Aranyvirág

                                     

                        

                      ARANYVIRÁG

                               játék egy részben

Szereplők:

                   SZENDREY JÚLIA

                   HORVÁT ÁRPÁD, a férje

                   TÓTH, nevelő

                   ÁRPÁD és

                   ATTILA, Júlia gyerekei

Játszódik 1867.  nyarán Pesten.

Szín:

                   Júlia lakásának szalonja.

Középen paraván, bábozáshoz.

ELSŐ JELENET

TÓTH, ATTILA, ÁRPÁD

A gyerekek a paraván mögött állnak, csak a fejük látszik.

Tóth Júlia kéziratával sétál fel-alá, figyeli a bábjátékot.

A bábfigurák és a díszlet a gyerekek készíthették.

ÁRPÁD      „És a következő reggelen, midőn az aranyvirág

                   ismét boldogan kiterjeszté fehér leveleit, mint

                   megannyi karokat a…” a mi felé is?

TÓTH        „A levegő és a világosság”, Árpád.

ÁRPÁD      Aha, tényleg.

ATTILA     „Megismeré madárkákának hangját!”

ÁRPÁD      Ezt tudom, ne súgj!

ATTILA     Ha tudod, mért nem mondod?

TÓTH        Fiatal urak, szépen kérem, ne kezdjenek megint!

                   Édesanyjuk minden percben hazaérhet.

ATTILA     Neki nem inkább pihennie kéne?

TÓTH        Walla doktor egy kellemes sétától nem tiltotta.

                   Árpád, folytassa!

ÁRPÁD      Megtenném, ha ez itt adna végszót.

ATTILA     Én neked nem „ez itt” vagyok.

ÁRPÁD      Ajaj, inkább micsoda?

ATTILA     A szerető bátyád, kisfiam.

ÁRPÁD      Én meg nem vagyok a kisfiad.

TÓTH        Kérem! Kérem! Ott tartottunk, hogy: „megismeré

                   madárkájának hangját”.

ATTILA     Megismeré. Ne! Dalolj már!

Árpád megpróbálja utánozni a pacsirta énekét, miközben egy főzőkanálra erősített papír madárka vergődik. Attila kikacagja a produkciót.

ATTILA     Ez lúd lesz? Vagy varjú?

ÁRPÁD      Jóska bácsi, tessék rászólni!

TÓTH        „De a pacsirta olyan szomorúan énekelt…”

ATTILA     Midőn rádöbbent, hogy varjúvá változott…

TÓTH        „A pacsirtának igazi oka volt rá. Mert megfogták őt,

                   és most a kalitkába volt zárva a nyitott ablakban.”

                  Árpád, ne én mondjam!

ÁRPÁD      „A szabad és boldog szerteröpködést énekelte meg,

                   a fiatal, zöld búzát a mezőn, és azokat a gyönyörű

                   utakat, miket…”, amiket…

ATTILA     „Föl a magasban a levegőbe tehetett…”

ÁRPÁD      Te ne segíts!

TÓTH        „Nem volt jó a kedve!”

                   Mármint szegény madárnak se. Meg most nekem se.

                   Árulják el, kérem, maguk igazán mag akarják örvendeztetni

                   a szegény édesanyjukat. vagy jobban szórakoznak, ha inkább

                   egymással veszekednek?

ATTILA     Igaza van, Jóska bátyám. Bocsánat! Figyelj már!

                   „A kis aranyvirág úgy szeretett volna segíteni rajta.

                   De miképp teheti ezt ő? Bizony ezt nehéz volt kitalálni.

                   Egészen elfeledkezett arról, mi szép körülötte minden,

                   mely melegen süt a nap, és mily fehérek az ő levelei.

                   Ah, ő csak a fogolymadárról tudott gondolkodni, kin nem

                   volt képes semmit segíteni.” Árpád! Ugyanekkor!

ÁRPÁD      „Ugyanekkor  két kisfiú jött ki a kertből, az egyiknek a

                   kezében egy nagy éles kés volt, éppen olyan, minővel

                   tegnap a lányka a tulipánokat lemetszette…”

ATTILA     „Egyenesen a kis aranyvirág felé mentek, ki el nem tudta

                   volna képzelni, mit akarhatnak!”

TÓTH        Na ugye! Ha figyelnek, tudják ezt maguk.

ÁRPÁD      „Ismét gyönyörű gyepet vághatunk ki a pacsirtának- mondá

                   az egyik fiú, és elkezdett köröskörül egy négyszöget kivágni,

                  úgy, hogy az éppen a virág közepére jutott.”

ATTILA     „Szakítsd le a virágot- mondá a másik fiú, és a kis

                   aranyvirág reszketett ijedtében, mert hiszen leszakíttatni

                   annyi, mint az életét elveszteni, és ő úgy szeretett volna még

                   élni, hiszen a gyeppel a kalitkába mehetett volna.”

ÁRPÁD      „Nem! Hagyd ott!- szólt a másik fiú. – Úgy szépíti a gyepet.

ATTILA     Jóska bátyám! Édesanyánk meg fog halni?

Tóth eddig szöveget figyelte, csak sokára hallja meg a kérdést.

TÓTH        Hogy…micsoda?

ATTILA     Édesapa azt mondta, nagyon beteg.

ÁRPÁD      Dehogy hal meg! Ugye nem hal meg?

TÓTH        Dehogy. Sokkal…jobban van. Hiszen ma még ahhoz is kedve

                   támadt: vásárolni a cseléddel.

ÁRPÁD      Akkor…nem sokára haza is költözhet édesapához, igaz?

TÓTH        Ha van kedve…hogyne.

ÁRPÁD      Nem értem, anyánk mért nem lakik velünk most is!

ATTILA     Mert beteg.

ÁRPÁD      Mért, ha én is megbetegszem, nekem is el kell majd költöznöm?

                   Jóska bá’!

TÓTH        Jussunk a mese végére, kérem! Árpád! Onnan, hogy

                   „itt nincs víz”- szólt a bezárt pacsirta.

ÁRPÁD      „…és szárnyaival a kalitka oldalait verdeste. – Mind elmentek

                   és elfeledtek egy cseppet innom adni. Torkom százaz és ég.

                   Tűz és jég van bennem.”

                   Ezt nem értem.

TÓHT        „A levegő oly fullasztó...”

ÁRPÁD      Akkor se értem, hogy lehet a pacsirtában egyszerre tűz és jég.

Attila előjön a paraván mögül, kisvártatva Árpád is követi a bátyját.

ATTILA     Én meg azt nem értem, hogy a mese végén mért kell

                   a kismadárnak és a virágnak is elpusztulnia.

TÓTH        Mit nem ért ezen?

ATTILA     A meséknek nem jó vége kell legyen?

TÓTH        Talán nem mindig.

ÁRPÁD      A pacsirtát legalább megsiratták a gyerekek.

ATTILA     Sokra megy vele. Engem ne sirassanak! Engedjenek

                   szabadon! Addig is adjanak innom! Sőt! Inkább

                   kalitkába se zárjanak!

TÓTH        Az édesanyja azért írta meg így ezt a mesét. Hogy aki

                   elolvassa, erre gondoljon. Érti?

ÁRPÁD      Én értem!

ATTILA     Te nem érthetsz semmit, te taknyos.

ÁRPÁD      Jóska bácsi!

TÓTH        Ne nevezd az öcsédet így!

ATTILA     Akkor ne szóljon mindenbe bele!

TÓTH        Ismételjük elölről az egészet!

ATTILA     Minek? Kívülről fújom.

ÁRPÁD      Fújod ám…

ATTILA     Jobban, mint te a pacsirta énekét…

ÁRPÁD      Tessék! Mutasd meg, hogyan dalol!

ATTILA     Nekem azt nem kell tudni, az nem az én szerepem.

TÓTH        Figyeljenek rá, valahogy így.

Tóth megpróbál trillázni, Árpád figyeli, megpróbálja utánozni.

Attila egy darabig türtőzteti magát, aztán kacagva, károgva, a karjait

csapkodva körbetáncolja őket.

MÁSODIK JELENET

JÚLIA, ÉS AKIK EDDIG

Az ajtóban Júlia áll, halványan mosolyog. Kissé görnyedten tartja

magát, a kezét a hasán tartva igyekszik a fájdalmát titkolni.

Jobb kezében egy csokor vörös rózsa. Amikor a fiú észreveszik az

anyjukat, hozzá futnak.

JÚLIA        Ejha, de vidáman…

ATTILA     Kár, kár, kár, szerinted ez a pacsirta dala?

JÚLIA        Ha rossz a kedve, miért ne?

ÁRPÁD      Anya, Attila mindig gúnyol!

JÚLIA        Attila, ne gúnyold az öcsédet!

ATTILA     Igenis, anyám.

TÓTH        Asszonyom, hogy esett a séta?

JÚLIA        Köszönöm.

Júlia ledobja a rózsacsokrot, leül.

JÚLIA        Oly különös szenzáció volt lemenni nekem vásárolni!

                   Hiszen rég nem jártam odakünn…

ÁRPÁD      Ugye nem baj, hogy áthívtuk apát?

JÚLIA        Apátokat?

ÁRPÁD      A „meglepetésre”.

JÚLIA        És mit válaszolt?  Jön?

ÁRPÁD      Csak üzentünk, nem volt otthon.

ATTILA     Egy levélkében, amelyben még külön elnézést kértünk,

                   hogy ismét kiittuk a kancsóból a hideg vizét.

ÁRPÁD      De ha átjön, érkezzen az előadásra, aztán az uzsonnára.

JÚLIA        Uzsonnára? Jaj, az uzsonna! Hoztam ám nektek friss

                   péksüteményt. Egyétek meg…a konyhában-

                   Itt olyan rendetlenség van! Hiába könyörgök a Marinak,

                   hogy rendesen takarítson. És szellőztessen!

                   Amikor belépek ide, még én is érzem, hogy ez itt…

                   Itt egy beteg lakik.  Menjetek!

ÁRPÁD      De a kifli még nem az uzsonna, ugye?

