve, alul mályvaszín pantalló, amibe háromszor beleférne. Csöpi segédkezik a vőlegény öltözködésében.

Csöpi:                               Jól néz ki, azt meg kell adni...

Kristóf:                             Ugye? Majd' mindegyik volt férjtől viselnék valamit...

Csöpi:                               De ez az esküvő…

MÁRIKA utcája                                                                                         51. kép

Kozarek, libapásztor lányka, öregasszonyok

Már messziről harsány dudaszó. Kozarek fordul be az utcába az automobillal, vagy fél tucat kutya által üldöztetve. Kozarek dudál, egy libacsapat fut át az úton. A libapásztor lányka rémülten csapja össze a kezét, addig látjuk, amíg a kocsi által felvert por őt is el nem takarja. A házakból, udvarokból rohan ki a nép bámészkodni. Aztán a libapásztor lányt megint látjuk. Most sírva, kétségbeesve csapja össze a kezét. Az úton vagy három liba esett áldozatul az úrvezető "veszett száguldásának".

Libapásztor lányka:        A Gági! A Lujza!

A tragédiát látva néhány öregasszony.

Egyik öregasszony:          Gyilkos! Hóhér!

Libapásztor lányka:        Jaj, istenkém! A Kázmér is?!

Másik öregasszony:         Haramia!

Márika udvarháza                                                                      52. kép

Julka, Kristóf, Kozarek, Márika, pacalmosó, kondás, Csöpi, Kovács, Pandúr, három zord öregasszony

Az utcáról dudaszó egészen közelről. Julka fut a kapuhoz, lelkendezve kiabál.

Julka:                               Ángyikám! Ángyikám! Automobil a mi utcánkban!

Az udvaron, a hátsó udvaron lévők is kíváncsian kitódulnak. Az automobil megáll, elégedetten dudál még egyet. Nyílik az ajtaja. Kozarek száll ki komoly képpel, szemüvege, pilóta sapkája, porfogó köpenye tiszta por, ám alatta szörnyen elegáns. Kristóf nagy nehezen ismeri meg a bajnokban a hóhért, örvendezve üdvözli.

Kristóf:                             Mihály bátyám? Mihály bátyám!

Kozarek:                          Köszönöm a meghívást, fiam.

Kristóf megöleli Kozareket, amitől rögtön köhögnie kell. Közben Márikához fordul.

Kristóf:                             Márika! Engedd meg, hogy bemutassam atyai barátomat, a főhóhér urat.

Márika:                            Jesszus Mária!

Kozarek a sapkát és a szemüveget leveszi, aztán kezet csókol Márikának, közben kölcsönösen végigmérik egymást.

Kristóf:                             Meséltem ám, Mihály bátyám, hogy maga eddig százharminckilencszer rúgta ki a sámlit...

Márika:                            Ez... igen szép szám...

Kozarek:                          És kegyed lesz a száznegyvenedik, ha nem vigyáz az én Kristófomra...

Márika nevet.

Márika:                            Akkor inkább vigyázok!

Kozarek Kristófhoz fordul.

Kozarek:                          Édes fiam, behoznád a “csomagodat”?

Kristóf:                             A csomagomat?! Az enyémet?

Kozarek:                          Amit a Gundelben felejtettél, édesegy fiam…

Kristóf bólogat mosolyogva, majd az automobilhoz lép, kivenni a “csomagot”, de Csöpi megelőzi, kíméli gazdáját. A társaság bevonul az udvarra.

Ebben a pillanatban iszonyatos visítozás, sivalkodás támad. A gyilok elől a disznó iramodik át a hátsó és az első kerten, menekül ki az utcára. A pacalmosó a fülét fogva, a péklegény a farkát markolja, ahogy tudja, a Kondás, Kovács és a Juhos üvöltözve utánuk.

Ettől az udvari nép megint kitódul. Ellenkező irányból  a három zord öregasszony jelenik meg, mögöttük a síró libapásztor lányka. A három elgázolt libát hozzák. Az egyik öregasszony hátbavágja Kozareket egy döglött libával.

Egyik:                               Maga hóhér! Hogy úgy szusszanjon ki magából a lélek, ahogy ennek a libának a belét tiporta ki!

Kozarek:                          Parancsol, néném?

Egyik:                               Úgy üsse el magát is a végítélet!

Kozarek:                          Ó! Pardon!

Másik:                              Nekem ne mondja, hogy nem fizeti ki!

Kozarek:                          Mért mondanám?

Harmadik:                       Hat pengő!

Kozarek:                          Hat? Rendben.

Harmadik:                       De libánként!

Márika:                            Ejnye, Mámi..!

Kozarek:                          Hagyja csak, Márika. Aki vétkezik, az fizessen.

Kozarek előveszi a pénztárcáját, ám csörtet vissza a disznó sivítva, utána a csapat. Mindent tarolnak a kapunál, és rohannak tovább az utcán az ellenkező irányba.

A templom előtt, este                                                               53. kép

Búcsúsok, falusiak, plébános, Csuda Mihály

A búcsús árusok sürgölődnek a téren. Sátrat, asztalt, ringlispílt állítanak, a portékákat kiteszik. A templom előtt nagy kopácsolás: egy jókora emelvény készül. Néhány munkás egy négyméteres gerendát ékel az emelvény közepére, így a dolog csakugyan hasonlítani kezd egy vesztőhelyre. Az árusok, és a falusiak össze-összesúgnak... A plébános úr megy át a téren komoran. Néhányan megállítják.

Árus:                                Dicsértessék!

Plébános::                         Téged is, fiam...

Asszony                            Tiszteletes úr! Ugye, hogy akasztott embert nem lehet szentelt földbe temetni?

Plébános::                         Na, hagyjon nekem békét!

Másik asszony:                 No és olyan asszonyt, aki már hat férjét megölte?

Plébános::                         Jaj, Pistáné, nincs nekem időm magukkal csevegni!

Másik:                              Na, persze!

Plébános::                         Isten velük!

