Miért ne

Ott ácsorgott a színpadon, az ügyelőfülkére tapadva. Vágyakozva nézte a dizőzt, akiről csurgott az izzadság a reflektorok hőjétől, és mert izomból nyomta a nótákat. A nézőtéren meg zúgott a közönség ezerrel, hogy húúú, meg hóóóó, meg ezt csápolta, azt skandálta, ez a bige de jó.

Ott ácsorgott, amikor a kissé molett hölgy egy pillanatra kitáncolt a színpadról,

és a sötétben megtörülközött a fekete tűzálló függönyben. Aztán negyvenöt másodpercig bágyadtan figyelte a haknibanda hammond orgonistáját, arra várva, hogy mikor kell a számba és a színpadra visszaérkeznie.

Hősünkre rá se nézett. Vagy ha tán mégis, csak egy súroló pillantásra méltatta, mint valami nem odaillő, és rá egészen biztosan nem vonatkozó színpadi kelléket.

Hősünk ennek ellenére elképzelte, mi lenne, ha a dizőz mégis csak észrevenné őt. Mi több, meg is látná. És rámosolyogna.

És némi tűnődés után megkérdezné tőle: „figyúsz, nem tudsz egy helyet, ahol lehet a buli után egy jót kajolkálni?  Mer’ mint állat, olyan éhes vagyok.”

Hát már hogyne tudna. Többet is, hiszen nincsen még későn.

„És elkísérsz, fiúka?”

Húúú, meg hóóó, és hahóóó!

Húúú, meg hóóó, meg hahóóó!

Erre vágyik minden tahó!

Hősünk a meglepetéstől eltátja a száját, aztán lesápad, aztán elpirul, aztán meg hebegi: „persze, örömmel”.

„Akkor ezt megdumáltuk”, mosolyog rá kacéran a dizőz, és lép vissza a színpadra, éppen csak le nem késve a belépőjét.

Hősünk meg, mint az ágyú.

Egy tarack, aminek a csövében vasgolyó helyett egy mázsa barack.

Tarack barack, a nép lekvárra vágyik!

Szeretkezz, ne háborúzz!

És már együtt dúdolja a művésznővel a régi sláger refrénjét, ami giga nagy durranás volt úgy harminc évvel ezelőtt, amikor hősünk még éppen csak megszületett, de ez a nóta dögös még most is.

                    MIÉRT NE?  MIÉRT NE?

Ám a szabadon szárnyaló ábrándozás tizenöt másodperce után hősünknek az eszébe jutott, hogy a napi költőpénzéből már alig maradt, mivel vett a büfében egy feketét, a nemzeti dohányboltban negyven gramm Symphoniát és a cigarettapapírt hozzá, mert ha az ember maga sodorja, úgy sokkal olcsóbb.

Tehát ahhoz, hogy meghívhassa az enyhén molett és kissé túlkoros dizőzt vacsorára, már arra az esetre, ha tényleg megkérdezné tőle, „figyúsz, nem tudsz egy helyet, mert baromi kajókálós vagyok”, kölcsön kéne kérnie.

Vagy hagyja, hogy a nő fizessen? Hátha? Kizárt.

A dizőzök, még ha feministák is, nem olyanok, hogy a vacsoráért fizessenek.

Vagy rosszul tudja ezt?  Mert már nagyon is olyanok?  Pláne, ha kissé túlkorosak, és enyhén molettek ? És immár odáig csúsztak, hogy kisvárosi, kültelki, koszos művelődési házakban lépjenek fel? És örülhetnek ennek is?

„Ugyan, fiúka, még így is tízszer annyi a gázsim, mint a te vicces kis fizetésed.”

Pedig már ez a hakni biznisz se úgy zúz, mint régen, amikor még ez a sláger is friss volt és forró és top, és persze nem is engedték volna a szerzők másnak elénekelni, mint neki, akinek írták, hogy:

Miért ne, Miért ne, ha a Föld gömbölyű.

Noha mostanában már megint rebesgetik, hogy a Föld mégis csak lapos, sőt, bizonyítják is. A Föld golyó alakjáról szóló állítás pedig egy hatalmas, ötszáz éve tartó összeesküvés a földönkívüli istenek és a kiválasztott kollaboránsok  között, akikből az  „emberiség krémje” lesz.

A Földön csak a középkori tarack ágyúba való barack gömb alakú.

Meg az alma.

A dinnye.

A luftballon.

A buborék.

De a Föld, az nem.

És ha így van?

Lehet így?

Miért ne?

Na, jó. legyen így, kinek fáj az?

                                                 +

Tegyük fel, hogy hősünknek sikerül pénzhez jutnia. Mivel a nő odaszólt neki, hogy „figyúsz”. Szemben a művelődési házzal, szóval úgy srégen szemben és átellenben ott kínálja magát a Muskátli. Ott nyitva a konyha is este tízig. Oda átmehetnek. Esznek. Isznak. Kellemesen elbeszélgetnek.

És közben végig látszik ám a dizőzön, hogy bejön neki az arc. Naná, különben mért hívatta volna meg magát vacsorázni?  Nem is kajókálni akart ő, dehogyis. No de Hősünk hová viszi a Muskátliból a dizőzt?

Motelbe? Van egy, az a város szélén, a Pesti úton, a Normál Panzió. Bár az nagyon gagyi. Normál, mint a tampon. De dugni jó lesz.

Viszont annyi pénz már tényleg a világon nincsen, hogy a Normálban szobát vegyen ki. Vagy fizesse ezt is a dizőz? Az már tényleg ciki lenne. Hősünk nem selyemfiú, hanem komoly önkormányzati alkalmazott: művelődésszervező.  

Akkor? Hová lesz a menés egy emlékezetes légyotthoz? Amit a férfiember még nagypapa korában is? No nem az unokáknak. Bár miért ne, ha az unoka már

nagyfiú. Az ember neve meg már vagy tíz éve: Rossz már Prosz Tata?

Haza nem viheti a dizőzt. Mit szólna az asszony mégis?

„Drágám, ő itt a dizőz. Dizőz, ő a feleségem. A helyzet az, hogy elromlott a művésznő kocsija, és amire rájött, a többi fellépők már elzúztak. És nekem, mint a művelődési ház műsorszervezőjének, munkaköri kötelességem, hogy. Tehát itt hál ma. És ha már így alakult, meg is dugom, ha nem nagyon bánod.”

                                                 +

Az élet kacskaringósan kiismerhetetlen. Minden nap lehet egy meglepetés. Miért ne? És olyan meglepetés nem létezik, ami kellemes?

                                       +

A nézőtéren meg zúg a közönség, hejhó, hahó, meg csápolni de jó.

Persze, hogy jó. Azért hívta a művésznőt ő ide le. Őt ezzel bízták meg.

Őt ezért fizetik. A nagy műsorszervezőt. Aki a jobb keze mutatóujja begyét a kisvárosi lakosság művelődési igényeinek ütőerén tartja, és érezni véli, hogy dob, dob. És a Nép, az isten adta NÉP a dizőzt akarta, vágyta, sóvárogta, aki majd beletörülközik a tűzálló függönybe, és visszatáncol a reflektorok fényébe, és pontosan lép be a számba, takra, ahogy kell, mert profi, mert húsz éve ezt csinálja, és mégse lett se nagyon drogos, se nagyon alkoholista, csak egy kicsit keserű, lecsúszott, molett és túlkoros. És ha van isten, promiszkuid, aki betegesen bukik a szakadt vidéki műsorszervezőkre.

Hősünk őt bámulta, és szerelmes lett belé. És ettől az érzéstől lassan leoldódott az ügyelőfülke faláról, akár egy zápor verte falragasz.

De hamar megemberelte megát, hiszen már nem gyerek. Éretlen kamasz sok pattanással, és tomboló hormonokkal. Hősünk radikálisan véget vetett ennek a röpke kis ábrándozásnak, és alig várta, hogy végre vége legyen ennek az ócska hakninak, a fellépők leadják a számlát, megkapják a kápét és tűnjenek az életéből, és a városka életéből a véreres faszba. Ő meg mehessen haza.

Így hősünk otthagyta a színpadot, és már hátul a folyósón ballagott, amikor Kampó Igric jutott az eszébe. Meg hogy ismeri a titkát. A Kampó Igricét.

Na, nem valami súlyos, nagy, mély titok az. De hát hazafelé, a sötétben kutyagolva a kisváros utcáin, ahol mostanában éli az életét, valamiről muszáj molyongani.

Naná, hogy a dizőzök ilyenkor nem éhesek. Ilyenkor, hakni közben, pláne ebben a szokatlan késő nyári melegben, meg a reflektorok hőjétől szomjasak.

Izzadt is, mint a ló, nem? Nyilván sok vizet vesztett. Vedelni vágyhatott inkább a dizőz. Ám nem neki szólt eme gondját megoldandó. Se.

„Figyúsz, hozzá’ má’ egy üveg bugymentes ásványvizet, mert mindjárt pijókán halok. És ne hideget, a torkom, tudod”.

Úgy face to face a koncert után nem is találkoztak.

A számlát is a dobossal küldte ki az öltözőből. A dizőz. Neki. Akinél a pénz van, aki fizet. Aki megküzdött ezért, hogy itt bulija legyen, aki ide lehívta. Akinek köszönheti, hogy itt még felléphetett, és sikere lehetett. Miért ne?

A dizőzöknek, még ha harmadik vonalbeliek is harminc éves slágerekkel, ritkán moccannak rá a falusi tahókra. Pardon, kisvárosi. Arról a dizőznek meg fingja se lehetett, hogy hősünk valójában kicsoda.

Jaja, ha csak sejthette volna. ..

Hahó, de jó, csápolj csak, tahó!

                                          +

Hősünk apjának levele a fiához, önmagáról, önmagától, telve halálfélelemmel és

megkésett atyai aggodalommal.

Drága, édes fiam!

Engedd meg, hogy kivételesen így szólítsalak! Hiszen joggal kételkedhetsz abban, hogy csakugyan drága vagy a számomra. Te ismersz annyira, hogy tudd: sose volt kenyerem a pátosz.

Ám ebben a levélben ezt most aligha tudom majd kerülni.  

Enyhe megkönnyebbülés, hogy eme sorokat talán el se olvasod.

Mert elfelejtem, hogy megírtam neked.

Vagy mert összegyűröm, vagy eltépem nyomban azután, hogy megírtam. 

Vagy most.

Vagy te gyűröd össze, téped el, vagy dobod a szemétkosárban rögtön azután, hogy elolvastad a boríték sarkában a feladót.

De inkább az lesz, hogy majd beteszem ide a fiókba, a kórházi ágyam melletti szekrényke fiókjába. És csak a halálom után kapod meg. Ha valaki megtalálja.

Amikor a fiókot kiürítik, miután a hullámat letolták a proszektúrára.

A halálom után, írom, és ez nem is oly távoli. A rokonság ugyan hiteget, de tudom én, hogy rákom van. Utolsó stádium. Végjáték. Kampec. Sakk és matt.

Sebaj.

 Rák!

Jer ide!

Szemtől szembe, szembe szem, szálka nem. Csakis a gerenda. A fejfa.

Miért is írok neked?

(Miért ne?)

Talán azért, hogy magyarázkodjak. Miért kellett nekünk egymástól távol, csaknem vadidegenként leélni az életünket.

Réges -régen elhagytalak. Az anyádat, a feleségemet. Aki ezt soha nem bocsátotta meg nekem. Ahogyan így utólag én se magamnak. Nem csoda, ha te is úgy gondolsz rám, mint egy ócska, simlis gazemberre. Nos, valami szabadságeszmény nevében cselekedtem így.

Nem éreztem semmi kedvet kispolgári keretek közé szorítva leélni az életemet.

Hogy ehelyett milyet kellett volna?

Máig se jöttem rá.

Megbántam? Van mód a bűnbocsánatra? Lehetséges volt valaha visszaút?

Megbántam, de nincs bűnbocsánat.

Igen, már tudom, miért írom ezt a levelet neked.

Érted aggódom, édes fiam! Úgy tűnik ezt az oktalan szabadulásvágyat

a génjeidben örökölted tőlem. Ezt anyád semmiféle agymosása nem volt képes belőled kitörölni. Te ugyanúgy hagyod faképnél a szeretteidet, ahogy én annak idején? Nagyon félek, pontosan abba a végállapotba jutsz majd, amiben most én fetrengek.

A kórházi ágyban.

Kettesben egyetlen hű társammal, akit nem vagyok képes megcsalni, eldobni, faképnél hagyni. Én és a daganat.

Jó lenne úgy búcsúzni, hogy nem csupán ennyi marad utánam: egynapos, kicsit meghökkentő hiány innen-onnan. Hogy mostában mért nem jön be

az öreg fazon a boltba sörért, kenyérért, margarinért és párizsiért.

Vendég voltam ebben az életben. De ki nem az?

Remélem, van Pokol. Mert van elkárhozás, kell lennie üdvözülésnek is.

Szeretettel

+

.

Hazafelé vonatra is szállhatott volna. Egy hajnalira. Már persze, ha elment volna az apja temetésére. De hősünk számára az is elégnek látszott, ha csak elképzeli.  A ravatalt, a gyászolókat, a beszédeket, a sétát a sírig és a rögök hullását a koporsóra. A részvétnyilvánításokat. Az első öt felest a temetőhöz közeli kocsmában.

Aztán meg azt képzelte el, hogy ezt az egészet el se képzeli. Úgy döntött, semmiféle módon nem foglalkozik azzal, hogy nemzője hajnyálmirigy rákban szenvedve eltávozott az élők sorából. És miután a tetemét letolták a hullaházba, a takarítónő megtalálta a hősünknek írt levelet, és azt nem a szemétbe dobta, hanem feladta postán. A saját pénzén. Így aztán a takarítónőt elképzelte, mert úgy vélte, jó ember lehet, tehát megérdemli. Ezzel a gesztussal hősünk eltöltött csaknem tíz percet az életéből. Tíz perc nagy idő.

Aztán szállt hősünk gondolatban vonatra, egy péntek hajnalira.

A fülke tele mogorva utasokkal. Személy, ami mindenütt megáll.

Sokan fel, sokan le. Akad olyan is, aki köszön, amikor benéz, van-e hely üres. Más akkor se köszön, amikor leszáll. Senki senkinek se ismerőse, pláne nem boldog őse. Viszont rejtélyes módon rakott krumpli illata terjeng. Vagy talán élesztős pálinkáé?  Amit az ablaknál ülő két vasutas kortyolgat egy félliteres műanyag palackból?  Néhányan erősen, mások súrolva odanéznek. Aztán nagy ásítások, kabátok bélésébe beleszuszogott álom maradékok.

Hősünk végig ébren néz a fejéből bután kifelé. Az éjszaka nem aludt egy percet se. Záróráig a kocsmában, ahol az öt felest követte még kétszer öt.

Aztán félig kómás kókadozás a váróteremben.

Gyászolt?

Legyen az? Hogy megsiratta az apját.

Legyen. Az elvárható. Tehát gyászolt.

Merengett az élet értelmén? Merengett.

Sajnálta, ami sajnálatra méltó, és még azt is, ami nem?

Ennyi rossz minőségű szeszes ital után? Még szép!

Fekete öltöny, felöltő, cipő.

Hősünket is temethették volna ebben a ruhában.

De nem őt földelték aznap, hanem az apját.

Vagy Kampó Igricet?

Na igen. Kampó Igric, meg a titka.

Tizenöt éve találkoztak először?

De előbb az apa emléke.

Az most a kötelező.

                                       +                                              

Az iskola előtt várta. Az utcán szólította meg.

 „Fiam, meg se ismersz?” Nem hasonlított senkire, akit ismernie kéne.

Illene? Hősünknek még csak nem is rémlett, ki lehet ez a szőrös, rosszarcú fazon. Fáradt, másnapos vonások. Erősen őszülő halánték. A szemében könyörgés, a kétségbeesés határán? 

„Fiam, kérlek, én vagyok az!”

Bocs, de fingom sincs…

„Az apád!”

Te?

„Bocsáss meg!”

Oké, de mit is?

És különben tudsz róla, hogy totál zakkantnak látszol?

Nézzed már, remeg mindened a másnaposságtól!

Az iskolától nem messze volt a presszó.

Apja előtt fél deci rum és egy kávé. Hősünk előtt kóla. A nagycsöcsű pincérnőt

stíröli. Az asszony odariszál, ideringat. De jó lenne ezt megdugni! Közben hitetlenkedve markolászni, fogdosni, simogatni a melleit. Már be is vette kamaszkori ábrándozásai körébe.

Nem tud figyelni az apjára, még ha akarna se.  Hümmögéssel válaszolja meg a bizalmaskodó kérdéseit.  Aztán az apja önsajnálattól fuldokló motyogása.

Hogy hősünk olyan neki, mint amikor az ember találkozik ifjúkori önmagával. És hosszan-röviden Esti Kornélkodik. Meg hogy a valóság szövete olyan, akár az ementáli sajt. Kibújsz egy lyukon, és már ott is vagy a máshol és a máskor. Nincs ebben semmi félelmetes, és végképp alig rendkívüli. Amíg el nem tévedsz a sajtban. Jézuskám!

Mi a picsáról habog ez a manus?

A nagycsöcsű pincérnő röptében elkapja, a földre dobja és, akár egy csikket, eltapossa a második gimnazista sóvár tekintetét.

Nézni és kólázni szabad.

A Mester utca és a körút sarkán „elbúcsúznak”.  Elborzad az undortól, amikor

az apja jobbról, balról megpuszilja és melegen, óvón átöleli.

Aztán hősünk rohan, hogy elérje a hatos villamost. Eléri. A peronon elámul, jé, ez tényleg az apja volt? Ez az elmebeteg, totál alkoholista fazon? És miért kell neki az apjával szóba állnia? Amikor az anyja kisgyerek korától kezdve a lelkére kötötte, hogy ne tegye. Beülni vele a presszóba? És ha színtiszta pszichopata lett a sok cefrétől?  Szegény.

Hősünk keményen elhatározza, ő nem lesz ilyen.

Viszont a nagycsöcsű! Vajon milyen egy ilyen orálisan?

Szopja a farkad, te meg lenyúlsz és markolászod azokat a tőgyöket!

Ó, jaj!

Ó, jaj, szöszi!

Te durván kisminkelt istennője a kéjnek!

Tisztán látja maga előtt azt a nőt. Ahogy szopik. Merevedése van.

A hatos villamoson.

És még most is, ahogy elképzeli, hogy lénye egy részét a nagycsöcsű szopja,

a másik a vonaton utazik, a harmadik meg önmagát keresi éppen az

ementáli sajtban, és azt találgatja növekvő szorongással, vajon hol lehet,

merre van a kifelé, és merre a befelé.

Sajt labirintus.

Légy kukac! Rágd át magad!

Becsapódik a fülkeajtó, aztán szinte azzal a lendülettel ki. Leszáll a két vasutas.

A rakott krumplival kevert pálinka szag is távozik velük. Egy parasztasszony ül

le az egyik helyére, a menetiránnyal szemben. Kicsattanó, már-már harsány

jó reggelt kíván mindenkinek. Ő aztán hiányzott ide. És még járnak ilyen szoknyában falun?  Nem is szoknya ez, hanem rokolya. Alatta hét alsó, mert úgy tuti.

„Hát kend meg hová megy, öreganyám?”

 „Hét krajcárért tyúkot venni a piacra.”

Ahogy leül, és tovább indul a vonat, egyszer csak kisüt a Nap. A néne máris kiteríti a lapjait, neki nincs titka a kedves utastársak előtt.

„Én Győrig utazok, és maga?” 

„Manapság az idő se a régi. És a maga ideje?”

„ Eső kéne. És magának?”

„Meg egyelni a mákot, de a gyerek nem segít. Más dolga van manapság az unokáknak. És magának?”

Szemközt a nénivel anya a kisdedével. Rövideket bólogat, kínos ez neki.

Hogy a néne pont ide ült.

„Vegye csak le. fiatalember, a szatyromat!”

Színes hímzést vesz onnan elő, mutatja az asszonynak a mintákat. Rózsa, rózsa, cirkalom, hol szeretet, ott irgalom.

De tényleg? Mi történhetett a temetésen?

Hát mi? Semmi. Ami szokott, az. Tán apja pár rokona megjegyezte, nem ment el, és ez azért mégis csak már azért, hiszen mégis csak az apja volt.

És a hibái ellenére igenis ember volt az öreg. Jól mondta a pap: a mi dolgunk a részvét, a megbocsátás, az ítélet az Úré legyen.

Sok a bukás koma, ha úgy nézed, a vereség is győzelem, koma, és a kevéske győzelemből is mind csúfos vereség lesz. És azt bárhogy is nézed.

Íme, a ravatalon az elrettentően gyönyörű példa.

Fejfáján ez álljon:

                   

    ITT NYUGSZIK AZ, AKI ÁTRÁGTA MAGÁT

                                       +

Ó, de ő, az a dúskeblű presszós kisasszony!

Vajon neki milyen élete volt? Ő él-e még? És ha igen, megereszkedtek-e már nőisége döbbenetesen méretes díszei?

A fülke sötét sarkában felébred a nyolcadik utas. Aki még nem a halál.

De gyilkos tekintettel bukkan elő átmeneti kabátja mögül. Apró, gonosz disznószemek. Mély undorral fürkészi a nénit. Aztán kiáll a folyósóra. Ott rágyújt. Ettől mindenki ámulva elhallgat.

Ez nem tudja, hogy dohányozni sehol se szabad, vagyis mindenütt tilos?

A nyolcadik utas, a még nem a halál, komoran a tájba mered, mélyen a tüdejébe szívja és sokáig bent tartja a füstöt.  A csikket kipöccinti az ablakon.

Ez igen! Ez mer élni! Gátlások nélkül, mint minden igazi szociopata.

Visszaül a helyére. A feje fölött a vagon dekorációja, fekete-fehér fotó.

Hősünk azt bámulja. Vitorlás Badacsonynál. Egerek fulladtak a fixálóba.

