IGÉZET



                                                      
                                      IGÉZET
                                  (játék egy részben)


          Szereplők:
                               GINA, idős asszony
                               RÓZA, negyvenes hölgy
                               LIZL, huszonéves nő

          A történet 1900. telén játszódik, Bécsben.
         A szín: külvárosi bérház emeleti szoba-konyhás lakásának konyhája.
          A   konyhában ágy, asztal, konyhaszekrény. Az asztal mellett karosszék.
         Fa- vagy széntüzelésű tűzhely.
         A konyha mindjárt a gangra nyílik, a konyhából mindjárt a szoba.

          A színmű Bartos Rozália "Emlékirataim" című műve alapján íródott.








1; Róza, Lizl

   Róza a karosszékben ül, Lizl tessék-lássék, rendet rak a konyhában.
   Lizl még hálóingben, pongyolában, a lábán papucs.

RÓZA        Én az éhezőket iszonyúan sajnálom. Mert tudom, saját                                     magamon is megismerem, milyen érzés az éhezés, a koplalás. Az fáj. Elhiszi, Lizl kisasszony, hogy magam is  voltam sokszor majdnem koldus?
 Lizl végigméri Rózát, elmosolyodik, nem válaszol.
RÓZA        Voltam, bizony! Ezért adnám oda az utolsó darab                                 kenyeremet, és az egyetlen csésze kávémat annak, akin látom, hogy rászorul. Nem is kell kérnie. Elég, ha csak látom.
 Lizl megint nem reagál, hiába is vár rá Róza.
RÓZA        Lássa, azért jöttem föl ma is a Véghelyi kisasszonyhoz, és szokás szerint hoztam neki ezt a jó nagy paklit. Teli van ám újra a kosár! Tegnap este megint egész éjjel sütöttem, főztem, mert, tudja, én szombaton is este hétig dolgozok a szabászcégemnél, ahol ott dolgozok már vagy harminc éve. Mert dolgozni azt kell, mindenkinek, aki csak tud, ha munkája van neki, meg egészsége. Persze, ha nem gazdag embernek született. Grófnak, hercegnek, bankárnak, királynak a családjába. Hát én egyikbe se születtem bele, lássa.
LIZL           Én se, lássa.
RÓZA        Ezért kell dolgozni mindig.
LIZL           Míg meg nem halik az ember.
RÓZA        Vagy meg nem rokkan.
LIZL           Az is lenni nagy szerencse.
RÓZA        Szerencse?
LIZL           Ja!
 Róza belegondol. A fejét csóválja. Lizl a padlóra csapja a kezében lévő vizes rongyot. 
LIZL           És engem ugyan ki fog segíteni, ha tüdőbajt kapok?
RÓZA        Szent isten! Maga is megkapta?!
LIZL           Ha kapok. Azt akkor nem fogok ám válaszolgatni                                           magának, ha maga úgy érzi valamiért, hogy muszáj  velem beszélgetnie. Legfeljebb csak azt, hogy köh-köh.  Hiába is próbálna bármit kérdezni. Például: Hogy van ma, Lizl? Köh-köh-köh. Hogy megy az üzlet Lizl? Köh-köh-köh? No és Véghelyi kisasszony? Köh. Ennyi.
RÓZA        Jó kedve van máma a Lizl kisasszonynak.
LIZL           Van egy francot. De ha megígéri, hogy engem is                                               meglátogat, és nekem is főz majd minden vasárnapra egy nagy paklit, ha dögrovásra jutok...
 Róza csak mosolyog Lizlre, aki visszamosolyog rá, aztán.
LIZL           Köh-köh, azt hiszem máris lázas vagyok.
 Róza elkomolyodik.
RÓZA        A láz, az jó.
LIZL           Jó?! Az mire?
RÓZA        A tüdőbajra, azt mondják.
LIZL           Kik mondják?
RÓZA        Az orvosok.
LIZL           Az "orvosok"?! Azok is mind gazemberek.
RÓZA        Lizl! Hogy mondhat ilyet! Ismertem én jó pár nagyon                                      finom, jószívű, rendes embert közülük.
LIZL           Tényleg? Akkor adjon nekem két koronát!
RÓZA        Magának? Miért?
LIZL           Csak úgy. Segítsen engem is. "Iszonyúan" éhes vagyok!                                  Borzasztóan fázok! Köh-köh!
RÓZA        Ej, Lizl, maga egyre csak bolondozik. De tessék!
 Róza ad neki két koronát.
RÓZA        Aztán becsülje meg, kenyérre költse.
LIZL           Instálom a jóságát, frau Vajda. Ígérem, pálinkára                                             költöm, hogy ne fázzak.  Vagy piros masnira, hogy jobban tetszek a gavalléroknak.
 Lizl nevetve teszi el a pénzt, felveszi a padlóról a rongyot, és folytatja a takarítást. Csend. Róza elgondolkodva.
RÓZA        Lássa, adok én mindenkinek, akin látom, hogy szorítja a                        szükség. Adok én Véghelyi kisasszonynak is. Neki is adok rendesen pár koronát. Pedig én nem lopom a pénzt. Reggel héttől este hétig dolgozok.
LIZL           Tudom, még szombaton is...
RÓZA        És örülök, hogy munkám van. Pedig én se így képzeltem                        ám el az életem, Lilz. Lássa, mégis dolgozok. Áldott  jó főnöknőm van nekem. Hogy az is hányszor segített rajtam! Amikor még azzal a szegény jó férjemmel kínlódtam az életemet...
 Róza nagyon elhallgat, merengve bámul maga elé. Lizl egy pillanatra abbahagyja a munkát, aztán mégse szól Rózához. Róza mint aki álomból ébred. Elmosolyodik.
RÓZA        Adok én Véghelyi kisasszonynak is. Most húsz koronát                                  tiszta szívemből. Orvosra, orvosságra. Hiába ódzkodik.
LIZL           Na ja. Ódzkodik.
RÓZA        Muszáj neki elfogadni.
   Lizl leteszi a rongyot a konyhaszekrényre, most nekilát, hogy beágyazzon.
RÓZA        Olyan gyönyörű, nagy virágcsokrot most nem hoztam                                     neki, amilyet szoktam.  Mert az én villakertemben már a krizantém is elnyílott, aztán, gondoltam, mégse  hozok neki üvegházból való liliomot, amit láttam lent a Leimgruber Strasse sarkán, tudja, a virágosnál. Három koronát kért érte! Hát lássa! Minek ide olyan drága  liliom?
LIZL           Hát, "lássa", ide tényleg minek!
RÓZA        Inkább azt is átadom neki gyógyszerre. Mert a                                       szegénység mellett én a betegséget is nagyon jól                                               kitanultam az én szegény jó boldogult férjem mellett.
LIZL           Most meg villakertje is van Frau Vajdának...
RÓZA        Bérlem csak Lizl, aranyom.
LIZL           Hát...ha csak bérli, akkor... adjon nekem még két                                             koronát!
 Róza kimért lesz.
RÓZA        Akinek ilyen sudár alakja, és szép vörös haja van, mint                                   magának...
LIZL           Ja? Annak?
RÓZA        Annak elég kérni alkalmanként két korona támogatást                                     egy olyan szerencsétlen asszonytól, mint amilyen én                                     vagyok...
LIZL           Jaj, mért nem jön el hozzánk akkor szerdánként is?!                               Vagy          jöhetne inkább minden nap!
RÓZA        Lizl, Lizl. A rossz tréfa, lássa, az nem jó vicc.
LIZL           Mein Got, ezer bocsánat!
RÓZA        Maga életerős, fiatal nő! Már azt a kettőt se szívesen                              adtam kölcsön magának.
LIZL           Mért nem?
RÓZA        Mert még hozzászokik a könnyen szerzett pénzhez.
 Csend. Lizl elhatározza magát, az asztalhoz lép, lecsapja az imént kapott pénzt.
LIZL           Akkor nem kell nekem ez a kettő se!
 Róza ezen elcsodálkozik.
RÓZA        Kérem. Lássa, ez a helyes.
 Róza nem nyúl a pénzért. Lizl visszatér az ágyhoz,
 lehúzza a lepedőt, undorodva tartja el magától.
LIZL           Ez aztán a nem tréfa! Ezt nézze meg, maga "jószívű"                              asszony!
RÓZA        Mit nézzek rajta?
LIZL           Hogy ez milyen piszkos és büdös!
RÓZA        Ki kéne mosni.
LIZL           Ki?
RÓZA        Ki.
LIZL           Ki mossa ki?
RÓZA        Nem maga lakik a kisasszony szobájában?
LIZL           És ezért én mossam ki? !
RÓZA        Magának büdös.
LIZL           De nem vagyok a Véghelyi cselédje. Én ezt a szobát                               bérlem. Bér-lem. Mint maga a híres villáját, a még  híresebb kertjével együtt.
RÓZA        Csak gúnyolódik...
LIZL           Nekem erre telik. Pedig én sokszor még vasárnap éjjel is                        dolgozok.
RÓZA        Képzelem...
LIZL           Tőlem maga azt képzel, amit akar!
 Lizl a padlóra dobja a lepedőt. Bemegy a szobájába. Csend, aztán a két helyiséget átbeszélve.
RÓZA        Lássa, maga így is sokat segít neki.
LIZL           Találok egy jobb szobát, már itt se vagyok.
RÓZA        Dolgozni kell, az biztos. Dol-goz-ni! Az majdnem                                    mindegy, hogy mi az ember munkája. Hát az, amit a  Sors reábízott. Van, aki katona lesz ezért, egy valóságos Napóleon; van, aki forradalmár, egy Kossuth, egy Danton; van, aki lánglelkű költő, egy Petőfi, egy Arany, egy  Vajdajános...
LIZL           Egy hercegnő, egy tisztes polgárasszony, vagy egy                                 prosti? Valahol mind a három ugyanaz a szakma, nem gondolja, frau Vajda?
RÓZA        Hogy ugyanaz lenne? Nem, ezt nem gondolom.
 Lizl nevet, visszajön a konyhába, a lepedőt felveszi a padlóról, megforgatja, visszateríti az ágyra.
LIZL           Szerintem ez a tisztábbik fele...
 Csend, Róza elnézi Lizl munkáját, aztán.
RÓZA        Véghelyi kisasszony se élt ám mindig így, ebben a                                  nyomorban, azt maga is tudja.
LIZL           Hazudozik nekem ô is mindent össze-vissza...
RÓZA        Híres szépség volt.
LIZL           Ja...
RÓZA        Láttam fényképét. Az én uram őrizgette sokáig. A                                   szobánk falán tartotta.
LIZL           A vénasszony fényképét?
RÓZA        Azon pont olyan fiatal, mint most maga.
LIZL           Én nem tudhatom, de száz éve még nem találhatták ki a                                  fotóapparátot, mert szerintem Véghelyi úgy százhúsz éves                     lehet...Persze, azt állítja magáról, ötvennégy...Úgy annyi esztendős, ahogy én szűz vagyok!
RÓZA        Egy igazi Eszterházinak volt a protezsáltja!
LIZL           Na ja, én meg egy igazi Schwarcnak. Tudja, saját                                             cipészete van a Mariahilferstrassén. Neki, meg a fiának. És mind a kettőnek van egy-egy ronda, kövér felesége. Az idősebb Schwarcné, meg az ifjabb Schwarcné. No most mind a kettő Schwarcnak az a szokása, hogy...
RÓZA        Palotája volt. Saját hintóban kocsizott ki! Minden nap,                                   keresztül a Práteren..!
LIZL           De ettől mért maga olyan büszke?
RÓZA        Büszke? Dehogy vagyok
LIZL           Úgy meséli.
RÓZA        Épp, hogy nem vagyok! Én semmiképp… nem lennék arra                    büszke, ha ez velem történt volna meg.
LIZL           És ugyan mért nem?
RÓZA        Maga persze örömmel lenne egy herceg kegyeltje.
LIZL           Naná! Mert azt például nem tudom elképzelni, hogy a                                     hercegem feleségének is az legyen az egyik  kedvenc                                szokása, mint az idősebb Schwarcnénak, hogy...
RÓZA        Pedig lássa, úgy kellett annak lennie, hogy Véghelyi                               kisasszony is mindenét elveszítse.
LIZL           Mért?
RÓZA        Mért kellett úgy lennie? Sokat gondolkodok én erről,                             aranyom. Hogy mi volt, mi van, mi lesz.