Árus:                                No hiszen...

A plébános a fejét csóválva megy be a sekrestyébe, mérgesen vágja be maga mögött az ajtót.

Csuda Mihály szédeleg a tömeg közepébe, megpörgeti a dobját.

Csuda:                              Büdösfalva népe! Közhírré tétetik!

Egyik:                               Itt van már a hóhér, kend is hallotta?

Csuda elkomorodva.

Csuda:                              Pont ezt akarnám közleni...

Harmadik:                       Ma tartóztatják le a Duhonyt!

Csuda:                              Most ki a kisbíró itten?!

Negyedik:                         Rögtön Márika meg a vizsgálódó biztos úr esküvője után lesz az akasztás, azt mondják...

Ötödik:                             Nem előtte?

Egyik:                               Á, nem. Utána.

Másik:                              No és Szerencsés úr temetése mikor lesz, Csuda Mihály?

Röhögnek. Csuda Mihály dühösen vágja földhöz a dobverőket.

Csuda:                              De a franc essen már kendtekbe, ha mindent jobban tudnak!    

Duhony bíróéknál                                                                       54. kép

Bíró, bíróné, első gazda, a két rendőr

A bíróék konyhája. A bíró guvadt szemmel mered a tányérjára, amin egy tyúk megsütött maradványai, meg gombócok vannak. A bíróné csendesen szipog. Az első gazda is lesújtottan.

Első gazda:                       Ezért kérjük tőled szépen, András, jobb ha elmégy, mert a templom téren már ácsolják a bitódat.

A bíróné felzokog.

Duhony:                           Engem aztán nem kötnek fel! Hol marad a törvény?

Első gazda:                       Volt itt már akasztás ítélet nélkül is.

Duhony:                           Az máskor volt!

Első gazda:                       De most meg most van.

A bíróné felzokog.

Bíróné:                             Menekülj inkább!

Duhony:                           Há mi vagyok én? Talán haramia? Úgy éljél te, Péter, hogy eddig te is az én zsíromból híztál, azt még nem is lopott az a két ló!

Első gazda:                       Tudjuk mink azt, de... mit teszöl, ha kínvallatni kezdenek az artézi kútról?

A bíróné jajong.

Duhony:                           Mert abba tik is benne vagytok, Péter!

Első gazda:                       Én?! Én aztán nem!

Duhony:                           Te egy peták adót nem fizettél vagy hét éve.

Első gazda:                       Há' ezért kérem, hogy bujdoss inkább. Azt majd elmennek a rendőrök, meg a vizsgálódó biztos, meg az a borzalmas Belezős, meg a hóhér is, és aztán akkor...

Duhony:                           És akkor már az a keszeg Ballagó lesz a bíró itten?

Első gazda:                       Hát ha ez a nálunk hatalmasabbak akarata?

Bíróné:                             Mért is nem adtad meg azt a nyolcvannégy pengőt, András?!

Duhony:                           Ne jajongj mán', asszony!

Első gazda:                       De a piócáidat, azt  mért köllött megenned?

Duhony:                           Micsoda?

Első gazda:                       Szerencsés úr azt mondta, ezért leszel leginkább felakasztva! Mert gazember sok futkos szerte a világban, de olyan, aki a piócáját megeszi... Há' legalább  jó az íze, András?

Duhony:                           Ejnye, az anyádat, Péter, te, te, mit képzeltek ti rólam?!

Bíróné:                             Nem eszi meg őket András, csak...

Első gazda:                       Csak...?

Bíróné:                             A saját vérit visszanyomja...

Odakintről súlyos léptek, fojtott hangok, kutyaugatás, dörömbölnek a konyhaajtón. Duhony jéggé dermed, aztán lassan feláll az asztaltól, űzötten néz körül.

Első rendőr:                     Ne ugassál mán, hallod?

Második:                          Hát rúgd mán sódarba, mielőtt ez is gumón harap!

Rúgás, nyüszítés. Újra dörömbölés. A bentiek összenéznek.

Második:                          Kinyitni! Duhony András bírót keressük.

Első gazda:                       Hű, az anyja, ezek már itt is vannak?

Bíróné:                             Ki az ilyen későn?

Első rendőr:                     Rendőrség!

Bíróné:                             Nyitom máris...

Duhony:                           Nehogy mán kinyissad!

Első gazda:                       Menekülj, András, menekülj! Ott az ablak! Addig tartsd fel őket, ángyom!

A bíróné zokogva megy az ajtóhoz. Duhony berohan a hálószobába, kicsapja a hátsó udvarra néző ablakot, átpréseli magát.

Második rendőr:              Mi lesz már, hé?

Bíróné:                             Késő van!

Második:                          A ló farát, az van későn!

Az egyik rendőr rúgja be az ajtót.

Második:                          Na, kérem. Mi az, hogy maguk nem nyitnak ajtót?

Az első gazda elállja a látványt a hálószobánál. A bíróné zokogva.

Bíróné:                             Már nyitottam volna.

Duhony átjutott az ablakon, odakint föl-le futkos, hová bújjon.

Első rendőr:                     Nahát akkor hun a bíró?

Első gazda:                       Mért tetszik keresni?

Első rendőr:                     Ahhoz neked mi közöd? Szerencsés Kristóf feljelentése ügyében jöttünk.

Második:                          Elvisszük.

Bíróné zokogva.

Bíróné:                             De ha nem ette meg, csak kinyomta a bélüket!

Első rendőr:                     Mi? Nem csak az orrát harapta le?

Másik:                              Hogy ebben a büdös faluban mindenki a belével van elfoglalva?!

Bíróné:                             De...az ember a saját vérit már csak visszakaphassa?!

Második rendőr:              Vérit…!?

A két rendőr elámul, összenéz.

Első:                                 Akarjuk mi ezt érteni?

Második:                          Nem akarjuk.

Első:                                 Hun a bíró?

Első gazda:                       Előbb még itt volt. Kiment hátra a kertbe.

Második:                          Mért nem ezzel kezdted?