JÚLIA        Nem, te kis torkos, csak kifli.

TÓTH        És vigyék magukkal ezt is!

Tóth átnyújtja a kéziratot, Attila átveszi.

ATTILA     Na gyere, zabagép!

ÁRPÁD      Nem vagyok zabagép!

ATTILA     Kár, kár, kár!

A gyerekek kimennek.

Némi csend után.

JÚLIA        Igazán…nem kellett volna.

TÓTH        Mit?

JÚLIA        Az én gyengécske mesémet erőltetni rájuk…

TÓTH        Nagyon kis kedves írás ez.

JÚLIA        Csak szomorú. Akár a lelkem. Vagy az egész életem.

TÓTH        Nem kíván lepihenni?

JÚLIA        Nem szeretem, ha a gyerekek ágyban fekve látnak.

TÓTH        Gyönyörűek ezek a rózsák.

JÚLIA        Majd elhervadnak. És éppen olyan lassú, bús lesz a

                   haldoklásuk, mint az enyém.

TÓTH        Ne mondjon ilyet, Júlia!

JÚLIA        Nem akarom, hogy az idejöjjön! El tudná intézni? Kérem!

TÓTH        Hogyan tehetném?

JÚLIA        Sétáljon át hozzá! Találjon rá jó kifogást!

                   Hogy rosszul vagyok? Nem, ne hazudjon neki!

                   Mondja meg, nem akarom látni. Csak mind

                   betegebb leszek tőle.

TÓTH        Én ilyen üzenetet nem adhatok át Hotvát úrnak.

JÚLIA        Miért nem?

TÓTH        Írja meg cetlire. És átküldöm a cseléddel.

                   Bár biztos vagyok abban, hogy erre a férje csak annál

                   inkább átcsörtet.

JÚLIA        Nekem az már rég nem a férjem.

TÓTH        Igen, értem, de…

JÚLIA        Maga majd elküldi. Elvégre maga itt az úr.

TÓTH        A világ előtt csak vendég…

JÚLIA        Nem kérem magától, hogy őrizze a látszatot!

                   Sőt! Vagy…történt valami? Ami?

                   Bátran, Tóth! Meggondolta magát? Erről van szó?

TÓTH        Nem! Dehogy… Csak…úgy érzem helyesnek, ha

                   kegyed beszélné meg…ezt is vele.

JÚLIA        Hát persze. Maga is férfi. Hősök.

TÓTH        Rendben. Ha így óhajtja…Átmegyek  Horvát úrhoz

                   és közlöm vele, hogy…kegyed ma gyengélkedik.

JÚLIA        Nem szükséges. Ha jön, hát jön.

TÓTH        Ahogy parancsolni tetszik…

Rövid, kínos csend.

TÓTH        Kinézzek a gyerekekre?

JÚLIA        Séta közben arra gondoltam, minden, ami élt és él ezen

                   a földön, jobb lett volna annak meg se születni. Már csak azért is,

                   mert ami nem élt, nem él, mert meg se született, az például

                   nem lehet beteg.

TÓTH        Hiszen már félig le is győzte ezt a szörnyű kórt, ami oly

                   régóta gyötri.

JÚLIA        Maguk csak ámítanak engem.

TÓTH        Ugyan miért tennénk ilyet?

JÚLIA        Vajon Horvátnak, Gyulainak vagy magának mind mond

                   Walla doktor a hátam mögött?

TÓTH        Csak ugyanazt, amit kegyednek.

JÚLIA        Ha újra kéne születnem, egy magányos szikla lennék valami

                   rónaságon. Kopár, meredek kőszirt.

TÓTH        Gyönyörű virágok lepnék el azt a sziklát, Júlia.

JÚLIA        Csak hogyha én szikla lennék, nem törődnék velük.

                   A széllel társalognék. Magamba szívnám a tűző nap hevét.

                   Hogyha jő a tél, meg nem fagyjak.

                   Igen. Önző lennék! Megközelíthetetlen: boldog.

                   Nem engedném, hogy a szélen és a nap sugarán kívül bárki

                   megérintsen.

TÓTH        Hogy akadályozhatná ezt meg?

JÚLIA        Varázserőm is lenne.

TÓTH        Egy galamb se szállhatna le pihenni?

JÚLIA        Talán egy fenyőt hagynék felcseperedni.

                   Sudárnak nevelném. Magányos, gőgös…

TÓTH        Látja, félig készen is van egy új mesével.

JÚLIA        Amit szintén soha nem írok meg.

TÓTH        A férje miatt rosszkedvű.

JÚLIA        Ígérem, a gyerekek előtt nem mutatom.

TÓTH        Tegyem ezt a csokrot vízbe?

JÚLIA        Azzal csak a szenvedésüket hosszabbítja.

TÓTH        Tehát ne tegyem.

JÚLIA        Ahogy magának tetszik.

Tóth magához veszi a csokrot, kimegy.

Júlia feltápászkodik a fotelből. Az ágya melletti éjjeli szekrényből néhány

sűrűn teleírt papírt vesz magához. Visszatér a fotelhez, leül.

Közben Árpád és Attila jelennek meg egy pillanatra.

ÁRPÁD      Anya, szólj rá megint, mert…

ATTILA     Nem árulkodsz!

ÁRPÁD      Ez itt az egyik kifli csücskét az orrába…

ATTILA     Ne zavard!

Attila kirángatja az öccsét.

Tóth kerüli ki őket, visszatér a szobába.

JÚLIA        Mi van azzal a kifli csücsökkel?

TÓTH        Gyerekek. Hová tegyem?

Tóth körülnéz, a vázát éppen oda helyezi, ahonnan az imént Júlia

a papírokat felvette.

TÓTH        Itt jó?  Pihenés közben, vagy éjszaka élvezheti

                   az illatát.

JÚLIA        Maga gyengéd ember.

TÓTH        Ugyan.

JÚLIA        Elolvasná ezt? Apámnak írtam. A maga ítéletére

                   bíznám, elküldjem-e. Merészeljem? Szegénynek.

Tóth átveszi a levelet, leül, olvassa. Júlia közben.

JÚLIA        Kár, hogy mégse vettem el magamtól időben az

                   életemet. Amikor bizonyossá vált előttem, hogy…

                   Sándorom halott.

TÓTH        Hogy tehetett volna ilyet?

JÚLIA        Megvetnek azért, amiért én élek.

TÓTH        Hiszen Zoltán fia éppen útban volt, nemde?

JÚLIA        Igen, az ő fiát viseltem akkor…

Csend.

Tóth ismét olvassa a levelet.

Júlia ismét megzavarja.

JÚLIA        Vagy lettem volna az a feslett némber, akinek engem

                   a „barátaim” állítnak!

TÓTH        Kérem, Júlia…

JÚLIA        Liechtenstein herceg szeretője.

TÓTH        Azt hogyan is vállalhatta volna?

JÚLIA        Zoltán fiamra gondoltam volna.

TÓTH        Mire jó az, hogy ilyen gondolatokkal gyötri magát?

JÚLIA        A sorsom gyötör. De mit követtem én el? Mi volt a bűnöm?

                   Röpke másfél év boldogság. „Boldogság?” Utána húszévnyi

                   szenvedés! Talán túlságosa is szerettem? Ezért sújt le rám

                   az ég? Féltékeny haragjával az isten?

TÓTH        Talán…

JÚLIA        Maga adjon hálát az Úrnak! Mert én magát szerelemmel

                   nem nagyon szeretem.

TÓTH        Én azért vagyok hálás, hogy az ön közelében lehetek.

JÚLIA        De azt megígérem, hogy jó, hűséges felesége leszek.

TÓTH        Most az a legfontosabb, hogy mihamarabb nyerje vissza az

                   egészségét.

JÚLIA        Gyereket viszont aligha szülhetek magának.

TÓTH        Kérem, Júlia, ilyenekről igazán nem…

JÚLIA        Bocsásson meg, nem akartam zavarba hozni.

TÓTH        Nem azért, csak…

JÚLIA        Maga szemérmes ember. Pedig a maga korában a férfiak

                   lángolni szoktak. Aztán persze meghalni.

                   „Szabadság, szerelem”!

                   Maradtam volna Erdődön. Hozzámehettem volna egy

                   jóképű gazdatiszthez.

TÓTH        Talán később olvasom el az…

JÚLIA        Nem, nem! Most! Hangosan, kérem!  Szeretném hallani, hogy a maga ajkáról hogyan hangzik.  „Isten nevében…”

TÓTH        „Szegény megboldogult édesanyám mindig arra intett, hogy

                            bármihez is kezdenék az életben, előbb mindig istent hívjam

                            segítségül eme szívből fakadó fohásszal: isten nevében.

                   Hozzá teszem én ehhez most: oh, uram, segíts!”

JÚLIA        Látja, ha bármi írásba fog az ember, rögtön szerepet kezd el

                   játszani. Azokban a sorokban én szeretem az Urat.  Pedig

                   különben, hiszen tudja azt maga jó, nem így van. Folytatja?

TÓTH        „Ha valaha, úgy most van szükségem isten segítségére, hogy

                   amit közlendő vagyok kedves atyámmal, e sorsforduló életemben, hova annyi szerencsétlenségek és csapások által jutottam, ne váljék az utolsó csapássá és végső szerencsétlenséggé, ami még borzasztóbb lenne a halálnál is, ha e közlésem által atyám engesztelhetetlen haragját, sőt talán, borzasztó kimondanom, legutolsó, soha nem szűnő elhidegülését vonnám magamra. Ezért van isten segítségére és kegyelmére…”

JÚLIA        Sokáig gyűlöltem.

TÓTH        Parancsol?

JÚLIA        Apámat. Semmi. Csak magamban dünnyögök.

TÓTH        „Gondolja meg előbb, kedves atyám, mielőtt mostani vallomásomat hallaná, hogy…”

JÚLIA        Gyűlöltem, amíg meg nem vénült, és olyan gyenge nem lett, hogy a szeretetét is kimutassa.