LIZL           Na és mi volt, mi van, mi lesz?
RÓZA        Azt még nem tudom.
LIZL           De gondolkodik.
RÓZA        Hogy értsem. Hogy azzal például mit akart az isten,                               hogy Véghelyi kisasszony csak úgy leforduljon erről a                                    karosszékről, azt a kulcscsontját törje.
LIZL           No és mit akarhatott azzal?
RÓZA        Büntetni?
LIZL           Mért? Mert szép élete volt? Legalább neki? Ugyan már!                                  Dehogy büntetésből esett ő le arról a karosszékről! Elaludt. Lefordult. Törődik is velünk az isten!
RÓZA        Pedig törődik, nekem elhiheti.
LIZL           Jó. Maga olyan "jó asszony". Maga az előbb adott nekem                      két koronát. Magának elhiszem.
 Lizl végez ágy bevetésével, indul vissza a szobájába, Róza "összeesküvő" hangja állítja meg.
RÓZA        Mert más betegsége is van ám neki.
LIZL           Ugyan mi?
RÓZA        A szagáról ismerem ezt.
LIZL           A szagáról? Milyen betegséget?
RÓZA        Szegény jó uramnak is ilyen volt az utolsó                                                       hónapjaiban. Ez a savanykás, és szúrós, lássa...
 Lizl megbabonázottan nézi Rózát, aztán csak felnevet újra.
LIZL           Hagyja már, csak meg kéne mosdania a vénasszonynak                                   néha ! Mert még kilakoltatják a bűze miatt! Mert hogy                                    naphosszat csak döglik itten, újságot olvas, meg szívja azokat a szörnyű szivarjait! Még hogy egy igazi Eszterházi szeretője volt! Ennek!?
RÓZA        Lesz még maga is öreg, beteg, és elesett aranyom.
LIZL           Én nem! És ha igen? Akkor se fogom így elhagyni                                  magam.
RÓZA        Lássa, azt jól fogja tenni. Csak hát olyan nagy lélek kell                                  ám ahhoz, aranyom, hogy az ember tartsa magát, amikor  már annyira öreg, beteg, elesett, hogy...
LIZL           Én nem leszek öreg! Az előbb mondtam.
RÓZA        Jó, jó, maga lesz az első örök fiatal.
LIZL           Megölnek, vagy megölöm magam, vagy...mit tudom én,                                  úgyis tüdővészben pusztulok meg!
RÓZA        Ezt de a fejébe vette!
LIZL           Maga meg azt vette a fejébe, hogy ennek itten                                         jóemberkedik. Nincs jobb dolga? Családja? Barátja?  Mért nem adja azt a húsz koronát, meg azt a kosár elemózsiát egy normális koldusnak? Vagy egy gyereknek? Nekem! Mért adja ennek a vén büdösnek?
RÓZA        Maga azt nem értheti.
LIZL           Nem is akarom érteni. Nem is érdekel! A háziúr előbb-                                    utóbb  úgy is kidobja!
RÓZA        Véghelyi kisasszonyt?
LIZL           De jobb is lenne, ha már akár ma megtenné! Nekem ez a                         mocsok és bűz kész anyagi csőd, elhiheti. Mert ha fel is jön néha egy-egy vendégem, hát egy percig nem marad.És ami rosszabb: ha meglát aztán az utcán, mutogat rám, miféle nő vagyok, aki ilyen helyen él.
RÓZA        Akkor miért itt fogadja a vendégeit?
LIZL           Elhervadt már a krizantém is, nem emlékszik? November                      vége van, frau Vajda! Nem intézhetem az üzletet a szabad ég alatt. Az én kuncsaftjaimnak pedig nem telik szállodára. Kivéve a két Schwarcot. De őket meg végig kell hallgatnom. És nincs az a pénz, hogy hetente megtudjam, mit művelt megint  az idősebb Schwarcné!
RÓZA        Mégis mit?
LIZL           Legutóbb füstölt szalonnát habzsolt a spájzban. Baracklekvárral!
RÓZA        Nem mondja.
LIZL           Nem én mondom! A Schwarc mondja! És közben                                            taknyát-nyálát összecsorgatva zokog a vállamon.
RÓZA        Igaza van. Ez szörnyű.
LIZL           Más kuncsaftom viszont nem visz szállodába. Ide kéne                                    felhoznom őket. De ide képtelenség!
RÓZA        Majd beszélek vele.
LIZL           Helyes! Beszéljen is a szipirtyóval.
RÓZA        A háziúrral. Hová menne Véghelyi?
LIZL           A barátnője mosdjon meg!
 Lizl most dühösen megy be a szobájába. Csend. Aztán.
RÓZA        Hívtam én magamhoz Badenba sokszor. Lakjon nálam,                                   mindennel ellátom. De hát nem akar, nem jön.
LIZL            A francba! Mért nem?
RÓZA        Ki tudja? Talán büszkeség?
LIZL           És aztán mire lehet büszke ez a dög?!
RÓZA        Saját magára. A múltjára, aranyom. Mert lássa, amikor                                   elhalt mellőle az a drága, aranyos hercege, a kisasszony                                   nem sokáig élt csak úgy bele a reáhagyott vagyonba. Inkább fogta magát, és egy Oroszy nevű műlovarral vett egy hatalmas cirkuszt. Hát azt még én is láthattam        volna otthon, Pesten, kislány koromban.  Ha tudtam                             volna...Háromszáz munkása volt annak a cirkusznak!
 Lizl a szobaajtóban áll kombinében, a harisnyáit a kezében tartva.
LIZL           Ez is úgy hangzik, hogy csak egy mese.
RÓZA        Pedig igaz. Sőt! Azt is pletykálják, hogy az a cirkusz                              még Moszkvában is járt, nem csak Párizsban, és hogy                                   Moszkvában beleszeretett Oroszynéba a cár egyik rokona!
LIZL           Aha. Oroszynéba. Moszkvában. És megint egy herceg.
RÓZA        Pletykálják.
LIZL           Na és az az Oroszyné különben kicsoda?
RÓZA        Lássa, de bután mesélem! Hát a kisasszony akkor már                                    hozzáment az Oroszyhoz.
LIZL           Moszkvában.
RÓZA        Még itt Bécsben!
LIZL           Világos. Bécsben Oroszyhoz, aztán Oroszyval elmentek                                  Oroszországba...
RÓZA        Lizl, Lizl, maga megint csak ironizál.
LIZL           Én?! Dehogy! És Moszkvában mi történt?
RÓZA        Az az Oroszy szíven lőtte magát a szálloda előtt.
LIZL           Ja! Csak ennyi? Hát ennyi nem túl sok.
RÓZA        Erről ennyit tudok.
 Lizl elkezdi felhúzni a harisnyáját, lábát az asztalra feltéve, Róza orra előtt. Róza ettől kissé zavarba jön.
LIZL           Én azt nem szeretném, hogy egy férfi meghaljon                                               miattam.
RÓZA        Nem?
LIZL           Minek? Éljen. Tőlem! És? A maga kedvéért halt meg                              valaki, frau Vajda?
RÓZA        Miattam? Nem. Nem tudom...Nem hiszem.
LIZL           Na! Ilyesmit csak tud az ember.
RÓZA        Én akkor se tudom! És ne az orrom előtt húzza a                                             harisnyáját, lássa! Nem vagyok kíváncsi a maga lábára!
 Lizl megint felnevet, az ágyhoz "vonaglik", kacéran visszanéz Rózára.
LIZL           És arra emlékszik, hogy mi a legtöbb, amit egy férfi                                megtett magáért?
RÓZA        Ahhoz magának semmi köze!
 Lizl az ágy szélére teszi fel a lábát, ott fejezi be harisnyái felhúzását. Közben.
RÓZA        Perszóna!
 Lizl  ezen csak még nagyobbat nevet. Váratlanul elkomorodik.
LIZL           Tehát, frau Vajda? Miért is ennyire jóságos ehhez a                                vénasszonyhoz?
RÓZA        Véghelyi kisasszonyhoz?
LIZL           Kije ô magának? Miért tartozik neki?
 Róza halkan.
RÓZA        Az...az  én uram szeretné ezt így...
 Lizl elképed.
LIZL           Mit mondott?
RÓZA        Semmit.
LIZL           De! Mondott valamit. Hogy a maga ura szeretné ezt így.
RÓZA        Igen. Igen! Ő így szeretné!
LIZL           Hallom én úgy is, ha nem ordítozik.
 Hosszú csend.
Lizl befejezi az öltözködést, aztán fordul szembe újra Rózával.
LIZL           A maga ura ezt így szeretné. Miért?
RÓZA        Ha ismerhette volna Vajda Jánost, értené.
LIZL           A vénasszony a férje szeretője volt?
RÓZA        Nem!
LIZL           A szerelme?
RÓZA        Az már majdnem húsz éve elmúlt, amikor én az uramat                                   megismertem...
LIZL           De a maga férje ennek ellenére a szobája falán tartotta a                                  vénasszony fényképét.
RÓZA        Akkor még nem volt a férjem!
LIZL           Naná, hogy akkor még nem volt a férje. De aztán                                             levette, ahogy magát megszerette. És csak egy csúf világos folt maradt a falon a fotó helyén, ami magát arra emlékeztette, hogy...
 Csend.
LIZL           Levette?
 Csend.
LIZL           Ilyet! Nem vette le!
RÓZA        Mit kérdezget engem maga?!
LIZL           Hoppá.
 Csend.
LIZL           Akkor így végképp nem értem.
RÓZA        Még mit nem ért?!
LIZL           Hogy miért segít ezen a vén dögön?
RÓZA        Nem kell értse! Sőt! Kérem, ne is gondolkozzék vele!
LIZL           Jó.
 Lizl ezzel otthagyja Rózát, a szobájába indul.
RÓZA        A férjem a magyar nemzet koszorús költője volt. És egy                                  ilyen férfit soha nem lehet igazán megérteni.
LIZL           Mért nem?
RÓZA        Mert...mert nem lehet!
LIZL           Hát..ha nem lehet, akkor nem  lehet.
 Lizl bemegy a szobájába.
Róza végre feláll a karosszékből, aztán mindjárt vissza is ül.  Lizl jelenik meg ismét.
LIZL           Fogadok abba a két koronába, hogy a maga férje ebbe a                                  vénasszonyba volt mindvégig szerelmes!
RÓZA        Hogy képzeli?
LIZL           De magának persze azt hazudta, hogy már régen nem.                                     Hogy csak magát szereti. Idővel aztán kiderült, hogy ez                                   nem így van. Hiszen ott maradt a kép a falon.
RÓZA        Miket nem találgat itt össze-vissza?!
LIZL           Miért nem vette le maga? Mért nem törte össze, mért                              nem tépte szét? Mért nem hagyta faképnél azt a majmot?
RÓZA        Mit képzel maga, hogy...?!
LIZL           Nekem világos a helyzet, pedig nem is vagyok koszorús                                  költő...De mért segít a férje volt szeretőjének?
RÓZA        Hagyjon magamra!
LIZL           Én? Itt lakom.
RÓZA        Azt mondta az előbb, hogy siet.
LIZL           Ez igaz.
RÓZA        Akkor az isten áldja!
 Lizl kabátért megy, a konyhaajtóig jut, kinyitja, mielőtt kimenne.
LIZL         Lehet, hogy én csak egy buta rosszlány vagyok. De ha                           egyszer szerencsém lesz, és férjhez megyek, azt én soha meg nem engedném, hogy a férjem egy másik asszony képét bámulja, miközben a lábam közt hörög. Hát tudja!  Ehhez képest még idősebb Schwarcné szokásai is...Fúj!
RÓZA        Olvassa el Vajda János verseit!
LIZL           Olvassa azokat azt el, akinek ezek után van ehhez                                            gusztusa!
 Róza, hogy "méltóságát" visszanyerje.
RÓZA        Tud maga egyáltalán olvasni, aranyom?
 Lizl arca ettől egy pillanatra elborul, aztán újra csak nevet.
LIZL           Tudni tudok. Vajda Jánost eddig ugyan nem olvastam, de                      most már nem is akarok.
RÓZA        Az én férjem versei még a maga szívét is elmélyítenék.
LIZL           Milyen mélyre?
 Lizl kimegy, becsapja az ajtót.
 Róza sötéten néz maga elé, aztán a kosárból egy dobozt vesz elő, abból süteményt, csipegetni kezd, közben.