A két lyukas gatyájú rendőr kimegy az udvarra, onnan ballag a hátsó kertbe. A bíróné és az első gazda kissé lemaradva. A bíró felszűköl, aztán beveti magát a disznóólba, elrejtőzik a disznók között, a disznószarba.

MÁRIKA PORTÁJA ELŐTT                                                               55. kép

Kristóf, Márika, Csuda Mihály, násznép, falusiak

A ház előtt az utcán felpántlikázott hintó. A hintó mögött Józsi szamár felnyergelve, pegazusnak álcázva, a szárnyai a libáéra hajaznak. Mögötte a virágokkal kidíszített automobil. Amögött szekér, teli zenélő cigányokkal. Utánuk a násznép kicsinosított szekerekkel. Jókora szájtáti tömeg. Márika kapuja előtt Kristóf, Kozarek, Csöpi kiöltözve. Kristóf karja Csöpi vállán. Vigyorog. Kicsit hátrébb a pestiek dülöngélnek tökrészegen. A kőfaragó egyik kezében egy félig lerágott sült csirke, a másikban egy pálinkás üveg. A zakó zsebéből egy szál kolbász lóg ki díszzsebkendő gyanánt. A péklegény két libacombbal hadonászik, az egyiket időnként a vak koldus szájába nyomja. A pacalmosó nagyokat húz a butykosból. A vőfély, Csuda Mihály pántlikás, virágos kalapban. Csöpi mintha temetésre várakozna. Csuda Mihály rikkant.

Csuda:                              Eljöttünk mostan a te utcádba

                                          De előtte bé ugrottunk a kurta kocsmába

Pacalmosó:                       Hogy legyen e napnak derűs vidámsága.

Csuda Mihály meghökken, randán néz a pacalmosó költőre, aztán vissza a vőfélyi szerepbe...

Csuda:                              Szép mennyasszony, ha megmosódtál

                                          Illatosabb vagy a rózsáidnál

                                          Gyere ki, de nagyon gyorsan

Pacalmosó:                       Különben megyünk vissza inni azon nyomban!

A násznép elégedetten röhög, ordítozik. Csuda Mihály másodszor is nagyon randán méri végig a költőt. A cigánybanda hosszú tust húz.

Násznép:                           Gyere ki, Márika! Özvegy, gyere ki!

Csuda:                              Hé, nyápic! Szerinted ki a vőfély itt?

Márika jelenik meg az ajtóban. Fehér ruhájában csodaszép. Kezében hatalmas csokor rózsa. Kristófra mosolyog. Márika mögött Julka és még három sudár leány a fátylat hozza. A lányok mögött a  daliás özvegy lép ki, csaknem úgy vonul, mintha ő lenne a mennyasszony. Márikát a kocsis felsegíti a hintóra. Csuda Mihály felpattan a cigányokhoz. Kozarek és a rongyos gazdák bepréselik magukat az automobilba.

Csuda:                              Gyere, rózsám, Büdöskébe

                                          A világnak közepébe

                                          Itt csiszolják a répát

                                          Fényesítik a tököt

                                          Csak így dobják be a lébe

                                          A nászágyatok mögött.

                                          A gatyát is borban mossák!

                                          Teljes szegfű, Viola

                                          Asszony lesz a Márika!

Násznép:                           Éljen az özvegy, éljen az özvegy!

Csöpi felsegíti Kristófot Józsi szamárra. A kőfaragó Kristóf kezébe nyomja a pálinkás üveget. 

Kristóf:                             Aki kódis, velem iszik       

                                           Aki rongyos, velem eszik

                                          Aki barát, vélem jár

                                          Aki szép lány, vélem hál!

                                          Aki szamár, nékem jár!

Kristóf meghúzza az üveget. A közelben a daliás özvegy belepirul a csujjogatásba. A cigányok rázendítenek, indul a nászmenet. A daliás özvegy maga köré inti az ágyrajáróit.

Özvegy:                            Aztán nekem viselkedjenek!

A péklegény teli szájjal.

Péklegény:                        Igenis, Amálka!

Özvegy:                            És ne zabáljanak folyton!

Péklegény:                        De ez az igazi nagy túrós lepény, Amálka!

Özvegy:                            Adok én magának nagy pofonokat, ha szégyenbe hozzák Szerencsés urat!

Kőfaragó:                        Mi?! Finomabbak vagyunk, mint egy selyem bugyi!

Kristóf Józsi hátán. Csöpi vezeti a szamarat kötőféken.

Kristóf:                             Látod, hadnagy, mennyi boldogságot tud okozni az ember?

Csöpi:                               De akkor se tessék megnősülni!

Pacalmosó::                      Megy a legény, a nyalka

                                          Előtte mén' a farka

                                          Ki vezetné a nyalkát

                                          Ha levágnák a farkát?!

A násznép röhög. A daliás özvegy sötét képpel:

Özvegy:                            Pacalos? Az imént rebegtem ám valamit...

A templom előtt                                                                                   56. kép

A násznép, a búcsún lévők

A nászmenet nagy zenebonával, rikácsolással ráfordul a templomtérre. A búcsúban lévők lelkesen üdvözlik őket.

A nászmenet megáll a templom kapuja előtt. Márikát és a nyoszolyó lányokat lesegítik a hintóról. Kristóf "fickósan" lepattan Józsi hátáról. Csuda Mihály még a cigányok szekeréről megdicsőülten ordítja.

Csuda:                              Jaj, de szépen jövünk mü!

                                          Szép mennyasszonyt hozunk mü!

                                          Szép a haja, szép a szeme

                                          Szép a leány viselete

                                          Bükkönyfalva legszebb lánya

                                          Hanyatlik most az oltárra!

                                          Éljen Márika hetedszer!

Násznép, búcsúsok röhögve éljeneznek.

Csuda:                              Aki nem szűz, most megmondja

                                          Vagy tartsa örökre titokba!