TÓTH        „Mily régóta, hány hosszú éven át tűrtem a sorsomat, ha nem is békével és megadással, de legalább úgy, hogy panaszaimmal nem terheltem, nem nyugtalanítottam kedves atyámat, sem a világot nem avattam belé.”

JÚLIA        Féltem tőle. Ha kedves próbál lenni, a mögött is mindig ott bujkált mindig valami ridegség…

TÓTH        „Nem, nem, ez már lehetetlen! Bocsásson meg, már oly sokszor megbocsátó és elnéző atyám, hogy e kegyetlen szót, félelem és rettegés által elragadtatva ajkaimon kiejtettem, mit pedig magam is lehetetlennek tartok annyi tapasztalás után. Azért csak arra kérem kedves jó atyámat, ha abban, mit közlendő vagyok, soha, semmi áron belegyezni nem tud, ha inkább belenyugodna a halálomba, de isten ments, hogy erőszakosat értsek alatta, akkor csak arra kérem, mondja meg nekem őszintén, szóljon így hozzám:

                   Én, aki mindig a javadat akartam, inkább akarlak eltemetni, mint abban segédkezet nyújtani, amit most cselekedni akarsz, és ha mégis megteszed, akkor örökre elveszted a szeretetemet, akkor megszűntem atyád lenni, ha pedig lemondasz ebbeli szándékodról, megbocsátok és tovább is jó apád leszek, de…”

JÚLIA        Ennyi elég, a többit, kérem, magában fussa át!

TÓTH        Ahogy parancsolja.

Tóth olvas, csak fél füllel figyel.

JÚLIA        Vajon miért tartja vissza vágyainkat végbevinni más emberek

                   ítélete?

TÓTH        Ki tudja?

JÚLIA        És miért félek lassan őszülő hajjal még mindig az apámtól?

TÓTH        Csakugyan, miért fél tőle?

JÚLIA        Engem igazán egyetlen lény értett meg ezen a világon.

TÓTH        Hiszen én is figyelek magára.

JÚLIA        Maga igen. De teljesen mégse érthet.

Tóth felnéz.

TÓTH        Bocsánat. Kegyed Petőfire gondolt.

JÚLIA        Nem rá. Neki nem volt rám ideje. Aztán Sándor csak magát szerette. Ő ezért volt ennyire szabad. Amióta a húgom meghalt, azóta élek teljesen magam. Engem csak Marika értett meg.

TÓTH        Még köztünk lehetne.

JÚLIA        Ha ő mellettem lenne e borzasztó bajban…

                   Legnagyobb kínomban, majdnem tehetetlen gyöngeségemben

                   is csak azt kell tapasztalnom, látnom, hogy még a cselédek is csak lesik a halálomat.  Kivétel nélkül mind azt kívánjátok!

TÓTH        Ez nem igaz, Júlia!

JÚLIA        Magát kivéve.

TÓTH        És a gyermekei..

JÚLIA        Amiért hálás vagyok önnek. Végigolvasta?

Tóth tovább olvas, aztán nem hisz a szemének.

TÓTH        Kegyed arra kéri az atyját, hogy…?

JÚLIA        Engedjen elválnom, és áttérnem a maga kálvinista hitére.

                   Hátha maga mellett nem kell örökké csak zúgolódnom, kifakadnom a sorsom ellen. Nem kell az istennel perlekednem. Hátha békében, nyugalomban, hitben sikerül szerencsétlen életem maradékát…

TÓTH        De hát megállapodtunk, hogy minderről csak azután beszélünk, ha…

JÚLIA        Mért nem csókol meg soha?

TÓTH        Én?

JÚLIA        Mert beteg vagyok?

TÓTH        Dehogy!

JÚLIA        Mert férjem van?

TÓTH        Nos…

JÚLIA        Hisz tudja, az már csak formalitás.

TÓTH        De…

JÚLIA        Szerelmes férfiakat az ilyesmi nem szokott zavarni.

                   No persze, Tóth, maga nem csak szemérmes, hanem

                   tisztességes is, ugye?

TÓTH        Csak igyekszem, hogy…

JÚLIA        Olyasminek látsszon, aminek úriember a neve?

TÓTH        De ha rajtam támadt kedve kitölteni ingerültségét, amiért…

JÚLIA        Elküldöm atyámnak ezt a levelet. Hacsak maga azt nem mondja, hogy ne tegyem, mert magának ez kínos lenne, mi több, szükségtelen, mert…Nos? Kínos? Szükségtelen?

TÓTH        Nem, de…

JÚLIA        Árulja el nekem, mit szeret bennem jobban! Petőfiné, Szendrey Júliát,  még annyira megvetett, mégis különleges özvegyet, vagy Horvát Árpádnét, akit a professzor úr elüldözött?

TÓTH        Én csak tettem itt a kötelességemet, amit a szívem, az ön iránt érzett tiszteletem diktált, és…

JÚLIA        Nem válaszolt a kérdésemre.

TÓTH        Nem értem a kérdést.

JÚLIA        Talán nem felejtettem el, tehát felteszem még egyszer.

TÓTH        Nem szükséges. Én kegyedet…szeretem. És midőn megemlítette volt, hogyha akarom, teljesen hozzám kötné a sorsát…

JÚLIA        Képtelen volt megmukkanni a megdöbbenéstől.

TÓTH        A meglepetéstől.

JÚLIA        Az zavarja, hogy szinte én kértem meg a maga kezét, és nem maga az enyémet? Elismerem, nem pirulós szűzleányhoz illő tempó.

TÓTH        Kérem, én mint – remélem- európai ember…

JÚLIA        Fogja meg a kezem!

TÓTH        Igenis.

JÚLIA        Kétségbe vagyok esve!

Tóth kezét Júlia a keblére szorítja, aki ezt igen szerencsétlenül tűri.

Tóth másik kezében a levél.

JÚLIA        Vallja meg nyugodtan, ha nem úgy szeret!

TÓTH        Szeretem.

JÚLIA        Hogy csak felebaráti gyengédségből jár át hozzám.

                   Legalább maga ne csapjon be! Már sose gyógyulok meg.

                   Ugye? Mindig csak több, csak több itt lent a fájdalom.

                   Ugye csak kíméletből tűri meg a személyemet?

TÓTH        Ha kívánja, elküldöm atyjának ezt a levelet.

JÚLIA        Nem lépek ki többé innen. Ebből a lakásból.

TÓTH        Ezt…hogy…

JÚLIA        Félholtaknak nem illő odakint kísérteniük.

                   Észrevettem ám, Tóth. Hogyan néznek rám az emberek.

                   Hogyan kerülnek ki nagy ívben. Még a cseléd is…

                   Mintha szégyellné. Hogy az én kosaramat hozza.

                   Mintha bélpoklos lennék. Rajtam már a halál bélyege?

                   Ezért nem csókol meg?

Tóth fél térdre ereszkedik, megcsókolja az asszonyt.

Csók után Júlia gyengéden a keblére vonja Tóth fejét.

Horvát az ajtóból már egy ideje nézi őket.

HARMADIK JELENET

Akik eddig és HORVÁT

HORVÁT   Maguk is valami színjátékot próbálnak?

Tóth rémülten felpattan.

HORVÁT   Mint a konyhában a gyerekeim?

TÓTH        Pardon!

HORVÁT   És mi a színmű címe?

TÓTH        Professzor úr, én…

HORVÁT   Nem túl jó cím. Kifelé innen, fiam!

TÓTH        Igenis, akkor én most, ha  megengedik, egy pillanatra…

Tóth kimenekül, a levél a kezében marad.

Némi csend után.

HORVÁT   Nos?

JÚLIA        Emlékszem régi időkre, amikor maga még előttem is vette a fáradságot, hogy kifogástalan úriembernek mutassa magát.

HORVÁT   Igen?

JÚLIA        Akkoriban még kopogtatni is méltóztatott, mielőtt belépett volna a szobámba.

HORVÁT   A régi szép időkben csakugyan kopogtattam volna?

JÚLIA        Magának semmi joga csak úgy betörni ide.

HORVÁT   Sejtettem ám, hogy ez a kis nyálas a szeretője.

JÚLIA        Rosszul sejtette.

HORVÁT   Most már viszont tudom, hiszen láttam.

JÚLIA        Rosszul tudja, mert rosszul látta.

HORVÁT   Ahogy magának jobban tetszik. Különben? Hogy van?

JÚLIA        Fáradt vagyok, távozzon!

HORVÁT   Ó, amúgy is csak egy kézcsókra néztem be. Viszem innen haza

                   a fiaimat. Isten áldja!

Horvát elégülten indul.

JÚLIA        Ne vegye el az örömüket! Tengernyi időt gyakoroltak! Kérem!

                   Lássa, a paraván is…

HORVÁT   Arra a bábjátékra gondol? Odakint elnéztem azt az ostobaságot.

                   A maga világfájdalma! Az a szép, szenvelgő lelke! Szomjan veszett

                   rab csalogány, és elhervadt aranyvirág…

JÚLIA        Már régen nem bánt a gúnyolódása.

HORVÁT   Emlékszem régi szép időkre, amikor olybá tűnt, még mag is veszi a fáradságot, hogy ne legyen énelőttem testestől-lelkestől, szőröstül-bőröstül , az utolsó porcikájáig hazug, asszonyom.

JÚLIA        Hazug soha nem voltam.

HORVÁT   Ugyan már, hogyne lett volna az.

Horvát másodszor is eljut az ajtóig, most magától fordul meg.

HORVÁT   Elküldöm őket Somfára. Onnan nem tudnak átszökdösni magához,

                   amikor az egyetemen vagyok.

JÚLIA        Nem tilthatja őket tőlem!

HORVÁT   Ha nem tudná, maga a világ szemében ugyanaz a rongy

                   asszony, amidőn akkoriban nézték, amikor én magát botorul befogadtam. Mi több: magamhoz emeltem

JÚLIA        Bár ne tette volna meg!

HORVÁT   De megtettem.

JÚLIA        És én ezt gyengéd szeretettel háláltam meg magának. Amíg maga ezt számomra lehetővé tette.