Majd jön a kalauz, az helyre rakja a disznószeműt. És ha a kalauznek nem fogad szót, ő majd hív rendőrt, és jön a rendőr, és az majd ad neki. Az ilyen, ha elég sokáig verik, a végén meghunyászkodik- ezt képzeli a nyolcadik utasról hősünk.

A fiatal anya a kisgyerekkel. A kezén nincsen jegygyűrű. Meg kéne próbálni?  Legalább gondolatban felszedni? Miért ne? Hősünk megítélése szerint a képzelete még a saját hatalmában van: azt képzel el, amit csak akar.

„Judit vagyok. Szóval temetésen? Részvétem. Ó, az én apám már tíz éve, munkahelyi balesetben, de anyám még. Ma nem érek rá, láthatja, viszem a kicsit. Éppen az anyámhoz. De ha holnap kora este. Ötkor, hol? Tatabányán, a főtéren?” 

Királyság!

De mi Tatabánya főtere? Mi lenne, ha inkább fent, az ég alatt, a Turul madárnál? Turul, turul, csak háturul dugom meg a, dugom meg a babámat.

A presszósnő keble hullámzik a horizont mögött.

Hűsünk fantáziálás közben elálmosodik.

Na igen, a temetés.

Hősünk elképzeli újra.

A profán búcsúztató a ravatalhoz lép. Hosszan beszél arról. Akit a környéken annyian szerettek, becsültek. Bár nincsen gyászoló felesége, se gyermekei. Csak egy fia, aki íme,  bánattól lesújtva áll ott…

Mert az apja oly fiatalon! Alig hatvan évesen egy korban, amikor nem csak a húsz éveseké a világ. Vagyis dehogy nem csak az övék. De az apa, akár egy hős.

Ha nem is váratlanul. Megküzdve a halálos korral.

Az ismeretlen rokonok és barátok lesütött szemmel, gyásztól sújtva.

Hősünk végig egy szép nőt bámul, vajon ki lehet. Jól áll neki a bánat. A fekete.

És a sminkje is mesteri.  Ki volt ez a bombázó az apjának?

Hősünk félbehagyja a játékot.

Mire jó ez az egész?

Miért ne?

Hősünk képzeletben újra visszatér a temetésre.

A pap a sírnál. A szövegéből kiderül, nem ismerte az elhunytat és nem is érdekli, ki volt. A sírásók szakértelemmel.

A hant. El nem rohant. Megvárta, amíg apja sírja fölé szerény koszorúdomb kerül. És fakereszttel szegezték a helyére: itt maradsz.

Igen, az jó duma lesz, hogy „Itt nyugszik az, aki…”

Utoljára száraz, izzadt tenyerek érintése. Kettő, a levegőben cuppanó puszi.

Köldöktájig emelkedő tekintetek. Mormogók sora. Meghalni tudni kell.

Ahhoz viszont előtte élni?

                                                 +

Az apja sorsverte bánatban kevergeti a kávéját. Egy kortyintással lehúzza a rumot. Kérsz még egy kólát? A pincérnő a pultossal cseveg. Unottan rákönyököl a söntésre. Feszakadt a harisnyája hátul, a térdhajlatából indul felfelé és eltűnik a szűk, fekete miniszoknya mögött.

                                                 +

„Szabad ember vagyok, bassza meg! Nekem aztán nem szabja meg mindenféle jöttment riherongy kalauz, hogy jegy nélkül nem utazhatok!”

A kalauznő Komárom után két rendőrrel tért vissza. Addigra már kiürült a kabin, aki nem szállt le Győrben, az átült inkább egy másik fülkébe.

A disznószemű az ablakhoz ült, a szemközti ülésre tette a lábát, cipőben.

Ott ültében megint rágyújtott, kihívóan nézett hősünkre, mint aki alig várja, hogy szóljon rá, dohányozni tilos, és akkor meglesz az ürügy, hogy ő legyen a nyolcadik utas, a halál.

Hősünk nem szól. Nem néz a szemébe. Még így, hogy csak elképzeli a jelenetet, úgy se. Hősünk önismeretből most jelesre vizsgázik: ab ovo elismeri, hogy egy gyáva alak. Beszari tetű. Aki még elképzelni se mer olyasmit, hogy beszól egy ilyennek, mint a disznószemű.

Majd jön a rendőr. Mindjárt kettő is, ahogy a szabályzat előírja.

Már itt is vannak. A kalauznő hangja éles és gúnyos.

„Na, a kedves utas most regéljen!”

„Mit akarsz tudni, ribanc?”

„Vegye le a lábát az ülésről”!

„A személyi igazolványát!”

„Kérem, én vettem jegyet, de…”

„Ne szövegeljen, az iratait!”

„Attól még ember vagyok!”

„Maga ne hazudozzon össze- vissza, leszállítjuk.”

„Álljon fel, megértette?!”

„Rendőrállam! Nácik! Kommunisták! ”

„Józsi, bilincseljük meg!”

A nyolcadik utas megtörik. Veszi a kabátját, megígéri, nincs balhé, nem kell bilincs. Hősünk egyedül marad a fülkében, amit elképzelt magának.

                                        +

          Antihősünk tehát levált az ügyelőfülke faláról, mint erős záporban a friss falragasz, mivel a harmadik vonalbeli dizőz, miután beletörölte az izzadságát a fekete tűzálló függönybe, nem kérdezte meg tőle, hol lehet itt kajókálni, mert állatira figyúsz.  Hanem visszatáncolt a reflektorok fényébe és takra belépett a számba, amiért további elismerést váltott ki a nézőtér vájt fülű közönségétől, akiknek a fele biztosan tartott valamikor az életében gitárt a kezében, ha mást nem, a cirokseprűt, mikrofon gyanánt meg a főzőkanál nyelét, hiszen egyszer az életben kinek nem jutott volna az eszébe, hogy rock-zenész lesz? Vagy színész?

Vagy csak egyszerűen celeb, minden fárasztó sallang nélkül.  

Hősünk nem várta meg a késő esti sárga buszt, hogy a kisváros alvégéből eljusson a felvégre, elvégre.

El! Végre!

Hanem gyalog battyogott haza. Az utcák késő este üresen kongtak, mint ahogy szoktak.  Igyekezett puhán lépni, hogy ne bosszantsa feleslegesen a szolgálatban lévő kutyákat. Halkan és veszélyesen, mint egy nagymacska a préda becserkészése közben.

Otthon majd leveszi a nadrágját, igyekszik, hogy ne csörrenjen meg a zsebben

az aprópénz, az asszony mellé fekszik és bundáz. Ha az asszony felébred és olyanja van, talán dugnak. Ha nem ébred fel és olyanja van, talán hajnalban dugnak.

Ha nincs olyanja se éjjel, se hajnalban, akkor nem. Majd dugnak máskor.

 Előttük egy egész közös élet. Vagy nem.

                                                 +

Szép terv volt, igazi, veszélyes nagymacskához méltó. Ám egészen másként alakult. Az utolsó nóta után, és a ráadás után, amikor még mindig zúgott a vissza-vissza, és ezért ő ismét odasimult az ügyelőfülke falához, a dizőz kissé zilálva és zihálva és elfolyt sminkkel és büdösen az izzadságtól megállt mellette és rámosolygott. Örült a sikerének. És hősünk is örült neki. Egymásra mosolyogtak.

Ettől hősünknek egy kicsit összeszorult a heréje, és a vérnyomása is megemelkedett, az agya pedig enyhe túlnyomás alá került. Egy pillanatra úgy érezte magát, mint a kivégzésre ítélt nyúl, akit a gazda már kiválasztott és kiemelt és felemelt a hátsó lábainál fogva. Már csak annyi hiányzik, hogy tenyér éllel jól tarkón csapják, és soha többé nem kell, hogy remegjen az a kicsi nyúlszíve. Mivel a nyúl nem nagymacska.

Viszont a nagymacska se nyúl: a két lehetőség kizárja egymást.

A vérnyulakat kivéve. De ők ritkábbak már, mint a hópárducok.

 Ezt nem árt ám észben tartani, mielőtt válaszolnánk egy olyan kérdésre: „figyúsz, nem tudsz egy helyet, ahol lehet kajokálni, mert baromi éhes vagyok”.  Mert erre neki, a nyúlnak azt illik felelnie, tudok, csak az kurva drága. Mire a kövér dizőz,  „ne hülyéskedj, meghívlak”.  Amire ő, oké, de nős vagyok. Mire a dizőz, sose bánd, mert én meg többnyire leszbikus. Mire ő: akkor gyorsan bezárok itt mindent, mert lezbi nővel még sose kjókáltam.

Mire a nő kacéran végigméri, és visszatáncol egy következő ráadásra.

Igaz, ez nem az a dizőz volt.

Ezt már anti hős hősünk megint csak elképzelte magának.

És amikor ez képzeletben így történt, aznap nem vett cigarettát, mert a kolléganő Marlboro dobozából lejmolt, amikor az nem nézett oda, és kávét se ivott, úgyhogy estére szűzen megmaradt a napi zsebpénze, ami simán elég a csaknem szemközti vendéglő kocsma részében két korsóra és két kommersz felesre. És ha az ember az első kört fizeti, onnan az ismerősöknek korlátozottan korlátlan a hitele a „holnap behozom, Krisztián”mágikus erejű mondatra.

De siessünk!

Mert a Muskátli kocsma része polgármesteri rendeletre este tízkor bezár.

Ám ez a történet már megint nem erről a dizőzről szól.

Hanem egy régi jó haverról, még  a főiskoláról. Ahová egy évfolyamba jártak.

A hölgy nappalira ének-zene szakra. Így belőle meg népdalénekes lett.

A népművészet ifjú mestere. Ő is adott ám koncertet a kis városszéli művelődési házban, mert hősünk meghívta oda. Hat fizető néző előtt, akár a csalogány, úgy énekelt, és nem jött ki szám közben a fekete tűzálló függönybe törülközni. Még csak át se öltözött a dobszóló alatt.

Csak mint csalogányba oltott fülemüle és sárga rigó. Úgy énekelt a kissé csalódott, de legalább gyérszámú közönségnek, mert azok hatan meg a népdal alatt makacsul magyar nótát értettek, és csakis azért vettek jegyet.

A népdal meg nagyon nem az, magyarázta nekik hősünk az előadás után, amikor azok követelték vissza a jegy árát.

„A népdal nem magyar nóta, bátyám. Tetszik látni, népdal van a plakátra kiírva.”   

Nahát, a régi évfolyamtárs, a csalogányos fülemüle, ő viszont tényleg éhes is volt, meg szomjas is az előadás után. És őt nem volt ciki áthívni az ivóba.

És sört ittak, meg kommersz pálinkát, és Balaton szeletet meg ropit ettek hozzá. Aztán visszamentek a már bezárt, sötét művelődési házba és szerették egymást az irodában az íróasztalon, aztán a színpadon, és végül az előtérben a ruhatáros pult mögött.  De csak nosztalgiából.

Vagy ez a kaland is csak hősünk képzeletének perverz műve?

Mit tehetne mást, ha vele soha nem történik semmi? 

A koncert után régi jó haver aztán beült az öreg Suzukijába és a zéró tolerancia az alkoholra hivatkozva két puszival elbúcsúzott, a parkolóból kifarolva még rádudált, kacéran intett neki, viszlát semmikor.

Ezután hősünk bement az ivóba és ivott helyette is. Aztán onnan átment egy másik kocsmába, ami éjfélkor zárt csak. A pirkadattal hazaődöngött a térdig érő kutyaugatásban. Vigyázva húzta le a nadrágját, nehogy megcsörrenjen az apró. A felesége nem ébredt fel. Viszont hősünk nem bundázott mellé, és most az egyszer nem akarta őt félálmában megdugni.

Talán bírta volna vággyal, de azért ezt mégse.

Petőfi Sándor gatyában táncol.

Náluk különben, mármint hősünk és a felesége között az első és legfontosabb volt a bizalom. Amit nem lehet csak úgy, hebehurgyán eljátszani felesleges őszinteséggel. Ha ezt tenné az ember, azt kéne megélnie, hogy az ajtó mögött Kampó Igric kopogtat. Vagy mint a várorom felett lebegő kísértet, megjelenik az apja szelleme. „Fiam! A fülembe anyád, mint mérget szendergésem közepette a magányos, bűnbánatban fetrengő öregséget csepegtette, egy lassan ölőt, ami húsz éven belül rákot okoz és hosszú szenvedés után a csúf halált. A bukást mármint. A halál már jó.  De ne hagyd ezt bosszulatlan fiam!”

„Hát…nekem mennem kell.”

„Hová?”

„Ki a konyhába?”

Az apja szelleménél még Kampó Igric is jobb társaság.

Csendben ültek a konyha asztalnál. Szalonnát ettek fehérkenyérrel , hozzá hagymát, paprikát, paradicsomot.

Végigmentek a molett dizőz ügyön. Aki csaknem kérdezett Hősünktől valamit, de nyilván a kettőjük között feszülő társadalmi szakadék miatt ezt mégse tette, mert nem tehette, mert egy dizőznek egy művelődésszerbezővel kikezdeni vér ciki. Ha csak nem betegesen promiszkuid.  Aki a vidéki szakadt tahókra bukik, mert imádja összekenni a testét-lelkét sárarannyal. Az arany karátfokát a belőle áradó lütyő szagból lehet a legkönnyebben meghatározni. Ha nem hordasz a mellényzsebedben vagy a retikülödben állandóan egy fiola salétromsavat.

Az meg talán mégse életszerű, hacsak nem vagy ékszerész és becsüs.

De például, ha ezen eltűnődve jól megcukrozod a rumos teádat, és aztán öntesz hozzá még egy kis rumot, vagy inkább egy kis teát a rumhoz, akkor már édes az élet.

                                       +

Hazaérve a konyhaasztalon két üzenet is várta. Az egyik:  „miért nem tartod bekapcsolva a mobilod?  A haverod keresett, hogy holnap felolvasás.”

A másik ajánlott levél a hagyatéki tárgyalásról. Apja ingó élete, és ingatag  ingóságai. Még korán volt, alig múlt féltizenegy. Az asszony a tévét nézte.

Nem kellett vigyáznia a nadrággal, mégis megtette. A szokás hatalma.

Forró vízben letusolt, és közben azt fontolgatta, hogy ma hosszan, kéjesen szeretkezik a feleségével, ha ő hajlandó lesz erre. Először is gyengéden kényezteti, és csak aztán kezd igazán neki. És közben hunyt szemmel csaknem végig a kövér dizőzre gondol. Különböző pózokban.

Ettől kőkemény erekciója támadt.

De az asszonynak megint nem volt kedve. Késő van még egy kóbor kényeztetéshez is, mondta.  Így ő csak feküdt a nő mellett, a pizsamája sliccéből kilógott az elernyedt farka, így szellőzködött. Aztán a hasára fordult.

És elképzelte, hogy Kampó Igric is meghalt, ám kikel a sírjából és a homlokán kopogtat.

„Figyeltelek ám a fürdőszobában. Fúj! Hogy mért kell neked mindig széjjelhagyni azokat a perverz, ócska, pornográf képzelgéseidet?!”

„Húzzál innen, jó?”

„Mért?”

„Mert nem hívtalak.”

„Mi az, hogy nem hívtál? Én mindig is itt voltam,”

Kényelmesen elterpeszkedik az ágyhoz legközelebb eső fotelben.

„Fáradtnak látszol. Nem eszel rendesen. Csak a pia, mi? Látom rajtad, engem nem tudsz becsapni. Gyomorbajos leszel, mint apád.

Ne légy fiam, reám irigy,

sírba vitt a hasnyálmirigy.”

És vinnyogva röhög a saját viccén. Aztán felpattan, kirohan a konyhába, egy bögre tejjel és egy parizeres vizes zsemlyével tér vissza. Hősünk kezébe nyomja.

„De ne disznózd össze a paplanhuzatot!”

Hősünk eszik, mereven néz maga elé. A felesége halkan szuszogva alszik mellette.

„Emlékszel Jolánra? Ő sose unta az életet. És nem is lett gyomorbajos.

Őt kellett volna feleségül venned. Mellette boldog is lehetnél. Bár az is lehet,

már a mézeshetek alatt megcsalt volna. Amilyen nyámnyila vagy. Tudod, ha ismét újra születhetek, csakis nő leszek, szép, és kurva. Na, nem valami közönséges Dőljfelsári. Hercegek, mágnások kitartottja. Ja, mert nem most születnék, hanem száz évvel ezelőtt. Kétszáz. Palotában laknék, hatlovas hintóm lenne, akár a mesében. Ásó és kapa.

Mégse lennék kurva.

De! Attól kezdve, hogy megültem a királyfival a hetedhét országra szóló lakodalmat. Vagy a királyfi lennék! Tékozló sárkányölő, a boszorkányt is halálra baszó, furfangos kis tahó.”

„Te eszel az ágyban?!”  A felesége mégse alszik.

                                                 +

Egyre türelmetlenebbül várakozott az ajtó előtt a függőfolyóson. Bár titkon örült, hogy nem találta otthon. Még tíz perc, talán negyed óra, és joga lesz hagyni egy cetlit, rajta egyetlen sértődött sorral.

Itt jártam, a fiad.

„Az anyukája csak egy pillanatra ugrott le”. A szomszéd vénasszony hajol deréktól fölfelé ki a konyhája ablakán.  

„Hová ment, nem mondta?”

„Azt nem, mert nem szólt be. De már jönnie kéne.”

„Mondja meg neki, hogy itt voltam, de nem tudok tovább várni, mert mennem kell tovább, meg hogy javítassa már meg azt a kurva telefont”!

„Hallottam ám, szomorúság, részvétem.”

„Maga nem utálta az apámat?”

„Szent isten, hiszen alig ismertem.”

„Jó magának.”

„Jaj, a maga viccei!”

„A jövő héten benézek.”

„Jó, majd mondom neki.”

                                                 +

Abban a presszóban üldögél, a harmadik konyak mellett. Ahol akkor a nagycsöcsű volt a pincérnő. A berendezés alig változott. Még a végén divatba jön ez a hely is, mint retro.

Valamikor imádta az anyját. Most meg csak idegesíti. A közöny az, ami egyedül nem kamu. Igaz, Camus mester? Haha. A kamus Camus.

Anyuka már nem szép. Nem jó. Hideg. Szürke. Vékonyka. Nem keresi a fiát, nem a fiának panaszkodik, ha beteg vagy csak itt fáj, ha nem ott fáj neki. Fel se tűnik tán a számára, ha hetekig, hónapokig nem találkoznak. Jó ez így.

Majd ha már nem bírja, megy az öregek házába. Ez a terv. Ha meg nem hal váratlanul és gyorsan. Ahogy szeretné.

Hősünk egyetlen igazi hőstette, amivel bebizonyította legalább egyszer, hogy más, mint mások, mint az arctalan többség, a névtelen tömeg, az unalmas zöm, hogy megbukott matekból az érettségin. Így aztán szó se lehetett a felvételiről a főiskolára. Csak érettségi után két évvel.

„Elsejétől elmész dolgozni, az én lakásomban ingyenélő nem lakhat.”  Elköltözött a mamától. Segédmunkát vállalt, otthagyta.  Talált másik munkát, megunta azt is. Azok voltak a szép idők. Éjszakánként, ahogy a haverokkal belehasítottak a vakvilágba! A romlás jó illatú virágai.

Tiszták az elkövetett bűnben.

Ez a nő is dúskeblű. Mikor is ült el le ide az asztalához?

A hatodik és a nyolcadik konyak között talán?

„Hogyan köszönjem meg neked ezt a sok finom bonbonmeggyet, bubi?”

„Már azzal megköszönted, hogy nem béliszt kértél.”

„Sose innék olyat, amit nem tudok lebetűzni. Tudod, hogy írják béliszt?

Baileys, betűzi.”

„Látod, mennyire művelt vagy, tehát mégis csak rendelhettél volna”.

„De én a bonbon meggyet szeretem. Na, hogyan köszönjem meg?”

„Kitaláljuk, ha nincsen trippered.”

„Tripper? Az lebetűzve kankó.”  Kankó Jankó. És részegen nevetnek.

                                       +

„Rajtam is csak anyádon álltál bosszút” – sír a felesége. Ez a következő rejtély. Az ágyban zabálástól hogyan juthattak idáig.

Abba kéne hagyni ezt a képzelgésfolyamot és újra kezdeni?

Delete és bootolás.?

Újra születni, akár egy avatár a mátrixban. Vagy ahogy Kampó Igric a való világban. Újra és újra, mert Kampó Igric meg nem unja.

Hogy nem unja?

Miért nem?

Minek újra?

Miért ne?

Képzeletben a nő lakásán. Hősünk unottan simít végig a ragacsos nyakon. Benyúl a húsos kar mögé, mérlegeli a jókora melleket. Nem, ez nem a pincérnő. De hátulról jó lesz.

Rátérdelteti az ágyra. Belemarkol a fenekébe. Beléhatol. Turul, turul, csak háturul. Aztán megvárja, amíg a nő a sorozatos orgazmusoktól elpilled.

Halkan horkol. Hősünk gyorsan slisszol. Az utcában taxit fog. Ez a taxi  mániája. Költséges, de muszáj. Ha akkor születik, amikor a férfiak még férfiak voltak, a nők pedig nők, konflissal hajtatna mindenhová.

Bemondta a címet: jó barát.

                                       +

Öt köbméter nehézlovasság katapultált a telekkönyvből.

Te itt állsz mélán és némán egy hordó nehézvizelésben.

Jaj, ki tárja ki az ismeretlen dimenziók kapuit?

Verébfingokat eregetünk baszás közben.

A Jó Barát felolvasás közben hétrét görnyed, mint akinek súlyos gyomorbántalmai vannak. Fingrekedés? Vékonyszálú, de legalább kevéske haja

loncsosan csapzik az arcába, az orrából a sámánok révült, nyúlós kínja csöpög. Hórihorgas alakja szurokkal bekent zsarátnok.

Fullasztó, súlyos ez a köd.

Halálharang csenget vékonyka hangon?