2; RÓZA

RÓZA        Igen.  Egy szép nap, úgy délben. Megint jönni fogok ide nagy csomaggal. Már a jövő héten? Nem. Korai. December végén? Talán? Talán még akkor se. De a legkésőbb a jövő tavasszal...
És akkor. Akkor már üres lesz ez a konyha és üres az ágy. Mondja majd nekem ez a pimasz kis Lizl, hogy "a vén dög" bent van ám a kórházban. Hogy hála istennek, mert végre kiszellőztethet rendesen, kitakaríthat, aztán nyugodtan hozhatja fel a lakásba a "vendégeit" ...
Ezzel a kis kokottal biztos nem állok szóba többé. A nevét is elfelejtem. Na jó. Ha majd néhány év múltán szembe jön velem az utcán koszosan, rühesen, tüdőbetegen, hát jó, akkor majd odavetek neki a lábához néhány krajcárt, de se a köszönését, se a hálálkodását el nem fogadom.
                   Igen. Véghelyi már a kórházban van!
                   Bemegyek hozzá. Egy olyan vizes ágyban fog lebegni,                                     amilyenben az olyanokat tartják, akiknek tályogos lesz a testük a sok fekvéstől…
 Róza ezt jól maga elé képzeli, aztán egy egész süteményt töm a szájába, úgy álmodozik tovább.
RÓZA        Hát ott fog akkor már az én uram "örök nagy                                         szerelme" fekünni...
 Róza ezen ismét elábrándozik. Dühös lesz.
RÓZA        Lizl! Te kis gőgös madárvelő! Nem büntetett téged még                                   az élet eleget, attól ennyire nagy a szád!
  Róza lassan "visszarévül", az arcán rémület suhan át.
RÓZA        Szent isten! A Véghelyi Gina iszonyúan sír és könyörög                         nekem, hogy vigyem ki, mentsem ki ebből az iszonyúságból,ebből a félig eleveneknek, félig          holtaknak kiagyalt pokolból!
                   Vigyem ki! És mégis vegyem magamhoz Badenba, a kis                         villámba a gyönyörű kerttel, bármennyire utál, és megvet is engem, majd akkortól, sőt mostantól már ő azt eltitkolja, csak vigyem ki!
 Róza még egy süteményt vesz elő, ám mielőtt a szájába tenné, inkább megnézi, és "illedelmesen" visszarakja a dobozba.
RÓZA        És Róza akkor már szintén a sírás határán áll, hogy látja                       szegény barátnőjét, mint egy eleven, fekélyes,                                    megfeketedett múmiát, se élőt már, de még nem holtat. Ám Róza azért kérdezgeti Ginát, mégis hogy volt, hogyan történt, hogy ide került, hátha ezekkel a kérdésekkel szegény Gina figyelmét e pokoli hely érzetétől elvonja.
 Róza gondol egyet, és az imént visszatett sütit mégis csak megeszi.   Feláll, járkál, közben.
RÓZA          És akkor Véghelyi kisasszony, született Kratochvill                              Zsuzsánna  nyögve, nyüszítve, zokogva elmeséli az ô legjobb barátnőjének, özvegy Vajda Jánosné, született  Bartos Rózának, hogy jött a rendőrorvos a háziúrnak és  annak a Lizlnek a  feljelentésire, hogy ő, mármint özvegy  Oroszyné, immár nem csak büdös. Hanem a húsából kukacok, mit kukacok, hemzsegő nyüvek másztak elő!  Ellepték a fekélyeit!               
Ami nem is volt igaz, mert azok se nem kukacok, se nem már egyenesen nyüvek voltak, csak...csak...csak mik is voltak? Légylárvák, kis aranyos légy lárvácskák, amik akárkinek a rossz sebeiben lehetnek, nahát!
 Róza akkurátusan elpakolja a dobozt, leteszi maga elé a táskát, várakozik, végül nem bírja, tovább ábrándozik.
RÓZA        Lássák, ezt se a rendőrorvos, se a városi mentők nem                                     hitték el a műlovarnőnek, hanem erővel elvitték ide, a                                     szegénykórházba. És itten a kórházban meg azt mondták  neki, hiába nyöszörgött nyöszörögvén, hiába                                         rimánkodott rimánkodván, hogy ô egészséges, és nem                                    beteg, hogy itten valami nagy-nagy félreértés történt,                                      hogy tessék megnyugodni a néninek, itt a lehető legjobb                         helyen van, mert a néni egészségesen haldoklik. Ilyet!                                      Hogy egy Ginát lenénizzenek! Aki hetvenkét évesen is                                  csak ötvennégy éves! Szörnyű! A legszörnyűbb, ami egy                    hajdani nagy szépséggel megtörténhet. Hogy még holta                               előtt lenénizik. Őt! Aki hercegek, grófok, műlovarok,                             műlovak ünnepelt dizőze volt?!
Meg is ígérem ezért az én drága, édes jó Ginámnak, még most intézkedek. Felállok hát a halálos vízágya mellől. És megyek, és  megkérdezem az Assistenset, hogy szabad-e és mikor vihetem ki a Ginát, az én barátnőmet,aki oly közel áll a szívemhez, mintha édes testvérem, a saját nővérem lenne, a kórházból. Azt válaszolja erre az assistent, hogy pár napig nem, de aztán vihetem haza az asszonyt.
                   De másnapra már meghal a Véghelyi. Mert nem fogja                                      bírni a szíve a rákot, ami őt a méhében emészti, mert                                      tudom én azt, hogy ott fáj neki, annyira fáj neki, hogy                                    azért hullott alá itten, erről a karosszékről.
Ezért           mondom én, hogy mégis értem én a sorsot, nem hiába                  fürkészem, mi volt, mi van, mi lesz, egy olyan nőnek,                             mint ez a Véghelyi, muszáj így elpusztulnia, ahogy az én           Jánosomnak, falánk kis Hornyákomnak is a haspókság                          lett a veszte....
 Róza elégedetten cuppant, némi tűnődés után kotorász a kosárban. Egy kirántott csirkecombot kaparint meg. Most azt eszi jó étvággyal, közben.
RÓZA        Megyek az irodába és bejelentem, hogy én fogom az én                                    uram Gináját eltemetni. És azonnal be is fizetem a                                  harmadosztályú temetést. Az negyvenöt forint.
Többre nem telik. Aztán megyek a kamrába, megnézem a              halottat. Előttem fekszik majd anyaszült meztelen. A                              szépség. A herceg rimája. A műlovarnő. Borsódzik                     szegény háta. Ahogy kinéz. Csontsovány teteme csupa                            fekély. Ezt szerettétek! Mi? Ezt imádtad, igaz, Jánosom,               falánk kis Hornyákom!?
Másnap majd beviszek neki egy nagy, fehér                                            hálóinget. A tiédből, édes uram. Meg azt a fekete selyemruhát.  Meg veszek egy pár fehér harisnyát. Az további                      hetven krajcár, de nem sajnálom. Kulcsolt kezeibe meg                            egy Krisztus-képet teszek, hosszú, fekete fátyolt a fejire.                   A sírjára meg rózsa csokrot dobok öt darabból.
A kápolnában ott lesz az ô koporsója is, azt onnan viszik őt                  is a nagy köztemetőbe a lovas kocsival, én meg majd                          villamossal megyek utána. És azt mondom majd: ha-ha.                             Meg azt is: ha-ha-ha. Meg azt is, hogy...






3; Róza, Gina, Lizl

 Lizl támogatja Ginát a konyhába. Gina ajkából egy rövid szivarka biggyed ki. Gina jobb karját felkötötték. Kabátja zsebében újság. Róza felpattan, kezében a félig lerágott csirkecomb.