HORVÁT   A maga „gyengéd szeretete”. Igen, kár volt befogadnom.

                   Maga Petőfinek is csak azért adta a kezét, hogy a fényében sütkérezhessen.

JÚLIA        Épp maga volt az, aki eme vád ellen oly hevesen tiltakozott.

                   Maga tudta, hogy én igaz szerelemmel szerettem őt.

HORVÁT   És én ezt el is hittem magának. De most mégis hajlok azokkal egyetérteni, akik azt állítják, direkt maga küldte őt meghalni Segesvárra.

JÚLIA        Bem hívta őt!

HORVÁT   És maga küldte. Ezért viselkedett utána maga úgy Kolozsvárott.

                   Azt még az is szégyellte, aki látta.

JÚLIA        Ott is csak azt láthatták, mint keresem a férjemet.

HORVÁT   Orosz tisztek ágyában?

JÚLIA        Ez se igaz.

HORVÁT   Kozákok rimája, osztrákok cédája, hóhérok szeretője.

                   Liechtenstein Ferenc babája. Íme, a költőfejedelem

                   özvegye, Szendrey Júlia. Büszke lehet magára a magyar

                   nemzet.

JÚLIA        Maga nagyon jól tudja, hogy ebből semmi nem igaz.

HORVÁT   Most vallottam, hogy engem is sokáig sikerült becsapnia.

                   Ezért ajánlottam fel magamat, a segítségemet. Én magát még szerettem is. Pedig tudtam ám, maga csak azért jön nőül hozzám, hogy kikeveredjen a gyalázatból. Nehogy végül egy bordélyházban végezze.

JÚLIA        Na látja, Horvátka, magával ott megint sűrűn találkozhattam volna.

HORVÁT   Eltűrtem, hogy a saját házamban elhullt urának szentéjt rendezzen be. Valakinek, aki mellesleg szólva elég gyengécske költő volt.

JÚLIA        Maga egyre szánalmasabb.

HORVÁT   Már csak értek hozzá, asszonyom.

JÚLIA        Magából a gyűlölet beszél.

HORVÁT   És maga még most is, úgy szólván a halálos ágyán azzal múlatja az idejét, hogy romlatlan, fiatal lelkeket rontson meg.

JÚLIA        Mit csinálok én?

HORVÁT   Mit akar maga ettől a Tóthtól? Szerelmet? Hódolatot? Minek?

JÚLIA        Másodszor kérem: távozzon. És többé nem akarom magát látni.

HORVÁT   Rendben.

JÚLIA        És ha meghalnék, maga még a sírom helyét se tudja!

HORVÁT   Tisztességes asszony nem költözik el az urától.

JÚLIA        Nem?

HORVÁT   Csak igen alapos okkal, de nem puszta szeszélyből.

JÚLIA        Tisztességes férj nem bordélyházi cédának nézi a feleségét.

HORVÁT   Én magát annak nem néztem.

JÚLIA        Csak azokat az ocsmány fotográfiáit mutogatta.

                   Hátha bennem is feltámad az a buja kéjvágy olyas pózokra,

                   amely a maga fantáziáját rabul tartja.

HORVÁT   Azok művészi fényképek, asszonyom.

JÚLIA        Akkor én mért is undorodtam meg magától?

HORVÁT   Mert maga az asszonyiságot is csak hazudja. Mert magát csak a csábítás érdekli. Magának csak az nyújt gyönyört, ha a férfi sóvárog maga után. Maga az erdődi Georg Sand, igaz?

JÚLIA        Én szerető felesége voltam. És jó anya vagyok!

HORVÁT   Tisztességes anya nem hagyja el a gyerekeit, ugyanannak a puszta

                   szeszélynek engedve. Mintha azok nem is gyerekek, hanem rongybabák lennének.

JÚLIA        Menjen innen, nem hallgatom tovább!

HORVÁT   A fiúkat nem engedem át többé.

JÚLIA        Ezt nem teheti, megmondtam.

HORVÁT   És a világ nekem adna igazat, ha nem takargatnám a maga szégyenteljes életét, ami sajnos az én szégyenem is. És lesz majd a gyerekeinké, ha felnőnek és megértik, miféle nő volt az anyjuk.

                   Lesznek bőven, akik felvilágosítják őket. És…

Júlia felpattan, váratlan hévvel támad a férfira.

JÚLIA        Miféle nő? Miféle?!

HORVÁT   No, no, de kérem!

JŰLIA        Én tiltom el a gyerekeimet magától, maga szodomita, alávaló, maga…

HORVÁT   Térjen magához!

Tóth néz be aggódva.

TÓTH        Pardon, bocsánat!

Júlia otthagyja a férjét, erejét vesztve kimegy a szobából.

Tóth hezitál, mitévő legyen, aztán bent marad.

NEGYEDIK JELENET

HORVÁT, TÓTH, ATTILA, JÚLIA, ÁRPÁD

TÓTH        Még egyszer bocsánat, professzor úr…

HORVÁT   Gondolom, hallgatózott.

TÓTH        Isten ments! De…kérem, engedje megmagyaráznom a helyzetet!

HORVÁT   Szükségtelen, fiam, értem én azt.

TÓTH        De félre tetszik érteni.

Horvát is kimenne, de Tóth nem engedi.

TÓTH        Hiszen a minap is hármasban keseregtünk Gyulai úr

                   társaságában, talán tetszik rá emlékezni.

HORVÁT   Kiengedne innen, kérem?

TÓTH        Hogy mindhármunkat mennyire mélyen megrendíti a kedves felesége állapota.

HORVÁT   Hogy jön ez most ide?

TÓTH        Kérem, üljön le egy pillanatra!

HORVÁT   Mondja, maga is. Nem szégyelli magát? Ez a nő az anyja lehetne

                   És halálos beteg!

TÓTH        Hiszen éppen ezért…

HORVÁT   Ejnye, engedjen!

TÓTH        Júlia kívánsága ez! Hogy…szeretetből megöleljem.

                   Hogy én még vonzó szépségnek lássam. Annyi benne a

                   keserűség, a fájdalom, a magány…

HORVÁT   Tőlem el senki nem küldte.

TÓTH        Ön is éppen olyan jól tudja, hogy csak néhány hete

                    van hátra.

HORVÁT   De miért magányos? Miért hagyta el a házamat? A gyerekeit?

                   Kikényszerítette erre, ki?

TÓTH        Bocsásson meg, professzor úr, de ön.

HORVÁT   Én? Én?! Nevetséges! Higgye el, fiam, bármit is mesélt magának rólam az a nő, semmi oka nem volt… Mindazok után. amit tettem érte? Így bánjon el velem? És most engedjen végre, vagy magam előtt lódítom ki innen!

Tóth utat enged Horvátnak.

TÓTH        Bármit is tett vagy nem tett, nem lenne szabad ilyen hangon szólnia hozzá.

HORVÁT   Magának ehhez sincsen semmi köze.

TÓTH        Csak annyi, hogy én ápolom őt ön helyett.

HORVÁT  Én nem kértem meg rá.

TÓTH        Haldoklik!

HORVÁT   De annyi ereje még csak van, hogy magával játszadozzék, nemde?

TÓTH        Bár tenné önnel, ha ön nem lenne vele ennyire gyengédetlen!

                   Higgye el, mindenkinek úgy lenne a legjobb.

HORVÁT   Ne reménykedjék, fiatal barátom. Én nem szoktam azoknak megbocsátani, akik egyszer is ártani akartak nekem.

TÓTH        Én ilyet nem tettem. Megesküszöm!

Horvát  végigméri Tóthot, aztán a tekintete megakad a rózsán.

HORVÁT   Ebbe a szobába nem krizantém illenék?

TÓTH        Kérem, professzor r, azt nem lehetne, hogy erre a kis időre

                   boldoggá tegye?

HORVÁT   Mondd, ecsém! Te mégis egy fiatal, életerős férfi vagy.

                   Hogy támadt gusztusod egy ilyen kicsorbult bögrére?

TÓTH        Ha valahogy hazacsalogatná. Ha körülvehetnék őt a gyermekei.

                   Ha ön ülne az ágya mellett, amikor csak az ideje engedi…Ha…

HORVÁT   Ez a nő. Egész életében nem volt más, csak talmi csillogás.

                   Szánalmas gőg. Ez visszajönne?

TÓTH        Biztos vagyok benne.

HORVÁT   Ez a magyar Georg Sand? Petőfiné, a feleségek felesége? Aki ráadásul még remekírónak hiszi magát? De nem több, mint egy butuska vidéki úrilányból lett matróna. Aki valaha éjjelente az erdődi kastélyocska tornyának ablakában állva a csillagokkal egynek hitte magát. De csak addig ám, amíg a hideg vagy a szúnyogok el nem zavarták. Maga nem ismeri ezt a némbert, ifjú barátom. Szerencséjére. Maga még túlságosan fiatal és naiv ahhoz, hogy a csalfaságai mögé lásson. És ami igazán a szerencséje, hogy immár nincs elég ereje meg ideje, hogy a maga életét is tönkretegye, büszke férfi lelkét elsorvassza.

TÓTH        Nem hittem volna, hogy ennyire gyűlöli.

HORVÁT   Ne is higgye! Mert magamat gyűlölöm. Hogy az életem javát áldoztam erre az ügyre. Ment szentnek tartottam. Ügy? Milyen ügy? Egy arra méltatlan némber eltartása. Érti?

TÓTH        De ez a pár hét már mit számít? Miért nem adja meg neki, hogy

                   tisztességben, békében haljon meg?

HORVÁT   Hányszor mondjam még, hogy nem én kergettem el?!

TÓTH        Kérem!

HORVÁT   Rendben. Ha óhajtja, visszajöhet. Ha becsönget, nem fogom elküldeni.

TÓTH        Köszönöm!

HORVÁT   Maga? Mit köszön? Ez is jellemző Júliára.

TÓTH        Mire gondol?

HORVÁT   Hogy az ifjú szeretővel koldulja vissza magát.

TÓTH        Higgye el, professzor úr, hogy…

HORVÁT   Mit? Mit higgyek el?