                                          Mer' a legény úgyse tudja

                                          Mit talál majd ott a lyukba

                                          Mer' hajnalra úgy berúgik

                                          Hogy a kútba beleugrik!

                                          Éljen Márika hetedszer!

A násznép, a búcsúsok megint röhögnek, éljeneznek. Márika szemérmesen mosolyog, Kristóf kedélyesen integet.

A templomban                                                                                          57. kép

A násznép és az ünnepeltek

A pap előtt Kristóf és Márika. Márika mögött Julka és csöpi állnak. Kristófot a hóhér és a vak koldus fogja közre. A násznép ünnepélyesen vigyorog, vagy máris hüppög. Csuda Mihály a két padsor között áll.

Plébános::                         Akarod-e te, Szerencsés Kristóf hitvesedül az előtted álló Márikát?

Kristóf:                             Az kérem biztos, hogy...

Csöpi nyög fel.

Csöpi:                               Nem!

A plébános nem nézett Kristófra, de most ránéz.

Plébános::                         Mit mondtál, fiam?

Kristóf:                             Nem én mondtam! Csöpi!

Csöpi:                               Ne akarja, Szerencsés úr! Bocsásson meg, Márika, de...

Julka:                               Hadnagy úr!

Csöpi:                               Ó, istenkém!

A plébános sóhajt, aztán újra kezdi.

Plébános::                         Tehát. Megint kérdem. Akarod-e, Szerencsés Kristóf...

Koldus:                             Azért jól gondolja meg, Szerencsés úr!

Plébános::                         Mi?

Koldus:                             Az én nejem is úgy járt, hogy meghót, aztán azt hittem, hogy miattam vót, azt engem is majdnem a sírba kísértet... Belé is vakultam a nagy boldog özvegységbe.

Plébános::                         Csendet! Mit képzelnek, hol vannak maguk?

 A vak koldus ijedten.

Koldus:                             Nem templomban?

Plébános::                         Csend legyen!

Koldus:                             Nézze már, főhóhér úr, hogy milyen ideges ez a plebános...

A plébános tényleg ideges.

Plébános::                         Tehát. Harmadszor kérdezem...

Koldus:                             Hinnye, hogy én az állami főhóhérral együtt tanúskodhatok! Ha ezt Pesten megtudják!

                                          Kozarek úr! Majd meséljen, milyen érzés egy haramia alól kirúgni a sámlit!

Kozarek:                          Majd mesélek, de...

Koldus:                             Legalább mi tiszta lelkek értsük meg egymást, nem?

Kozarek:                          De. Most viszont...

Koldus:                             Barátilag. Mert mink aztán tudjuk mi a sötétség...

Plébános::                         Kérem!

Koldus:                             Mi van?!

Plébános::                         Talán folytatnám...

Koldus:                             Mit?

Plébános::                         Hát... megőrülök?

Koldus:                             Mi?! Nekem ne most őrüljön meg! Inkább dalolja velem azt hogy "Kendermagos tengermagos az én tyúkom. Ha elkapom én leszek a tengermagos tengerkakos…”

Özvegy:                            Akarja!

Plébános:                          Mit?

Özvegy:                            A Szerencsés úr.

Plébános::                         Ja? Na végre! Azaz ámen.

Az özvegy Kristófra kacsint, csókot csücsörít. Kristóf csuklik egyet.

Özvegy:                            Pubicica, te bitang, te!

A plébános tátott szájjal néz, aztán majdnem sírni kezd. Márika lesütött szemmel várakozik.

Plébános::                         Na jó. Akkor vegyük úgy, hogy...Márika! Akarod-e az előtted álló Szerencsés Kristófot hites férjedül...

Kondás a tömegből.

Kondás:                            A hetes, az jó szám!

Csöpi:                               Nem!

Pacalmosó::                      Heten, mint a gonoszok!

Özvegy:                            Maga kussoljon, Géza!

Koldus:                             Heted hét mennyország...

Kondás:                            Hétszámra hetykézni, pitykézni, cicerézni, mi...?

Kőfaragó:                        Mi? Az egyik markodban egy libacomb, a másikban a feleséged csecse! Amálka…! Amálka!

A Kőfaragó részegen markolássza a daliás özvegy kebleit.

Özvegy:                            Maradjon mán'. Angyalarcú… ha jót akar!

Márika túlkiabálja a vendégsereget.

Márika:                            Igen… igen!!

Plébános::                         Na, végre! Akkor tehát... Kedves, fiatal pár...Most, hogy az Úr színe előtt álltok, tőlem meg is csókolhatjátok egymást, de közben gondoljatok arra, hogy az élet...

Kőfaragó:                        Egy nagy szar!

Kovács:                            Ejnye mán kend, hogy beszél?

Kőfaragó:                        Mi közöd hozzá, büdös paraszt?

Kovács:                            Az anyád, az a büdös paraszt!

Kőfaragó:                        Az én anyám? Te! Beléd rúgok, megsántulsz!

Kovács és a Kőfaragó dulakodni kezdenek, elcsattan egy pofon, amiből rögvest egy kisebb tömegverekedés lesz. Csuda Mihály elérkezettnek látja az időt.

Csuda:                              Drága jó apáink, kedves anyáink!

                                          Nem voltak hiába vállalástok

                                          Szép mennyasszonyt, fess vőlegényt

                                          Adott fáradozástok

                                          Most hogy egymást megcsókolták

                                          Gyűrűt is cseréltek

                                          A boldogság angyala

                                          Rebbenhet fölétek!

Az általános lökdösődéstől felháborodva a plébános felkapja a feszületet, azzal hadonászik.

Plébános::                         Pokolbéli népség! Kifelé az úr házából!

A pap is kap valakitől egy eltévedt pofont.

Plébános::                         Harangozó! Legények! Húzzátok! Húzzátok félre a harangokat!…

A templom előtt                                                                                    58. kép

A násznép és az ünnepeltek

Bükkönyfalván zúg-jajong a templom félrevert harangja.