Temetni kéne azt, ami temetetlen?

Mi a közös többszörös?

A nő, a pia és a halál.

Miből nincs soha elég a világon?

Nő és pia és halál.

Hősünk már egy másik nővel szemez. Hol van már a bonbonmeggyes nagycsöcsű, aki le bírja betűzni azt, hogy bélisz?

Ő ott, a sarokban az a kis filigrán alkat. Látta már itt, még beszélgettek is.

Vagy nem ő volt az? Egy vodkás üveget dédelget az ölében, azt nézi, mintha vele csevegne. Miért ne? Az ajka szegletében gyermeki, huncut mosoly.

Újak érkeznek. Jó Barát közkívánatra nekik is elszavalja a katapultált. nehézvizelést. Náluk is visszafogott sikert arat vele. Aztán a hangulat meditatív dzsesszre vált. Erre beavatottan magukba bólintanak a bennszülöttek.

A helyiség legfontosabb berendezése a szivacsmatrac. Ő megkaparint egy családi sört, leül a filigrán kiscsaj mellé. Futó mosolyt kap. Ám ő a rózsaszín

fülekhez hajol és bizalmasan megsúgja: „Ma már a sörben sincsen meg

az igazi misztérium.”

„Akkor mért azt iszol?”- súgja vissza a nő.

„Mert amúgy is mágikusan hat rám a lényed”. Hihetetlen ótvar duma, de bejön.

A filigrán elhiszi, talán csak azért, mert így jobb neki. A vodkát leteszi a matracra kettőjük közé. Aztán a fejét a felhúzott térdére hajtja.

Ő meg bámulta tovább a csaj fülét. Kicsi, kedves, apró pöttynyi bizsu csillan

a cimpa húsos alján néha. Bele kéne csókolni? A nyelve hegyét benyomni a

hallójáratba? Ezt a hölgyek nagy része szinte azonnali orgazmussal jutalmazza, ha dugás közben alkalmazza. Oké, ez a kiscsaj majd megérdemli.

Aztán egy vidéki, ódon utcát idéz meg. Ahol, mint Szindbád, sétál kényelmesen, kéjesen, önelégülten, jóllakottan. Sétabotját minden második lépésre odakoppantja a macskakövekre. Keres egy gyertyával megjelölt ablakot.

Végre meglátja. Felismeri a halvány fényben a Filigrán sápadt kis arcát, ahogy a gyertya mögül les kifelé. Hogy jön-e már. Naná, hogy jövök, kismadár.

De az utca végéről csak nem egy patak csobogása hallik? Szindbád int, mindjárt, szerelmem, de ezt nekem meg kell néznem. Filigrán egy hímzett keszkenővel visszaint, aztán kidobja az ablakon, a lovagja lába elé. Úgy száll alá, mint egy megsebzett szárnyú galamb.

„Akkor jössz?”- súgj a pici fülbe.

„Hová?”

„Nem is tudom. Hozzád?”

„Minek?”

Nem kevés fáradtsággal feltápászkodik a matracról. Eltámolyog a fürdőszobáig. Magával viszi a sört.

                                        +

Kampó Igriccel az utolsó vacsorák alatt soha nem megy semmire.

Kampó középen ül önmagának és csak hümmög. Zabálás közben turkálja az orrát, a fikákat a hófehér damaszt abroszba törli. És vedel.

De hősünkkel se lehet az utolsó vacsorák alatt beszélgetni, mert csak hümmög, vagy éppen nyeldekel, hogy ne hányja le Kampó Igricet. Az orrban turkálás és a hányinger köztük a minimális a különbség, a vedelés a közös nevező.

Kampó ismét halni készül.

Hősünk  a dizőzre gondol.

Mondjuk, ez is egy különbség. De ez is csak nüansznyi. A halálra készülés és a dizőzre gondolás egyformán unalmas elmejáték.

A terméketlen, kilátástalan dög unalom: ez az igazi közös nevező.

Pedig lehet, hogy az nem hiába apja halt meg. És hősünk, nem csak elképzelte, hanem csakugyan elutazott a temetésére. Aztán a hagyatéki tárgyalására is befáradt. Hiszen ha ezt nem tette volna meg, könnyen össze lehetne őt bárki mással téveszteni.

Igric azóta lett zárkózott, amióta elhatározta, hogy még egyszer, utoljára, de most aztán végképp felakasztja magát. És ettől valami okból hősünkre sértődött meg. Sőt! Önakasztási szándékáért egyenesen hősünket hibáztatja!

Nevetséges, horrorisztikus pletykákat terjeszt. Miszerint hősünk valójában meggyilkolja őt, öngyilkosságra kényszeríti, tehát szó se lesz itt önkezűségről. Nem! Hősünk őt alattomos módon és különös kegyetlenséggel kötélvégre csalja, és majd kirúgta alóla a lábát, aztán a tetemét még külön kilógatja a kéménybe füstölődni. Nem annyira ízesítés, mint tartósítás céljából.

Azóta jobbára csak hümmögnek az utolsó vacsorák alatt.

Őszintén szólva fogalmuk sincs, mire jók ezek a közös hallgatások.

Hősünk néha arra gondol, hogy megkéri Igricet, tényleg ne támadjon fel többé, maradjon inkább halva. Ha hívja, akkor se. Ha könyörögne, pláne.

Az igazság az, hogy Igricnek az önakasztása nélkül is eléggé hullaszaga van.

Addig volt emberi, amíg a lábszaga volt elviselhetetlen.

Hősünk egyszer-kétszer, két hümmögés között, kénytelen volt megkérdezni:

„de mért vagy te máris így büdös?”. Akkor Igric ránézett és síri hangon csak ennyit felelt: „nem gyújtunk rá?”.  De. És azóta a zabálás, a fikázás és a vedelés közben dohányzik is.

Hősünk elhatározta, többé nem nyit ajtót. Amikor végre hazaér késő este a művelődési házból, kibújik a nadrágjából, vigyázva, nehogy megcsörrenjen a zsebében az apró, mielőtt lefekszik a felesége mellé az ágyba. Amióta a felesége visszatért hozzá, és kirúgta a legújabb szeretőjét, erre kettőzött figyelemmel vigyáz.

Vagy ha leszokna a dohányzásról? Mondhatná Kampónak: tudod, hogy nincs cigarettám.

Az ivásról? A hümmögésről? A meghalásról?

Megváltozhatna.

És ha ez sikerülne, Kampó magáról elmaradna. Őszintén szólva hősünk egy kicsit se hisz abban, hogy Kampó tényleg és végképp oszlásnak indul.

Neki kéne tovább lépnie. Talán sikerülhet.Ha ő, mármint Hősünk, aki egy anti hős (egyelőre?) nem lenne többé egy önelégült, hím soviniszta mocskos tahó, aki a nőt is semmibe nézi. Ahogy magát az embert. Ahogy önmagát. Igen, az ilyet ki kell herélni. Kidobni egy szál gatyában az utcára. Az ilyen a magányt érdemli.  De ha megváltozna? Lehetséges lenne az?

Miért ne?

                                                 +

Újra taxiban. Jó Barát valamiért hozza Filigránt is, akit Miminek kell szólítani. Mimi a hátsó ülésen szerelmesen simul Jó Baráthoz.

„Taposson rá, mester, nem szabad késni!”  A sofőr hátraszól, ez itt nem Amerika. És ha behánynak a kaszniba, azért külön és sokat kell fizetni.

Mimi tiltakozva gagyog, miről beszél ez, még soha ennyire nem volt józan.

Csak rá kell nézni, és ezt mindenki láthatja. Még azt is, hogy már eddig is mennyit szenvedett ő. Pedig csak tíz éve lesz szeptemberben, hogy elmúlt tizennyolc éves. De az a két keserű vonás az orra tövéről az ajka széléig…

Mert minden férfi mocsok strici. Kivéve a Jó Barátot, mert ő úriember.

Jó Barát kacsint, lehúzza az ablakot, és közli a sötéttel:

„Ma tort ültünk a bűneink felett.”

Meg: „ Sumákok faltak a hasunkról.” Meg: „ Hat ártányos batár vár bennünket a Pokol kapujában. Jaj, mi maradt a lelkifurdalások diszkrét bájából?”

Hősünk úgy érzi, nem maradhat ki a fontos közlendőkből, ezért ő bevallja a sofőrnek: „Szakikám, holnap behajózunk Dubaiba, megyünk keresztény hittérítőnek, igyon velünk egy kortyot!”

„Jó a dumája, kedves utas, de ugye említettem már, mi lesz, ha okádnak?”

„Kamaszkorunkban hajnalonként Villont szavaltunk az Országház előtt, de aztán elnyelt bennünket egy mélygarázs éhes szája. Nem lakott jól velünk.”

„Szóval nem taposs rá a gázra, főnök? Akkor álljon meg, fizetek, főúr, volt egy

feketém, innen amúgy is  tíz perc gyalog.”

Mennek gyalog.

Konspirálunk?

Konspirálunk!

Jó Barát a kezénél fogva vonszolja maga után Mimit, a Filigránt. Aki zokog, mert a taxiban felejtette a vodkát. Kicsit megvigasztalódik, amikor Jó Barát megígéri, ahová megyünk, tuti kap másikat. Megint egy teljes üveggel.

Kalinkát. Esetleg Gorbacsovot.

Nagyon Budán, fenn a hegyen. Kivilágítatlan köz, ahová befordulnak. Jókora villák, táras házak magas kőkerítések mögött.  Kaputelefon, kattan a zár. Luxusvilla. Odabent már senki nem kérdezi, kik ők és miért jöttek. A lakásban legalább ötvenen, ha nem többen. Jó Barát a beavatottak lazaságával vezeti Mimit és őt. Talán a házigazda lehet az, egy kopasz, kappanhangú hatvanas úr, aki sajnálkozva közli, már nincs vodka. Viszont mindjárt kezdődik az előadás,

ha gondolják, foglaljanak helyet. Kisebb színházterem méretű hall. Aha, szóval szobaszínház lesz? Felolvasó est? Szuper! A helyiség zsúfolásig. Mindenki a padlóra dobott párnán ücsörög, maga alá húzott lábbal, úgy többen elférnek. Csak két a szék, de a karos, azoké, akikre várnak.

Messzi folyik a Maros

Kettő a szék, ha karos.

A szád széle mért szaros

Csucsori pajtás?

Suttogás. Pusmogás. Egymást lopva fürkésző tekintetek. Mimi megszeppenve ül kettőjük között, kezd kijózanodni. Hősünknek abban a pillanatban elzsibbad a lába, ahogy maga alá húzza.

Mi készül itt mégis, kérdezi.

Repülőegyetem, súgja Jó Barát.  

Mint egy mozi az igaz se volt forradalmi időkről?  A  ’980-as évek remake-je? Ahol és amikor Besúgók és másként gondolkodók testvéri találkozói zajlottak éppen ilyen lakásokban? Talán éppen ebben is? Nyilván.

A retro divatja, íme, ide is elért, nem csak a buli negyedbe.  

Ó, igen, akkor kellett volna húsz évesnek lenni! Azok még tudták, mi az, másként gondolkodni. Mi az a reform! A fusizók lázadása! A gerincesek kiállása gebinben! A Nagy Generáció. Az apák generációja. Ők még tudták és meg is nevezték.

Hogy ki az ellenség.

A szovjet és a kommunisták.

A besúgó is tudta, hogy ő az, aki besúg.

És a férfiak még értették a csíziót, hogy kell csajozni. A nők, hogyan kell pasizni. Minden és mindenki mindenkiben képes volt bízni, sőt, megbízni, reménykedni egy szebb jövőben.

Inni.

Enni.

Útlevélért folyamodni.

Kerülni a munkát és szidni a népi demokráciát.  De mi maradt mára? Semmi. Mijük lett szabadság helyett? Jobb helyeken a kábel tévé, és abban százhetvenhét csatorna.

És azért az mégse semmi.

Egy vastag, igazi fekete szarukeretű szemüveges, hosszú hajú, ritkás szakállú, direkt kopottas és hangsúlyozottan dohszagot árasztó ruhába öltözött férfi lép be a konyha felöl a terembe. A bent ülők innentől egy pisszenést se.

Doh Szaru úr leül az egyik karosba. A másik mindvégig üres marad. Illetve a benne ülő nem látszik: a hely szelleme. Doh Szaru úr szűziesen összezárt térdén rendezgeti a papírjait. Kis cetli, nagy cetli. Ha egy lehullna, maradna ezernyi.

Ha ezer is lehullna, maradna egy. Egy meg egy az kettő, a többi börtönbe megy.

„Engedjék meg, hogy csaknem 25 év szünet után folytassam újonnan indult repülőegyetemünk előadását a múlt héten megkezdett témában. Az új kremnológia gondolkodásunk és elemzésünk tárgya. Nem kell hangsúlyoznom, hogy ez mostanában, sajnos, hazánkban ismét mely félelmetesen időszerű.” 

A Végzet fülszaggató hárpia- sivításokkal reppenne be az ablakon, csakhogy az csukva van.

Mit akarnak már megint az oroszok?

Ezek mindig a spájzban matatnak?

A figyelemtől feszült csendben reszketeg hortyogás. Doh Szaru úr hökkenten

hagyja abba okfejtését, mit akarhat Putyin és miért is akarja. Mimi aludt

bele, aztán nem akar felébredni. Doh Szaru úr finoman, értőn elmosolyodik.

Doh Szaru úr és a közönség beavatott része nem most vált le a falvédőről, mint frissen ragasztott falragasz heves nyári záporban. Értik ő, most mi történik: provokáció. A lázadás lángjától hevített beszéd halála, ha nevetség tárgya.

A Jó Barát keltegetése is provokáció. A filigrán nő nyűgös válasza:

„ Hagyj már aludni, te állat!”

Ki fingott itt hangosat? 

És ki laposat?

És kit érdekel, hogy szolgalelkű nép vagyunk, akinek sose kellett a demokrácia? Nekünk vezér kell, aki megmondja, mit akarjunk, mert egyedül ő tudhatja, valójában mi van. Mi az, amit akarhatunk. Tatár, török, német, orosz.  

És mi, ó, magyar, százötven évente, mint a hamisra vert, láncon tartott kutya vagy a hálátlan jobbágy, felhorgadunk. Aztán jól pofán vernek egy szeneslapáttal, és marad minden a régiben.

A kappanhangú, kopasz úr, aki talán a házigazda, kedves közvetlenséggel érdeklődik.

Szóval maguk nem provokátorok? Nem is besúgók?

Mondják meg őszintén, akkor miért csinálták?

Csak a jó balhé kedvéért netán?

Néha, mint most önök, átsunnyognak valamelyik Duna-hídon és feljönnek ide pestről a prolik, a tahók, az izgágák.

Jó Barát hősünkre bízza Mimit és egyedül távozik.

Késő éjjel.

Hősünk mobillal hív taxit.

„Hová cipelsz, nem ismerlek! Sikoltok!”

A kis utca felső végéből látszik a város. A fény hideg glóriát von Pest fölé.

Mimi lefolyik a kerítésről, ahová támasztotta.

Hősünk néz ki a fejéből, és azt játssza, ő most Rastignac, vagyis egy hős, nem anti hős. És mindjárt indul, meghódítja Párizst. Aztán megkeseredik a győzelmekbe.

Az anyja jut az eszébe.

Aztán a felesége.

Aztán megjön taxi. Mimivel megy, a nő lakására. A feleségének majd azt hazudja, az anyjánál aludt. Hát nem tök mázli, hogy rossz a mama telefonja?

És nem vesz magának egy mobilt?

Hősünknek sincs olyan, ami be is lenne kapcsolva. Nem nyerő, hogy már mindenütt van térerő. A teljes lefedettség a szabadság után sóvárgó embert

végleg rabigába hajtotta. Korlátozottsága globális. Számon tartottsága száma nulla hat és aztán egy.

Régebben sokkal könnyebb volt hazudozni.

Az emberiség ellensége az, aki a mobil telefont kitalálta. Maga a sátán nem sugallhatott volna rafináltabban okosabbat.

A földön kívüliek adták nekünk ezt is, mint azt a téveszmét, hogy a Föld gömbölyű, és nem lapos. A Himalája pedig egy gigászi velős csont a világ közepén.  Bár lehet, személyesen maga Lucifer volt az. Ja. Nem lehet, hanem biztos is. Meg a netet. Benne a fészbúkot. Jaja. Azt is, Véged van, emberiség, mint botnak.

                                        +

          Hősünk évente átlagosan száztízszer szokik le a dohányzásról.

Plusz-mínusz öt. Valamivel kevesebbszer az alkoholról és a kávéról. És óriási szerencséjének tartja, hogy ivari jellegénél fogva nem lehet méhnyak rákja.

Az alkohol viszont probléma, mert a családban a májzsugor örökletes betegség és halálok. Vagy a túlzott alkoholfogyasztás miatt belobbant hasnyálmirigy.

De megmondom most, mi az igazi nagy baj hazánkban!

Rég nem értünk nő már a cukornád Kubában, az.  

Mivel hősünk, ha nem dohányozna, vagy csakis lejmolná a cigarettát, akkor napi két rum és két sör simán kitelne a zsebpénzéből. Ennyi viszont bőven nem elég a májzsugorhoz. Vagy a hasnyálmirigy krónikus gyulladásban tartásához.

Ahhoz több alkohol kell. Több munka, több kereset, több zsebpénz.

Vagy otthagyhatná a feleségét, és lakhatna a művelődési házban, elalhatna az irodában, vagy a ruhatár mögötti kis ablaktalan helyiségben. és akkor az utolsó fillérig elihatná a fizetését. Amíg el nem bocsátják végre.

És akkor várja végre az üdítő, a civilizációs sallangoktól megszabadult,

a szégyentelenül boldogtalan, keserű édesen mocsokban úszó fedél nélküliség.

Csakhogy hősünk ezt még annál is gyávább megtenni, mint akár csak képzeletben beszólni egy agresszív szociopatának egy soha el nem indult vonat soha el nem készült vagonjának egyik fülkéjében, aminek a dekorációja egy fekete-fehér fotó Badacsonyról, belefulladt egerekkel a fixáló oldatban.

Bezzeg Kampó Igric simán bevállalná ezt is. A véleménye szerint az önsors rontás és az önpusztítás minden felnőtt, vagyis nagykorú embernek kijár, amíg szavazati joggal rendelkezik, vagyis nem helyezik gyámság alá. A saját érdekében, úgymond, megkímélve őt az önrendelkezéstől.

Ám amíg szabad, független, isten arcmására teremtett az ember, addig az is megtörténhet vele, hogy a harmadosztályú, szakadt dizőz, az alkatához képest telt keblekkel, hősünket mégis csak megszólítja az ügyelőfülke mellett, miután kitáncolt és megtörülközött a fekete tűzálló függönyben, aztán visszatáncolt és takra belépett a hammond orgonaszóló utáni folytatásba. Vagy nem kérdezte meg mégse. Hanem beküldte a számlát az irodába dobossal azzal, hogy jó lenne a gázsit készpénzben kapni, hadd ne vesződjön a bankjával. Ezek szerint a dizőz is ember, és talán inkasszó alatt áll a számlája? Akkor még szép, hogy éhes szegény. Kajókás. No de ha ennek ellenére se a hősünk társaságát tervelte ki magának aznap éjszakára…

Marad a kutyagolás haza.

Ám most, amíg mindez a művelődési házban lejátszódott és nem játszódott le, kint a kulturális intézmény parkolójában valakik, magukat viccesnek tartó büdös bunkók, vidéki tahók, kapanyél agyú ótvar parasztok leengedték a művésznő

öregecske, pink színű Opel Corsája mind a négy kerekét, és ha már úgyis nekiláttak  a kisváros széli nagy átverés shownak, háromrét hajtogatták  az ablaktörlőt is. A kicsi kocsi védtelenségével aztán nem éltek vissza. Nem zúzták be az ablakot, nem nyúltak az utastérbe, vagyis nem vittek el semmit onnan. Mondjuk nem is volt mit. Annyi tehát megállapítható, hogy a víg kedélyű vandalizmus, vagy kicsinyes és sunyi bosszú elszenvedője lett szegény Pink Corsa.

Hogy miért éppen ő?

Hogy miért ne éppen őt?

A szájba ki bebaszott szarfaszú kurva anyja tahók?

A zenekar hőbörög, a dizőz idegből sírva fakad. Az esemény a művelődési ház, de a városka életében is oly szokatlan, hogy az már rendkívüli. Itt kérem, ilyet nem szoktak! Itt kérem, a ház előtt a hokedlira kiteszik a barackot, az almát, a körtét. A virágot, és becsület a kassza. Itt kérem még nem divat a kulcsra zárás.

Hősünknek a zenészek nem hisznek.

A rendőröknek se, akik maguk közt nem átallottak a tényálláson mosolyogni.

A kár egy darab ablaktörlő se, mert vissza lehetett görbíteni.  Tessék. látja, kérem. Az egyik meg is teszi ezt gyorsan. Most tényleg vegyenek fel ezért jegyzőkönyvet? Úgy se lesz meg a tettes. Hát muszáj ezért a papírmunka?

Hősünknek valahogy a kezébe akadt egy autókerék pumpa.

Négy kerék egy dizőz.

A számon tartott ember hívószáma: nulla hat egy.

Ha kicsöng:  Halló, itt Lucifer.

Miközben hősünk fújta fel a kerekeket, ismét bizonyossá vált a számára, hogy a dohányzás káros az egészségre. Oxigén a hiány, a tünetek utalása: tüdőtágulat. Új, és végső elhatározás a dohányzás radikális elhagyásáról. És amire hősünk végzett és ismét elegendő oxigénhez jutott, a dizőz egy kurta köszönömmel beült a kocsijába, indított és elhajtott. Tehát nem lett éhes az izgalmaktól. Hősünk az lett. A sok extra mozgástól korgó gyomorral indult el haza a térdig érő kutyaugatásban.

Aztán ül a konyhában. És az egyik cigarettát szívja a másik után. Vele szemben Kampó Igric, akit soha nem lehet elégszer eltemetni. Csak egyszer véhképp, mert neki is nulla hat egy a hívószáma. Vagy neki nem?