Attila lép be a szobába.

ATTILA     Bocsánat, de anya küldött, hogy… vigyem ki neki a…

Attila körülnéz, de sehol se látja azt, amit keres.

HORVÁT    Anyád mit csinál kint?

ATTILA     Ül.

HORVÁT   Ül? Értem. Ül. És mit csinál?

ATTILA     Ül.

HORVÁT   És? Mondott valamit?

ATTILA     Hogy édesapám nem engedi a bábjátékot.

HORVÁT  Mert ti? Elő akarjátok neki adni?

ATTILA     Persze.

HORVÁT   Akkor mondd meg anyádnak, valamit megint félreértett.

Attila felvidul.

ATTILA     Akkor szabad?

HORVÁT   Nem tiltom.

ATTILA      És…édesapámnak is…meg tetszik nézni?

HORVÁT   Én? Na nem. Sietnem kell. Vissza az egyetemre.

ATTILA     Kár.

HORVÁT   De estére nekem otthon legyetek!

ATTILA     Megyünk!

Attila rohan ki a jó hírrel.

TÓTH        Ezt is…köszönöm.

HORVÁT   Kérem.

Horvát ismét indul kifelé.

HORVÁT   De ugye nem borulnak össze, amíg a fiaim itt vannak?

TÓTH        Professzor úr higgye el, hogy semmi ilyesmi még csak…

Júlia jön be az orvosságos üvegért.

JÚLIA        Maga mit itt van, Horvát?

HORVÁT   Már megyek.

JÚLIA        Elfelejtettem bevenni a cseppjeimet.

HORVÁT   Néhány szót váltottam Tóth úrral, asszonyom.

Júlia fordul, hosszabb csend után.

JÚLIA        És? Beleegyezik?

HORVÁT   Nem bánom. Ha jól viselkedik.

JÚLIA        Jól viselkedek?! Ezt meg hogy érti?

TÓTH        Akkor én talán most…

JÚLIA        Maradjon!

TÓTH        De behívnám a gyerekeket. És elkezdhetnénk az előadást.

                   Professzor úr! Csakugyan nem tudna negyed órát még itt

                   időzni? Tényleg csak pár perc az egész, és…

HORVÁT   Talán máskor.

JÚLIA        Maga nem válaszolt a kérdésemre! Mit jelent az, hogy jól

viselkedek?

HORVÁT   Nos, nekem is érdekem, hogy fenntartsam a látszatot.

                   Legalább azt. Amíg…

JÚLIA        Amíg?

HORVÁT   De vegye be a cseppjeit, ha fájdalmai vannak!

JÚLIA        Nincsenek! Nem fáj semmi.

HORVÁT   Nagyszerű. Én akkor…

TÓTH        Professzor úr! Csak tíz perc! Foglaljon helyet!

Tóth kimegy.

Horvát leül.

Hosszú csend után.

HORVÁT   A legdrágább orvosokat fizetem magának.

JÚLIA        Walla doktort se akarom látni többé.

HORVÁT   Kérem. Ha benne nem bízik már, keresünk mást. Bár nem értem,

                   mi baja vele. És miért nem fogadja meg a tanácsait.

JÚLIA        És maga mért nem fogadta meg azokat?

HORVÁT   Én?!

JÚLIA        Önt évekkel ezelőtt kitiltotta az ágyamból.

                   Ő is éppen olyan jól tudja, mint én, hogy a maga állati

                   kéjvágyába betegedtem bele.

HORVÁT   Ostobaság.

JÚLIA        Már akkor el kellett volna hagynom önt, amikor megismertem, mint ért maga gyengéd szeretkezés alatt.

HORVÁT   Egy feleségnek akkor is az ura ágyában van a helye!

JÚLIA        Engem éjszakánként, mint eszközt használni. Napközben meg kigúnyolni tisztult nézeteimért.

HORVÁT   A maga tisztult nézetei…

JÚLIA        Igen, pont úgy, ahogy most.

HORVÁT   Jó, hagyjuk ezt!

JÚLIA        Tehát? Hogy kell jól viselnem magam ahhoz,

                   hogy teljesüljön legfőbb óhajom?

HORVÁT   Például nem veszekedik.

JÚLIA        Rendben.

HORVÁT   Nem híreszteli se barátnak, se kedves atyjának, se senki

                   jött-ment másnak, hogy én micsoda egy perverz gazember vagyok.

JÚLIA        Én ilyet nem tettem soha.

HORVÁT   És legfőképpen nem próbálja ellenem fordítani a fiaimat.

JÚLIA        Nem lenne szabad oly ridegen bánni velük.

HORVÁT   Ez is a maga egyik téveszméje. Amit persze megoszt velük.

JÚLIA        Soha rosszat nem mondtam magáról előttük.

HORVÁT   Most is hazudik. Maga csak egyre hazudik, hazudik, hazudik!

                   Ez a maga tisztult eszméje a világról: hazudj!

JÚLIA        Ez a véleménye?

HORVÁT   Most mondtam.

JÚLIA        Sebaj. Nem fogja elvenni őket.

HORVÁT   Azt hiszi?

JÚLIA        Hajlandó tehát elválni?

HORVÁT   Mert ha azt hiszi…Micsoda?!

JÚLIA        Egy ilyen rossz nőt ugyan mért is tűrne…

HORVÁT   Mit akar maga? Elválni?  Hivatalosan?

JÚLIA        Nem erről egyezkedtek Tóthtal?

Horvát bámulja a nőt, aztán felröhög.

HORVÁT   Még ilyet! Na nem!

JÚLIA        Atyámnak már meg is írtam.

HORVÁT   Mi…mit merészelt?!

JÚLIA        Engedélyét kértem. Tóth még mag postára adja a levelet.

Nyílik az ajtó, Tóth tereli be a vidám bábosokat.

TÓTH        Hahó! Megjöttek a komédiások! Kérjük a nagyérdemű

                   közönséget a helyüket elfoglalni!

                   Itt most előadatik  „A kis aranyvirág” című szomorú

                   komédia, Horvát Árpád és Attila szín bábművész urak

                   virulásában!

HORVÁT   Te! Ti! Ház ez, hát ezt…Elég!

Horvát dühösen kicsörtet, a gyerekeket félretolja.

Csend.

ATTILA     Anya? Mi történt?

JÚLIA        Semmi baj, kisfiam.

ÁRPÁD      Megint veszekedtek.

JÚLIA        Á, dehogy…nem nagyon. A fenébe! És még mindig nem vettem

                   be a cseppjeimet…Mindjárt jövök, csak…

Júlia is kimegy, viszi magával az orvosságos üveget.

Tóth mozdulna utána, de inkább a fiúkkal marad.

ÖTÖDIK JELENET

AKIK EDDIG

ÁRPÁD      Otthon is mindig veszekedtek.

TÓTH        Urak, erre most nincs idő, gyerünk a paraván mögé!

ATTILA     De…

TÓTH        Az édesanyjuk mindjárt visszatér.

A fiúk bemennek a paraván mögé, onnan hallani.

ÁRPÁD      Mert apánk mindig gúnyolja anyát.

ATTILA     Te ezt még nem értheted.

ÁRPÁD      De. Értem.

ATTILA     Nem érted.

ÁRPÁD      De.

TÓTH        És ha valamelyikük elakad, semmi baj, majd súgok.

                   A lényeg, hogy ne izguljanak!

ATTILA     Én nem izgulok.

ÁRPÁD      De.

ATTILA     Maradj már magadnak csendben!

ÁRPÁD      Nem!

Csend.

Tóth az ajtóhoz megy, kiles.

TÓTH        Asszonyom?

JÚLIA        Jövök.

Tóth visszalép a gyerekekhez.

TÓTH        Tehát. A gongszó után még várnak egy kicsit. Rendben?

ATTILA     Már százszor megbeszéltük!

Júlia tér vissza. Végigméri Tóthot.

JÚLIA        Mégis. Maga mit mondott Horvátnak?

TÓTH        Parancsoljon, az első sorban foglaljon helyet!

JÚLIA        A maga professzora mibe egyezett bele?

TÓTH        Később!

JÚLIA        Mondja!

TÓTH        Hadd kezdjük!

Júlia leül a fotelbe. Tóth elvesz egy ebédlői gongot, megüti.

A fiúk a fakanalakra ragasztott papírbábokkal hadonásznak.

TÓTH        Halljad csak a mesénket, nagyérdemű!

ATTILA     „Odakünn falun, éppen az út mellett, fekszik egy mezei lak, bizonyosan magad is láttad már azt egyszer. Előtte kis virágos kert van, rácsozattal bekerítve, mely be van festve.”

                   Mely be van festve!

Tóth súgna Árpásnak. Előkapná a kéziratot, ám ehelyett a levelet találja.

Júlia Tóthot nézi.

JÚLIA        Tehát? Miről beszéltek?

TÓTH        Pardon, ez az atyjának írott levél…

ATTILA     „Egészen közel az árok mellett”- Árpád, most ezt kell mndanod.

ÁRPÁD      Tudom!

ATTILA     Akkor mért nem mondod?

ÁRPÁD      Mert ne lökdöss!

ATTILA     Mondd már!

ÁRPÁD      „Egészen közel az árok mellett e legszebb zöld fű között nőtt a kis aranyvirág, éppen olyan melegen és szépen sütött rá a nap, mint a szép, pompás virágokra a kertben, ezért hát az napról napra nagyobb lett.”

ATTILA     „Egy nap egészen kinyílva állt ott, kis vakító fehér leveleivel, melyik mint kis sugarak veszik körül a kis sárga napot a közepén. Eszébe se jutott, hogy őt ott a fűben senki nem veszi észre, hogy ő oly szegény és megvetett virágocska…”

JÚLIA        Oh nem! Ol vidám volt, egyenesen a Nap felé fordult, felnézett rá, és hallgatta a pacsirtát, mely a levegőben énekelt...

                   Pont olyan vidám, mint én voltam egykor, talán annyi idős koromban, mint most ti, Árpád vagy Attila…

Attila kinézett a paraván mögül. Júlia elmerül magába.