A násznép tülekedve, ordítozva és vidoran pofozkodva kiömlik a templomból. Odakint a búcsúsok örömmel sietnek eléjük, mindenkit átölelnek, itallal kínálnak, de egy pár illetéktelen füles és hátbaverés után ők is belekeverednek a tömegverekedésbe.

A főútról kétlovas hintó fordul be, Duhony két csődörétől húzva. A hintóban Ballagó és neje, valamint az a négy zsíros gazda ül, akik eddig Duhony hívei voltak Senki nem veszi igazán észre őket. Ballagó ennek ellenére kegyesen, visszakézből integet nekik. Néhány rongyos viszont körülfogja a hintót, mindjárt elkezdik a két csődört kifogni. A zsíros gazdák közbe avatkoznak.

Zsíros gazda:                    Hé! Mit művel kend?

Kondás:                            Kifogom a csődöröket!

Zsíros gazda:                    Már mért?

Juhos:                               Mer’ ez a falué!

Zsíros gazda:                    Kié?

Kovács:                             A népé!

Zsíros gazda:                   A népé ám, az anyádat!

Itt is kitör a dulakodás, a verekedés. Ballagó és neje felmenekülnek arra az emelvényre, ami este még vesztőhelynek látszott.

A templomból fiatal pár vonul ki egy kicsit feszélyezve. Éljenzés és tömegverekedés együtt.  A pap jön ki, mint inkvizítor, kit a pokol bugyrába löktek.

Plébános:                          Apage satanas!

A pap arcába egy saláta csapódik, a pap visszahátrál, a templom kapuja döngve becsapódik. Magnézium fénye lobban. A kép színes, aztán mindjárt fekete-fehérre változik. A fényképész szörnyen lelkes. Márikát és Kristófot akarja először lekapni, ám az exponálás pillanatában pont meglökik. Így tovább: minden képe félarcúra sikeredik, vagy lehetetlen szituációkat örökít meg.

Fényképész:                      Nagyszerű! Remek! Grandiózus! Gyönyörű ifjú pár! Akkor… most, ha kérhetem, a tanúkkal  egybe csoportosulni! Ez az, kérem, ez az! Tessék, kérem, felhőtlenül mosolyogni!

Magnézium fénye lobban. A fényképész öntudata is, mert valaki fejbecsapja egy palacsintasütő serpenyővel.

Kristóf Márika mellett áll a templom bejáratánál, Csöpi és Kozarek vigyáznak a biztonságukra. A daliás özvegy önfeledten élvezi a jelenetet. Kristóf magában.

Kristóf (belső hang):        Mert mi a boldogság? Láthatják, kendtek. Ha szépen alakulnak a dolgok, nem más, mint önfeledt csetepaté. Hej, ha én ezt majd egyszer mind leírom! De mivel is fogom kezdeni? Például: Az idő csalhatatlan bíró… vagy… addig-addig kutatja, vizsgálgatja az ember a boldogságot, amíg az epéje is belebetegszik.

Ballagó az emelvényen, szónokolásba fog, ám hangja elvész az ordítozó, röhögő tömegben. Közben a cigányok is muzsikálni kezdtek.

Ballagó előbb lelkesen, aztán mérgesen, végül minden önbizalmát vesztve deklamál. Közben a Péklegény és a Kőfaragó másznak fel hozzá, egy-egy pálinkás üveggel.

Ballagó:                            Barátaim! Hű szívű, jó magyarok! Először is köszönöm nektek azt a megható bizalmat, amivel e nemes, rögös tisztségbe jutattatok....

Péklegény:                        Nézd már, te vagy a bíró?

Ballagó:                            Én?!

Péklegény:                        Hallja, ke'? Ez eljött a saját akasztására!

Ballagó:                            Én?

Kőfaragó:                        Önként? Bátor ember vagy! Hadd öleljelek már meg!

Péklegény:                        Igyál!

Ballagóné:                        Megyünk innen, Péter.

Ballagó:                            Hagyjanak már beszélni!

Kőfaragó:                        Ja! Utolsó kívánság!

Péklegény:                        Beszéljél csak!

Ballagó:                            Szívesen idézném az egyik nagy királyi elődöm szavait: minden szép, minden jó, mindennel meg vagyok elégedve... De ezt nem tehetem.

Kőfaragó:                        Há' mivel felakasztanak...

Péklegény:                        Te! Igyál inkább, ne beszélj!

Kőfaragó:                        Adj egy csókot!

Ballagó:                            Hagyjon mán!

Kőfaragó:                        Most mit irigyled? Akasztott ember csókja, tudod...

Péklegény:                        Én is kérek! Nekem  is csináld ki a szerencsémet!

Repül egy torta, pont képen találja Ballagót.

Ballagóné:                        Ezt a szégyent!

Ballagó:                            Hát nem nyakig vinkó az élet! Ezért mint e falu új bírája, most ünnepélyesem megígérem, itten igazság lesz, bölcs szigor, és.... hóhér! Hóhért! Józanság, rend, fegyelem! Ide a hóhért!

Kőfaragó:                        Nézzed mán, de sürgős neki!

Pfujjogás a tömegből.

A kondás, Juhos és Kovács megállnak egy nagyon kövér, a Péter gazda megverésében.

Kondás:                            Na... István! Hallottad ezt?

Juhos:                               Ez aztán szép, Ferenc.

Kovács:                            Lehet, ez rosszabb lesz, mint a Duhony...

Péter gazda:                     Kérem! Lehetne az, hogy nem vernek tovább engem?

Kovács:                            Mi?

Juhos:                               Nem lehetne!

Kondás:                            Adjál neki!

Duhony bíró tántorog elő kétségbe esve, tetőtől talpig disznószarosan. Akihez közelebb ér, az rémülten húzódik el tőle. A bíró zokogva és büdösen áll meg Kristóf előtt. Egy köteg pénzt nyújt, ami szaglik a disznószartól.

Duhony:                           Tessék! Itt van! Száz pengő!

Kristóf finnyásan elhúzza az orrát. Csöpinek adja ki az ukázt.