Hümmögnek. Aztán Kampó Igric eltűnik a hűtő mögött egy pókhálóban.

Aztán már hajnalodik. Aztán besunnyog a hálószobába, és csak áll az ágy előtt, és a derengésben nézi a feleségét, aki megtért a szeretőjétől, és ígérte, mostantól ismét ő a hűség mintaképe. De mostantól tényleg.

Hősünk Filigrán Mimire gondol.  Vele hasonlítgatja az asszonyt össze.

Aztán már nem a feleségét látja az előtte alvó nőben, hanem Mimit.

Aztán megint a feleségét. A narancsbőrt a nemrég még oly feszes combokon.

Az apró, elgyötört melleket. A köldök mellett a gyerekkori vakbélműtét nyomát. A dús szeméremszőrzetet. A babarcon elkent sminket és szemfestéket.

Várjál már!

Ez az arc már a Filigráné, a Mimijé.

Mi: mi?

És hősünkből dől az acetonos cefreszag és a rengeteg elszívott cigaretta bűze.

Félrehajtja a felesége testéről a paplant. Megsimogatja, a combja közé fúrja a fejét. Kényezteti. Az asszony erre ébred. Egy pillanatra megdermed, aztán hagyja.

Jó reggelt.

Aztán vissza a konyhába.

Az apja levelét az asztalra, maga elé teszi. Újra rágyújt, a levélre veri a hamut.

A cigarettát csaknem füstszűrőig szívja. A végén a parazsat a levélre morzsolja. Figyeli, hogyan képez egyre táguló barna foltot a papíron. Nem lobban lángra, a kis parázs a barnával jól lakik.

A felesége szuszogásán és a hűtő morgásán kívül semmi se mozdul.

A konyaasztalra dőlve végre elnyomja az álom.

Késő délelőtt ébred fájó nyakkal. Az asszony úgy rohant munkába, hogy nem ébresztette fel.

                                                 +

Régi szép idők. Amikor a felesége még nem volt a felesége, hanem az egyik nagy esélyes a sok közül. És a bűnös városban élt, és ő volt, és igazán ő volt a pesti Rastignac, noha még csak diploma nélküli pedagógusként, miközben bőszen végezte levelezőn a főiskolát, és hajtotta a nappali tagozatos muffokat

a konzultációk víg napjai alatt.

Hősünk most arra emlékezik, hogy tizenöt évvel fiatalabb, szobát bérel egy házsártos öreglánynál, aki úgy szól hozzá, mintha a saját fia lenne, tékozló fiú, aki még a jó útra téríthető.

Kibotorkál a fürdőszobába, gyors fogmosás, mosakodás, borotválkozás. 

Aztán sietve öltözik. Az önjelölt pótmama ér haza a bevásárlásból, ajtót, szatyrot ingerülten csapkod, morgolódik. Ennek meg mi baja?

Egy héten egyszer hozhat fel nőt a lakásba, nem? Na, ezen a héten ez a negyedik, ha nem felejtette el a többit, de nem, hiszen csütörtök van.

De mind a négyszer ugyanaz a nő volt, nem? És igen, ő lesz majd a feleségem.

De most nincs idő ezt tisztázni.

Kurva sok pénzt fizetek én ám ezért a szobáért, néni!

És ne anyáskodj felettem, te szottyadt luvnya!

A lépcsőn lefelé rohanva megpróbálja felidézni, milyen órái lesznek, és ezen belül hol és kivel az első. Aztán már látszik az iskola kapuja.

Még tíz perc. Még öt. Még kettő.

Csengetnek.

Várja őt a nyolcadik cé. Az osztálykönyvért majd leküld valakit, mint aki annyira szórakozott, hogy az már félelmetes: megint elfeledte. Feleltetés közben megnéz pár leckét, és abból rájön, mit kéne tanítania.

Fel a lépcsőn.

Az osztály még kint áll.

Hát persze! Arany János! Vagy nem? Nem mindegy? Ma legyen ő.

Miért ne?

Aztán lyukas óra. Az a jó, végre kicsit pihenhet.

A tanáriban tripla adag kávét csurgat magának, hozzá jó sok cukrot, kevés tejet. Az ellenértékét kivételesen a közösbe dobja. Pedig nem is figyelte őt senki. Aztán a széke hátsó lábán egyensúlyozva a lábát felteszi az asztalra a hetek óta javításra váró dolgozatok tornyai közé. A kollégák és kolleginák dühöngnek az órabeosztásukon, ha akár egy ilyen óra is akad. De ő ilyenkor tér magához a másnaposságból, és issza magába a több évtizedes kávé és pletyka szagot.

„Az igazgatónő hívatja”- nyit rá a titkárnő és máris örvend a kárának, ő már tudja ám azt, ami következik.

„Oké, mindjárt benézek.”

„Szerintem most?”

Rá kéne gyújtani.

„Igazán sajnálom, hogy megint elkéstem, de…”

„Őszinte részvétem a legjobb barátod elvesztése…”

„ Most nem Kampó Igric halt meg, hanem én.”

„Te?! Úgy érted szimbolikusan? ”

„Nem.”

„Lelkileg?”

„ Rágyújthatok?”

„ Nem. Sok a panasz rád.”

„ Jajaj, mit tehetek?”

„ Mi bajod van teneked?”

„Semmi.”

„ Zavart vagy.”

„ Mint a hegyi kristály, oly tiszta vagyok.”

„ És tényleg flörtölsz a nyolcadikos lányokkal?”

„ Én!? Gyűrűs mennyasszonyom van.”

„ Szegény nő! De neked gratulálok.”

„ Mielőtt megnősülnék, téged ne dugjalak meg?”

„ Szerintem te nem való vagy ide.”

                                                 +

Koncentrált. Erősen. Mégse derengett. Kit is temetett el a múlt hónapban Sopronban? Vagy két hónapja? Egy hete? És ez itt most az első öt konyak, vagy a második öt? És mikor hívta fel a Jó Barátot a munkahelyén, hogy beszélniük kell és sürgősen? És az mikor jelent meg és ült le az asztalához?  És hová lett a Filigrán, akit úgy hívnak, Mimi?

„ Mért akarod te azt tudni?”

„ Mert ő Filigrán, a Mimi!”

„ Nem akar veled találkozni.”

„ De hol van?”

„ Elköltözött. Nevet és nemet változtatott. Mondja, nagysád, mért nem hoz a barátomnak és nekem még kétszer egy deci konyakot?”

És mért ilyen lapos ott neked elől?

A pincérnő, fáradt, visszeres lábú ötvenes méla undorral méri végig őket.

„Maguknak, fiúk, már csak kávét, hogy ki tudjanak tántorogni innen.”

                                                 +

A sárga busz ablakán kibámulva ismét arról ábrándozik, hogy kitalálhatná végre és meg is alkothatná A GÉPET.  Aminek a licenceiből gazdagabb lenne semmi perc alatt, mint bárki más a világon. Sokkal.  Mint egész Amerika.

Mert ez a GÉP sokat tudna.  Lebegni, tetszőleges magasságban.

Szállni, kellemesen és gyorsan. A beteg testet diagnózis alá venni, aztán

sugárterápiával meggyógyítani. Mint a Csillagkapu című film szarkofágja.

Vagy valahogy máshogy. Például atomjaira bontja a manust, átfuttatja aztán a software- en, vírust írt, tökéletesre pofozgatja a DNS-láncot, vagy mit, és újra alkot. Öröklétűre, naná, hogy. És mindig fiatalon!

És szépen, és okosan, és buja jó habitussal, mint a görög istenek.

Mint Zeusz létezni aztán lazán. Az ám, hazám.

Ott sétál Zeusz és Héra

De szépek, mi, nézd a!

És az a GÉP lenne a legjobb barátja. Az egyetlen.

Aki legyilkol hősünknek bárkit, akire rámutat, mégpedig úgy, hogy a tetem nyomtalanul atomjaira bomlik. De őt, az ellenséget nem építi fel újra.

Ez az!

És így tüntetni el végképp Kampó Igricet.

Eltörli.

Akkor ez így elhatároztatott.

Záradék?

Van?

De A GÉP mindennapi, közönséges alakja a tyúkforma.

Miszerint: ha  elé vetsz egy-két marék durvára őrölt kukoricát, akkor azt ő kényes kapirgálás és kedélyes korkodácsolás közepette lassanként felcsipegeti.

Utána unottan kóricál a baromfiudvarban. A szürkülettel elvonul az óljába.

És amikor pirkadatkor meglátogatod, láthatod, hogy egy vagy két aranytojást tojt neked ajándékba. Egy kicsit tyúkszarost, de ugyan kit érdekel a tyúk szarja a színaranyon? No és ha csak a tojáshéj arany? Napi áron számítva?

Kilóra megveszi a dizőzt.

Sáraranyom.

Megveszi azt a vonatot, amit elképzelt magának.

Lesz egy saját vonata!

Megveszi ezt a sárga buszt, amivel most döcög haza a kisvárosba.

Limuzint vesz sofőrrel!

De várjunk csak, limuzin, busz, vonat, minek? Hiszen amikor A GÉP nem tyúk, akkor ugye Sas. Mint a mesében. Szállni fel, fel, fel, a valóság dögkútjából, körbe-körbe a kút téglafala mellett. Már látszik ott fent a csillaggal pettyes végtelen.

El innen, el, itt a combom húsa, drága kis GÉPECSKÉM!

Szerelmem, istenem, egyetlen hű barátom.

                                                 +

A saját kőszáli sasa hátán ülve bámulhatna le és ábrándozhatna.

Ha nem a körúton dülöngélne Jó Baráttal, miután megpróbáltak fizetés nélkül távozni a presszóból. A visszeres lábú résen volt, máris hívja a rendőröket, rikácsolta.  Nem kell rendőr, csókolom, már viccelni se szabad?

Áldott az, aki idült, de röpke benne a kegyelmi pillanat. Az ember előbb Amerikáig tántorogna felbuzdultában, aztán már csak a falig.

„A lábamon alig-alig-alig

Mégis elhányok a falig…”

Ne bámulj már, nem láttál még az állatkertből kiszökött kőszáli sast?

Vagy aludni kéne végre az örökkévalóságig?

Mi lenne, ha most ő halna meg az apja vagy Kampó Igric helyett?

Jó Barátnak valahogy mindig van pénze.

Mint most is, hogy szembe jön velük egy söröző.

„Pénzt adjál vonatjegyre!”

„Addig nem, amíg nem iszol meg velem még öt sört és öt konyakot.”

„Akkor mondd meg, hová lett Mimi!”

„ Ha elég részeg leszek, talán elárulom.”

Öt villamosmegálló. A vonat rég elment tova. Már csak a késő esti maradt.

Hosszú volt ez a nap? De melyik nap van ma? A Soha?

                                       +

Ki mondja azt, hogy minden reggel fogat kell mosni?

                                       +

És ki tilthatná meg bárkinek, hogy szeresse a saját feleségét?

                                       +

Csalta már meg ön a nejét?

És ön a tisztelt férjét, hölgyem?

Ha igen? Miért? Ha nem, miért nem?

Igen? Nem? Talán? Is?

És kivél még?

Minden válasz anonim és egy pontot ér.

                                       +

Vannak pillanatok, amikor minden érthetővé válik. És olyan pillanatok is előfordulnak, amikor váratlanul minden összejön. Aztán hosszú napok, hetek, hónapok, évek következnek. Üresjáratok. Amikor kiderül, a megértés tévedésvolt, balgaság, balítélet.  Ilyenkor a legokosabb ki se mozdulni otthonról.

Ha kell, akár napokig, hónapokig, ha lehet, évekig.

A csalódás e periódusaiban az ember könnyen válik áldozattá. Ilyenkor az ágyban kell feküdni és /vagy szunyókálni, vagy halkan sírdogálni, vagy mélyen önmagunk alá robbantva nézni ki a fejünkből és bámulni a plafont.

Függöny behúz, redőny lehúz, reluxa sötétre: ilyenkor a fény is öl.

Így jár az, aki egy pillanatra is azt hiszi, hogy.

Pedig dehogy.

Merj nem hinni!

És mint vasbeton, oly erős lesz a lelked, és vele az immunod.

Merj nem hinni és unatkozni és megmondom, ki vagy!

De te nem mersz unatkozni, inkább megidézed a kis tündért a kis pufók kezében

az arany varázspálcával, aki csücsörítve szól: „ajaj, már megint nagy a kavar, öreg! Csináljuk vissza az egészet? Most mit szeretnél, meddig a pontig lépegessünk az időben vissza?”

„Nem is tudom, mondd meg te, pufi angyal, kezedben a varázspálcával!”

„Hogy ott állsz a gangon, az anyád lakása előtt, és örülsz annak, hogy nincs otthon, te pedig megsértődhetsz? Mire a szomszéd szipirtyó kihajol a konyhaablakon? Felőlem rendben van, ha úgy jó neked, hogy legyen onnan.”

„Köszönöm, Vali néni, akkor talán megvárom.”

„De mért nem jön be addig?”

„Á, dehogy is zavarnám”

„Engem ugyan nem zavar. De nem volt magának kulcsa?”

„ Volt is, van is, csak mindig elfelejtem azt a kulcscsomót, amin…”

„ Na, jöjjön akkor, ne ácsorogjon már ott!”

„ Amíg gyerek voltam, tetszett engem tegezni”

„ De már felnőttünk, igaz-e?”

„ És mit tetszik sütni, aminek olyan jó az illata”

„ Jancsit és Juliskát cipóban.”

De ez vicc ám, talán. Csak rétest süt, többfélét is, almást és káposztást,

mákost és meggyest. Tökös-mákost azt nem.

„Hű mennyi rétes, csókolom! Vendégség lesz?”

„Vagy legyen már onnan, amikor először csaltad meg a feleségedet?

Vagy onnan, amikor a feleséged először hagyott el téged?

Vagy amikor a nagykeblű pincérnőt bámultad és nem figyeltél az apádra?

Aki azt próbálta neked megmagyarázni, miután megvárt az iskola előtt, hogy miért volt muszáj elhagyni az anyukádat?

Vagy amikor újra és újra lejátszottad ugyanezt a jelenetet Kampó Igriccel is?

És mi lenne akkor, ha odáig suhannánk vissza, hogy meg se születsz?

Egy szándékos vagy spontán abortusz vagy?

Vagy apád anyád hasára élvezett inkább, és te meg se fogantál?

Lennél meg se született?

Meg se fogant?

És isten?

Az már voltál?

Vagy most is az vagy?

Még nem, és már nem?

Vagy mi lenne, ha lánynak születnél? Lehetnél te a saját feleséged?

Vagy a nagycsöcsű pincérnő?

Mimi, a Filigrán?

Teréz anya? Mata Hari?

Lennél Sharon Stone hiányzó bugyija az Elemi ösztönből? Vagy a jégcsákány

inkább?”

Hősünk a Duna partján ücsörög a sétány egyik padján a kora nyári napsütésben.

Aztán lemegy a vízhez és a kockás spirál füzetéből, amibe a verseit jegyzi le, lapokat tépked, papír hajókat hajtogat és sorra elengedi őket. A versei nyüszítenek, a betűk már csak tátognak, mintha halak.

Mobilját bekapcsolja, rátalál a térerő. Telefonál a Jó Barát munkahelyére.

Nincs bent, vagy letagadja magát.

Vagy tényleg beteg.

Detoxikálóban? Balesetin? Intenzíven! A hullaházban, Kampó legújabban materializálódott teteme mellett?

De hátha még él! És utolsó mondata az lesz, hajolj közelebb, most elárulom, hol bujkál előled Mimi, a Filigrán.

Telefonál a művelődési házba is: a mai nap folyamán vizelni van, ha keresné őt bárki. A dizőz biztos nem fogja.

                                                 +

Az apa el nem küldött levele a fiának, amit az a hölgy adott fel

postán Hősünk nevét írva a borítékra, de az anyja címére, akit Hősünk

az apja temetésén nem látott, mert hősünk nem vett részt azon.

De mi talán emlékszünk még rá: a hölgy feltűnő szépség, és sose derül ki, mit keresett ott, ki volt az ő az apjának.

Barát? Rokon?  Csak nem szerető? Á, az kizárt. Vagy talán mégis?

„Te nem tudod, fiam, milyen volt akkor, amikor én voltam annyi idős, mint most te, és először utaztam le anyád után. aki egy veszekedésünk után vagy fél évig hazaköktözött a mamához.

 Ó, azok a boldog ’970-es évek!

Akkor szakítottunk anyáddal először. Úgy döntöttem, békülési gesztusaimat

illetően nem leszek tolakodó.

Majd megvárom őt is, ahogy téged, az iskola előtt, ahol a tanítási gyakorlatát  végezte. Aztán majd beszélgetünk, ha még szóba áll velem. Beülünk egy presszóba. Aztán majd kiveszek magamnak egy olcsó szállodai szobát, és még célzást se teszek arra, hogy akár újra együtt aludhatnánk. Ha kibékültünk.

És akkor mért ne lehetne úgy, mintha mi sem történt volna? A presszó után csak hazakísérem, és megbeszélek vele egy kora esti randevút. Moziba, utána egy kicsit beülni valahová. Talán egy kisvendéglőben vacsora? És aznapra tényleg annyi.

Ugye milyen szép terv volt?

Nahát, ülök a vonaton, lapozok a Népszabadságban, megunom, előveszem a Népsportot. De nem is olvasom, mert belegondolok, mi vár rám, ha leszállok az állomásom, elballagok az iskola elé, és a többit már tudod.

Bátorság, buzdítom magam, rendbe lehet ezt még hozni.

És lehetett is, látod, te vagy rá az élő bizonyíték. Hehe? Haha.

Még nem volt ott az ideje, hogy a vonat elé feküdjek, a sínre váltsak helyjegyet.

Hahaha, hehehe, pont. Megvárom, mit tud nekem nyújtani delírium tremens.  

Te talán azzal vádolsz engem, hogy sorsot csak távol, egy hintaszéken ringatózva, papír alapon vállalok veled. De csak addig, amíg el nem álmosodok.

Akkor elnapollak.

Fiam!

Az utas az egyetlen független lény, mert bolyongani szólította őt a sorsa.

De azokban az időkben már Komáromnál kezdődtek a gondok. Te, ti ezt el se bírjátok képzelni, ti „szabad ország, szabad polgárai”.

„A személyi igazolványát kérem!” – a bőrkabátos, angol bajuszos alak áll meg a fülke ajtajában, a tenyerében, akár más a buszbérletét, a nyomozói igazolványát az orrom elé tartja. „Határőrség.”

„Nem akarok disszidálni.”

„A személyi igazolványát kértem!”

Ha nem éltél még nem szabad ország nem szabad polgárkért, nem tudhatod, miért remegett már ilyenkor az ember keze.

„Hová utazik?”

„A végállomásig”

„Milyen célból?”

„Csak úgy.”

„Ezt meg hogy érti? Csak úgy nem utazik senki. Csak úgy semmi nincsen. Csak úgy még a végállomás se nincsen!”

„Van célom, de maguknak ahhoz semmi köze”

„Vagy úgy!”- szól a társának, mert ezek is mindig ketten jártak. És én úgy éreztem, talán még nem késő. Ha mostantól hangot váltok, alázatos leszek. Elmagyarázom az angol bajuszosnak és a társának, hogy szerelmes vagyok, de elbasztam, és most utazok a szerelmemhez, hogy bocsánatot kérjek tőle, és rendbe hozzam, mert az a végcélom, hogy elvegyem feleségül, egy tucat gyermeket nemzek neki. Erre az angol bajuszos majd megenyhül, mert vastag jegygyűrűt hord, tehát nyilván átérzi majd, miről beszélek, mert nincs férfi, se nő, aki el ne baszta volna valahol, valamiért a kapcsolatát, és ne kapart volna utána tíz körömmel, hogy rendbe hozza. Talán még fényképeket is mutogatnak egymásnak az angol bajuszossal, ha végigment a szerelvényen és igazoltatott mindenkit, akinek két szeme van a két füle között. Akkor majd visszajön, fáradtan leül velem szemben és úgy mosolyog rám, mint régi barátra. „Nehéz ám!”- mondja majd. És én megértem őt. Micsoda hit és lelkierő kellhet egy ilyen munkához. Ő teszi a dolgát, és ezért őt minden koszos civil lenézi és féli és gyűlöli.

„Szóval, milyen végcélból megy Sopronba?”

„Hátha sikerül átszöknöm a határon.”

„ Na látja, Győrben leszállunk.”

                                       +

Ezt Kampó Igric is elmesélte. Szinte szóról szóra. Hogy ez akkoriban vele történt meg, és nem hősünk apjával. Bár ő még meg se született akkor. Vagy éppen akkoriban halt meg? Kitől hallotta ezt a történetet kicsoda? Igric az apjától, vagy az apja tőle? És miért hazudik itt folyton folyvást mindenki?

És még az is lehet, hogy ezt a levelet ő írta meg az apja helyett? És ő adta fel a saját nevére, de az anyja címére a postán? És semmiféle olyan nő nem ácsorgott az apja temetésén, mint akit hősünk elképzelt magának? Se barát, se rokon, se talán, bár ez szinte kizárt, szerető?

                                       +

„Elnézést, csak hülyéskedtem”

„És akkor magát hogy is hívják?”

Megmondom neki.

„És mi is a végcélja?”

„ Kibékülni a mennyasszonyommal”

„ Megbánja.”

„Nem bánom.”

 Be voltam tőlük szarva, édes fiam. Gyáva fos voltam, vagyok és leszek mindig. Szolga lélek, aki csak úgy képes lázadni, hogy bunkó és modortalan és a nála gyengébbeket bántja csak. Ezektől úgy féltem, mint mezei nyúl a kopóktól.

„ Hogy hívják azt a nőt, hol lakik, mit csinál ott?”

„ Tanári gyakorlat, és az anyjánál szállt meg.”

„Úgy. És maga mivel foglalkozik?”

„ Igenis, kérem.”