Tóth Attilának súgja.

TÓTH        Csak tovább!

ATTILA     Árpád!

ÁRPÁS      „A kis aranyvirág olyan boldog volt, mintha valami ünnep lett volna, pedig csak hétfő volt.”

ATTILA     „A gyerekek mind az iskolában voltak. Amíg azok a padjaikban ültek és tanultak, addig ő a zöld szárán ült és ő is tanulta a Naptól s mindentől, mi körülötte volt, milyen jóságos az isten. És nagyon örült rajta, hogy a pacsirta mindent, mit ő magában érzett, oly szépen és világosan énekelt el…”

Árpád most próbálkozik meg a pacsirta dalával, amitől Attila ismét

röhögő görcsöt kap, tehát a szöveget imígyen folytatja.

ATTILA     „És a kis aranyvirág… szeretettel és…tisztelettel tekintett föl a…

                   szerencsés madárhoz…aki énekelni és röpülni is tudott …hogy”

ÁRPÁD      Elegem van, nem játszok!

Júlia mosolyogva figyeli a jelentet.

Tóth szigorúan.

TÓTH        Árpád úrfi! Erősen kérem! „Hogy ő azt nem tehette!”

Árpád durcásan folytatja.

ÁRPÁD      „Hiszen látok és hallok- gondolá- a nap rám süt, a szellő megcsókol! Oh, milyen bőkezűleg vagyok én megáldva!”

Júlia ismét magába merülőben.

JÚLIA        Talán több örömömben, mint most nyomorúságomban…

                   Nem. Az öröm mindig pillanatnyi. Csak a szenvedés, az örök.

ATTILA     Mit mondasz, anya?

JÚLIA        Semmit. Csak butaságot motyogtam. Bocsássátok meg, figyelek!

                   Nagyon kedves tőletek ez az előadás.

ATTILA     De hol is tartottunk, Jóska bátyám?

Tóth, a kéziratba pillantva.

TÓTH        „A rácsozaton belül olyan sok feszes, előkelő virág volt, minél kevesebb illatuk volt, annál inkább begyeskedtek. A paeoniák fölfújták magukat, hogy a rózsáknál is nagyobbak legyenek, de nem a nagyság teszi meg. A tulipánoknak volt a legszebb színük, é ezt jól tudták, és nagy begyesen tartották magukat, hogy jobban lehessen őket látni…”

JÚLIA        Rá se néztek künn a kis aranyvirágra, de az annál többet nézett rájuk és így gondolkodott: mily pompásak és mily szépek azok!

                   Bizonyosan leszáll hozzájuk a gyönyörű madár, meglátogatja őket. Legyen hála az istennek, hogy olyan közel vagyok hozzájuk, legalább láthatom a fényt és a pompát-  bizony ilyen ostobácska volt a maga tisztaságában az aranyvirág.

                   Valaha jó író lehettem volna?

                   Ha jobban akarom…

A fiúk kilesnek,Tóth int, tovább.

ÁRPÁD      Kvivit, kvivit, kvivit! Attila!

ATTILA     Nem nevettem!

TÓTH        Leszáll a pacsirta.

ATTILA     „Leszállt a pacsirta, de nem a pöffeszkedő díszvirágokhoz, oh, nem, le a fűbe, le a kis aranyvirághoz. Ez úgy megijedt örömében, hogy nem is tudta, mit gondoljon…”

JÚLIA        Bár tudta volna, mennyire ostobácska…

ATTILA     „A kis madár körülötte táncolt, és ezt csicseregte: oh, milyen puha a fű itt! És mily kedves virág vagy te! Szíved aranyos, a ruhád ezüstös…”

JÚLIA        A kis virág boldogságát el ki képzelheti?

ATTILA     „Beletelt bizonyosan negyed óra, míg az aranyvirág magához jött.

ÁRPÁD      Anya! Ez a virág ugye te vagy?

ATTILA     Maradjál már!

ÁRPÁD      És a pacsirta Zoltán bátyánk apukája?

ATTILA     Én ezt orrba vágom.

JÚLIA        A pacsirta megcsókolt, énekelt nekem, és megint felszállt a levegőbe. Ugye, valahogy így írtam? „ Beletelt vagy negyed óra..., aztán magában örvendezve tekintett a többi virágok felé a kertbe, hiszen látták az őt ért megtiszteltetést, a boldogságot, mely őt érte, hiszen azok is értik, milyen öröm volt az.  A tulipánok még feszesebben álltak , mind azelőtt, a képük oly vörös volt, mert nagyon mérgelődtek. A paeoniák meg olyan vastag fejűek voltak , szerencse volt, hogy beszélni nem tudtak, mert különben ugyancsak lehordták volna a kis aranyvirágot.”

ÁRPÁD      Miért?

ATTILA     Féltékenységből. Még ezt se tudod?

JÚLIA        Bocsássatok meg, hogy állandóan félbeszakítalak! Hol tartanak a gyerekek, Tóth?

TÓTH        Jön ki a kertbe a leányka. Árpád, maga mondja!

ÁRPÁD      „Éppen akkor jött a kertbe egy leányka. Nagy éles, fényes késsel.

                   Egyenesen a tulipánokhoz ment, és egyiket a másik után lemetszette. Jaj!”

ATTILA     Úgy kell nekik!

ÁRPÁD      „Jaj, sóhajtott a kis aranyvirág. Hiszen ez irtóztató. Most végük van? Magával vitte a leányka a tulipánokat. És a kis aranyvirág örült neki, hogy ő csak egy szerény virágocska, hogy ő csak künn a fűben nőtt. Oly háládatosságot érzett. És amikor lement a Nap, bezárta a kelyhét, elaludt és egész éjjel a Napról és a kis madárról álmodott.”

                   De te nem vagy egy szegény virágocska, anya!

                   Te sokkal szebb virág voltál a tulipánnál is!

ATTILA     Muszáj közbekotyogni?

JÚLIA        Köszönöm.

ÁRPÁD      Te régen olyan szép voltál!

ATTILA     Anya most is szép!

TÓTH        Úrfiak!

JÚLIA        Nem is tudom. Azt hiszem, úgy sosem voltam szép.

ATTILA     Dehogy nem! És ha meggyógyulsz, ismét az leszel.

JÚLIA        A ti szemetekben…remélem…

Nyílik az ajtó, Horvát tér vissza.

HORVÁT   Na, kérem.

JÚLIA        Maga…?

A gyerekek előrohannak a paraván mögül.

ÁRPÁD      Édesapa.

ATTILA     Hát mégis meg tetszik nézni?

HORVÁT   Meg.

ATTILA     Jaj, de jó!

HORVÁT   Aztán beszélnünk kell, asszonyom.

JÚLIA        Nekünk?

ATTILA     Kezdjük elölről!

HORVÁT   Az nem szükséges.

Horvát leül.

TÓTH        Tessék parancsolni, foglaljon helyet!

                   Ott tartottunk, hogy „a következő reggelen”.

                   Aktor urak, fáradjanak vissza a paraván mögé.

Amíg a fiú a helyükre érnek.

HORVÁT   Nem küldi el azt a levelet, megértette?

JÚLIA        Maga nekem már nem parancsol.

HORVÁT   Majd meglátjuk.

ATTILA     Kezdhetjük?

TÓTH        Tessék!

ATTILA     „A következő reggelen, midőn a kis aranyvirág ismét boldogan terjeszté fehér leveleit, mint megannyi kis karokat a levegő és a világosság felé, megismeré a madárkájának hangját. Der oly szomorúan énekelt!”

Árpád most szomorú füttyöket hallat. Attila nem nevet.

ATTILA     „Jaj, de a madárnak igazi oka volt reá, mert megfogták őt, és most kalitkába volt zárva a nyitott ablakban. A szabad és boldog szerteröpködést énekelte meg.”

HORVÁT   Szerteröpködést…

ATTILA     „A fiatal, zöld búzát s mezőn, és azokat a gyönyörű utakat, miket föl a magasba tehetett…”

HORVÁT   Meg tudná nekem valaki magyarázni, hogyan képes egy madár szerteröpködni?

JÚLIA        Hallgasson!

ATTILA     Rosszul mondtam?

TÓTH        Nem, jól.

HORVÁT   Anyád fejezte ki magát rosszul. Aki a nyelvújítást rendszerint

                   összekeveri a képzavarral.

JÚLIA        Engem nem szükséges kioktatnia. Attila, ne törődj apád közbeszólásaival, játsszál tovább nyugodtan!

ATTILA     „Nem volt jó kedve szegény madárnak, hiszen be volt zárva a kalitkába…”

HORVÁT   Ilyet! Nem volt kedve nekije? Mert nem bírt szerteröpködnie az ő neki szárnyaival?

TÓTH        Professzor úr, nagyon kérem…

HORVÁT   Miért is szükséges a fiaimnak ezt a szörnyű rossz szöveget elszenvednie, kérem?

JÚLIA        Magának nem szükséges.

ÁRPÁD      Akkor…hagyjuk abba?

TÓTH        Nem! Ott tartanak, hogy az aranyvirág nagyon szeretett volna segíteni rajta.

Attila igencsak akadozva.

ATTILA     „De miképpen teheti ő ezt?” Vagy ezt ő?

TÓTH        Mindegy.

ATTILA     „Bizony nehéz volt kitalálni. Egészen elfeledkezett arról, mi szép körülötte minden, mily melegen süt a nap és milyen fehérek az ő levelei..”

HORVÁT   Az ő levelei…

TÓTH        Professzor úr!

JÚLIA        Hagyja csak, József. Kicsinyes alak. Értem, miért műveli ezt.

ATTILA     Így tényleg nem tudunk, édesapa…

JÚLIA        Elrontja  a saját fiai örömét is, csak hogy rajtam gúnyolódjék. Hogy engem bánthasson. Attila, folytassátok a kedvemért! Rendben?

ÁRPÁD      Édesapa, akkor ne tessék!

HORVÁT   Essünk túl rajta!