Kristóf:                             Adjál vissza tizenhatot Duhony úrnak. A többit meg mosd le a disznószartól, a nyolcvannégy pengő forintomat… De ne a büdös vizükkel, hanem a borukkal. Nehogy valaki Pesten a képembe vágja.

Csöpi:                               Mért, csavarogni fogunk?

Kristóf:                             Majd ha vigyorogni látsz.

Kozarek:                          Megjött az eszed, Kristóf fiam?

Kristóf:                             El se ment, Mihály bátyám.

Duhony közben a falusiakhoz fordul széttárt karokkal.

Bíró:                                 Emberek! Testvéreim! Csak én vagyok az!

                                          Öleljetek meg! Én is hadd öleljelek meg benneteket a szeretet, a testvériség nevében!

A falusiak még az orrukat is befogják. A bíró visszajut Kozarekhez, térdre veti magát.

Bíró:                                 Kegyelem! Kegyelem!

Kozarek:                          Mit parancsol?

Bíró:                                 Ne tessék engem felakasztani! Mindent bevallok! Még azt is, amit el se követtem! Csak egyet nem fogok elismerni soha! Piócát nem ettem!

A tömegből:

Egyik:                               Dehogynem ettél!

Másik:                              Tolvaj!

Harmadik:                       Gyilkos!

Bíró:                                 Piócát akkor se ettem!

Csuda Mihály felhág a cigányok szekerére.

Csuda:                              Most már vége a szent ünnepségnek

                                          Családi vígasság következzék utána

                                          Gyüjjenek, azt egyenek két pofára

                                          Foglaljanak helyet a büdöskei lakomára!

                                          Moré, te meg húzzad, szóljon a hegedű

                                          Hogy a kutya úgy vonítson

                                          Ugorjék le róla a bolha, meg a tetű

                                          De aki arra megy, rúgjon a Duhony farába

                                          Már ha nem fél, hogy szaros lesz a gatyaszára!

A násznép és a búcsúsok röhögve, éljenezve indulnak meg. A zsíros gazdák egyenként rúgják farba Duhonyt, ahogy mennek a násznéphez. A vak koldus szólítja meg az egyiket.

Koldus:                             Hallja, ke'

Egyik:                               Nincs egy vasam se.

Koldus:                             Nekem is szabad?

Egyik:                               Mit, te?

Koldus:                             Hát...

A gazda elérti, röhög.

Egyik:                               Belé szabad!

A vak koldus arcán boldogság. Nekifut, jól fenékbe rúgja ő is Duhonyt, aztán átszellemülten.

Koldus:                             Na végre!

A bíró azt veszi észre, hogy jó büdösen, már egyedül kucorog a templomtéren.

Márika udvarában, este                                                           59. kép

Pacalmosó, Csuda Mihály, daliás özvegy, Péklegény, Kőfaragó,

koldus, gazda, Márika, piócás, Rozi, a kondás kövér felesége és Julka

Az étkezőasztalok, székek középről széjjelrakva, rugdalva. A rózsalugas alatt folyik a menyasszonytánc. A péklegény Márikával, a kondás az özveggyel, a kőfaragó Julkával, a pacalmosó egy helyi szépséggel ropja. Csöpi maga elé néz a semmibe. Kristóf valamit nagyon magyaráz Kozareknek, aztán a főhóhér feláll, és nevetve csóválja a fejét. Csuda Mihály egy jókora szitával jár körbe, amibe néhol bankók, de inkább fillérek repülnek be.

Péklegény:                        Ropja velem mindenki a táncát

De le ne tiporja a cipőm orrát!

Kőfaragó:                        Az enyimet lóbőrből, drágán varrták

                                          Aki rálép, bunkóval ütöm le a marhát!

Pacalmosó::                      Azért szép most az arcom

                                          Mert sikerült belaknom.

                                          Azért jó a kedélyem

                                          Mert nincsen bennem szemérem!

A vak koldus torkán megakad egy falás csülök.

Koldus:                             Marha.

Csuda:                              Kis menyecske zsenge teste

                                          Megriszálja minden este

Kovács:                            Emeld fel a farod, ha

                                          Beljebb akarod ma!

Juhos:                               Száradjon le a tököm

                                          Ha beléd ma nem lököm!

Csuda:                              Éljen az özvegy!

Özvegy:                            De melyik?

A péklegény tántorog az özvegyhez, ültében átöleli, felrángatja.

Péklegény:                        Amálka! Amálka! Hogy én mért nem veszem magát feleségül!

Özvegy:                            Mert nem megyek hozzád, te bamba!

Péklegény:                        Mért?

Özvegy:                            Mert hülye is vagy, nem csak bamba.

A násznép éljenez, a cigányok tust húznak.

Csuda:                              Az ifjú pár táncol!

Márika mosolyogva, kihevülten fordul Kristófhoz. Kristóf feláll Kozarek mellől, Márikához sétál, elegánsan felkéri.

Csuda:                              Csárdást húzzál, szaporásat!

                                          Attól nyel majd rózsád nyársat!

Kondás:                            Úgy járjad, ahogy a nyúl bagzik!

                                          Ki látott még ilyen lagzit?

Pacalmosó:                       Attól szép ám a város

                                          Hogy a szép nő ott számos!

Kőfaragó:                        Kék nefelejcs, piros pipacs

                                          Az én nevem...Vendel Szivacs.

Koldus:                             Ez is marha.

Az egyik zsíros gazda vágja hátba a koldust, aki ijedtében kiköpi a következő csülök falatot.

Gazda:                              Igyál vizet, testvér! Tőled nem sajnálom, jó ember vagy!

Koldus:                             Itt mért hülye ennyire mindenki?!

Kondás:                            Inkább legyen az orrod borvirágos,

                                          Mint a fogad vízköves!

A cigányok csárdásba kezdenek. Márika és Kristóf táncolnak, forognak a szédülésig és tovább. A násznép is egymás vállába kapaszkodva táncol, ugrál, ami előttük van, feldöntik, odébb lökik, letarolják. A rózsalugas néhány reccsenés után hétfelé dől. 