RÓZA        Gina, drágám!
GINA                   Azzal a hírrel rémített meg Lizl, hogy maga már megint                                   itt van.
 Róza igyekszik a csirkecombot "ügyesen" elrejteni.
RÓZA        De jól néz ki!
GINA                   Kértem, hogy többé ne jöjjön!
RÓZA        De hát hol járt?
GINA                   Ültem lent a téren.
RÓZA        Ugye-ugye, hogy jót tesz egy kis friss levegő!
GINA                   Lizl, mondd meg te is ennek a nőnek!
LIZL           Mit mondjak meg neki?
GINA                   Hogy ne járkáljon ide.
LIZL           Kit érdekel?
RÓZA        Gina, drágám! Jaj, de nem szeretem, amikor ennyire                               rosszkedvű!
GINA                   Lizl! Nem jutnánk beljebb?
RÓZA        Csak nem lett rosszul megint?
LIZL           Megszédült. A lépcsőházban találtam.
RÓZA        De hát akkor le kéne pihennie!
GINA                   Azt tenném...
 Lizl a karosszékig támogatja Ginát. Leülteti, aztán bemegy a szobájába.  Csend. Gina a zsebében gyufát keres, fél kézzel "ügyesen" rágyújt a szivarkára, aztán az újságot a kabátzsebéből az asztalra teszi.
RÓZA        Lássa, én pedig mindenkor olyan szívesen látogatom                              meg. De most komolyan megijesztett!
GINA                   Nem olyan ijedős maga.
RÓZA        Szóval jobban van.
GINA                   Ma minek jött?
RÓZA        Minek-minek? Hát amiért szoktam.
GINA                   Rossz szokás, hányszor mondjam?
RÓZA        No! Drágám! Félre a rosszkedvvel! Inkább mesélje csak                         el ennek a gyereknek, hogy maga ki volt régen, ifjabb                                    korában! Mert képzelje, pont magáról volt szó, amíg  azt                                találgattuk, vajon hol lehet.
GINA                   Senki. Egy senki voltam.
RÓZA        Dehogy nem! De nekem nem hiszi el!
GINA                   Senki nem voltam!
RÓZA        Hát már hogyne lett volna!
 Lizl jelenik meg az ajtóban, gúnyosan.
LIZL           Magának még frau Róza férje is udvarolt?
GINA                   Egy frászt udvarolt!
RÓZA        De akkor magát már kinézte ugye, a maga hercege.
GINA                   Nem volt semmiféle hercegem.
RÓZA        Aztán küldött akkor a maga anyjának a maga Eszterházi                                 Lajosa a komornyikjával egy papírt. Mivel hogy maga                                    akkor még rendes lány volt...
GINA                   Honnan vesz elő ennyi ostobaságot?
RÓZA        Szóval egy váltót, ami magát meg a kedves mamát a                     herceg tisztességes szándékairól biztosította, és ami azt bizonyította, hogy van magának a bankban nyolcvan ezer forintja...
  Lizl elismerően füttyent.
GINA                   Ez is csak egy  buta mendemonda.
RÓZA        Ha maga mondja, drágám. De ezt bizony mindenki így                                    tudja: nyolcvan ezer a Kratochvill Zsuzsánna-Georgina                                   számára, ami csakis a saját tulajdona.
LIZL           Ennyi pénzt, csak úgy, grátisz?!
RÓZA        Képzelheti, Lizl, mennyire boldog lehetett Gina drágám                                   anyja! Ilyen szerencsét! Ilyet a világ nem talál ki.
GINA                   Az a nő nem volt az anyám. Az én anyám meghalt,                                elhagyott engem kisgyerek koromban.
RÓZA        Lássa, a világ csakis ilyet talál ki. Nem egy herceget, aki                         csak úgy meglát a hintajában ülve egy szegény leányt,                                 aztán a többi, mint a mesében...Ásó, kapa, nagyharang,                              hetedhét országra szóló lakodalom! Ilyen csak egy                                 Ginával történhet meg, egy ilyen csoda.
GINA                   Lizl, kértelek már, hogy küld el innen ezt a nőt!
RÓZA        De Gina, drágám! Most mivel bántottam meg? Én csak                                   mesélek a maga gyönyörű ifjú koráról ennek a gyereknek                       maga helyett. Hogy tanuljon, okuljék, hogyan kell                                      viselkedni, hogyan kell az embernek a szerencséjét                                     megcsinálni, amíg megteheti, mert szép és fiatal. Jó, hát                                   nem volt ásó, kapa, nagyharang, de maguk azért  csak                                      férj-feleség voltak a herceggel, csak papír nem volt róla.
GINA                   Maga bolond, frau Vajda.
RÓZA        Bolond?
GINA                   Magának mért az élete, hogy a múltamban vájkáljon?
RÓZA        Nekem?
GINA                   Ellenem áskálódjon?
RÓZA        Dehogy vájkálok én a múltjában, kérem! Közismert                               dolgok ezek.
LIZL           Én ugyan nem hallottam róluk.
RÓZA        Jobb körökben közismert, aranyom.
LIZL           Ja! Akkor tényleg menjen a már fenébe!
 Ehelyett Lizl indul vissza a szobájába.
RÓZA        Ejnye, mi lelte ma magukat? Ennyire ellenségesek.                                  Pedig jövök ide szeretettel...
LIZL           Hozott kis paklit, aztán néhány koronácskát a                                        betegeknek, az  éhezőknek...
RÓZA        Én csak segíteni akarok!
 Lizl bemegy. Csend. Róza át a szobába. 
RÓZA        Láthatja is, Lizl!  A Hitzingben azt a palotát, amit még                                    Gina drágám Lobkovitztól vásárolt annak idején. Ugye                                   jól tudom ezt is, drágám?
GINA                   Lizl! Szédülök! Kérlek, segíts az ágyhoz!
 Lizl bentről, aztán dühösen magára csapja az ajtót.
LIZL           Jaj! Erre már tényleg nem érek rá!
RÓZA        Majd én lefektetem!
GINA                   Maga ?! Hozzám ne érjen!
RÓZA        Kérem...!
 Gina a szivarkát az asztalon lévő hamutálra teszi, nehézkesen tápászkodik fel. Amíg az ágyhoz botorkál, bal kezét a hasához szorítja. Róza mindezt "részvéttel" nézi.
RÓZA        Fáj, igaz? Szegénykém.
GINA                   Semmi köze.
RÓZA        Lent, a hasánál. Mondja, szúr, vagy tompán lüktet?
GINA                   Semmi nem fáj.
 Gina lefekszik. Csend.
RÓZA        Nem, nem, nem értem! Egyszerre mi a baja velem?    
                   Amikor a múlt vasárnap meglátogattam, olyan                                       meghitten elbeszélgettünk! Ahogy illik, érdeklődtünk                                    egymás hogyléte felöl, elábrándoztunk az elmúlt                                             ifjúkorról...Volt, amilyen volt. Történt, ami történt.                                      Fontos most már, mi hogyan és miért történt? A mi                               kettőnk sorsa valahogy összefonódott. Nem mi akartuk,                                 hogy így legyen, mégis. Kár ezért haragudni,                                           indulatoskodni. Mi túl vagyunk már mindenen.
GINA                   Maga lehet. Én nem.
RÓZA        Igaza van, Gina drágám, maga nem. Én igen. Özvegy                             vagyok. Siratom a férjemet. Siratom őt, aki egyszer ezt                              írta nekem: "Szemedből mindent megtanultam. Előttem                                   nincs többé titok. Higgyétek, hogy megbolondultam: Azt                      mondom, én mindent tudok."  Nekem ennyi elég az                                élettől.
 Róza őszintén megsajnálta magát. Gina közönyösen nézi őt, aztán felül, megpróbál kikecmeregni az ágyból.
RÓZA        Barátnők vagyunk, Gina drágám?
GINA                   Nem.
RÓZA        Ugyan már, magának jól esik ilyet mondania.
  Gina lassan feláll, aztán kissé meggörnyedve indul az asztalhoz. Róza erre felkapja a kosarat, az asztalra teszi, kínál.
RÓZA        Lássa, megint hoztam magának süteményt, csirkét, finom                      fehér kenyeret, zöldséget is. Mert én aztán tudom, milyen                      az, amikor az ember éhezik, mert egy darab száraz                               kenyere sincsen az otthonában.
GINA                   Nem kell étel. Nem kell semmi.
 Gina megtántorodik. Róza hozzá siet, Gina elhárítja.
RÓZA        Elesik nekem megint!
GINA                   Nem! Nem esek el! Jól vagyok. Hagyjon!
 Gina dacosan kihúzza magát. Eljut az asztalig. Róza visszaül a karosszékre. Gina kissé imbolyogva kapaszkodik. Egyre növekvô gyűlölettel fürkészi Rózát, aki ettôl zavarba jön.
RÓZA        Ő...hát igen. ...
 Csend.
GINA                   A helyemről!
RÓZA        Parancsol, drágám?
GINA                   Legyen szíves, álljon fel!
RÓZA        Igen?
GINA                   Leülnék!
RÓZA        Ó, bocsánat! De hát most feküdt le!
GINA                   Akkor ülök, akkor fekszem, amikor nekem tetszik.
 Róza felpattan a karosszékről, segít leülni Ginának.
RÓZA        Kényelmes?
 Csend.
RÓZA        Ne takarjam be? Lássa, azért hideg van itt maguknál egy                        kicsit.
 Csend.
RÓZA        Ugyan egyen már valamit! Sütemény?
 Csend.
RÓZA        Egy kis combika?
 Csend. Gina tüntetőleg nem vesz tudomást Rózáról.
RÓZA        Egy pohár vizet?
 Csend.
RÓZA        Ha nem, hát nem...
 Csend, Róza körbejár, aztán megáll Lizl ajtajánál, bekopog.
LIZL           Mi van?!
RÓZA        Szabad?
LIZL           Nem!
 Róza azért csak kinyitja az ajtót.
RÓZA        Lássa, most még egy dolog az eszembe jutott!
LIZL           Micsoda?
RÓZA        Hogy Karntner strasse 35. Ott laktak egy ideig Véghelyi                        kisasszonyék a mostohaanyával. Az első emeleten.
LIZL           És?!
RÓZA        És? Tizenkét szobás lakás volt ám az! És Véghelyi                                 kisasszonynak saját komornája, saját kocsisa, és annyi                                   cselédje, hogy némelyiknek még a nevét se bírta                                          megjegyezni!
 Lizl jelenik meg az ajtóban, mosolyogva.
LIZL           Hogy maga micsoda egy nő, hallja!
RÓZA        Egy olyan nő, aki másoknak is a gondját viseli, nem csak                      a sajátjával törődik.