TÓTH        „Ah, ő csak…”

ATTILA     „Ah, ő csak a fogoly madárról tudott gondolkodni, kin nem volt képes semmit is segíteni…”

TÓTH        Ugyanekkor, Árpád!

ÁRPÁD      „Ugyanekkor két kisfiú jött ki a kertből, az egyiknek a kezében egy nagy éles kés volt, épen olyan, minővel tegnap a leányka a tulipánokat lemetszette. Egyenest az aranyvirág felé mentek, aki nem tudta elképzelni, mit akarhatnak. „

ATTILA     „Gyönyörű gyepet vághatunk ki a pacsirtának! – mondá az egyik gyerek, és elkezdett nyiszálni az aranyvirág körül…”

Horváth horkant, a fejét csóválja legyint.

ATTILA     Köröskörül, az aranyvirág körül…egy négyszöget kivágni, éppen úgy, hogy az a közepére jutott…”

ÁRPÁD      „Szakítsd le inkább azt a kis virágot!”

ATTILA     „Mondá a másik fiú, és a kis aranyvirág reszketett ijedtében, mert hisz leszakíttatni annyi, mint az életét elveszteni, és ő úgy szeretett volna még élni, hiszen a gyeppel együtt a kalitkába mehetett volna…”

HORVÁT   Amúgy a rendezés is felettébb szellemes.

TÓTH        „Nem! Hagyd ott!- szólt a másik, úgy széttépi a gyepet”!

ATTILA     „Így hűt ott maradt a gyep közepén, és a pacsirta kalitkájába

                   jutott.”

HORVÁT   Blaszfémia.

ATTILA     „De a szegény madár egyre csak hangosan keseregte elveszett szabadságát, és szárnyaival a kalitka oldalát verdeste. A kis aranyvirág nem is tudta vigasztalni, pedig mennyire szerette volna!”

ÁRPÁD      „Nincs víz! Mind elmentek, és elfeledtek innom adni! Torkom száraz és jég! Tűz és jég van bennem, a levegő olyan fullasztó!

                   Oh, megkell halnom, el kell válnom a napfénytől,  friss zöldtől és mindazon örömöktől, ami a világon vannak, Aztán…”

Horvát felpattan, indulatosan.

HORVÁT   De most már elég legyen ebből!

JÚLIA        Mi baja?

HORVÁT   Visszataszító, ahogy érzeleg! Gusztustalanul sajnáltatja magát.

                   Nem mese ez, hanem…fúj!

JÚLIA        Másodszor mondom, nem kell hallgatnia.

HORVÁT   A fiaimnak pedig nem szabad ebben részt vennie.

JÚLIA        Ezt se tilthatja meg.

HORVÁT   De bizony, ezt is megtilthatom. Árpád, Attila, menjetek, kint

                   a konyhában várjatok meg!

JÚLIA        Nem mennek ki!

HORVÁT   Dehogy nem.

JÚLIA        Ez itt az én lakásom!

HORVÁT   Mit mondtam nektek?!

ATTILA     De…

ÁRPÁD      Apú!

HORVÁT   Egy-kettő!

JÚLIA        Tóth, intézkedjen végre valamit!

TÓTH        Professzor úr, amúgy is mindjárt vége…

HORVÁT   Most van vége!

A gyerekek kikullognak a paraván mögül.

HORVÁT   Búcsúzzatok, már nem jöttök vissza.

ATTILA     De…

HORVÁT   Csókolom, édesanya!

ATTILA     Mi még szerettünk volna…

HORVÁT   Talán máskor.

A gyerekek megcsókolják az anyjukat, kimennek.

HATODIK JELENET

HORVÁT, TÓTH, JÚLIA

JÚLIA        Maga…most…megint nagyon megalázott…a gyermekeim előtt!

HORVÁT   Téved. Maga csinál újra és újra bolondot előttük is önmagából.

JÚLIA        De nekem már nem kell zokszó nélkül tűrnöm ezt.

HORVÁT   Tessék, ne tűrje.

JÚLIA        Maga…maga most…

TÓTH        Bocsánat, hogy közbeszólok…

HORVÁT   Maga fiam nem szól közbe, hanem csendben kimegy.

TÓTH        Igenis, kérem.

JÚLIA        József, maga itt marad.

HORVÁT   Megy. Négyszemközt fogok beszélni magával.

JÚLIA        De én nem akarok magával.

HORVÁT   Fog.

JÚLIA        Ez az én lakásom!

HORVÁT   Én fizetem.

JÚLIA        Maga távozik!

HORVÁT   Mondandóm rövid lesz, ne aggódjon.

JÚLIA        Tóth úr!

HORVÁT   Kimegy.

JÚLIA        Marad.

TÓTH        Tessenek kérem…megnyugodni!

Tóth csendesen beteszi maga mögött az ajtót.

Csend. Aztán.

HORVÁT   Adja ide!

JÚLIA        Mit?

HORVÁT   Ne játsszon velem! Az apjának írt levelet.

JÚLIA        Eszemben sincs.

HORVÁT   Nem küldheti el.

JÚLIA        Ezt se tilthatja meg.

HORVÁT   Miszlikre tépem.

JÚLIA        Nincs is nálam.

HORVÁT   Csak nem a szeretőjénél tartja?!

JÚLIA        Nekem nincs szeretőm.

HORVÁT   Tehát tőle kapom meg.

JÚLIA        És? Hogy akarja elvenni tőle?

HORVÁT   Úgy, hogy félti a karrierjét, az állását.

JÚLIA        Írok másikat. Amiben majd azt is szóvá teszem, amit ma

                   művel itt.

HORVÁT   Mit? Mit „művelek”? Én csak óvom magát?

JÚLIA        Engem? Maga.

HORVÁT   Igen. Én. Ismét. Mint mindig.

JÚLIA        Most mitől is?

HORVÁT   Ne tegye nevetségessé magát.

JÚLIA        Azzal, hogy elválok? Nem! Addig vagyok nevetséges,

                   szánalmas, amíg a maga nevét viselem. Sándoré után…

HORVÁT   Úgy.

JÚLIA        Úgy.

HORVÁT   Magának miért is kell, hogy az egész ország újra a szájára

                   vegye? A hervadó asszony, aki még mindig egy céda?

                   Most egy húsz éves ifjúval hűtlenkedik?

JÚLIA        Ez nem igaz.

HORVÁT   Mit számít?

JÚLIA        Egy-két hétig tart egy efféle szenzáció.

HORVÁT   De rajtam egy-két hétig se röhögjön senki!

JÚLIA        Engem a maga hiúsága nem érdekel. Maga büntetést

                   érdemelne, amiért ennyire boldogtalanná tett engem.

HORVÁT   Hogy ki kit tett boldogtalanná, azt, úgy hiszem, számtalanszor megbeszéltük.

JÚLIA        Így igaz. Isten vele.

HORVÁT   Elküldi azt a levelet?

JÚLIA        El.

Horvát indulatosan elindul kifelé, aztán visszafordul.

HORVÁT   És ha alkut ajánlok?

JÚLIA        Éspedig?

HORVÁT   Maga nem válik, én meg hajlandó vagyok a végsőkig fenntartani a látszatot.

JÚLIA        De én nem óhajtom a látszatot fenntartani.

HORVÁT   Haza is költözhet, ha úgy gondolja.

JÚLIA        Dehogy! Jézusom!

HORVÁT   Nem tiltom el magától a fiaimat. Nos? Esküszöm, megteszem!

JÚLIA        Harcolni fogok értük.

HORVÁT   Maga? Ebben az állapotban? Mit tehet? Utánuk utazik Somfára?

JÚLIA        Menjen már el! Kérem!

Horvát nem mozdul, erre Júlia indul el.

HORVÁT   És az apjára nem gondol? Hogy ezzel mennyire megkeserítené újra szegény öreget? Hogy megint úgy fognak rá mutogatni, ni, szegény Ignác, ez a vén bolond, tudja, akinek a lánya annak a Petőfinek volt a felesége, vagy mije, és akinek még a halálos ágyán is acsalfaságon járt az esze?

JÚLIA        Nem vagyok olyan beteg?

HORVÁT   Maga haldoklik.

JÚLIA        Meggyógyulok.

HORVÁT   Hetei lehetnek hátra.

JÚLIA        Felépülök, csak hogy magát ezzel is bosszantsam!

HORVÁT   Annak én örülnék, azzal engem nem bosszantana.

JÚLIA        De ha nem sikerül, tudja ugye, hogy maga ölt meg.

HORVÁT   Már ezt az ostobaságát is tisztáztuk.

Júlia felmutatja az orvosságos üveget.

JÚLIA        Akarja, hogy most megigyam az egészet?

HORVÁT   Azonnal adja ide azt az ópiumot!

JÚLIA        Ne aggódjon. Ha nem tettem meg akkor, amikor Sándort…húsz éve… Maga miatt biztos nem fogom.

                   Élni akarok! És élni is fogok! Mert nagyon akarom. Elhiszi?

HORVÁT   Bár sikerülne. És bár észhez térne!

JÚLIA        Nagyon is az eszemnél vagyok.

HORVÁT   Én soha nem ártottam semmit magának.

JÚLIA        Mit kell mondanom magának ahhoz, hogy többé ne lássam?!

HORVÁT   Egyezik, vagy nem egyezik?

JÚLIA        Nem!

HORVÁT   Mást akkor nem is kell mondania. Isten önnel.

Horvát nyitja az ajtót, onnan még visszaszól.

HORVÁT   Júlia! Godolkodjék! Gondolkodj! Kérlek! Mire jó ez?

Júlia elfordul, Horvát kimegy.

HETEDIK JELENET

JÚLIA, TÓTH

Júlia megnézegeti az ópiumos üveget. Lecsavarja a kupakot, beleszagol,

egy apró kortyot iszik belőle.

Az ajtóban Tóth áll csendben. Amikor Júlia észreveszi, beljebb lép.

JÚLIA        Elmentek? A gyerekek is?

TÓTH        Igen.

JÚLIA        Azzal fenyeget, nem láthatom őket többé.

TÓTH        Csak ingerült.