„Ez a foglalkozása?”

„Igenis, kérem.”

„ És ezt higgyük el magának?”

„ Le tudják ellenőrizni, nem?”

„ A mennyasszonya tudja, hogy hozzá készül?”

„ A mennyasszonyom.”

„ Szóval mégse disszidálni akartunk, mi?”

„ Csak rossz vicc volt, mondom!”

„Szemét kis sunyi geci alak maga, tudja?”

„ Tudom, kérem.”

„És most bezzeg már bocsánatot kér, mi?”

„Azt szeretnék kérni, kérem.”

                                       +

Nagyon nehéz Kampó Igricről bármit mondani anélkül, hogy előbb-utóbb hősünk apja is szóba ne kerüljön. És ugyanez igaz viszontag. Kampó Igric születéseinek és halálainak körülményei mindig is homályosak, teljességgel tisztázatlanok, tisztátalanok, és alapvetően gyanúsak. És hősünk, aki olyannyira ismerte Kampó Igricet, hogy néha már azt hitte, talán önmagával volt azonos, önmaga számára is ezért volt mindig egy kicsit gyanús, tisztázatlan és tisztátalan.  

Hősünk tehát egyáltalán nem ismerte Kampó Igricet. Máskor viszont mintha csak a legjobb barátok lennének, akik sose bújhatnak ki a másik árnyékából.

Hősünk, az apja és Kampó Igric ahhoz képest, hogy érdektelen figurák, ezért talán megérdemelnek némi figyelmet. De nem árt óvatosnak lenni velük kapcsolatban. Mind a hárman alattomos, gyáva, hitvány, ezért sokszor agresszív indulatokban puffogó fickók. Sunyi kis gecik. Ez van.

Kisemberek, akik soha nem emlékeznek vissza tisztán semmire. Miért is kéne?

Az ideális hamis tanúk.

És ha valaki veszi a fáradtságot, és utána jár az ügyeiknek, semmi perc alatt hazugságon kaphatja őket. Ebben az esetben ők nyugodtan hivatkoznak arra, hogy az egyik nap olyan, akár a másik. A  „történetek” közömbösen forognak vissza önmagukba. Amúgy tökre olyanok, mint a záporesőtől leázott, frissen ragasztott falragasz. Térdig lejárt sompolygás. Csendben lehúzott nadrág, nehogy megcsörrenjen az apró. A hülyéje nem venné ki a zsebéből, az eszébe se jut soha. Ing, gatya, tus, a paplan alatt nagy a kuss.

Egészséges demencia.

Májzsugor.

Meszesedő erek. Magas vérnyomás. Hasnyálmirigy? Meglépem a lépem?

Nem, nem, a hasnyálmirigy jobban hangzik. Előkelő, mint lófuttatásban az Epsoni derbi. Maradjon csak a  hasnyálmirigy.

Ha az egyszer belobban

Hősünk gyorsan lerobban

Élhet tán még egy-két évet

És dicstelen érhet véget.

Hujujuju!

                                                 +

Kampó Igric költő is volt. A szó versfaragó jelentésében. Egy valamelyik ezt, vagy azt megelőző életében. De a mostani reinkarnációiban csakis tömény hullaszag, amit leendő önkezűségének eredményét megelőlegezve felváltott a lábszagával.

Kampó most kisember, aki a körmét rágja.  Aki dühöng, amikor az igazsága kimondása fullasztja. Már az, amit az igazának gondol.

Az aranytojást szaró géptyúkot persze ő is feltalálta, de neki se működött.

A dizőz, így aztán, ezt talán mondani se kell, Kampó Igricet se vette észre, ahogy az ügyelő füle mellett állt, és rásimult a falra ő is, akár egy falragasz. és érette nyáladzott. És neki is csak egy halvány mosoly jutott, amikor végzett az autókerekek felpumpálásával.

Pedig Kampó Igric és a hősünk akkor valahogy azt képzelte, amidőn a kicsi pink színű Corsa kerekeit felpumpálták és ott álltak izzadva, levegő után kapkodva, hogy ez a csevegés játszódhatna le:  „Kösz, drága, aranyos vagy”- így a dizőz.

„Ugyan nincs mit, és bocs.”

„Ne te kérj bocsánatot, te mentesz meg.”

„Ugyan, ugyan, de nem vagy éhes esetleg?”

„Á, még tiszta ideg vagyok.”

„ Mert szemben ott az, az egy kisvendéglő, látod, a Muskátli. Van kajókálós része, meg ivós része. És ha kajókálni akarnál, a velős-csülkös pacaljuk messze földről vonzza a gurmanokat, akik…”

„Fuj, te, ne!”

„ Csak nem vega vagy te, ne?”

„ Nem, de szívesen hazaviszlek, ülj be!”

„ Á, itt lakok mindjárt, a harmadik sarok.”

„ Hát akkor még egyszer kösz, és adok két puszit.”

Na, valahogy így. És akkor erre lehetett volna azt mondani, ez már igen, ez európai. Értelmes, normális, tehát egymással eleve kedves emberek így beszélgetnek. Mosolyogva. Nem csízbe, mint egy jenki, hanem ízbe.

De mért mondták volna, hogy itt laknak a közelben, amikor a városka másik végében bérlik a lakást?!  Ki érti ezt a két nőcsábászt?

Féltek volna? Hogy akkor mi lesz? Ha a dizőz beléjük bonyolódik, mert mért ne?  Bugyi izzasztó látvány ám, ha egy macsó férfi az autópumpával a kezében izzad és zihál. Pláne, ha a hölgy vidéki tahókra izguló promisztkuid. Talán ha beülnek az autóba és öt perc az út, és ennyi röpke idő alatt máris kiderül, hogy ami férfinek látszik, az nem az, csak egy kupac szerencsétlen fikaturkáló?  Vagy az volt zavaró, hogy mégis csak otthon van az asszony?

A dizőz elhajtott.

És hősünk elindult haza gyalog. És hazafelé nem is erőltette ezt a témát.

Egy ilyen dizőz különben is szar lehet az ágyban. Önző és hisztis. Csak a saját nyomorult orgazmusa érdekli, és ha az elmarad, már rúg is páros lábban kifele.

Meg különben is egy éjszakás kaland lennél neki.

Ezek mind ilyenek, az tuti. Pláne, ha kövérek, öregek és lecsúsztak.

                                                 +

Hősünk azt képzeli, hogy ketten vannak a cellában. Rögtön felismerik egymást.  A disznószemű köpcös a vonatról. A nagypofájú hunyász.

Amikor betessékelték a cellába, hősünk megörvendett neki. Ám a disznószemű nem fogadta a köszönését.

Hősünk fel-le járkált. Lassanként teljesen beleélte magát az ártatlanul meghurcoltak szerepébe. Igenis ártatlanul! Mi közük van ezeknek ahhoz, hogy ő kicsoda, hová készül, mit akar ott, és egyáltalán mi a célja a mi az élettel? És ha nem mehet oda, ami a végcélja volt, akkor mért nem mehet haza?

Nehogy már ebben is az apja sorsát ismételje meg, még ha csak képzeletben is!

„Magát mért hozták be”- kérdezi a köpcöst. Az a stokiján ül, lassan emeli rá a tekintetét, a szemében hideg, gyilkos indulat. Halkan, torokból morogja.

„Kussolj, vagy megfojtlak.”

„Hogy mondja?”

„ Kiverem az agyad a padlóra.”

„Mért?”

„Csak.”

„De mért csak?”

„ Ne járkálj!”

No persze. Hiszen a disznószemű elmebeteg. Hősünk elhátrál tőle, leül a priccsre. Hátat nem fordít neki, de szemkontaktust se keres.

Igazság szerint moccanni nem mer. Még képzeletben se. Azt mondja magának, nem azért, mert egy gyáva szar, pont úgy, ahogy az apja volt, hanem mert az ott a stokin ülve egy emberi mivoltából kivetkezett ragadozó állat.

Hősünket este szólítják kihallgatásra.

„Most elmehet.”

„ Most miért?”

„ A mennyasszonya igazolta magát.”

„ De az nem én vagyok, hanem az apám volt! Mármint akit a mennyasszonya igazolt. Tetszik tudni, az én leendő anyám.”

„ Tehát újra kezdi?”

„ Dehogy kezdem, kérem. Az apám volt.”

„ Figyelmeztetem, hogy eljárást indítunk maga ellen a hatóság félrevezetése miatt.”

„ De most elmehetek?”

„ Innen hová készül?”

                                       +

Előbb-utóbb fény derül mindenkire, és akkor majd az árnyéka is látszani fog.

                                       +

Kampó akkoriban autókat is lopott. De nem használta őket sokáig, csak amíg talált magának egy éppen a hangulatának megfelelő vendéglőt. Akkor a lopott ajtó ajtaját tárva-nyitva hagyta, hátha valaki tovább lopja. Ez a várakozása tízből hétszer bejött. A vendéglőben kényelmesen letelepedett és megvacsorált, mint Krúdy Gyula Szindbádja, vagy Latinovitsé inkább. A vacsora után busás borravalót adott és megkérte a pincért, hívjon egy taxit. És amíg a taxira várt, megidézte hősünket, hogy mint szigorú nagybácsi, beszámoltassa valami éppen aktuális kis aljasságáról. Stiklijéről, fogalmazzunk finomabban.

„Anyád ma reggel utazott el”- mondja. „Panaszkodott, hogy téged nem érdekel a hagyatéki tárgyalás se, és különben se látogattad meg hónapok óta. Ez jellemző rád, nem értem, min csodálkozik”- mondtam anyádnak.  „Egy gané alak vagy, az is voltál más kissrác korodtól fogva, és nem is fogsz megváltozni, amíg csak élsz. De reméljük, viszonylag fiatalon megdöglesz.”

„Szabadságot vettem ki” – hazudja hősünk.

„ De mi ütött beléd?”

„ Meg kell találnom egy nőt, akit keresek, aki tiszta, hogy beszéljek vele, hogy elcsábítsam, hogy bemocskoljam őt, aztán az emlékét is.”

„Te kelekótya!”- csapja le Kampó az asztalra a kiskanalat, mivel egy igazi, helyben őrölt eszpresszóval öblítette le a vaddisznó vadast zsemlegombóccal, hozzá kétszer fél liter rubinvörös Villányi Oportót, amit kis öblös-hasas üvegkancsóban szervíroztak a számára.

                                           +

A nagynéne csak paprikás krumplival várja kovászos uborkával és Kőbányai világossal. „Bántottak?” –kérdi tőle a konyhaasztalnál ülve, suttogva, hogy bent a szobában a nagybácsi ne hallja. Különben se hallaná, mert a tévét nézi.

„Az öreg elég dühös ám rád. Anyád miatt is. Hogy egyedül hagytad, amikor végre elhatározta magát az utazásra.”

„De ha nem tudtam ráérni.”

„Az ilyesmire muszáj.”

„ Egy nőt kerestem, akit még sose láttam.”

„De hiszen nős vagy.”

„Én még a feleségemet se láttam soha.”

„Te megőrültél? Micsoda bolond beszéd ez?”

„Messzire kerültem a családtól.”

A paprikás krumpli után a nagynéne elmosogat, a nagybátya néz ki rájuk.

„Meddig maradsz?”

„Holnap reggel kinézek a temetőbe.”

A nagynéne a kisszobában ágyaz meg neki, ahol a lányuk aludt, de aztán elment egyetemre, onnan meg pincérnőnek Londomba.

                                       +

Akire nem derül fény, annak viszont nem lesz árnyéka, és nem hiányzik se a fény, se az árnyék neki.

                                       +

Kampó szánalmas és magát mutogató önakasztásához három hónapra kibérelt egy alapvetően szenespincének épített és használt szuterént,

a bűnös város egyik bűnös negyedében, mint magánzó. Amikor kivette a helyiséget, úgy számolt, ennyi időre elegendő pénze van ahhoz, hogy egyfolytában részeg legyen. Mármost ennyi persze édes kevés, hogy valaki halálra igya magát, a végén ezért várja őt a kötél.

Az élettől nehéz lesz megválnia, szónokolta. Éppen azért, mert létezése annyira felesleges.

Beköltözvén igen meghitt, bizalmas barátságba keveredett egy kisebb kupac töredezett szélű lengyel brikettel, akik viszont nagy túlélői voltak egy korszaknak, amikor a ház gazdája még szénnel fűtötte a kazánt, minek utána jómaga is átállt inkább gázra. Így hát Kampó Igricnek sikerült mégis csak jó társaságban töltenie halálsorát, amit eredetileg magányos, önsajnálatban tocsogó meditálással tervezett végig múlatni.

Kampó Igric a háziaknak Kampó Igricként mutatkozott be. Az első estén az egyik félbe tört lengyel brikettel, akikkel akkor még persze nem bonyolódhatott meghitt viszonyba, a következő ötsorost írta fel a piszkosszürke, valaha fehérre meszelt falra:

Lúzernek lenni mindenestül

Ó, világ, világnak világlása!

Üvöltve zokogok, én, hitvány alak,

Ha nem lennék már tar kopasz

Kitépném a hajam tövestül.

Miután ezt kimerítő feladatot elvégezte, lecsavarta az egy szál drótján csüngő negyvenes égőt, és a vaságyán mélyálomba merült. Abban reménykedett, hogy az éjszaka közepén meglátogatja őt a házigazda felesége, de ezt az asszony még Kampó Igric álmában se tette meg. Így aztán Kampó Igric egy kicsit csalódottan ébredt. Úgy döntött, többé nem vár a házigazda feleségére se. Senkire se.

A maradék három hónapban úgy szervezi az életét, hogy csakis eszik, iszik, ürít, és az ébrenlét maradék perceiben megpróbál nem gondolni semmire. Ez nehezen megy ám. Hiszen tudva levő, hogy semmire se gondolni majdnem olyan nehéz, mint egy elefántra nem gondolni.

Ám igyekezni lehet. Egy ilyen percben szólították meg őt a lengyel brikettek.

Így persze sokkal szórakoztatóbb volt az eltöltendő idő.

Elszívta mindig legutolsó cigarettáját, aztán új csomagot bontott és rágyújtott.  

Aztán, a szituációt átgondolva, a lengyel brikettek értő és érző figyelmébe ajánlotta magát. Hátha velük csevegve sikerül tisztáznia legalább egyvalamit.  Az őt körülvevő dolguk közül.

Végül is mindegy, hogy mit. De például: a vaságy mibenlétét. A gyümölcsös faláda karakterét, amiben talán krumplit tarthattak, vagy inkább mégis almát.

És most az ágy mellé állítva asztalnak használ. A féldecis üveg konyak hatását a százszorszépekre. Aztán már csak az üveg fénytörését gyertyalángra. Az üveg cserepeinek recsegését a cipőtalp alatt.

Az élete szüntelen hiány - és rosszérzéseit?

Az árnyékokat, ami nem a fény túlsó oldala?  

A brikettek azt javasolták, talán írja le ezeket. De ne a falra velük, hanem lopja el a háziúr felesége kis kockás füzetét, amit fent a konyhában, a konyhaszekrény egyik fiókjában tart, a füzetlapokat összefűző spirálba dugott golyóstollal együtt. Megtette. A füzetben semmi érdekes, csak néhány recept, sütéshez.

Gorombán iromba betűk, pocsék helyesírás, egyszerű sütik, amiket egy valamire való háziasszonynak fejből illene tudnia. Még jobb is, hogy még képzeletében se mászott be az ágyába ez a nyanya.

„Én, Kampó Igric, itt és most visszagondolok csodálatos életemre. Újra és újra, hátha így messzebb kerülök tőle. Egyre messzebb. Annyira messze, hogy már nem is sajnálom, hogy végre véget vetek neki.

Fél kiló finom liszt, fél liter tej, két tojás sárgája, 25 dkg vaj, 3 dkg élesztő…

Kívül helyezem magam, kívül a testemből, felette lebegek, így nézek lefele, és látom, jaj, haver, de kibaszott ronda vagyok. Egy visszataszító, lezüllött, alkoholista tetű.

Két kávéskanál só, másfél deci tejföl, a tetejére tojássárgája, rákenni.

És akkor ez így lehet vajaspogácsa.

A végére járok a hazugságaimnak. És el lesz a végzetem.”

És itt vége is szakad a bejegyzésnek.

Ezután három hét múlt el nyomtalanul. A sok meddő kísérletezés, hogy még akár egyetlen szót is feljegyezzen, egy időre még a lengyel briketteket is meggyűlöltette vele.

Na. Hát csak egy önéletrajzról van szó. Hányat kell írni egy embernek az élete során? Sokat. Egyszerű. Művészkedni nem kell, csak a nyers adatok, a száraz tények.  És ezek majd önmagukért beszélnek. Vagy nem. De az már nem az ő gondja lesz.

De nem ment az írás úgy se.

Az ágyon hever.

Hősünk egyik gyermekkori álmát kéri kölcsön.

Egy üvegkoporsóban fekszik. De nem mint Hófehérke, hanem mint valami hős sarkkutató. Arktista artista.

Tehát az Északi vagy a Déli sark középpontjának kellős közép kitűzött pontján. A koporsóban jó kis langymeleg van, mint egy ágyikóban, paplan alatt.

Ez jó érzéssel tölti el, elvégre odakint, tőle alig húsz centire hóvihar tombol, üvölt.  Tudja, halálos környezet ellenére az ő élete nem forog veszélyben. Csak izgalmas, elalvás előtti kaland az egész.

Egy jegesmedve cammog hozzá.  Tehát az Északi sarkon van. A maci rámászik a koporsóra, benéz. Az orruk csaknem összeér. Eszkimó puszit váltanak.

És ez az álom vége.

Szép, mi?

                                       +

Egy kocsmában ülnek. Kampó előtt fél liter málnaszörp. Hősünk előtt sör és rum. Körülöttük vidáman zajong a koraeste. Még mindenki nagyon szomjas és nagyon okos. A szomszédos asztalnál két cigány suhanc snóblizik sörben.

Kampó arca nyúzott az éhkoptól. Ám a szeme kitisztult, mert hetek óta egy kortyot se iszik. Tiszta tudattal akarja magát felkötni, azt hangoztatja.

Hősünk még mindig egy szavát se hiszi el neki. Most se, mint soha.

„Valami munkát kéne keresned.”

„Két hetem van hátra.”

„Azért csak keresd!”

Kampó hősünkre legyint, iszik a málnaszörpből, témát vált, és hangosan

recitálja. „Valamikor trubadúr voltam a Maine mentén. Kastélyról kastélyra jártam, a kisasszonytornyok mélyen bókoltak a lantzenémre. Mindenütt csak ugyanazt a dalt énekeltem. Nagyságos asszonyom, ön új tavaszra vár…”

A snóblisok értőn kacsintanak össze, az egyik a mutatóujjával használja az egyezményes jelet: kattant a pasi, mi? 

„Nagyságos asszonyom, de nem jön soha már. Lehet, hogy gazdag ön, lehet, hogy gondtalan…”

„Az egyik élet csak ürügy egy másikhoz. Neked ezt jól kéne tudnod- oktatja Kampó hősünket- elvégre te vagy a tükörképem.”

„Tévedsz, Kampó, te vagy az enyém.”

„ Te tévedsz. És a te rútságod oly ártatlan és naiv, hogy számomra ettől becses.”

                                                 +

Kampó Igric halála előtti napon a háziak fent sertéspörköltöt vacsoráztak. Valószínűleg nokedlivel. A halálra készülő ezt legalábbis így gondolta el. No de milyen pörköltöt és nokedlit várhat az ember egy olyan nőtől, akinek le kell írnia a vajas pogácsa receptjét is, és még ahhoz sincs elég fantáziája, hogy képzeletben bebújjon  az ágyába?

A gázcsövön veszekedés hangjai szűrődtek le. Aztán mélabús harmonika szó a  felerősített hangerejű rádióból, talán a „Párizsban élt egy kislány”, tralala tralala laaa, tralalla tralala lááá. Ez a pörkölt illatával rásimult az asztalnak használt krumplis/almás ládára. A házigazdák is a nótát hallgatták, aztán a veszekedést újra kezdték. A rádió reccsent, elhallgatott. Kampó benyúlt a nadrágjába, megvakarta a heréit, aztán lassú mozdulatokkal önkielégített.

Közben visszagondolt azokra a hetekre, amikor láncra verve a gályára kísérték, hogy ott gebedjen meg, amiért a budai pasa virágos kertjéből bazsarózsát lopott.

Fellökdösik a hajóra, ott átadják a fedélzetmesternek, aki rögtön az evezőtérbe rugdaltatja. Ketten fognak egy lapátot. A másik egy prédikátor. Az azt hiszi magáról, hogy mártír, a hitéért szenved az ő istene nevében. Neki úgy könnyebb.

A gálya megindul lefelé a Dunán a Fekete tengernek. Kampó úgy tesz, mintha

erőt adna az evezésbe, pedig csak ügyesen lazsál. A mártír bezzeg izzad, nyög,

szalmiákszagot ereget, majd beleszakad a roppant pucsításba.

Amire a Duna –deltába érnek, Kampó fittebb, mint valaha, lénye a fekete párducé: veszélyes és alattomos. A prédikátor csont és bőr, lassan haldoklik, sokszor megkorbácsolták, hogy csak imitálja az evezést.

Kampó a pihenők édes perceiben kiles a lapát felett. A tenger apró tavi hullámokkal sodorja őket Boszporusz felé, sirályok rikoltoznak.

Elhagyják a Boszporuszt. A prédikátora kiszenved. Új evezős tásat kap, egy rosszarcú, kopasz, félszemű haramiát, aki rögtön észreveszi Kampó sumákolását. Lefejeli úgy, hogy ettől Kampó orra betörik. Aztán bemószerolja a fedélzetmesternek. Kampót megkorbácsolják. Fél adag ételt kap. Néhány nap és legyengül. Úgy érzi, kiszakad a bele, amikor a fedélzetről pörkölt szagát hozza le a szél. Alighanem nokedlivel.

Közben tompán, mélyen dörög a dob.