A hátsó kertben védekezőleg Julka áll a disznóól előtt, egy vasvilla a kezében. Az ólban Elvira és a kismalacok nyugtalankodnak. Józsi szamár a sötétben kétségbeesetten iázik.

Julka:                               Ne féljetek! Ide nem jöhetnek, az biztos!

Elöl most a vak koldus veti-hányja a tagjait, utána a többiek őrjöngve, részegen ugrándoznak.

Középen Kristóf és Márika egyre szédítőbben forognak. Kristóf észreveszi, hogy a két rendőr tűnik fel a kapuban, kérdezősködnek, a kérdezettek Kristóf felé mutogatnak. Tánc tovább, tovább, tovább. Kristóf zihálva, magában.

Kristóf (belső hang):        Hanem...az is igaz, és ez lesz tán mára a legvastagabb... bölcsességem, hogy az asszony szerelme...sok örömet okozhat a férfinak, mármint akkor, ha a ...férfi éppen szeret, de általa a férfi sose lehet teljesen ...boldog. Hej Márika, Márika! Édes kis asszony! A jóisten áldjon meg!

Aztán Kristóf egyszer csak összeesik. Röhögés, kiáltozás. A cigányok félbehagyják a muzsikát, a tánc is abbamarad.

A hóhér és Csöpi futnak, tülekednek oda. Felemelik Kristófot. Kozarek Mihály megvizsgálja, a fejét csóválja.

Kozarek:                          Meghalt...

Márika felsikolt.

Márika:                            Micsoda?!

Csöpi:                               Megholt.

Márika:                            Ne! Nem! Az nem lehet! Kristóf! Édes uram!

És Márika sírva borul az urára.

Az asszonyok vonyítva.

Egyik asszony:                 Jajajajaj, istenem!

Másik asszony:                 Jajajajaj, a hetedik is meghót!

Harmadik asszony:          Jajajajaj, ezt a szép férfit is megölte!

Egyik asszony:                 Jajajajaj, hogy elrekesztette!

A két lyukas nadrágú rendőr is konstatálja a halál beálltát.

Egyik rendőr:                   Ez megdöglött!

Másik rendőr:                  Kicsit várhatott volna.

Ebben a pillanatban nagy pofont kapnak a daliás termetű özvegytől és a péklénytől a pesti atrocitásokért.

A rendőröknek csak ez hiányzott, ez a megalázó két füles és a szégyenletes lyuk a nadrágjukon, így mérgükben ütni-vágni kezdik a pesti kódisokat.

Egyik rendőr:                   Ahol megjelenik drágalátos asszonyom, ott rögtön van egy hulla…

Másik rendőr:                  Vasra verjük őket és bekísérjük a vármegyeházára.

Sikoltozás, dulakodás, közben a cigánybanda újra játszik.

Márika sírva hívja segítségül Julkát meg Elvirát, aki a maga száznegyven kilójával és harcias röfögésével már érkezik is, feldöntve a két - nem éppen szerencsésnek mondható – pesti rendőrt, akik a túlsúlytól megfélemlítve meg a röfögéstől is megrémülve, menekülésre fogják a dolgot. A röhögő esküvői népség között a kapu felé menekülnek ki az utcára, mögöttük a koca, a haragvó Elvira. A rendőrök egyre szaporábban kapdossák lábukat Büdösfalva poros utcáján.

A cirokseprűk az utca frontjától visszafelé  gyorsan fogyatkoznak. Valaki, valakik dühödten tépik-rugdossák ki azokat.

Az udvaron a násznép, az esküvői vendégek – már nem törődve a meghalt Kristóffal, az őt védelmező Csöpivel, nem törődve az illemmel, az esküvői szokásokkal -, az őrjöngő asszonyok cigányzene kíséretében tűzre dobják a százhatvannégy gyűlölt cirokseprűt, és Márika irigyelt rózsafáit is. A megkergült részeg vendégek, az átkot rikoltozó vénasszonyok, mint boszorkányok ugrálnak át az égő máglyán.

Vénasszonyok:                 Fogd meg ördög fülit, farkát

Boszorkány a két oldalát

                                          Kő fülibe

                                          Só markába

                                          Tüske-tövis derekába

                                          Csípős csollány a likába…

A szalonban Márika hat megholt urainak a fényképe az öltözködő tükör fölött. Legfelül már ott van Kristófé is, ahogy csálén belelóg a fotográfiába, amit a fejbecsapott fényképész készített volt.

A TEMETŐBEN                                                                                              60. kép

Temetésre szól a lélekharang.

A tegnapi nászmenet most gyászmenet. A lezárt koporsót Kozarek, péklegény, Csöpi és a kőfaragó viszik a vállukon. Mögöttük a pacalmosó költő ballag a kereszttel, amire ezt írták:

                                          Itt nyugszik, ki bódog vót

                                          A hét végén csak meghót.

                                          Éve száma vót vagy húsz,

                                          Ki most a mennybe húz,

                                          Azér nem a pokolba,

                                          Mer az Úr nem goromba.

A pacalmosó költő mögött Márika a zokogó Julkába karolva. Utánuk az özvegy a vak koldussal, mögöttük a közvetlen ismerősök.

Majd a cigányok szekere következik, azt a csárdást húzzák lassan, gyászindulónak, amibe Kristóf belepusztult. A szekér után a nász-gyásznép.

Pacalmosó:                       Jaj, Kristóf… Kristóf! De könnyű a te tested, de nehéz az én szívem!

Kozarek:                          A kerék forog, költő úr...

Csöpi idétlen vigyorral.

Csöpi:                               Miattam halt meg!

Kőfaragó:                        Jó barátom volt. Bár sose mondta.

Csöpi vihogva.

Csöpi:                               Nekem kéne ott feküdnöm, nem a vizsgálódó biztos úrnak..

Kőfaragó:                        Te meg mit röhögsz?