JÚLIA        Hogy leküldi őket Somfára, amíg meg nem halok.

TÓTH        Szeptemberben visszajönnek.

JÚLIA        Addigra meghalok.

TÓTH        Dehogy!

JÚLIA        Azt mondta, pár hetem van hátra.

TÓTH        A professzor úr ilyet nem állíthatott.

JÚLIA        És maga? Maga engem nem védett meg!

TÓTH        Hogyan tehettem volna?

JÚLIA        Egy szerelmes férfi? Amikor a szíve hölgyét bántják?

TÓTH        De a professzor úr a kegyed ura, Júlia.

JÚLIA        Nekem eddig csak egy uram volt, és az nem Horvát

                   professzor úr.

TÓTH        Értem.

Csend, aztán.

TÓTH        Akkor…ha momentán nincs rám szüksége…

JÚLIA        Persze, menjen csak maga is. Fáradt és álmos lettem.

TÓTH        Segítsek lepihenni?

JÚLIA        Ezt talán győzöm még magam is.

Júlia feláll, ám néhány lépés után megszédül.

Tóth odaugrik.

TÓTH        Látja!

JÚLIA        Á, semmi. Úgy látszik, túl nagyot kortyoltam …abból.

                   Na, legalább rendesen kialszom a bánatom.

                   Kimerített ez a nap.

TÓTH        Igen.

Júlia ledől az ágyra. Tóth menne is meg nem is.

TÓTH        Reggel jövök.

JÚLIA        Köszönöm.

TÓTH        Hozzak valamit?

JÚLIA        Ha angyalokkal találkozik, az ágyamhoz csalhatna egyet.

TÓTH        Feltétlenül.

Tóth indul kifelé.

JÚLIA        Ugye csodálatosak?

TÓTH        Az angyalok?

JÚLIA        A gyerekeim.

TÓTH        Nagyszerű fiúk.

JÚLIA        Szégyellem magam. Nem törődök eleget velük.

TÓTH        Most hogy is tehetné?

JÚLIA        Zoltánnal se törődtem. Igaza van Horvátnak.

                   Önző vagyok, Hazug. Lusta, semmire kellő, céda.

TÓTH        Ön egy rendkívüli asszony!

JÚLIA        „Rendkívüli?!”

Csend, Tóth az ajtóban, megszánja a nőt, visszaballag.

TÓTH        Ha nem zavarom, mégis leülnék ide, kegyed mellé,

                   amíg elszenderedik.

JÚLIA        Nem, nem menjen csak! Magának dolga van. Nem töltheti minden idejét egy haldokló öregasszony mellett. Magának karrierje van, Tóth. Ezt tudta? Vagy csak lesz?

Tóth széket visz az ágy mellé, leül, csend.

JÚLIA        Zoltán. Vajon még látom őt? Meglátogat?

TÓTH        Majd írok neki.

JÚLIA        Kérje, hogy siessen!

TÓTH        És az atyjának írott levele?

JÚLIA        Tépje el! Vagy ne! De! Várjon vele, még nem tudom.

TÓTH        Ráér eldönteni.

Csend, Tóth megigazítja Júlia feje alatt a párnát.

TÓTH        Így talán kényelmesebb.

JÚLIA        Ugye maga visszataszítónak talál engem?

TÓTH        Hogy képzelhet ilyet?

JÚLIA        Nem képzelem. Érzem, ahogy hozzám ér. Látom a szemén.

                   Maga rossz hazudós, József.

TÓTH        Én soha…

JÚLIA        Bocsássa meg, hogy a tiszteletét, a szeretetét összetévesztettem!

                   Hogyan is hihettem, hogy maga szerelmes lehet egy ilyenbe.

TÓTH        Én…szeretem…Júlia.

JÚLIA        És az isten majd megjutalmazza érte. Vagy nem.

                            Ne küldje el atyámnak azt a levelet! Rakja el, vagy tépje össze!

                   Magára bízom. Nem leszek a felesége, Tóth.

Csend.

JÚLIA        Milyen csodálatos illatot áraszt ez a rózsa!

TÓTH        Valóban…

Csend

JÚLIA        Szeretném, ha az írásaimat maga gondozná ezentúl.

TÓTH        Ahogy óhajtja.

JÚLIA        Holnap…ha még élek…Holnap diktálnék magának egy másikat.

                   Másik levelet.

TÓTH        Az atyjának?

JÚLIA        Nem. Neki.

TÓTH        A professzor úrnak?

JÚLIA        Maga fél Horváttól, igaz?

TÓTH        Én? Dehogy…

JÚLIA        Vigyázzon vele. Bosszúálló. Ha felbosszantja. Képtelen megbocsátani.

TÓTH        Törődöm is azzal.

JÚLIA        Törődjön! Fontos ember. Menjen. Holnap várom.

TÓTH        Akkor nem zavarom.

JÚLIA        Barátom.

Tóth kezet csókol Júliának, kimegy.

JÚLIA        Oh, mi szép az élet, mily szép a világ!

Júlia elfészkelődik, a saját meséjébe mélyül.

                   Persze a virágok és a madarak ezalatt az ú életüket, az ő világukat éltették. Mert szerencséjükre mást nem ismertek, másról fogalmuk se volt. Akkor tán másképp énekeltek volna. Lenn a pázsiton töméntelen szebbnél szebb virágkandikált elő a buja zöld fű közül, elszórva, rendetlen csoportozatokban, hol sokan együtt tömegben, hol kevesen, hol néha egy magányos virág, hol sárga, mint a lehullott csillag volna, hol piros, mint a vércsepp, vagy kék, mintha az égboltozatot tükrözné vissza, vagy pedig olyan tiszta hófehér, mint egy elrejtőzködött, a tavasztól ott felejtett…

                   Soha emberi kéz nem érintette azokat a virágokat. Emberi nyom nem tapodta ott a pázsitot. Soha idő előtti enyészet nem pusztított ott virágot, nem fonnyasztott egyetlen fűszálat. Nőttek, virultak és elhervadtak a természet rendje szerint.

                   De fenn a sziklán más volt ám az élet.

                   Ott sem virág nem virult, sem madár nem dalolt, sem szellő nem enyelgett. Ősi földrázkódtatások szüleménye volt az a kőszirt.

                   Mintha benne a természet minden ridegségét, terméketlenségét egy tömeggé összpontosította volna, és körülötte annál dúsabban…

                   És mégis!

                   A legmagasabb csúcsán! Az a fenyőfa!

                   Igen, kell oda egy fenyőfa!

                   Meglátszott rajta, hogy az erdő királya, a rengeteg dísze, a növényvilág koronája. S körülötte egyetlen virág, egyetlen bokor….

                   Szédítő magasan…

                   De honnan szív tápot?

                   Az a fenyő nagyon magányos ott.

                   Dacol a viharral.

                   A dühöngő orkán legvadabb lökéseivel. És mindig ő győzedelmeskedik! A dereka egyenes, hajthatatlan. Büszke sudarát merészen emeli az ég felé. Örökzöld ágait hatalmasan, mint óriási karokat…

                   Soha madár nem rakott az ágai közé fészket. Hogy is merte volna oda? Azokat a kicsi tojásokat, pici, selymes fiókáit e szüntelen vihar tépte, az elemekkel szembenálló oltalma alá…

                   Büszkén, egyedül, hajthatatlanul!

                   Sok-sok éven át. Ebben lelte az örömét. Ami másnak gyors halála lett volna, az neki az életerejét…

                   De…

                   De ki tudná, honnan? Az a mag honnan került oda? Madár hozta-e?

                   Vagy egy kavargó szélvész?

                   Vadrózsa bokor!

                   A fenyő először csak bámult a kis gyönge hajtáson a lábánál.

                   Aztán érdekelni kezdte az erősbödése. Végre izgatottan várta minden egyes levelének fejlését, szaporodó ágait, feslő bimbóit. A fenyőt lassanként elhagyta szilajsága. Minél többet foglalkozott a bokorral, annál kevésbé törődött a viharokkal.

                   Eddig csak az ellentállás szilaj gyönyöreit, a küzdelem vad kéjét ismerte, a boldogságot csak most találta fel a kis vadrózsa bokorban, mely gyöngeségében keres támaszt.

                   Még madár is kéne?

                   Mégis? Miért ne?

                   Parányi madárpár. Még parányibb fészek. A rózsabokor ágai közt, a kis fiókákkal. Micsoda boldogságot érezne a fenyő akkor!

Júlia felül, az arca a tenyerében.

                   Nem! Ez így túl szép.

                   Nyár van. Tikkasztó. Mindent perzselő.

                   Déltájban már nehéz, fekete felhők. A láthatár szélén, egyre

                   közelebb terjeszkedve. Tompa zúgás.

                   Küzdelemre készülődik a fenyő. Most már azért, hogy az övéit

                   megvédje. A vadrózsabokrot, amelynek ágai máris remegve simulnak a fenyő törzséhez. És benne a fiókák!

                   Irtóztató. Ég. Égi. Háború.

                   Tűzkígyók dörgő fellegekből.

                   A szikla fölött is egymásba gomolyodó…

                   Csak egy pillanatnyi csend.

                   Iszonyú csattanás!

                   Vakító fényözön!

                   És a sziklatetőtől egy óriási lángoszlop emelkedik, ami

                   összekötni látszik az eget a földdel.

                   A fenyőfa ég. Leég.

                   Igen.

Júlia visszahanyatlik a párnára.

Csend.

                   Mire az idő kiderül, a felhők elvonulnak, és a Nap tarka szivárványívet von az erdő fölé, a sziklacsúcs ismét kopár.

                   Mint ezer évekig. A kormot, a hamut hamar elhordja majd a szél.

                   Ki tudja, hová?

                   És az már ugyan kit érdekel?

                   És ez a mese? Ez kit érdekel?

                   Én úgy láttam azt a fenyőfát, ahogy elszenvedem magamat.

                   Rajta ne búslakodjatok. Ő szeretve, boldogsága közepette szűnt meg élni. Én meg itt csak sajnálom magam.

Sötét.