LIZL           És aki nem adja fel, nem ô, sose! Ugye?
RÓZA        Miért is adnám? De mesélhetem tovább?
LIZL           Tőlem!
 Lizl visszamegy a szobájába.
RÓZA        És Lajos herceg minden nap Véghelyi kisasszonynál                              ebédelt, aztán együtt mentek színházba, feltéve, ha a                                  herceg Bécsben tartózkodott.
LIZL           De miért érdekes ez?
RÓZA        Hogy tanuljon! Na lássa, hogy Véghelyi kisasszony                               valaha volt valaki. És hogy maga is lehetne valaki, ha...
LIZL           Ha?
RÓZA        Ne értsen félre, Lizl, én aztán tudom, milyen nehéz az                                      élet!
 Lizl indulatosan lép vissza a szobájából.
LIZL           Ha?!
RÓZA        Például az én szegény nővérem is...
LIZL           Ha?
RÓZA        Pont olyan szép volt, mint maga! És persze, hogy nem                                    könnyű a csábításnak ellenállni
LIZL           Igen?
RÓZA        Előbb kasszírnő volt Pesten, aztán...dolgozott még itt-ott,                      ezt-azt...
LIZL           Prosti volt. És? Jól mondta az előbb. Nem lehet az                                  életben mindenkinek olyan szerencséje, mint ennek!
                   Megőriztem volna én is a szüzességemet szívesen, ha az                          apám nem zavar ki az utcára strichelni tizenhárom éves                                 koromban.
RÓZA        Sajnálom! És higgye el, tudom, miről beszél. Lássa,                               nekem például mennyi kellemetlenségem támadt abból,                                     hogy a nővérem meg én úgy hasonlítottunk egymásra,                                 mintha ikrek lennénk, mint két tojás, és ettől aztán...
 Gina inkább csak magának, mosolyogva.
GINA                   Sokat utaztunk. Megtanultam franciául. Nekem még a                                     cselédeim is tudtak franciául. És az én szép lovam!
LIZL           Az is tudott, mi? Franciául!
GINA                   Hét évig éltünk együtt.
LIZL           A lóval?
RÓZA        Jaj, Lizl, a maga viccei!
 Gina fáradtan emeli a tekintetét kettejükre.
GINA                   Ideadná nekem valaki a szivarkámat?
 Lizl az asztalhoz megy, az asztal másik sarkában lévô szivart odaadja Ginának.
RÓZA        Meg a Maximilian strassén az a bérpalota, az is a magáé                        volt, ugye, Gina drágám?
GINA                   A hamutálat, és az újságomat is.
 Lizl visszafordul, az újságot és  a hamutálat is Gina elé rakja.
LIZL           Mi kéne még, most találja ki! Nehogy megmozduljon!
GINA                   A pálinkámat.
 Lizl most a konyhaszekrényhez megy, üveget, stampedlit vesz elő, azokat keményen Gina elé csapja.
LIZL           Hercegné?
GINA                   Már semmi. Köszönöm, Lizl.
LIZL           De kár! Úgy tettem volna még önért valamit. Meg ne                              haljak önért?
 Lizl visszamegy a szobájába, újra magára csapja az ajtót. Csend.
RÓZA        Szemtelen egy lány ez, lássa.
 Gina pálinkát tölt magának.
RÓZA        Tudja, hogy ki akarja magát dobatni a háziúrral?
GINA                   Tudom.
RÓZA        Mert hogy maga miatt nem hozhat fel ide kuncsaftot?
 Gina megissza a pálinkát.
GINA                   Tudom.
RÓZA        Egészségére.
GINA                   Töltsön csak magának, ha már itt van...
RÓZA        Nem, én soha! Elég bajom volt nekem olyanokkal, akik                                   tönkreteszik egy asszony életét a mértéktelenségük miatt.
GINA                   Kinek nem volt olyanokkal baja?
RÓZA        Lássa, lássa!
 Róza egy percig "gyengéd szeretettel" néz le Ginára.
RÓZA        És még az a fránya válla, az se gyógyul sehogy se.
 Gina sóhajt, ép karjával megint rágyújt a szivarkára, aztán felveszi az újságot, böngészni kezdi.
RÓZA        Nekem még Jókai is megsimogatta egyszer az arcomat,                                    amikor egyszer úgy be talált borozni az én drága, jó                               uram, hogy egy ekkora nagy kék karika lett tőle a                                         szemem alatt. Itt. Vagy inkább a bal szemem alatt                                       volt? Rég történt ez is. Istenem, de szép is volt! Néha                                      már arra sem emlékszem, mikor, mért ütött meg. Meg                                     hol ütött meg. Fejemen, arcomon, vállamon, hátamon,                                     néha egyenesen mellyemen... Hogy az hogy tud fájni!                                      Az..az még az éhségnél is sokkal rosszabb!
 Róza elmereng, aztán.
RÓZA        Mi hír?
GINA                   Semmi. Valami nőcske beleugrott a Dunába.
RÓZA        Itt Bécsben?
GINA                   Egy bécsi újság mért írna egy pesti öngyilkos lányról?
RÓZA        Mért ne?
 Gina tölt, iszik.
GINA                   Bár...odahaza maguknál mintha mostanában a lúg lenne                                  a divat.
  Gina leteszi a poharát, most először elmosolyodik.
GINA                   Vagy a gyufa?
RÓZA        A gyufa?
 Gina szinte vidáman.
GINA                   Maga próbálta már valamelyiket, frau Vajda?
 Róza méltatlankodva.
RÓZA        Úgy nézek én ki?
 Gina megnézi magának Rózát, aztán elnyomja a szivarkát a hamutálban.
GINA                   Néhány skatulya gyufát feloldani egy pohár vízben...ez                                   egy  hezitálni készülő férj ellen néha jó érv lehet...
 Róza idegesen.
RÓZA        Hogy jön ez most ide?!
 Gina legyint.
GINA                   Honnan tudnám, hogy maga hogyan néz ki?
RÓZA        Hogyhogy honnan? Hiszen lát, nem?
 Gina gúnyosan.
GINA                   Látni látom, de vajon ismerem?
RÓZA        Már hogyne ismerne? Az életem egy nyitott könyv maga                        előtt, drágám.
GINA                   A vasárnapi bolond. A látogató.
RÓZA        Vallja be, hogy maga is többször szeretne engem látni!
GINA                   Én magát?
RÓZA        Igen!
GINA                   Miért?
RÓZA        Mi mindenkor kellemesen mulatjuk az időnket.
GINA                   Nem mondja!
RÓZA        És mert igaz, jó barátnők vagyunk, ismerje be!
GINA                   Maga épp oly makacs, mint amilyen a férje volt.
RÓZA        Lássa, már csak ezért is kiköltözhetne végre hozzám                               Badenba! Gina drágám, ígérje meg!
GINA                   Én itt jól érzem magam.
RÓZA        Itt?! Ebben a konyhában? Maga?
GINA                   Mi baja a konyhámmal?
RÓZA        Magához ez méltatlan.
GINA                   Mert?
RÓZA        Mert ilyen konyhákban én éltem. Hajaj, de mennyit! A                                    fél életemet!
GINA                   És maga az ilyen konyhákban nem érezte jól magát?
RÓZA        Hát lehet?
GINA                   Lehet.
 Csend. Róza súgva.
RÓZA        Tudja, amikor a férjem alkotott, akkor nem szabadott őt                       zavarni. Olyankor ő becsukódott a szobába. Én meg                                   addig  főztem, mostam, varrtam...És olyankor majdnem                                  mindig arra gondoltam, hogy...                
 Gina visszateszi az újságot az asztalra. Kitölti a harmadik stampedlit is magának.
GINA                   Hogy?
RÓZA        Lánykoromban álmomban se gondoltam volna, hogy                                      ilyen egy költő feleség sorsa.
GINA                   Milyen?
RÓZA        Ilyen...nehéz. Az angol kisasszonyoknál de mennyit                               ábrándoztam arról, milyen is lehet az! Hogy csak ülök                                     otthon szépecskén a cicamelegben...Hát egy legalább                                akkora lakásban, mint amekkora egykor a magáé volt,                                   lássa, az a tizenhárom szobás...Azt jön haza az én                                        lánglelkű kedvesem, virágot hoz nekem,                                                  megvacsorálunk, aztán akkor előveszi a zsebéből azt a                                     versét, amit aznap írt..".Ha szépet látok a világon, Én                                     mindig csak rád gondolok, És rád gondolva, napvilágom!                        Egyszerre szép minden dolog!"
 Gina szinte kedvesen.
GINA                   Hülye.
RÓZA        Lássa, igen. Hülye voltam. Bár a vers, az stimmel, csak a              hely nem. Például az a bérlakás a Tompa utcában. A sötét konyha,  a bezárt szobaajtó, ahol az én drága uram hol halotti csöndben ült, hol meg tombolt, mint egy pusztító vihar...
 Csend. Gina megissza a harmadik pálinkát is, aztán visszaveszi magához az újságot.
RÓZA        Lássa, tagnap este meg az jutott az eszembe, hogy éppen                        két hónap múlva lesz tizenhárom éve. Tudja, január 12-én.
 Gina szórakozottan, közben olvas.
GINA                   Tizenhárom éve? Minek?
RÓZA        Hogy eltemettük!
GINA                   Kit?
RÓZA        Hát Jánost!
 Gina felnéz az újságból.
GINA                   Milyen Jánost?
RÓZA        Jaj, ne tréfálkozzék velem maga is!
GINA                   Én nem temettem el akkor senkit.
RÓZA        Pedig lássa, lehet, hogy az utolsó gondolata is maga volt                        neki.
GINA                   A maga férjének?! Ugyan hagyjon már ezzel is békét!                                      Alig ismertem! Az arcára se emlékszem.
 Róza morogva.
RÓZA        Annál rosszabb...
GINA                   Mit mond?
RÓZA        Meglátogatta magát még itt Bécsben is. Arra se                                                emlékszik?
GINA                   Nekem nem elég, ha maga ezt is számon tartja?
 Gina visszatemetkezik az újságba.
RÓZA        Az én uram beküldte magához a névjegyét. Délután volt,               nekem úgy mesélte. Maguk ebéd után voltak éppen, azért             aztán beeresztette, de nem ment elébe, csak akkor állt fel                   és tett felé néhány lépést, amikor már a szalonban                                       toporgott. Mert hogy a szegény költő elé hogyan is futna              egy főúr rimája. Bocsánat! Így mondta, az én uram.