Nem tud tovább uralkodni az éhségén. A lassú, szórakozott önkielégítést félbehagyja, felkel a vaságyról, és befalja a másnap hajnalra félretett félbarna kenyér csücsköt és darabka abált szalonnát. A maradék kenyérrel gondosan feltunkolj a ládára csurgott pörköltszagot.

Visszaheveredik az ágyra.

Elképzeli a házigazda feleségét meztelenül. A vaskos combját, a bizonyára narancsbőrös fenekét, a hájas hasát és a megereszkedett melleket. Egyszer ő is jó lesz. Újra önkielégíteni kezd, de elunja.

Kéne egy titok. Egy olyan, amitől gyorsan elélvez.  

Messziről ágyú dörren. A gályán fent a válasz erre a néma csend. Aztán parancsszavak és rohangálás. A dob üteme felgyorsul. A korbácsolásé is.

Üldöznek valakit, vagy őket üldözik?

A sortűz közvetlen közelről szakad beléjük. A hajó túlsó fele füstben, tűzben, romokban, ömlik be a víz. Jajgatás, hullák, leszakadt végtagok. A felügyelőt agyoncsapja egy gerenda. A gálya süllyed. Kampó a láncait rángatja.

Így fullad meg?!

Vértbe öltözött katonák törnek be az evezőtérbe. Az életben maradt gályarabok

megmentőként, szabadítóként üdvözlik, áldják őket.  Egy kétszer nagyobb gályára kerülnek, kezükre-lábukra most keresztény lánc kerül. Az evező padoknál itt nincs üresedés, ezért egy ablaktalan raktárhelyiségbe rugdalják őket. Kampónak az éjszaka folyamán sikerül megfojtania a rosszarcú, kopasz haramiát. Aztán csalódottan ül a sötétben. Reggel kiviszik a kopasz hulláját.

Olaszul mondják, közben mutogatnak, még egy gyilkosság, és mind fel lesznek akasztva. Addig is egy hétig egy kanál zabkása és egy bögre büdös víz a menázsi. Ez elég ahhoz, hogy a többi volt gályarab Kampót kiközösítse.

Kampó Igric iszonyúan éhes.

Felkel, hogy a zakója zsebébe invitáljon egy lengyel brikettet, és elmenjenek

a közeli késdobálóba. A kocsma felé ballagva minden előzetes figyelmeztetés nélkül hősünk anyját szeretné látni, aztán a hősünket, ám mindkét perverz és oktalan vágyát ingerülten kiűzi a tudatából.

Már a késdobáló bejáratában állt, amikor felbuzgott benne az önsajnálat legundorítóbb mondata:

DE MÉRT NEM SZERET ENGEM SENKI?

És mert képes volt feltenni ezt a kérdést, tudta, nagyon is jól döntött, amikor

halálra ítélte magát. Egy ilyen gazember csakis a kötelet érdemeli.

Az ítélet végrehajtása holnap hajnalban, a kegyelmi kérvény elutasítva.

A hálára ítéltet a kocsma ajtajában a keserű szégyenkezés fekete epéje öntötte el.

Moccanatlanul, guvadt szemmel állt, amíg egy utána érkező vendég előbb szelíden, aztán határozottabban beljebb nem taszította őt, hogy jómaga is  betérhessen a szentéjbe.

                                       +

A mobil telefonjából minden számot kitörölt. Aztán kivette a kártyát is belőle és azt a sárba taposta. A számítógépét kalapáccsal összezúzta.

                                                 +

Pedig ha az anyja talán éppen otthon van, talán be is hívja.

Leülteti a nappali szobába, de ő maga rögtön ki is fordul onnan, hogy összeszedje magát a konyhában a fiával való normális beszélgetéshez.

„Kerestelek az művelődési házban, aztán az albérletedben is.”

„Már nem élek ott.”

„Tudom, mondta a feleséged”

„Akkor jó, ha már ezt is tudod.”

„És hol dolgozol?”

„Most sehol.”

„ Hol laksz? Miből élsz?”

„Hagyjuk ezt!”

„De így mi lesz veled?”

„Eltemetem az apámat.”

„ Te szedsz valamit?”

„ Ugye jól emlékszem, hogy meghalt az öreg? ”

Az anya megfürkészi a fiát. A látványtól ismét zavarba jön. Ismét kimegy a konyhába, hogy összeszedje magát.

Közben hősünk mélán mered maga elé. Aztán meglátja magát a nappali szoba tükrében. Fogyott vagy tíz kilót. A ruhák lógnak rajta. Szakadt és büdös.

Ami az arcán dúl, az már gondozatlan szakáll, nem borosta. A haja is a tarkójáig lenőtt. Az anya torkában gombóc? Muszáj lesz mondani, hogy „Lakj nálam egy darabig, amíg találsz állást és lakást, és egyenesbe kerülsz?”

„Van munkám. A dizőz alkalmaz. Elkísérem minden haknijára, fellépés után elviszem vacsorázni, és utána, ha kívánós, megdugom.”

„Jaj, kisfiam, ne butáskodj.”

„Sose hittél bennem, hogy viszem valamire”

„Ha a feleséged nálam keres, mit mondjak neki?”

„Az igazat, mint mindig.”

Aztán bliccelt a kék buszon, a zsebében gyűrögette az anyjától kapott húszezrest. A halántékát ültében az ablaküveghez koccantotta, és erről az eszébe jutott, mi lett volna, ha inkább egy nehéz tompa tárggyal…

                                       +

Esküszöm, nyomozó, nem én öltem meg Kampó Igricet! Az még nem bizonyíték, hogy tanúk előtt ezzel fenyegettem meg dühömben. Apámat se én öltem meg, a hasnyálmirigy rák megelőzött.

                                       +

Biztos el tudják képzelni azt a játékot, ha hősünk szépen megkéri erre önöket, hogy urak és hölgyek, meg idősebb kamaszok állnak egyvonalas sorban. Mindegyik mélyen előre hajol. Bokafogásban.

A bal és a jobb szélső a sorból kiáll, néhány lépést távolodik, megfordul, nekifut és valagba rúgja a szomszédját. A valagba rúgott így, vagy úgy, de elszenvedi a bántalmat. Összeszedi magát, eltávolodik, nekifut és valagba rúgja a szomszédját. A sor két oldalról elfogy lassan.

Pihenő. Utána a két szélső középre áll, az urak és a hölgyek meg az idősebb kamaszok pedig jobbról-balról egy sorba fejlődnek. A bal és a jobb szélső kiáll a sorból. Eltávolodik.

Tizenhat éves kor előtt a jelentkező játékba engedése csak rendkívül indokolt esetben, komoly motivációs önéletrajz benyújtása és pozitív elbírálása után lehetséges.

                                       +

Nyomozó úr, ha én ölni készülök, hallgatok, mint a sír. Ezzel most nem azt vallottam be, hogy már öltem! Maga ki akarja forgatni a szavaimat?

                                       +

Mozdulatlanul, széttárt karokkal fekszik a vaságyon. Hősünk feleségére gondol. Aztán az oldalára fordul, és a lengyel brikettel beszélget, mintha egy rég megkezdett és rövid időre félbehagyott eszmecserét folytatna.

„Vagy figyeld kisgyerek szűztiszta egoizmusát, amely nem tűri el, hogy saját magán kívül bármi más is érdekelje őt. Csak gyönyört vagy fájdalmat ismer.

Győztes vagy hisztizve megtörik. A terítővel együtt a porcelántálat is magával rántja. Később ez az önzés egyre bújtatottabbá válik, végül akár altruizmusnak is álcázhatja magát. De a lényeg nem változik. Az ember csak önmagát tekinti alfának és omegának, csak a saját jóérzése számít.”

„Tehát ön puszta jót érzésből köti fel magát?”

„Úgy van.”

Kampó sóhajt, feltápászkodik, belevizel a fali csapba. Felveszi a zakóját.

Még mindig nincs túl későn.

A presszóba megy,  jó messze a szuteréntól. Abba a presszóba. Reménykedett, hogy a visszeres lábú pincérnő tán őt is megismeri, bár nagyon rég volt, vagy csak még ezután lesz, hogy vele pimaszkodtak, aztán megpróbáltak fizetés nélkül távozni.

De már megint nem az a pincérnő dolgozott ott. A nagykeblű után a visszeres lábú is úgy él tovább, hogy ebben a meg se történt történetben tán nem is szerepelt soha.

Ez a mostani egy kis pöttöm tünemény, talán százhatvan centi magas, őszes haj, fiús alkat, nagy, barna, fáradt szemekkel.

Kampó az öt konyakot övező eseményeket eltervezi. Az elsőnél csak egy kedves mosoly és köszönöm. De a másodiktól mindig valami szellemesnek szánt megjegyzés. Az ötödik után pedig finoman megérinti a tündér kezét.

„Megvárhatnám zárás után?”

A hölgy megdermed, aztán Kampóra fürkész, micsoda gané vicc ez.

Végül elképed, hogy a kérdés komoly. Morcosan rázza meg a fejét. De amikor visszatér az asztalához a poharat leszedni, egy kávét tesz Kampó elé.

„Várjon meg kint.”

Kampó a hátát kéjesen nekifeszíti a szék háttámlájának.

Aztán a szemközti kapualjban ácsorog. A idős tündér egyedül jön ki, körülnéz, Kampóba karol.

„Nem maradhatsz egész éjjel. A lányom korán reggel áthozza az unokámat.”

Kampó átölelné, megcsókolná, a tündér nagymama elhárítja.

„Na, ne az utcán mássz rám, nézzünk oda.”

Gyalog is hamar oda érnek . Rozzant, századfordulós bérház. Mármint 19-20 század fordulós. A belső udvarban hogyhogy nincs még romkocsma?

A kis szoba konyha galériával tiszta, nett. Régi, a nyolcvanas években gyártott pozdorja alapú, fának álcázott bútorok. A vitrinekben porcelán babák, kis vázák, művirágok. Színes tévén video, a tévé előtt kanapé. A szoba sarkában rácsos ágy az unokának.

Kampó ölel, csókol, a nagyi elhárít.

„Ne itt.”

A konyhába vezeti. A gázsparhelt mellett ócska dikó. Oda leülteti.

Visszamegy a szobába, kéz perc múlva levetkőzve, pongyolában

jelenik meg, a karján egy puha pléddel.

„Orálisan akarom,  a férjem azt sose szerette. Csak azt, ha én szopok neki.

Jó úgy neked, ha francia, kisfiam?”

Kampó megbámulja a pongyola alatt sejlő testet. Bólint, jó lesz úgy is.

A zakóját leveszi, a gatyáját letolja, az ing és a zokni rajt marad.

Gyönyör és okádhatnék között lebeg félútig.

„Ügyes voltál. Van nálad egy kis pénz? Csak csapd be az ajtót.”

                                       +

„Hogy vagy?” –kérdezte Hősünket, kölcsönös böszme üdvözlések után

 Jó Barát, aki a Váci útról nyíló kis utca jobb oldali járdájánál, tucatnyi zöld gurulós kuka szomszédságában támaszkodott a seprűjére, és látványosan az eszébe se jutott, hogy a közmunka bérért meg kéne küzdenie ama természeti törvénnyel, hogy minden a rendezetlenség felé halad. Póriasan fogalmazva: dúl a szemétben a kosz. Ki tenné meg ezt a helyében e különösen hűvös, mégis kellemesen enyhe szélben egy neve sincs szerda délelőtt? Hősünk képzeletében szándékosra időzítette a véletlen találkozást.

„Hogy szeretnéd, hogy legyek?”- Jó Barát bal szeme bevérzett, körben belilult monokli.

„Látom, megvertek.”

„Miből?”

„Elárulod végre, hogy találom meg Mimit?”

Jó Barát úgy tesz, mint aki tűnődik, aztán mély szakértelemmel a járda közepére passzol egy cigaretta csikket. „Nem tehetem.”

„És ha én is megverlek?”

„Neked nem hagynám magam.”

„Pár laza korsót inkább?”

„Munkaidőben vagyok.”

Ez már elég ok arra, hogy elballagjanak a legközelebbi kricsmibe. A harmadik korsó után a Jó Barát meggyőzi hősünket, jelentkezzék ő is a közt tisztítani.

A fizetés oly megalázóan kevés, hogy az mindig gyújtólángon tartja a lázadás pusztításra kész tüzét. Másnap már hősünk is megkülönböztető mellénnyel és seprűvel áll ugyanott a kukák között.

A mellényre nyomtatva: FŐ A KEFE.

„A lényeg rigókon, a staubokon, az alig szívott vezéreken a buszmegállók környékén, tőlük mintegy tíz méteres körben. Az összeseprendő szemét egyetlen csereértékes áruja a csikk. Gyűjtöd. Papírjából a maradék dohányt kinyered.

Zacskóban összekevered, érleled. A legjobb dohánykeverék. Ennél jobbat nem kapsz, négy dekánként ötezer forintért se.

Mit kíván a magyar nemzet?

„ Hogy kátrányban ússzon a tüdőd!”

„ Hogy szétrohadjon a gyomrod, a májad?”

„ Hogy ne éld meg a nyugdíjad!”

„Hogy maradjon hely az utánunk tülekedő nemzedékeknek is.”

Jó Barát a fairont előtt hat órával negédes liezonra távozik. A pénztáros kisasszony a kisboltból, ahonnan a két decis, avagy nyeles kifliket vásárolják.

Deréktól lefelé még nem látták, de hátha…

Hősünk félnégykor betámasztja a seprűjét és a lapátját a helyére, a mellényét gondosan összehajtogatva a saját vasszekrényébe teszi. A lakat kulcsát cukorspárgával a nyakába akasztja.  Nem szívesen vallja be, de elégedettséget érez. Ismét rendes polgár. Van munkája. Hasznos tevékenységet folytat.

Fizetést kap majd érte. Azon vehet majd  BKV bérletet is, akár. És ha ezt megteszi, már utazni is úgy utazhat, mintha lenne becsülete. Lám, ismét a keblére öleli a fogyasztói társadalom. Talán máris üzembe helyezhetné a mobilját, és telefonálhatna a feleségének. Vagy még korai? Vagy meg kéne találni a Filigránt, a Mimit. Vagy ki kéne tudni, hol, és merre haknizik a Dizőz és váratlanul megjelenni az öltözője előtt.

„Hello? Megismersz? Én vagyok a pumpás csávó. Tudod, V. városkából.”

„Ó, fiúka, figyúsz mán, de kajókállak, hát hogy is bírtalak volna elfelejteni!

Te vagy az a jó szagúra izzadt tahó! Ajaj, az illat emlékére is nedves lettem, gyere be gyorsan!”

                                                 +

Egész más hangulatban ballag át a vasúti hídon. A Római parton beül egy

kocsmába. „Ha már újra bérrabszolga lettem, legyek úr.”

Sült hekket rendel, ecetes almapaprikát hozzá. A hal előtt unikumot, a halhoz egy korsó világost, evés utánra egy korsó barnát.  Az unikum jéghideg volt, a sört nem vizezte a pultos csávó.

Kajakosok, kenusok tempóztak felfelé, kisebb-nagyobb csoportokban, összeszorított fogú igyekezettel. Cajgnadrágos, svájcisapkás öregúr egy bottal gyönyörű, növendék német juhászt apportíroztatott. Egy kielboat bukdácsolt a motorcsónakok keltette hullámverésben. Csont-bőr férfi evezett benne, a kormányosa egy csupa háj asszony. A nőstény rozmár rosszkedvűen bámult ki a partra, láthatóan nagyon unta a férje sportos kalandvágyát.

„Tudna ajánlani valami igazi finom pálinkát?”- viszi vissza a barna sörös korsóját a pultosnak. „Tudja, ma ünneplek.”

Ágyas szilvát kapott, azt lassan kortyolgatta. Utána nézett a hős evezősnek, ki egy előző életében talán maga volt Hektor, vagy Párizs. Helénája most előre dől a kielboatben, csak rettentő nagy, kövér háta látszik. Talán Kampó Igric is úgy képzelte, hogy nem egy velencei gályán senyved, hanem ő maga Jázon, ki elcsente Médeiát és az aranygyapjút, és most a Duna-delta szigetei között sunnyog az őket üldöző, bosszú után lihegő rokonok elől.

                                                 +

Mivel üresedés lett gályarab, avagy evezős státuszban a velencei hadihajón. Akkor megkérdezték a „török” foglyokat, kit érdekel a munka, mert akit nem, azt mégis a tengerbe hajítják, vagy eladják Afrika partján rabszolgának.  Kampó máig nem érti, miért nem  jelentkezett önként.

Mármint evezni.

Hősünk, erre is emlékezve, kikért még egy ágyas szilvát.

De az is lehet, úgy történt, hogy vagy két hét raboskodás után csónakban partra vitték az összes „törököt”. Vakító napsütésben a sivatag peremén.

Félnapi várakozás után a buckák mögül beduinok jelentek meg teveháton. Akkor a keresztény zsoldosok sorba állították a foglyokat. A beduinok kiválasztottak közülük ötöt, a többit a velencei zsoldosok ott helyben egy bunkósbottal agyonverték.

Kampó Igric a kiválasztottak között volt.

Legyen ez a mese?

Mért ne?

És akkor legyen az, hogy az a prédikátor se halt meg?

Azt a kopasz barmot viszont, aki lefejelte őt és az orrát törte, és bemószerolta a felügyelőnek, hogy csak kamuból evez, Igric tényleg megfojtotta.

És akkor hősünk arra gondolt, hogy talán halászlét kellett volna ennie, utána

túrós csuszát. Hozzá rizling fröccsöt, és a lakoma után valami édes bort. Például Tokajit. És meg is tehetné, hiszen még bőven maradt pénze az anyja gyors segélyéből. Viszont jóllakott a hekkel. Ám attól bort még ihat.

Vagy az mégse lenne ildomos? Nem az, hogy berúg. Rendes, munkaviszonnyal rendelkező polgárok is lehetnek részegek. Sőt. Csak valahogy égő lenne ez előtt a csapos előtt ágyas pálinkára bort rendelni. Nem stílusos.

Ámde átballaghat a következő parti kocsmába, és ihat ott. Húsz-ötven méterenként kínálják itt magukat a bodegák.

Hősünk így is tett.

Tisztelettel elköszönt a csapostól, és pontosan negyven méter, hatvan lépés megtétele után máris egy másik kocsma pultját támasztotta.

De addigra már csatlakozott hozzá az árnyéka, mivel hősünket, rendes polgárrá változva, már megtalálta az alkony fénye, a maga halvány, pasztell színeivel.  Az árnyéka a háta mögött a fülébe sugdosva így okoskodott: „Azért engedjük közel magunkhoz a kutyákat, mert ők minden baromságra rávehetők. Mért? Mert egy jól nevelt dög számára a gazda az isten. Nézd meg például azt a német juhászt, meg azt a röhejes fazont a svájci sapkában, a gazdáját.

Szerinted ki hozná vissza ennek azt a botot, amit most dobál? Senki. Én például

lecsapnám, és aztán lenyomnám a torkán, Vagy feldugnám a végbelébe.

Én attól lennék boldog. Ha egyáltalán.” – és erre orcátlanul felhajtja Hősünk

három deci Tokaji  Furmintját.

„A boldogság az, hogy egy pillanatban elégedett vagy a világban elfoglalt helyeddel. Kérdezd meg tőlem, hogy most boldog vagyok-e! Csak ezért kérdezd meg most, mert kivételesen rám figyelsz, és nem arra az idióta Kampó barátodra, vagy nem apád emlékét ekézed. Nos, szerinted boldog vagyok, hogy figyelsz rám, és ezáltal, mint árnyékod, létezem?”

„Leszarom a hangulatod, öreg.”

„Üresség, haver. Ez a te lényeged. Üresebb vagy, mint ez a pohár, amiben az imént még Furmint volt. Rendelj még!”

„Hányingerem van.”

„Ne már, alig ittam!”

„Nem húznál a hátam mögül az anyádba?”

„Az anyádba?”

Hősünk kikér még három decit, és kerüli a csapos fürkésző tekintetét.

„Koldus vagy te, királyfi. Viszont nézd már, de jó segge van annak a nőnek!

Nem annak, baromarc, hanem annak a szöszinek, aki ott kocog elfele.”

„Nem tudja véletlenül valami állatvédő alapítvány számát?”

„Nem, uram.”

„Akkor hívja a 112-et és jelentse be azt a cájgnadrágos urat!

„A kutyásat?”

„Kínozza, nem látja?”

„A kutyáját?”

„Nem látja?”

„Kizárt, uram. Imádja. Ide járnak le a partra naponta háromszor.”

„ Akkor…kirántott disznóagyat tartárral tart maga?”

„ Rántott velőt? Nem, uram. Ott van ön mellett kiakasztva az étlap.”

„Akkor egy korsó sört kérek.”

„Furmintra?”

A kielboat csurgott vissza a Duna közepén. Hősünk elképedve látja, hogy a kormányos helyéről hiányzik a kövér asszony.

                                       +

          ------ ------ -----

                                       +

         

„Kiakasztott apám halála.”

„Ne vetíts már, több mint tíz éve, hogy nem is láttad.”

„Attól még fájhat.”

„Alig ismerted.”

„ És?”

„Amíg élt, gyűlölted, kerülted, nem akartad látni se.”

„Akkor meg…semmi közöd, mi bajom van.”

„Lófaszt. Gyáva! Űzött kis patkány. Rohansz a sarokba vicsorogni.

De te magadat üldözöd.”

„Patkány vagy te. Rosszabb. Tudod, mi vagy te? Unalmas.”

„ Az jobb. Az a legnemesebb emberi tulajdonság, te ostoba.”

„ Ha te mondod…”

Akkor becsengetünk, vagy mi legyen?

Csengetnek.

Rövid várakozás, a szívük a torkukban dobog.

Ha kinyitja az ajtót, csak ennyit mond a feleségének: a szépasszonyhoz

jöttem. Megint csenget, szaggatottan. Mintha az anyja ajtaja előtt ácsorogna.