Csöpi:                               Há' mert. Mért?

Kőfaragó:                        Mert fejbe ütlek, azért!

Kozarek:                          Uraim! Uraim!

Megérkeznek a sírhoz. A koporsót vivők kötélre teszik, aztán leeresztik a holtat a gödörbe. Ettől általános zokogás veszi a kezdetét.

Ballagóné:                        Úgy kell neki!

Özvegy:                            Maradjon mán, vén dög!

Ballagóné:                        Tudtam, hogy ez lesz!

Péklegény:                        Ejnye má', mindjárt bélököm a gödörbe!

Pacalmosó:                       Megőrült maga? Hogy még a porában is ilyennel henteregjen?

Özvegy:                            Akkor biztos, hogy megszökik a sírból is.

Ballagóné:                        Nőfaló… megérdemelte!

Péklegény:                        Olyan volt Szerencsés úr, akár egy mézeskalács.

Kondás:                            Sok mazsolával.

Ballagóné:                        Mer' sokat ivott, azért holt meg!

Koldus:                             Ugyan már, aki nem részeges, semmit se tud az életről...

Pacalmosó:                       Aki meg még nem holt meg, abszolúte semmit.

A plébános megszenteli a sírt, aztán mogorván hátrébb megy két lépéssel. Kozarek lép elő.

Kozarek:                          Az ecetes uborka nem diófán terem. Ebben az egy nagy igazságban kéne nekünk gondolkodni kedves barátaim, kik illő búcsút venni gyűltünk össze Szerencsés Kristóftól. Ám ne őt sajnáljátok, hogy eltávozott közülünk, mert valahol másutt biztos, hogy él. De magatokat se sajnáljátok, hogy többé ebben a goromba világban nem láthatjuk viszont, inkább örvendezzetek, legyen nagy lelketek, hogy neki szerencséje volt, mert itt hagyhatta azt, ami nekünk még a poklunk marad ki tudja, hány gyötrelmes évig.

Plébános:                          Na, azért ez nem egészen így van, mert az esperes úr a múlt havi körlevelében...

Az általános zokogás felerősödik. A vak koldus beleugrik a sírba. Csöpi megpróbálja csendben kihúzni, erre a koldus őt is belerántja. Most már többen sietnek segíteni, aminek az a vége, hogy vagy hatan nyüzsögnek a gödörben, akár mint valami óriási nyüvek. A plébános guvadt szemmel bámulja az egészet. A költő, a kőfaragó és a péklegény elragadják a lapátokat a döbbent sírásóktól, és dobálni kezdik a földet, míg a bent lévők most már ezért ordítoznak.

Plébános:                          Pokol! Pokol! Megnyílt a föld! Szólaljatok meg, ítélet harsonái!

A plébános a gödörbe hajítja a füstölőt.

A sírban lévők nagy nehezen kimásznak. Közben a cigányok valamilyen oknál fogva megint rázendítenek a csárdásra. A nem közvetlen ismerősök hátul elkezdenek bökdösődni, röhögni.

A két ministráns gyerek a „Te deumot” kezdi vékony hangon énekelni. Az özvegy és a vak koldus is nekikezdenek dalolni.

Özvegy és a pesti kódisok: Tebenned bíztunk eleitől fogva…!

                                           Uram, Téged tartottunk hajlékunknak.

                                           Mikor még sem ég, sem föld nem volt formálva…

A plébános ettől végképp ordítani kezd.

Plébános:                          Hess innen, bugris protestánsok! Hogy tűzeső hulljon az orcátokra, pofátlanok!

Kozarek felemeli mindkét karját. Erős, zengő hangon.

Kozarek:                          Isten áldjon, Kristóf! Majd írjál, ha biztosabb révbe jutsz!

A plébános keresztet vet. Kozarek lehajol egy rögért, a gödörbe dobja. Aztán komoran biccent, egyedül távozik.

Az özvegy, Márika és Julka egymás kezébe kapaszkodva zokognak.

Valahol a poros országúton                                                       61. kép

Kozarek, Kristóf

Kozarek hajt eszeveszett, huszonöt kilométeres sebességgel az úthoz korrekten felöltözve. Már messziről észreveszi az előtte imbolygó, táncoló, szamarát vonszoló alakot. Dudál. Közelebb ér. Az alak megfordul, vigyorogva int Kozareknek. Kozarek megáll mellette.

Kristóf:                             Aztán szép temetésem volt, Mihály bátyám?

Kozarek is elmosolyodik.

Kozarek:                          Hát... édes fiam, magamnak se kívánnék különbet...

Egy darabig csendben hallgatják a motor brummogását. Kristóf Józsi szamár nyakát lapogatja.

Kozarek:                          Makacs, mi?

Kristóf:                             Úgy is jobb szeretek gyalog.

Megint csend, aztán.

Kozarek:                          Ott a “csomagod”…

Kristóf kiveszi a “csomagot” a kocsiból.

Kozarek:                          Aztán legközelebb úgy szökj meg édes fiam, hogy a dolgaid vidd magaddal! Nem fogom mindig utánad hurcolászni…

Kozarek kapcsol, elindul. Kristóf nézi a távolodó automobilt, aztán már csak a porfelhőt.

Kristóf (belső hang):        Na, kendtek nehogy azt higgyék, most van vége. Jó lenne, mi? De nem ússzák meg! Kiszerkesztem én ezt egy könyvben. Ne legyen Szerencsés Kristóf a nevem, ha a végén meg nem ríkatom kegyelmeteket! Tanulj Józsi, Kristóf lesz belőled. Na, most röhögjetek!

Kristóf elindulna, ám Józsi kantárjánál fogva megakad.

Kristóf:                             Józsi! Most jössz, vagy nem? Na! Gyere már! Megígérem, az első kocsmában elisszuk mind a nyolcvannégy pengőmet!

Józsi nem mozdul. Kristóf húzza. Még úgy se. Ebben a huzakodásban tűnik fel a vége

FŐCÍM