 A  rima, tudja jól, az nem az én szavam járása.
GINA                   Valami szerelmi csalódás, persze.
RÓZA        Tessék?
GINA                   Azt írják, ez a lány is azért ugrott a Dunába. Így megy                                     ez. A lányok szeretnek, az urak csalnak, vagy                                         kártyáznak.
RÓZA        Vagy isznak és háborúznak. Bár néha a megcsalt férfiak                                  is lesznek öngyilkosok...
GINA                   Úgy kell nekik.
RÓZA        De előbb jó sokszor megalázzák magukat hideg,                                               lelketlen hölgyük előtt...
GINA                   Pedig azt éppen nem kéne nekik.
RÓZA        János is hányszor megalázta maga előtt magát.                                       Egyre se emlékszik?
GINA                   Nem.
RÓZA        Erre hercegi ebédre sem?
GINA                   Nem.
RÓZA        Lehetetlen! Ezt múlt héten vasárnap is elmeséltem!
GINA                   Elnézést. Akkor se figyeltem magára.
RÓZA        De. Figyelt. Még veszekedtünk is egy kicsit.
GINA                   Akkor sem emlékszem! Se arra, se másra!
RÓZA        Pedig sokszor megalázta Vajda János maga előtt magát,                                  hogy csak egyszer, csak még egyszer láthassa az ô                                           Gináját. A hideg, számító Ginát, aki csak nevetett a                               költőn.
GINA                   Nevettem volna?
RÓZA        Nem örült a költő hódolatának.
GINA                   Nevettem, és nem örültem. Nahát, de kegyetlen voltam!
RÓZA        Persze, az hízelgett Kratochvill Zsuzsikának, hogy egy                                     igazi lángészt tudhat az udvartartásában, de hogy a költő                      lángoló szerelmét komolyan vette volna...Azt nem! Azt                                 azért nem. Ugye?
 Gina mulatva néz fel egy pillanatra az újságából.
GINA                   Maga nyilván ezt is jobban tudja.
RÓZA        Hanem még az Eszterházi herceg is jobban örült neki,                                      amikor az imádott Ginát a költő, magát a legteljesebben,                        végképp, utoljára megalázván Bécsben felkereste. Lajos                               herceg legalább kezet fogott vele, és kedvesen kérdezgette.
GINA                   Igen?
RÓZA        De a maga mostoha anyja, az örült a költőnek, annyira                                   örült, hogy összecsapta a kezit, mert jó volt neki a költőt                        viszontlátni, és emlékezni, amikor még Budán laktak,                                 abban a kis lakásban, pedig ott még nem volt se                                           komornája, se kocsisa, se két vármegyét érő hátaslova, se                     számtalan cselédje a mostoha lányának. Lássa, így                                 mesélte el ezt az utolsó személyes találkozást az ô hideg,                      kegyetlen Ginájával az én uram. Húsz év múlva, meg                                  harminc év múlva is a fogát csikorgatta szegény, amikor                          ezt a megaláztatást nekem felemlegette.
 Gina a türelmét vesztve csapja le az újságot az asztalra.
GINA                   Értse már meg végre! Számomra a maga férje                                         semmit nem jelentett!
RÓZA        Legutóbb odaadtam azt a verset, amit írt erről. A                                            kárhozat helyéről. Emlékszik, hová tette?
GINA                   Párszor láttam bakfis koromban Budán.
RÓZA        Tudom ám kívülről is.
GINA                   Mindig csak társaságban találkoztunk. Két szót, ha                                válthattunk. Ettől belém szeretett? Az ô baja. Nekem                             ehhez mi közöm?
RÓZA        "Ah, úgy van, úgy, itten veszett el. A második                                        paradicsom. Szép Éva, téged csábított el, Ott egy kígyó,                                  itt egy majom..."
GINA                   A nevét se kellett soha megjegyeznem a maga Vajda                               Jánosának, amíg maga be nem tört az életembe!
RÓZA        Pedig maga még a nevét is tőle kapta: Gina!
GINA                   Ostobaság. A második keresztnevem Georgina. A Ginát                                  Lajos herceggel együtt találtuk ki. Emlékszem, éppen                             ilyen borongós téli világ volt, de a mi hangulatunkat                                    semmi nem ronthatta el: a szalonomban ültünk és                                       pezsgőztünk. Valahogy viccesnek találtuk azt a rigmust,                                  hogy Gina, Gina, Georgina.
RÓZA        "Igen bizony, hitvány majom volt, God dam! Vörös                               frakkot viselt, Chickel kötött nyakára csokrot, S ezzel                               Waterloot nyert e helyt..."
GINA                   A herceg kifogástalan úriember volt, frau Vajda, az ön                                    férje viszont ezek szerint egy bugris barom.
RÓZA        "Úgy kell neked, szívem, mit fellengsz? Ez itten a                                   világfolyás. A fellegekben jársz-kelsz, A virágot letépi                                     más. Mért nem tanultál Jupitertől? Elég fényes példát                                    adott: Ismerve Európát, cselből Előbb ökörré változott."
GINA                   Elég legyen ebből, asszonyom!
RÓZA        Ha elvesztette, szívesen leírom magának újra ,Gina                                 drágám!
GINA                   Nem szükséges.
 Csend.
RÓZA        Akkor kér süteményt vagy rántott csirkét?
GINA                   Nem.
RÓZA        Ha gondolja, én szívesen eszek magával.
GINA                   Nem, kedves, köszönöm.
 Csend,
RÓZA        Én minden esetre megéheztem.
GINA                   Na jó. Egyék csak, drága frau Vajda!
RÓZA        Lássa, nagy étvágy, nagy egészség...
 Róza "provokatívan" veszi elő a kosárból a süteményes dobozt. Kivesz egy süteményt, enni kezdi. Gina megint az újságért nyúl, mintha a cikket böngészné.
RÓZA        Hmmm! Lássa, én ezt a mézest úgy készítem, hogy                                 felverek hozzá vagy tucat tojás fehérjét, a sárgájából                                  pedig lesz a piskóta tészta. No most a fehérjébe keverem                    a mézet, teszem a mazsolát, és a vaníliát, aztán az          egészet...
GINA                   No persze.
RÓZA        Micsoda?
GINA                   Zabigyerek. Azt írja az újság. Kiderült, hogy ezért ölte                                     meg magát. A kislány. Ez is szokásos történet, nem? De                                  mit is mondott, mibe teszi a mazsolát?
RÓZA        A fehérjébe.
GINA                   És attól jó?
RÓZA        Vaníliával.
 Gina tekintete visszatér az újságcikkre.
GINA                   Zabigyerek. Zabigyerek. Mondd meg nékem, mi végre                                      születtél erre a világra?
RÓZA        Ezt...tőlem kérdi?
GINA                   Magától? Mért kérdezném magától? Maga nem volt                               zabigyerek. Már mesélte, magának is gyönyörű                                                gyermekkora volt amott Galántán, csakúgy, mint nekem.
RÓZA        Lássa, ez igaz! Legjobb volt még kisleánynak lenni! Ó, a                        Vág völgye, Gina! Erről kéne nekünk beszélgetnünk!                                     Apácskánkról, anyácskánkról...
GINA                   Én viszont inkább olvasnám az újságomat, ha                                        megengedi...
RÓZA        Bocsánat, csak tessék.
 Róza eszik, Gina fél mosollyal böngészi a cikket. Csend, aztán.
GINA                   Zabigyerek, akit nem vallunk be a hites urunknak, még                                    mielőtt férjhez mennénk hozzá. Hanem azt hazudjuk,                              hogy ártatlanok vagyunk, mint a szűz hó, és jól neveltek,                     akár az angolkisasszonyok...
 Róza megdermed, aztán.
RÓZA        Maga...maga most énrám céloz?
GINA                   Én csak újságot olvasok. Nézze csak! Azt írja, hogy egy                                  tizenkilenc éves leány beleugrott a Dunába, mert                                              letagadta a férje előtt, aki, nézzenek oda, valami bécsi                                     költőcske, hogy házassága előtt előbb megesett, ebből                                 gyermeke született, utóbb prostituált lett, és ebben a                                   minőségében találkozott össze a költőcskével, ám az a                                     mamlasz ezt nem vette észre. Jaj, ezek a költők, ezek a                                    költők, de ártatlan lelkek tudnak lenni, ha szerelembe                                      esnek, hacsak egy nőcske egyáltalán rájuk pislant...!
RÓZA        Honnan?! Kitől hallotta maga ezt az ocsmányságot? Ezt                                 a Judás-pletykát?!
GINA                   Róza, Róza! Nyugodjon meg! Csak az újságot olvasom!                                  Nézze! A megesett lány esete her Vaállal...
RÓZA        Mutassa!
 Róza kikapja az újságot Gina kezéből, keresi a cikket.
RÓZA        Hol van?
GINA                   Mindjárt a lap alján.
 Róza ráakad, átfutja. Gina kuncog.
RÓZA        Ebben csak az áll, hogy egy leány tetemét kifogták a                              Dunából!
GINA                   Nézzünk oda! Akkor a többit csak hozzáképzeltem                                 volna?
RÓZA        Maga rám célzott!
GINA                   Én?!
RÓZA        Nem igaz!
GINA                   De hát mi nem igaz, drága "barátnőm"?
RÓZA        Ez a...ezt a...Jó napot!
 Róza a karjába veszi a kabátját, a kalapját, és "gőgösen" távozik. Gina elégedetten.
GINA                   Auf widersehen, frau Vajda...!