De a szomszéd néz ki lakásából, egy túlsúlyos ötvenes úr, akivel zsigeri haragban vannak, és ab ovo nem köszöntek egymásnak.

„Elutaztak.”

„Mi az, hogy elutaztak?”

„Ja, hát az asszony meg az új barátja. Amolyan kis nászút féle.”

„Mi a picsáról vartyog maga?!”

„ Nálam van a kulcs, de a lelkemre kötötték, hogy magának nem adjam oda.”

A kurva anyádat, te kövér geci.

                                          +

A kopasz barom vallomása a szent inkvizíció előtt, megcsonkítása után és máglyára vetése előtt:

Kampó Igricet a török gályán ismertem meg. Mellettem ült az evezőpadon.

Elődöm az a protestáns prédikátor, aki meghalt Kampó mellett, mert belegebedt az evezésbe és a korbácsolásba, az a suttyó meg csak alibizett, sunnyogott, sumákolt, alig merítette be a lapát tollát a vízbe, mégis akkorákat nyögött, mint aki menten megszakad.

Aztán az a protestáns inkább mégse halt meg, hanem eladták Kampó Igriccel  együtt a beduinoknak nő imitátornak és hastáncosnak. Vagyis rabszolgának.

Vagy nem is!

Módosítani kívánom a vallomásomat.

Hiába, rég történt.

Kérem, én mindent bevallok, ne tessék már azzal a fehéren izzó ösztökével

közelebb jönni!

Én, a félszemű, kopasz, brutális állat voltam az, akit a prédikátort meggebesztettem. Mint ahogy rajta kívül annyi igazhitű, jó keresztényt.

De Kampó Igric nem fojtott meg, hiszen akkor nem is lehetnék itt a szent inkvizíció gyengéd tekintete előtt abból a végcélból, hogy péniszemtől, heréimtől, lábujjaimtól és kezem körmeitől megfosztva, ezáltal a lelkemben megtisztulva vethessenek máglyára minél előbb.

Jómagam, mint afféle bennfentes vezérevezős, rangidős túlélő éppen a dobos szaktárssal beszéltem meg egy izgalmas ritmust, amolyan délszlávos hét -nyolcadost, hogy vajon lehet-e arra evezni. A felügyelő azon a véleményem volt, hogy az lehetetlen. Közben hétágú korbácsáról kapargatta a rászáradt vért, mondván, a nem kellőképpen karbantartott szerszám mindig és szükségképpen megbosszulja magát.

Nekem rögtön feltűnt az új elítélt, aki állítólag azért került ide, mert hölgyének babarózsát csent a budai pasa kertjéből. Ezt a marhát, mi? Ezért megdögleni?

Kampó jó kiállású, mondhatni deli legény volt. Ritkán kaptunk ilyen szép árút.

A többség rosszul táplált, göthös, foghíjas és piti bűnöző, akit jobb is lett volna inkább felakasztani. De akkor ki evezne? Nincs annyi prédikátor a világon.

A gálya általában nem valami jó szellemű munkahely, ritkán alakul ki a bajtársiasság a kollégák között.

Kampó mindjárt az első munkanapon kitalálta azt a játékot, hogy sumákol és csak kamuból evez, és tényleg elhitte ám magáról, mekkora ász, hogy mi ezt nem vesszük rögtön észre, mi, aki már azóta a szakmában vagyunk, amióta az eszünket tudjuk. Én már lassan azt is elfeledtem, mért voltam ott. Úgy kellett erőlködnöm, hogy néha az eszembe jusson: rágyújtottam a házat az apámra meg az új feleségére. Na, mondjuk ezért is kötél járt volna. De nem ezért fogtak meg és ítéltek el, hanem csavargásért.

Egy ideig hagytuk, hadd kímélje magát, szánalmas bohóckodása szórakoztatott. Ám amikor kimúlt/nem múlt ki a padtársa, a prédikátor, úgy döntöttem, megszívatom. Mellé kértem magam. A felügyelő haverom örömmel teljesítette a kérésemet. Imádtam Kampót szívatni.

Hát erre nem jött az a rohadt velencei hadihajó?

Később hallottam a Pokolban az ördögöktől, akikkel cimboráltam és közben naponta négy-öt tucatszor szodomizáltam, és boszorkányokkal is közösültem, meg mindenféle állatokkal, és nem csak az emlős fajtából, úgy, mint kecske, birka, szamár, disznó, ló vagy néha szarvasmarha, hanem egyéb gerincesekkel is. És közben mocskos szájjal szidtam az urat, a papokat és leginkább a pápát.

Amiért még több kínvallatást és ezer máglyahalált érdemelnék, de belátom, jobb itt túlesni rajta, mint a végítéletig és aztán mindörökké bűnhődni.

Tehát az ördögöktől hallottam, hogy Kampót aztán tovább adták a beduinok, mert nem vált be nő imitátor hastáncosnak, így végcélul valahogy Polinéziában kötött ki, ahol felfalták a kannibálok. De erre nem vennék mérget, mert akitől hallottam, az olyantól hallotta, aki mástól hallotta, hogy az, aki hallotta, az is csak úgy hallotta.

Hát erről ennyit. És ugye most, hogy bevallottam mindent, nem kínoznak tovább? A lelkem kész, tiszta vagyok a halálra.

                                       +

Bosszút forralt. Nemtelent és undorítót. Amilyet csak egészen maga alá zuhant, kicsiny lelkű elmebetegek szoktak. Legtöbbször persze csak ábrándozni, hogy. Meglesi a feleségét és a szeretőjét. És a szeretőt a feleség szeme láttára mészárolja le. Egy machetével?

Á, az olyan triviális.

Maradjon a klasszikus, vas-edényben vásárolt, legalább húsz centiméter hosszúságú konyhakés. Azt vágja a csávó hasába bele. És ott megforgatja, miközben a másik kezével magához öleli.

Igen.

Úgy lesz majd. hogy sétálnak kézen fogva. Jönnek, közelednek.

Ő előlép valami homályból. Fa mögül? Kapualj? Vagy csak simán este lesz, sötét? Tíz méter, öt. Az asszony már nem csak gyanakszik, amikor felismeri, és az arcát fürkészi. Megtorpan, rosszat sejt. Mond valamit a kanjának.

Késő. Már rajtuk van. Nem szól egy szót se, hangot nem ad ki.

Ölel és döf, miközben leválasztja a feleségéről a pasit.

És ennyi.

Nem ennyi! Kevés!

Őt is.

Az asszonyt! Ugyanazzal a vas-edényben vásárolt konyhakéssel.

Aztán egy förtelmes vírust elterjeszteni a Földön. Az emberek lázban fetrengve pusztuljanak. A tetemeken legyek billiárdjai dongjanak.

Egyszerre nyomja meg asz összes piros gombot, amitől gombafelhőben úszik

a planéta.

Azt írta a gazéta,

Nem kék már a planéta

Meghót minden gazélla.

Véle minden krokodil

Úgy hogy többé nem jön hír.

A BKV buszon megint bliccelt. Szinte áhította az ellenőrt, hogy összeszólalkozhasson vele. Végre. Bátran. Mint egy igazi szociopata.

Persze ilyenkor nem jön. Megérzik ám az ilyet.

Közben arra gondol, hogy Kampó Igric sose hal meg. Viszont szeret a mások temetésére kijárni a temetőbe. A gyászzene közben a menethez csapódni.

A rokonok, barátok közé keveredni. Élvezni, hogy pusmognak a bánattól sújtottak, ez meg ki? Hősünk bemutathatná. De ma az ő elföldelése van soron.

Ma ő lesz Kampó úr, a fallikus takony, az ondóból, lisztből, mézből gyúrt mézeskalács figura, akit a népi iparművész elfeledett kiégetni. Vagy direkt nem tette a kemencébe. Így az első eső szétáztatja majd őt, mint a falra frissen felragasztott cetlit. Adja magát, hogy ez legyen a cetlire írva:

NE MA RAGASSZ KI!

                                                 +

A szerszámosláda kacatjai között zsineget keres. Hurkot köt. A másik végét felcsomózza a mennyezetbe erősített kampóra, amiről a villanyégő drótja lóg alá. Középre húzza a gyümölcsös/krumplis  ládát, amit asztalnak használt. Feláll rá, recseg, de elbírja. A nyakába illeszti a hurkot.

„Hogy rúgjam ki magam alól?”

„Csak sétájt le róla!”- hősünk Kampót figyeli az ágyon fekve.

„Az nem jó, mert visszalépek.”

„ Kizárt. A hurok megfeszül, bepánikolsz, rugdosódsz, a láda feldől, te eljárod a betyártangót és neked annyi.”

„Inkább segíts!”

Hősünk egy percig mérlegeli, megtehet-e ilyet.

Miért ne?

Feláll az ágyból, a ládához lép, lelöki róla Kampót.

Kampó teste, akár az inga. Visszafelé hulltában, felrúgja a ládát.

Az akasztott arcán elképedés, kín, félelem.

A feje vörösödik, a szeme guvad, a nyelve kilóg. Még rángatózik.

Behugyozik, összeszarja magát, merevedése lesz, elélvez.

Vége. Hősünk megára ölti az elhunyt zakóját. Átkutatja a helyiséget, hátha dugott el valahová pénzt. Tisztelettel elköszön a lengyel brikettől.

                                                 +

Néhány hét múlva visszatér a presszóba, ahol mostanában az a pöttöm alkatú nagymama a pincérnő, akit az ura csak leszopatni szeretett, de sose nyalt ki.  Hátha az asszony még ott dolgozik. Bár mostanában, amilyen gyorsan a személyzet cserélődik… De a nagyi még ott dolgozott. Megpillantva hősünket eleinte úgy tett, mintha meg se ismerné. Csak a harmadik konyak után kérdezte meg tőle. „Látom, ma megint formában van, fiúka…”

„ Műszak után megvárhatom?”

„Közben lett egy fix élettársam.”

„ Nem mondja! Gratulálok.”

„Köszönöm.”

„ No és a kedves lánya? Az unokája?”

„ Egészségére.”

„ Már micsoda?”

„ A konyak, tisztelt uram.”

Azért az öt konyakot megissza. Utána a Szabadság hegyen kódorog, keresi azt az utcát, ahol a retro repülőegyetemet szokták tartani. Hátha most is van előadás, és ott találja Jó Bartátot és vele Filigránt, a Mimit.

Ama rastignaci pontra elég gyorsan rátalál.

A várost nézve azt képzeli, hogy most a miskolci gyorson ül, mert mintha Filigrán Mimi azt mesélte volna, hogy Miskolcról jött, mint az ufók és az Edda,

és majd oda is megy egyszer vissza, ha elege lesz ebből itt, vagyis mindenből.

Vagy inkább azt képzeli el, hogy száz évvel ezelőtt van, és szerenádot ad a Miminek, aki egy budai polgárlány, valahol az akkori Víziváros egy kis utcájában lakik özvegy édesanyjával, és…

Vagy egy kalózhajón zendül, és már dobják is a tengerbe. Onnan egy közeli szigetre úszik, ahol még aznap megölik és nyárson sütve megeszik a kannibálok.

Vagy csak tizenöt évvel ezelőtt van, a leendő mennyasszonya után siet, baráti társasággal kirándulnak, már együtt érnek fel a dombocskára, a románkori templomromhoz. A szentéj előtt leül a szerelme mellé a padra, átfogja a nő vállát, aztán inkább megfogja a kezét. Nem szólnak egy szót se. Minek?

                                                 +

Hősünk képzeletbelei utcaseprő szerepkörében már a második munkanapján elkésik. Még szép hogy, jó hogy. Nyolc óra is elmúlt, amire iszonyat másnaposan végre felébredt. Jó Barát bölcs nyugalommal cigarettázik a szemetes kordé mellett, a seprűjét egy komor bérház falának támasztva. Hősünk egy percig seper, az elveszett órát bepótlandó. Ez alatt hatalmas port kavar, muszáj köhögni.  Aztán rágyújtani. A járókelők messziről kikerülik a két rosszarcú köztisztaságit. Jó Barát megvetően kiköp rájuk.

„Berúgtunk, berúgtunk?”

„Megint elhagyott az asszony.”

„Várjál már, most nem te őt?”

„ Én is őt. De az más. Viszont ezt! Összeállt valami szar alakkal. De kinyírom mind a kettőt.”

„Ismered a manust?”

„Nem. De aki a feleségemet dugja, az a halál fia.”

„ A sör. Az elmos minden gonosztettet.”

                                       +

„Mi lesz, ha tél lesz?”

Jó Barát a veterán megfontoltságával válaszol: „A tél rettenetes. Egyszerűen nem fér az emberek hájas agyába, hogy a hó természetéhez hozzátarozik az olvadékonyság. Tehát minek azt sürgetni?  Ez a baj Európával. Ez a szemlélet: a havat eltakarítási kényszer. Meg Amerikával. Meg most már a globális világgal.

A KOTORD EL kényszere.

A NE LEGYEN UTADBAN undora.

A NE LEGYÉL AZ UTAMBAN gyilkos dühe.

PEDIG VÉGÜL CSAK LATYAK LESZEL TE IS, CIMBORA.

Hősünk képzeletében a köztisztasági közmunkát tíz óra öt perckor felmondják. A megkülönböztető mellényt, a seprűt és a lapátot a szemetes kordéba dobják. Tíz óra tizenhét perckor már a közeli késdobálóban okoskodnak.

„A dolgok napirendre térnek önmaguk felett.”

„Neked csak az a feladatod, hogy nyitott szívvel várd a lehetőségeket.”

„ Széllel szemben még tűzoltó slaggal se lehet pisálni.”

„ De jófajta hátszéllel megteheti akárki nudlipöcs…”

„Emlékszel a kalózzá vedlett prédikátorra, aki mégse halt meg melletted

az evező padon?  Tudod, hogy végül ő lett Fekete Szakáll, a hét tenger

ördöge? Akkoriban te Kampó Igric voltál. Vagy az apád volt az?”

„Ha például.”

„A boldogság az, hogy azt se tudod, hogy nem tudod, mert nem küzdesz meg soha semmiért.”

                                       +

Hősünk méltatlankodva toporog a Kristóf téren, egy női fehérnemű

üzlet bejárata előtt. Félhét is elmúlt már, a randevút hatra beszélte meg.

Egyre röhejesebbnek érzi magát a három szál vörös rózsával és a hóna alá csapott Nemzeti Sporttal. Kora kamaszkora óta összesen ennyit nem várt nőre.

Már ismerte a bugyik, kombinék, melltartók márkanevét, árát, amire elfordult a kirakattól. Egy sorstársat fedezett fel az egyik ácsorgóban. Ő is pont úgy szambázik, mint akit felültettek. Hátra lép, csípő ránt, oldalt, csípő, előre, csípő, ránt és elölről egy belső ritmusra. A nyári meleg ellenére ócska orkánkabátot

visel. Olyan keki-barnát, ami már majdnem kaki-barna. Nahát, ilyet a kilencszázhetvenes évek óta nem vesz fel senki, álmélkodik el hősünk.  

Lehet, hogy szegény azóta vár itt? És még várja őt, a NŐT, hátha csak negyven évet késett, amit még könnyen ki lehet magyarázni. Vagy valakit, aki legalább hírt hoz róla, hogy nem sokára jön, és mindent megmagyaráz.

Végül csak rátalált arra a budai utcára, ahol a retro-repülőegyetemet tartják.

Amikor becsengetett a kaputelefonon, ismét nem kérdezték, ki ő, és miért jött, beengedték. Korán érkezett. A két karosszéket el se mozdították, talán a padlóhoz vannak csavarozva. A zendülésre mindig hajlamos mindig ellenzéki értelmiségiek lassan gyülekeztek. Hősünk brutálisan belebámult az arcukba, akár egy vérbeli agent provocateur. 

A vendégek eleinte álmélkodva köszönés félét bólintottak, aztán zavartan elfordultak tőle, összesúgtak, ki ez, mint Kampó Igric eseteiben az idegen temetések látogatásánál, és végül megpróbálták levegőnek nézni őt. Eszetlen pimaszságát csak egy nő viszonozta, aki azonképpen visszanézett hősünkre, mi több, mellé sodródott és megszólította őt.

„Magát még sosem láttam itt”

„A múltkor én se magát.”

„ Mondja, mit művel itt mégis?”

„ Nem régen tértem vissza a Zelonga csúcsáról.”

„Az hol van?”

„A Dinárokban. Hallotta már, hogy Tito halott?”

„Maga megőrült, vagy hülyéskedik.”

A múltkori legeslegújabb kori kremlniológust ma egy igen jól öltözött öregúr váltja a karosszékben.  Az ő dolga ma önkritikát gyakorolni egy ősrégi nézete

felett, miszerint az értelmiség osztályuralomra tör. Már nem így látja.

Az értelmiség gyáván elárulta önmagát, amikor esélyt kapott rá, hogy vezesse ezt az országot, a hatalmat átengedte gátlástalan újdonász Fartúró Uiknak.

Nem minden politikus gengszter- robban ki rövid, ám ádáz vita.

De az, és ebben maradnak. Büdös bunkó korrupt takony mind. Azért szegődött politikusnak a kivétel is, az ebben a szabály.

Előadás után hősünk igyekszik a nőre ragadni. A lakás tulajdonosa, Cincogó úr koppintja meg hátulról a vállát.

„Nem reméltem, hogy újra itt kell látnom.”

„Okosodni vágyom.”

„Azzal a nővel vigyázzon, már elkötelezte magát.”

„Az olyat imádom!”

Cincogó úrból, mint gejzír, tör elő a féltékenység:

„Ó, barátom, mi európaiak változatlanul bika jegyében élünk.”

„Búúúúú?”

„ Gondolatink, tetteink genezise még mindig a fallosz.”

„A fallosz állít a falhoz?”

„ És úgy hisszük, hogy aki a hímek küzdelmében a nőért félreáll, az a továbbiakban nem a csorda tagja.”

„Oké, most már biztos, hogy megbaszom, kösz.”

Cincogó úr hátrál egy lépést, mint aki pofon ütni készül. Ám ő sem az a fajta férfi, aki pofozkodik, hanem az, aki inkább félreáll.

Hősünk felhajtja a nőt a konyhában működő svédasztalnál, ami csakis bennfenteseknek kínálja magát.

„Majd megmutatom kegyednek, hol ütötték át a keblemet németek lövedékei Triesztnél.”

„ Ily csúnyán megsebesült volna?”

Ezt mesélte a kötélen himbálódzó Kampónak.

 „És emlékeztettem őt, hogy ott ismerkedtem először meg vele. Haldoklás közben, a belemet magam után vonszolva menekültem fel a hegyekbe. Akkor nem láttam őt többé, csak most, lám, majd hetven év után.”

Ott és akkor talán Szelesztinnek hívták. Ja, és nem a keblemet lőtték szét,

hanem a beleimet a rohadt nácik. Vagy azok már az orosz kirgizek

voltak ’956-ban?  Vagy Magdának hívták akkor azt a nőt?

„És a Filigrán?”

„Elbújt előlem, nem?”

„És a feleséged?”

„Elhagyott, nem?”

„És engem nem vágnál végre le innen?”

„Magda. Úgy hívták. Elcsábítom. Megbaszom, kirúgom. Így alázom meg benne az összes nőt. A NŐT! Csak a Dizőzt nem. Csak ő kedves az én szívemnek, Miért ne lenne éppen ő az?

                                                 +

Magda (?) több, mint egy órát késett, és volt pofája odajönni!

Nahát, mégse negyven év, mint a ballonos szamba úrnak, aki szinte meggyűlölte hősünket abban a pillanatban, amikor Magda a helyszínre libbent.  

Na jó, lehet, nem gyűlölte meg teljesen, de úgy nézett hősünkre, mint egy hitvány árulóra.

„Jaj, bocsi, de jó, hogy megvárt, tudja, ma valahogy minden összejött!”

„Ott a hegyek közt mi partizánok megtanultunk várakozni.”

„Akkor nem nagyon mérges?”

„Fő az, hogy itt van. Tessék, a rózsák.”

„Ah, de édes!”

Aki mérges, ritkán édes

Aki éhes, sokszor mérges

Édes éhes ne légy mérges

Gyere inkább, ölelj, csókolj!

Szamba!

Hősünk két csípőrántás között vallomást tesz.

„Van az úgy, hogy hirtelen minden ránk szakad. Tudja, engem egy héten belül hagyott el a feleségem és kötötte fel magát a barátom.”

„Jézusom!”

„Kirúgtak a munkahelyemről is.”

„ Megtudhatnám, hol dolgozott?”

„Tanár voltam.”

„ Mit tanított?”

„ A köztisztaság mószertana.”

„Megint hülyéskedik.”

„Komoly vagyok. Félállásban dizőz menedzser. Néha, nyaranta kalóz.”

„ És partizán, azt ne feledje.”

„Így van, még az is. Ám elhívatásom szerint álmodozó és alkoholista vagyok.

A végcélom, hogy jómagam is hasnyálmirigy rákban dögöljek meg. Örömmel tudatom kegyeddel, hogy jól haladok a makadámmal kikövezett úton.”

„ Lefegyverző az őszintesége.”

„Látja, pedig csakis hazudok.”

„ Mondom.”

„Akkor…a végeredményben lesz az, hogy megbaszhatom magát?”

„ Miért akar megbaszni?”

„ Miért ne?”

                                       +

Kampó csúfondáros grimaszt vág. „Kizárt, hogy így zajlott volna le az a beszélgetés. Te nem vagy ennyire szellemes, és pimasz se. Tudod, milyen vagy te?  Egy gátlásos kis pöcs. Egy pattanásos képű kamasz, aki hatszor veri ki magának egy nap, de egy nőhöz egyszer se mer szólni, még köszönni is lesütött szemmel, fülig pirulva.”

Kampó az ágyán pihen. Hősünk már megbánta, hogy megszánta , és levágta

őt a kötélről. De annyira könyörgött. Hogy milyen szar ott. Ahogy a sötétség örvénylik az agyában, mert szorít a hurok és nincs oxigén az agyában, és oszlásnak indult immár mindene, és most már tényleg büdös, mint egy hulla, meg kínjában össze is fosta magát, meg be is hugyozott, aztán elélvezett, ahogy egy akasztott embernek illik, ha nem törik el a nyaka rögtön a rántástól.