4; Gina, Lizl

 Gina iszik még egy kupicával, aztán eddigi állapotához képest szinte fitten áll fel, megy vissza az ágyhoz, lefekszik.
GINA                   Költőcske, Jánoska,... talán jó ember voltál,... talán                                nagyon is rossz... mondják, nagy költő lett belőled...te is                        mondtad...te annyi mindent mondtál ...ha nagy férfi                                  voltál is,...az egy biztos, sose érkeztél meg a Nőhöz.
                   Ezért írtál hozzájuk verseket. De kit érdekelnek a versek,                        költőcske, Jánoska? A te brutális erőddel lehetett volna                                 belőled inkább…igazán valaki.
                   De te mit tettél velem is?
                   Vadásztőrrel a kezedben?
Erre emlékszem. Úgy kértél csókot tőlem, Buda legszebb szűzétől? Adieau!
 Hunyt szemmel pihen.
GINA                   De jó is volt Nadír hátán a Práteren végig lovagolni!                              Élvezni, ahogy a hideg szél megcsípi az arcomat!                                             Semmibe venni a férfiak sóvár, az asszonyok irigy,                                      gyűlölködő tekintetét.
 Lizl jön ki a konyhába, "kisminkelve", menni készül, amíg a kabátját veszi.
LIZL           Ez meg hová lett?
GINA                   Kicsoda?
LIZL           Már el is ment az a némber?
GINA                   Bolond.
LIZL           Idegesít.
GINA                   Szerencsétlen.
LIZL           Fecseg!
 Lizl a kijáratnál jár.
GINA                   Szerettem azt a lovat. Lizl!
LIZL           Mi van már megint?
GINA                   Jobban szerettem mindenki másnál. A herceg palotákat                                   vett nekem, én pedig Nadírnak egy egész cirkuszt.
LIZL           Na jól van, mutter, én mentem. Maga csak pihenjen!
GINA                   Hiába akartak erről lebeszélni. Ijesztgettek, tönkre                                 megyek. Na és? Vegyek inkább bérházakat, az a biztos                                    jövedelem. Kit érdekelt? Sikerünk volt, Lizl! Végigjártuk                       egész Európát! Még Pest-Budán is ünnepeltek engem,                                    az úri műlovarnőt! Az újságok igencsak negéllyel írtak                             rólam.
LIZL           Na ja, ez a tehén is pont erről sutyorgott nekem máma.
   Gina kuncog.
GINA                   Attól még igaz lehet.
LIZL           És igaz?
GINA                   Néha még álmodom róla.
LIZL           Tőlem. De takarózzon is be, mert kereszthuzatot                                             csinálok!
GINA                   Tudod, hogy egyszer majdnem megölt engem Frau Vajda                       férje? Késsel fenyegetett, megteszi, ha nem leszek az                               övé.
LIZL           És?
GINA                   Kikapartam a szemét.
LIZL           Helyes. És aztán?
GINA                   Aztán halála napjáig szerelmes verseket írogatott                                             hozzám.
LIZL           És végül az övé lett, mutter?
  Gina felül, szárazon.
GINA                   Én nem vagyok hülye.
 Magában morogva.
LIZL           Csak büdös.
   Egy kicsit megint elérzékenyül.
GINA                   Sok férfi szeretett engem. De én csak egyet szerettem.                                      Őt, meg a hátasomat.
LIZL           Akarja, hogy betakarjam?
GINA                   Ha meggyógyulok, felkeresem néhány régi barátomat.                                     Kölcsön fogok kérni tőlük.  Lizl! És a pénzből nyitunk                                     egy nagyon, de nagyon elôkelő társasági szalont. Jó?
LIZL           Jó. Most viszont mindenképpen szellőztetek.
GINA                   Ha kiengeded ezt a kis maradék meleget, az éjszaka                                megfagyunk.
LIZL           Inkább fagyjak meg, de ebben a bűzben én nem bírom                                     tovább.
GINA                   Talán eleve nem cirkuszba kellett volna befektetnem,                              hanem a szalonba. Csak előkelő uraknak. Hercegeknek,                                   grófoknak, báróknak. Néha becsúszhatott volna egy-egy                        jómódú polgár is, sőt, egy-egy zsíros paraszt...De költő,                                   vagy színész soha!
LIZL           Ők mért soha?
GINA                   Tudod, azokkal előbb-utóbb mindig baj van. Leisszák                                     magukat, aztán vagy szerelembe esnek és szavalnak,                              vagy összetörik a berendezést. Így vagy úgy, de a vége                                     mindig az, hogy összerondítják a mellékhelyiséget...
LIZL           Ha maga mondja...
GINA                   Még nem késtünk le erről az álmomról, Lizl! Akarod,                                      hogy mindenek előtt bemutassalak néhány igen gazdag                                    és előkelő úrnak? A te szépséged előtt minden ajtó                              kitárul.
LIZL           Komolyan mondja?
GINA                   Persze, meg kéne csináltatni a fogaidat.
LIZL           Na, elmegy maga is a...
GINA                   Ne aggódj, én azt is finanszírozom. Rendben?
 Lizl felnevet.
LIZL           Hát persze!
GINA                   Akkor töltsél nekem még egy kis pálinkát!
LIZL           Csak keljen fel, és töltsön magának!
GINA                   Te egy jólelkű lány vagy. Tudtam én azt, amikor először                        bejöttél ide, hogy kivennéd tőlem a szobát.
LIZL                    Viszont ha a nem mosdik meg, akkor felmondom. Még ma. Inkább fizetek másnál egy koronával többet.
GINA                   De hát Oroszy rábeszélt.
LIZL           Kicsoda?
GINA                   A férjem. A cirkuszra.
LIZL           Ja! Aki Moszkvában szíven lőtte magát!
GINA                   Soha nem jártunk Moszkvában.
LIZL           Nem?
GINA                   Honnan veszed?
LIZL           Akkor nem is lett öngyilkos maga miatt?
 Gina "belegondol", aztán kacéran.
GINA                   Nem tudom. Lehet. Az viszont biztos, hogy nem is volt                                   magyar. Mégis ipszilonnal írta a nevét. Így: Oroszy.                               Különben remek lovas volt. Istenem! Több, mint három                                 millióm ment rá arra a cirkuszra!
LIZL           Most viszont itt döglik éhen.
GINA                   Bízd rám, megnyitom én neked azt a szalont!
LIZL           Hagyjon már azzal a kuplerájjal! Figyeljen! Itt hagyom!                                   Még ma! Ha nem mosdik meg! Mióta könyörgök? Mióta                      tűröm? Figyel?
GINA                   Töltenél mégis egy kicsit?
LIZL           És ha itt hagyom, maga éhen döglik.
GINA                   A pálinkától mindig jobban vagyok.
LIZL            Mert más nem bírja ám ki maga mellett. Csak én. Mert                                   én még emlékszem, hogy maga nem is annyira                                             elviselhetetlen, ha legalább egy héten egyszer                                           megmosdik.
GINA                   Hagyjál már azzal a folytonos mosakodással!
LIZL           Mi van magával, mutter? Mért hagyta ennyire el magát?                       Mert nem bírja mozgatni a jobb karját? Attól maga még                                ember. Segítsek megmosdani?
GINA                   Tölts! És adjál nekem mellé egy szivarkát!
LIZL           Tápászkodjon fel, és szolgálja ki magát!
GINA                   Ne legyél már ilyen, Lizl, kislányom! Tudod, a szivarkák                       ott vannak a bal szélső fiókban.
 Lizl mérgesen vesz ki a fiókból egy szivarkát, odadobja Gina ölébe.
LIZL           Tüzet ne adjak?
GINA                   És ha az újságot is visszakaphatnám...
 Lizl felnevet, az újságért nem megy, de tüzet ad.
LIZL           Azért mondom, hogy nem vagyunk ám annyira betegek.                         Vagy igen?
GINA                   Te megölnéd magad egy férfiért, Lizl?
LIZL           Én?! Ha azt se várom el, hogy egy férfi ölje meg magát                                    értem?
GINA                   És szégyenedben?
LIZL           Mit kéne nekem szégyellenem?
GINA                   Igazad van. Semmit. Ebben a világban csak a szegénység                       szégyen.
LIZL           Akkor maga most nagyon szégyenkezhet.
GINA                   Én csak tönkrementem.
LIZL           Az nem ugyanaz, mamzi?
GINA                   Én nem vagyok szegény.
LIZL           Ja? Akkor maga mi?
GINA                   Aki büszke, az nem szegény.
LIZL           Hülyeség. Aki szegény, az szegény, és kész.
 Lizl fordul vissza az ajtóhoz, meglátja az asztalon hagyott két koronát, felnevet, gyorsan zsebre rakja.
LIZL           Hoppá!
GINA                   Mi van?
 Most észreveszi a karosszék mellett felejtett kosarat is.
LIZL           Hallja, mutter? A kosarat is itt hagyta!
 Lizl felteszi az asztalra a kosarat, beletúr, kivesz belőle egy csirkecombot, félreteszi, turkál tovább.
LIZL           És maga ilyen teli kosarakat küld minden áldott vasárnap                      vissza frau Vajdával? Jézusmária! Ez tényleg tele van                                     minden jóval! Mi itt koplalunk mióta, és ebben még van                                      egy üveg...madártej is!?
  Az üveget is kiveszi, lerakja, felveszi a csirkecombot, jóízűen beleharap, hozzá mindjárt kivesz a dobozból egy süteményt is.
GINA                   Teszed vissza!?
LIZL           Mit?
GINA                   Mindent! Nem a miénk.
LIZL           De hát most direkt itt hagyta!
GINA                   Éppen azért!
 Lizl ezen egy kicsit elgondolkodik, aztán vállat von, eszik tovább.
LIZL           Ez a maguk dolga. Éhes vagyok! Engem ez nem érdekel.
GINA                   Tedd vissza!
LIZL           Már beleharaptam!
GINA                   Akkor dobd ki!
LIZL           Legalább ma nem éhgyomorra megyek le strichelni.
GINA                   Ha nem teszed vissza, le is út, fel is út, visszaadom a                              heti lakbéred!
LIZL           Adja csak! De ma még itt alszok.
GINA                   Nem! Már ma se alszol itt!
 Lizl mérgesen dobja vissza a combot a kosárba, arra rakja a madártejet, aztán a kosarat a helyére a karosszék mellé.
LIZL           Rendben, vén dög. Megegyeztünk.
GINA                   De értsd meg, Lizl, hogy...
LIZL           Megegyeztünk!
  Lizl veszi télikabátját, a fejére a kalapját, kimegy, az ajtót nyitva hagyja.
GINA                   Eridj csak dolgozni, a munkán járjon az eszed!
LIZL           Amerikába kéne menni, nem dolgozni.