„De hiszen az vagy, egy hulla. A húgy, a szar már rászáradt a lábadra, gatyádba.

Ez már az édeskés, kesernyés bűz, ami belőled árad, és amitől az ember okádik, amíg hozzá nem szokik. És már tényleg egyáltalán nem érezni ebből ki a lábszagod”

Kampó fordul az ágyon, lőn világos.

Kampó fordul az ágyon, lőn sötét.

„Most olyan, mintha viharban feküdnék egy lélekvesztőn. A messzeségben az a hunyorgó fény az Esthajnal csillag, vagy egy világító torony jelez? De nem hajótörött vagyok, már emlékszem. A kalózhajó tatján fekszem megkötözve.

Aztán jöttek értem, hogy beavassanak. Először hárman kurtak seggbe, csak hogy megértsem, mi lesz a beosztásom, hol van a helyem.”

„Ezt meg te találod ki most.”

„Hitelesebb történet annál, mint hogy te valakit csak úgy baszni hívsz.”

„Pedig úgy történt.”

„És? Megbasztad?”

„Az a nő a tyúkmellű bölcsészekre gerjed, sok neki egy partizán.”

„Akkor mégis a feleséged az igazi?”

„Meg kell találnom a Filigránt.”

„Ugye te eresztetted le a dizőz kocsijának kerekeit?”

„Miért tettem volna olyat?”

„Hogy utána felpumpálhasd.”

„Végig ott álltam az ügyelőpultnál.”

„Nem végig. Leszakadtál onnan. Volt rá időd.”

„Neked több. Te voltál az, és most ezt is rám kennéd?”

„Jó, de most, hé, ne már, mit művelsz!?”

„Újra lógni fogsz.”

„Ne, te, ne, ez…ne, ez csiklandozz!”

Hősünk brutálisan visszaakasztotta Kampót. Az csak röhögött, amíg tehette. Aztán békésen elszunyókált és maradt a sötét.

                                                 +

És ez így persze nem is történt meg. Egyszerűen összekavarodtak az emlékek. Ami bármikor bárkivel megeshet, ha nem vezet pontos naplót, ha nem fotografikus a memóriája, vagy ha olyan emlékei is akadnak, amik valóban megtörtént események neurotikus lenyomatai. A meg nem történt események emlékei viszont olyanok, akár egy-egy kártyalap a pakliban. A játékos kever, emel, megint kever, és új lapot oszt. Aztán néz, mint Rozi a moziban.

Ne már, nézzed, hogy milyen leosztások vannak!

Hősünk legújabb életében sosem találkozott se az apjával, se Kampó Igriccel.

A fater lelécelt a muter mellől a legelső hírre, hogy hősünk az anyja méhében talán megfogant. Hősünk az apja nevét se tudta, csak ennyit, hogy: AZ.

Tehát aznap, amikor levált az ügyelőfülke faláról, mint erős nyári záporban a frissen felkasírozott falragasz, le se szarta a dizőzt, mert megállapította, hogy öreg és kövér, és büdösen izzad, és baromi szarul énekli azt az örökzöldet is, hogy Miért ne, és micsoda útszéli tahó luvnya az, aki a büdös izzadságát a fekete elsötétítő függönybe törli bele. Ezért se le nem eresztette, aztán fel se pumpálta a művésznő autójának kerekeit, hanem szó nélkül kifizette a gázsikat, az övét és a zenekarét, aztán szárazon gratulált és elbúcsúzott a grupptól, még csak halványan se célozva arra, hogy szép volt, és ha módja lesz rá, hívja majd őket máskor is. Egy faszt, gusztustalan, ócska, gagyi haknibanda!

Miután a művelődési házból végre mindenki kihúzott, leoltott, bezárt mindent, a mocskot másnapra a takarítónőre hagyva. Ezután halálosan szürke hangulatban elindult gyalog hazafelé. A városka másik végébe, ahol a lakást bérelték az asszonnyal. És akkor történt, nagyjából félúton.

A tök sötétben, a régen elhagyott zsidó temetőnél. Ott várt rá. A hátát a vakolatát hullató kerítésfalnak támasztva. Köszönni dehogy is köszönt. Mindjárt így indított: „nincs egy staubod, kisköcsög?” 

Ki használja ma már azt a szót a cigarettára, hogy „staub”?  És hozzá mi ez az ifjú tahó stílus, hogy kisköcsög? Ne már, hogy így keverednek össze a kilencszáznyolcvanas évek az idei divattal?

Persze adott neki egy „staubot”, miután úgy határozott, nem ijed meg tőle, biztos nem akar neki ártani. Szóval ez nem az ősrégi utcai rabló trükk lesz,

hogy amíg a zsebében kotorászik és aztán tüzet ad, a másik egy svungos paraszt lengővel lecsapja, és ha ráalélt a flaszterre, zsebeiből kiforgassa.

Ami után az ismeretlen ismerős megkapta a cigijét és a tüzet, hősünk mellé szegődött. Elkísérte őt hazáig, előtte ment be a lakásba. A felesége régi ismerősként üdvözölte őt.

Kampó vigyázva levette a nadrágot, már csak megszokásból, nehogy megcsörrenjen a zsebében az apró. Aztán a felesége mellé bújt az ágyba.

                                                 +

Reggelire tea van, vajas kenyér, vagy szalonna, mondta Hősünk Kampónak, amikor hét körül kibotorkált a hálószobából. Mire ő, mindegy, úgyse éhes. Ennyire korán az ő gyomra maximum a kávét vagy a pálinkát tudja befogadni. Pláne, mióta felakasztotta magát, valahogy az epéje, vagy a hasnyálmirigye se a régi.

Ahá, figyelek, kezdődik a játék, gondolta magában Hősünk.

Aztán Kampó elmesélte, mennyire kínos volt számára, amikor megtalálták a tetemét. A háziak a szag miatt jöttek le hozzá a szuterénba. A lengyel brikettet kellett volna kérdezni a rendőröknek, mint szemtanút, de ez nem jutott az eszükbe. Így helyt adtak a feltételezésnek, hogy a halál oka önkezűség.

Tehát hősünknek nagy mázlija van, hogy a lengyel brikettet nem kérdezték, mit látott.  „Jó lesz ez így?”

Hősünk hümmögött. Ez megtetszett Kampó Igricnek, és ő is hümmögni kezdett.

És attól kezdve visszaszoktak a hümmögésre.

                                                 +

A vihar hajnalra lecsendesedett. A hajóroncs nagy nehezen megtanulta a hullámokat meglovagolni, ezzel az elsüllyedését átmenetileg elodázta.

És amikor az ég alja felszakadt és a Nap is felbukkant a horizonton, hősünk reménykedni kezdett, hogy talán mégse lesz a tenger áldozata. Kimerülten adta át magát az öntudatlanságnak.

Kora délután ébredt.

A Nap forrón sütött a lágy hullámverésben. Körülnézve látta, hogy valami jótékony áramlat a hajóroncsot egy korallsziget közelébe sodorta. Sőt, ha mázlija van, oly közel úszik majd el mellette, hogy tán meg is feneklik.

Néha neki is lehet szerencséje, nem?

Amíg erre várt, az eszébe jutott, hogy utálja a csokoládét, tehát nem is baj, hogy nincsen. Valamint, hogy ma se megy be dolgozni. És soha többé nem láthatja se a feleségét, se a Filigránt. Sőt, még a dizőzt se.

Egy óra múltán csak annyit kellett tennie, hogy lemászott a roncsból a derékig érő vízbe. Azon aztán már meg se lepődött, hogy a sekély lagúnán kigázolva kisvártatva emberi építményre lelt. Túlélő lerakat volt túlélőknek.

Tengernyi konzerv, több ezer palack kristályvíz, gyógyszerek, vitaminok, kötszerek. Sátrak. Szerszámok. Készség pecázáshoz. Ám se rádió, se lőfegyverek, se térkép az elásott kalózkincsről. Na, ezt bánja a kánya, gondolta hősünk, és talán életében először boldognak érezte magát. Mint aki hazaérkezett.

Gyorsforralón ünnepi ebédet rittyentett egy személyre. Paradicsomleves, utána

konzervpacal, harmadiknak  sárgabarack befőtt.

„Persze marad a kérdések kérdése, hogy maga az életben maradás egy pusztító vihar és egy hajótörés után, ami mindenki mást megölt, etikus-e.” – Kampó lép ki a semmiből, a nyakában a kötéllel. Egy stampedlit keres, kinyit egy üveg vizet, tölt a stampedlibe, a víz csurgása közben kommersz cseresznyeízesítésű szeszes itallá változik. Megissza, csettint, és sóhajt, még egyet.

„Jenő!”

„Ő meg ki?”

„Neked az nem mindegy? Igyál!”

Kampó a hetedik feles után már kinyilatkoztat.

„Pokolbugyor! Mindent szabad, amire lehetséges hivatkozási alap. Gaztett, vagy jó cselekedet egyazon serpenyőben libikókázik, a másik serpenyőben pedig az egyéniséged súlya van. A bűntudat a sekélyes lelkeké.”

                                                 +

Megint benézett az eszpresszóba. A nagymama, az öreg pincérnő szabadnapos. Úgy dönt, sebaj, ő is lehajt hét kommersz cseresznyét. Miután ezt megtette, bement a vécébe vizelni, megvárta, amíg szabad a pálya és fizetés nélkül távozott. Úgy döntött, nem tököl, felmegy a nőhöz. Hiszen még csak este tíz körül járhat. Becsönget, a nagyi ajtót nyit. Hősünket lesápadva ismeri fel.

„Maga kit keres?”

„Téged, te szopós malac!”

„Menjen innen, itt ne házaljon.”

„Engedj be, kinyallak!”

„Maga részeg!?”

„Ki van ott, anyukám?” – tágabbra nyílik a lakásajtó, az apja áll ott. Egy pillanatig mindketten döbbenten merednek egymásra.

„Hagyjad, Józsi, csak egy bolond kölyök!”

„Pardon, rossz ajtónál csengettem.”

Menekül, azt hiszi, megússza. Vasmarok ragadja meg a vállát. Az apja megperdíti, és egy hatalmas pofont kever le neki.

                                                 +

Miután Kampót a nemlétbe visszarugdosta, és hét lakattal zárta le az agyában azt az ablaktalan cellát, ahol általában a démonjait tartotta fogva, és így most velük együtt Kampó Igricet, ott, a korallszigeten elkezdődött Hősünk életének legboldogabb korszaka. Pontos napirend szerint élt. Nyomban ébredés után ivott egy pohár gyümölcslevet. Ezután háromszor körülfutotta a part mentén a birodalmát.  Utána nagyot úszott a tengerben. El a hajóroncs mellett csaknem a láthatárig és vissza. Az duatlon fíling után tempós nyugalommal bőségesen bereggelizett.

Kellemesen eltelvén a konzervekből kinyert tartósítószerrel és állagjavítóval leheveredett a kedvenc pálmafája árnyékába. Szunyókált, amit szeretett meditációnak értelmezni. De csak csapongott kötetlenül az édes és a kellemes képek és képzetek között, a kellemetlen emlékeket egyre könnyebben és egyre radikálisabban sikerült elfojtania.

Könnyű, gyümölcskonzervből  (tartósítóból és állagjavítóból) álló ebédje után munkához látott. Szép színes kagylókat, korallokat gyűjtött. Sokat, egyre többet. A túlélő készletben talált gumiarábikummal szobrot, szobrokat épített belőlük. Naná, női aktokat.

A feleségét.

A Filigránt.

Magdát, akit talán Magdának hívtak.

A nőt, akit az apja temetésén kellett volna megismernie.

És a dizőzt.

A többi nőt nem, a többi nem érdemelte volna meg.

Amúgy ezek se. Talán a feleségét kivéve. Amíg hősünket, mint anti hőst, végképp faképnél nem hagyta, és ettől egy kibaszott, rohadt, szutykos picsájú ribanc lett. Hősünk ezt így ítélte meg. És kinek is lenne kedve vitatkozni vele?

Ám egy nap. Dél körül, a meditációjából arra ébredt, hajókürt szólal meg, aztán motorcsónakok közelednek, partot érnek. Turisták özönlik el a szigetét. És nincs hová elbújni, menekülni!

„És akkor mi történt?”- kérdezi tőle a Jó Barát.

„Megvették tőlem a korall-kagyló aktokat.”

„Mert bennszülöttnek néztek?”

„Inkább egy őrült Robinsonnak.”

„Na, legalább van most egy kis pénzed.”

„Elárulod végre, Filigránt hol találom?”

„No és Kampót? Kiengedted már a démonjaid közül?”

                                       +

Régebben.

                                       +

A korall-kagyló aktokért kapott pénzből BKV-jegyeket vásárolt, és sietve indult az anyjához. Az Árpád-hídon vágyodva köszönt a Dunának, aztán Budának, és a pasa virágoskertje rózsáinak illatát érezte. Igen, ez lehet az a nap, amikor megbékülhetnek az anyjával.

„Már el se merek indulni, nehogy akkor találj megint jönni, amikor nem vagyok itthon” – mondja majd neki az anyja. Aztán megöleli, két puszit ad a borostás képére, és kézen fogva vezeti be a lakásba.

„Attól féltem, elkövetsz valami bolondságot. Éppen olyan vagy, mint az apád. Felelőtlen, sosem nő be a fejed lágya.”- dorgálja majd meg szeretettel, amikor leülteti a konyhában, és nekilát egy gyors szalonnás-hagymás rántottának.

„Te megbocsátottál már neki?”

„Apádra? Talán sose is haragudtam.”- és Hubertuszt vesz ki a kredencből.

„Kis időre meghúznám magam nálad.”

„ Költözz haza, boldog lennék.”

„Köszönöm, mama!”

„ Az asszony?”

„Még mindig együtt azzal a másik pasassal.”

„Jaj, szegénykém. Fáj neked, igaz?”

„Hogyne fájna, mama?”

A nappaliban tisztaság, rend, egy szem por sehol. A vitrinben a harisnyáját igazító porcelán pásztorlányka a borítékon ül.

„Ajánlott, neked jött a héten, de nem értelek utol.”

A feladó a kerületi rendőrkapitányságról.

„Valami tanúnak hívnak be.”

„Engem?”

„Információkat kérnek tőled Kampó Igric haláláról.”

„Tőlem?!”

„ Tudtad, hogy az dilinyós felkötötte magát?”

„ Mennem kell.”

„ De este ne gyere túl későn haza!”

Leszállt a villamosról, az anyja meglátogatását ismét elhalasztotta.

                                       +

Nehezen jött rá, Kampó tényleg azt várná el tőle, jelentkezzen önként, és vallja be a gyilkosságot. Miszerint nem önkezűség okozta a halálát, hanem hősünk rúgta ki a gyümölcsös/krumplis ládát a lába alól. Ahogy azt Kampó jó előre megjósolta. Hősünk ettől mereven elzárkózott, semmi kedve nem volt bűnhődni Kampó meggyilkolása miatt.  Ebbe, ha nehezen is, az áldozat belenyugodott. Aztán elmesélte hősünknek a házinéni rémületét először, amikor látta őt a kampóról lógni, és másodszor, amikor a kötélen lógva rámosolygott.

„Kampó a kampón igazán az Igric” – szavalta Hősünknek, és jobb keze mutatóujját rázta közben, inkább a ritmust mutatva, mint feddőleg.

Akkor a házinéni kevés híján szörnyet is halt, de inkább sikoltozva rohant fel a lépcsőn, hogy szóljon a férjének. Az is lejött, megnézte a tetemet. Szigorúan és szemrehányóan, mivel Kampó azzal, hogy a szuterénjában pusztult el, nyilvánvalóan kellemetlenségek hosszú sorát okozta neki.

A háziúr ebben a hangulatban hívta a rendőrséget. Azok megállapították, hogy tényleg haláleset tényállása forog fenn. És hogy az áldozat nagyon is hulla, a házinéni tévedett, hallucinált a sokktól: akasztott hulla csak horrorfilmekben mosolyog és mond olyat, hogy Kampó a kampón igazán az Igric.

A halottkém javasolta aztán, állapítsák meg az önkezűséget. A lengyel brikett meg hallgatott, mivel őt nem kérdezte senki.

Viszont ha hősünk nem óhajt bűnhődni, azt megtehetné, hogy igazolja a tanúvallomásával, hogy mégis él.

Hogyhogy él?

Hát úgy. Azaz így.

Már megint feltámadna?!

Miért ne?

Mert ne! Ez már pofátlanság!

De ha nem halt meg! Hiszen bárki láthatja: jön, megy, cigarettát lejmol, fontoskodik, okoskodik és öt perc leforgása alatt szinte bárki idegeire megy, mint bármelyik ezt megelőző életében. No és a lábszag? Tessék!

Kell ennél megdönthetetlenebb bizonyíték? Újra a régi!

Nem! Hősünk durcásan megköti magát, mint eb urát a karóhoz. Nem lesz balek!

Még hogy bármiféle bonyolult kapcsolatba kerüljön a hatósággal. Hercehurca.

A végén abból csak baja lehet. Nem elég Kampónak, hogy szegény háziúr miatta hetek óta hatóságtól hatóságig ingázik?

„A hullaházban már amúgy se hitték el, hogy tényleg meghaltam” – érvel Kampó. Javasolja, ebből is ki lehetne indulni. „Amikor rám találtak a felvételi irodában, hogy fosztogatom a hűtőszekrényüket. Éppen párizsis zsemlét ettem

uborkasalátával, és higított tiszta szeszt kortyolgattam hozzá. Kérdezni az egyik

boncnok, mi a fasz? Válaszolok, éhes lettem, baszki. Mire ő, hogy a fasz? Úgy, hogy két napja nem ettem és kurvára fázok.”

„Ezt nem hiszem el.”

„Kérdezd meg tőle.”

„Eszembe sincs.”

„Alacsony kis tetű volt, de minimum száz kiló, zsíros haj, dülledt szemei, akár egy békáé, amit a vastag szódásüveg szemüveg még csak jobban kihangsúlyozott a dupla tokás pofájából. Simán ráismersz ennyiből.”

„Nem igazollak.”

„ Cserébe felkutatom neked a Filigránt. Az ágyadba csalom a dizőzt.

Kibékítem a feleségedet. Mind a három nőt egyszerre egy ágyba tálalva megkapod.”

Hősünk meginog. Kampó Igric látja ezt, hogyne látná, üti a vasat, amíg meleg.

„És mostantól kihozom belőled a legjobbat. Finom urat faragok belőled, aki havi másfél milliót keres munka nélkül, és szeretőket tart, és soha nem zavarodik bele a hazudozásaiba.”

„De miért is akarsz te még mindig élni?”

                                                 +

A közelben sikerült taxit fognia. A hátsó ülésen ülve végig ezt dúdolgatta magának.

A dizőznek nincsen lába

A dizőznek nincsen lába

Lába nélkül menne bálba

Lába nélkül menne bálba

Jaj

A lába nélkül mire áll, ha

Belefárad majd a táncba

Ha belefárad a sok táncba

Jaj!

Az eső kitartó szemerkélésbe kezdett. Még tíz perce maradt a vonat indulásáig.

A jegypénztárnál alig páran álltak sorba. Nem kellett a vágányig rohannia.

                                                 +

Reggel. A lakásban nyomorúságos a csend. A feleség tegnap se nem tért haza. A konyhában a kockás, spirálos füzet,a  golyótoll. A hűtőben már ragad kicsit a párizsi, a kenyértartóban szikkadt a zsömle. Így szereti, mondja magának: kissé romlottan és öregen. Mint a nőt.

Leül a konyhaasztalhoz, fogalmazni kezd.

„A kannibáloktól elbúcsúztam, miután kölcsönösen kisajnálkoztuk magunkat, miszerint az emberevést a törvény mostanában már bünteti. Az erdősáv a tenger partján merő szutyok és szemét. A turisták tenyészete.

A partra érve lehunyom a szemem és egy száz kilométer hosszú, karcsú függőhidat képzelek el, ami a szigetet köti össze a…mivel is?

A Mennyországgal?  A szomszédos szigettel? A pokollal?  A Semmivel, mert a híd másik vége két kilométer magasságban a semmiben ér véget? Aki ott lelép, végre valahára tényleg felhagyott minden reménnyel?

Visszafordul. Így, hogy nem nézi, a híd már nincs is ott.

„Ha akarod, nekem dolgozgatsz”- ajánlja fel a pápua törzsfőnök. „Nálunk minden este műsor van. Folklór, érted. Kivéve a hétfőt. Akkor csak berúgunk, mint az állat. És minden hónap utolsó szombatján fellép nálunk a dizőz. Tehát? Maradsz?”

Holnap jönnek értem. Érzem. Letartóztatnak. Rám fogják húzni Kampó Igric meggyilkolását. A házinéni látott lemenni a pincébe aznap. És a lengyel brikett mindent látott.

Majd megkérdezem a nyomozót, főzhetek-e még egy teát. Azt fogja mondani, sajnálja, de nem. A teafőzésben, ha halványan is, de benne van a szökés, elrejtőzés és összebeszélés veszélye. Szedjek össze pár cuccot és megyünk. És a bilincs is muszáj, meg a vezetőszíj, elvégre brutális gyilkos vagyok.  Pardon, gyanúsított.

Meneküljek? Maradjak?

Éjjelre le se vegyem a nadrágomat? Csak csörgessem a tökeim mellett az aprót? Előre pakoljak össze? Védekezzek?

„Nekem sose dobtak ki az emeleti ablakból az utcára hímzett keszkenőt!”

„És ez mire magyarázat?” – ámul el majd a nyomozó.

„Arra, hogy egész életemben nem illettek egymásba a történetek.”

„Ha engem kérdez, hét-tíz év fegyházra számíthat.”

Mi lenne, ha nem várnám meg a csengetést, és én is felkötném magam?

Azt megtehetném? De az én lábamat ki rúgja ki alólam?