5; Lizl, Róza, Gina

 Éppen beleütközik Rózába.
RÓZA        Jó napot.
LIZL           Á, frau Vajda!
RÓZA        Csak...egy percre.
LIZL           Az ajtót ne csukja be! Szellőztetek.
  Lizl eltűnik.
 Róza bejön  a konyhába, megáll, Gina kíváncsian figyeli.
RÓZA        Ne értsen félre, csak a kosárért....Évek óta                                                       használom...Hozzám nőtt, mint...
GINA                   Tessék csak.
 Róza megragadja a kosarat, indul kifelé, megfordul.
RÓZA        Jaj, de figyelmetlen vagyok. Még ki se pakoltam...
GINA                   Ma se szükséges.
RÓZA        Ne mondjon megint ilyet! Hát csak nem viszem újra                               haza!?
 Róza a konyhaszekrényhez megy, sietve pakolni kezd, közben.
GINA                   A végén úgyis összeszedetem magával, tudja.
RÓZA        Lássa, én azért újra és újra bizakodom, hogy haza se                              küldi velem. Ha már az egész szombat éjszakámat erre                                    áldoztam, és azzal se szomorít el, hogyha mégis itt                             merem hagyni ezeket a néhány falatokat, úgyis kidobja.                                  Mert olyankor persze, hogy inkább hazaviszem.
GINA                   Akkor csak tessék...
RÓZA        Köszönöm, drága Gina!
 Rövid csend, aztán.
GINA                   Tehát? Hogy is volt az a leányanyaság, frau Vajda?
RÓZA        Magáról is pletykálkodtak a Júdások mindent, csak hogy                      ártsanak. De nem magának, vagy nekem, persze, hanem                               csakis annak a nagy embernek, akit még a halálában, az                             emlékében se hagynak békét.
GINA                   Szóval nem igaz?
RÓZA        Kitől hallotta?
GINA                   Nem született magának egy kisfia még a házassága előtt?
RÓZA        Már mondtam, hogy akkoriban sokan összetévesztettek                                  a nővéremmel!
GINA                   Tehát neki volt zabigyereke?
RÓZA        Neki se volt!
GINA                   És a Dunába se ugrott?
RÓZA        Én?!
GINA                   A nővére?
RÓZA        Miért faggat? Nem hisz nekem? Szűzen mentem férjhez,                         ahogy tisztességes lányhoz illik.
GINA                   Persze, nem is feltételeztem volna olyasmit magáról.                               Maga egy tisztességes nő, magán csak ez látszik.
RÓZA        Na lássa! De ez a pletyka! Kikerget a világból!                                       Bocsásson meg, hogy az előbb csak úgy elrohantam!
 Pakolás közben most ér Lizl "csirkecombjához", ettől kissé meghökken, ám aztán diszkréten visszaejti a kosárba. Közben.
RÓZA        Aztán ahogy jöttem vissza magához, fel a lépcsőn, a                              az eszembe jutott a férjemről egy história.
GINA                   Ne mondja...
RÓZA        Persze, több is. Lássa, amikor magához készülődök,                              vagy magánál vagyok, mindig csak úgy kavarognak a                                     gondolatok az én madárvelőmben, mintha...
GINA                   Frau Vajda, valahogy elfáradtam, kérem.
RÓZA        Jaj! Én csak tudom, hogy magának sokat kell pihennie!                                   Megyek rögtön, csak kipakolok.
GINA                   De ne pakoljon ki! Értse meg!
RÓZA        Madárvelő. Igen. Így hívta az én agyamat az én drága jó                                  uram, a Hornyák, avagy a Csipisz.
 Gina felnyög.
GINA                   Hornyák. Csipisz. Még ez hiányzott!
RÓZA        Magát hogy becézte?
GINA                   A Hornyák, vagy a Csipisz?
RÓZA        És maga hogy becézte az én Jánosomat?
GINA                   Sehogy.
RÓZA        Lássa, ha sehogy, hát sehogy. De azt még hadd meséljem                       el, hogy például az jutott az eszembe, amikor jöttem fel                              magához, a lépcsőn, hogy annak az épületnek a                                          lépcsőháza, ahol az én uram egyszer néhány hónapig                                  velem lakott, na annak a háznak pont olyan volt a                                           lépcsőháza, mint ezé, itt. Csak az Pesten van, a Lövész                                    utcában. Ismerős arrafelé?
GINA                   Mit tudom én?
RÓZA        Mert nekem meg ez a lépcsőház volt ismerős. És csak                                     most jöttem rá, miért. Szóval járt a Lövész utcában?
GINA                   Vagy húsz éve nem jártam a maguk "fővárosában", hála                                 isten...
RÓZA        Sajnálhatja. Csudára szépül az a város!
GINA                   Majd egyszer útba ejtem.
RÓZA        Csaknem azt mondtam, hogy akkor Lövész utcát ne                               hagyja ki. De hát randa, szűk kis utca az. Nincs mit látni                      rajta. Ha csak azt nem, hogy ottan is lakott Vajda János.
                   A cukrot hová rakjam?
GINA                   Sehová. Vissza a kosarába!
RÓZA        Jó-jó-jó! Ide teszem, erre a polcra, látja?
GINA                   Könyörgöm, ne csinálja!
RÓZA        Mit?
GINA                   Nem fogadok el magától semmit, mért nem érti meg?
RÓZA        Azért a pénzt, azt néha elfogadja.
GINA                   Csakis kölcsönbe.
RÓZA        Rendben. Kölcsönbe. Higgye el nekem, magának kell az,                        hogy orvos lássa! A tésztát pedig ide teszem a cukor                              mellé.
 Gina lehunyja a szemét, nem válaszol.
RÓZA        Lássa, az én uramat szabályosan odacsalták a Lövész                                      utcába lakni. Én meg persze költöztem oda vele együtt.                                   De nem sokáig bírtuk, mert János nem tudta fizetni ott se                          a lakbért. Így aztán háziúr fogta, azt elhordatta János                                 ruháit. Érti ezt? Némelyiket én varrtam neki. Például az                              ingeit. De a többit is én foltoztam. Jól hozzátanultam ám                        én a varrónő mesterséghez szegény férjem mellett. Ne                                      értsen félre, ezért nem panaszkodom. Hogy egy olyan                                      nagy költő, mint János, foltozott ingben-gatyában járjon!                       Miféle dolog ez? Érti? Hogy a nemzet költőjére meg ezt                                    szabja a sorsa. Igazság ez?
GINA                   Nem az?
RÓZA        Az?
 Gina félig mosolyogva.
GINA                   Tehát a mama Hornyákja nem bírta a lakásbért fizetni.
RÓZA        De ha odacsalta a háziúr! Hogy jaj, Vajda úr, mekkora                                    megtiszteltetés ez nekem, hogy maga nálam fog lakni!                                      Akkor csak várhatott volna néhány hetet, csak lehetett                                      volna türelemmel, csak nem kellett volna mindjárt                                  elvinni a gatyáit!
 Ginát most mulattatja a történet.
GINA                   És akkor Vajda Csipisz urat gatya nélkül lökték az utcára?
RÓZA        Azt azért nem.
GINA                   Kár.
RÓZA        Lássa, pont úgy laktam én abban a Lövész utcai                                             konyhában, mint itt most maga. Csak az ágyam nem                              ebben a sarokban volt, hanem az ablak alatt.
GINA                   Lenyűgöző hasonlóság, tényleg.
RÓZA        Mert az egyik szobában ô lakott, a másikat meg kiadta ô                       is albérletbe. Én meg elmentem dolgozni a bíróékhoz.                                Így aztán lett annyi pénzünk, hogy maradhattunk, és                                 visszaválthattam János ingeit.
GINA                   Meg a gatyáit.
RÓZA        Mi ebben a mulatságos, Gina drágám?
GINA                   Semmi. Maguknak sose volt pénzük?
RÓZA        Már hogyne lett volna! De most tényleg nem volt a                       Jánosomnak pénze. És most tényleg nem azért nem volt neki pénze, mert elmulatta, hanem tényleg nem volt, mert nem hagyták írni se a saját lapjába, se más újságba, mert azt ordítozták rája, hogy ô nem magyar, mert megírta, hogy béküljünk ki Béccsel. Lássa, ez a politika. A zöldséget hová rakjam? Ki a ládába, gangra?
 Gina megint lehunyja a szemét, nem válaszol.
RÓZA        Jó. Majd kifelé menet belerakom a ládába.
 Csend. Róza megnézi inát, aztán folytatja.
RÓZA        Ez hatvanban történt? Vagy hatvanegyben?
 Gina morogva. hunyt szemmel.
GINA                   Nem mindegy? Annak sincs még ötven éve...
RÓZA        Ötven? Jesszusom! Lássa, csaknem ötven! Mert                                              hatvankettőben írta azt a röpiratot. Aztán felpofozta azt a                     kis írócskát, a Thali Kálmánt, azt ezért már nem csak                                 Pestet, de az országot is el kellett neki hagyni. Na,                               onnantól kezdett a mi szerelmünk rosszra fordulni                                  valahogy. Azért emlékszem én annyira erre a szűk,                                csúnyácska Lövész utcai lakásra a sok nyomorúságos                                     fészkeink közül.
GINA                   Értem.
RÓZA        Mert már nagyban futkosta azokat az utakat, amiket a                                    rágalom neki kimért, és már működött az a sok fórum,                                    ami persze, hogy a rágalomnak kellett legyen támasza.                                    És nem elég hogy leárulózták a röpirata miatt, a végbelét                       is fájlalta!
 Gina hisztérikusan felvihog, felül az ágyban.
GINA                   A végbelét?!
RÓZA        Az aranyerét.
GINA                   Most akkor a férje végbeléről is mesélne?
RÓZA        Dehogy!
GINA                   Akkor még miről?
RÓZA        Hát hogy szegény jó férjemet is félholtra pletykázták                             pont azok a Júdások, akik rólam is meg magáról is                              mindent kitalálnak, csak hogy leszedjék rólunk a                                               keresztvizet, nehogy János legalább holtában                                                nyugodhasson.
GINA                   Ja! Ez a tanulság. Remek.
 Gina visszahanyatlik az ágyba.
GINA                   Engem nem a maga Júdásai, hanem a maga látogatásai                                    tesznek a sírba.
RÓZA        Azt mondja?
GINA                   Azt!
RÓZA        Lássa, ne mondjon ilyet!
GINA                   Miért ne? Ez az igazság. Róza! Könyörgöm, egyszer                               mondja meg nekem őszintén, minek jár maga hozzám?
RÓZA        Mert...
GINA                   Ne segítsen!
RÓZA        De...
GINA                   Soha nem láttam szívesen, és ezt soha nem is titkoltam el!
RÓZA        Az csak a maga büszkesége miatt van, hogy...
GINA                   Ennek az én büszkeségemhez semmi köze! Nem kedvelem magát. Ki nem állhatom! Ahogy beszél, ahogy néz, ahogy mozog. Egek! Mit szerethetett magán egy férfi valaha is? Maga ostoba, gonosz, hazudós trampli!
 Csend. Róza és Gina egymásra merednek. Róza halkan, fenyegetően.
RÓZA        Ezt a madártejet még ma meg kell ennie. Rendben?                                 Megígéri?
GINA                   Öntse ki, vagy vigye haza! És ne jöjjön ide többé!
 Róza felveszi az üveget, a súlyát méregeti.
RÓZA        Márpedig ezt most...megeszi a beteg.
GINA                   Csak nem?
RÓZA        De. Ha kell, magába erőszakolom, de ezt a madártejet                                      most maga megeszi.
GINA                   Inkább meghalok.
RÓZA        Akkor meghal.
GINA                   Megbolondult?
RÓZA        Én nem.
 Róza a konyhaszekrényből egy kanalat vesz elő. Aztán vérszomjasan fordul szembe Ginával, akin azért átfut a rettenet.
GINA                   Ezt nem teheti!
 Róza lassan az ágyhoz ballag, Gina háta nekifeszül az ágy támlájának. Suttogva.
GINA                   Nem teheti.
RÓZA        Eszik a kis Gina.
GINA                   Nem.
 Róza az ágyhoz ér, fenyegetően magasodik Gina fölé.
RÓZA        Csak egy falat. Utána megjön az étvágy.
GINA                   Nem.
 Róza az első kanál madártejet Gina ajkához tartja. Gyűlölködve néznek farkasszemet. Róza "mosolyog". Egyszerre Gina is elmosolyodik, kitátja a száját.
GINA                   Maga akarta.
 Róza beleteszi Gina szájába a kanalat.
RÓZA        Szóval jön fel  a bíróékhoz. Iszonyú mérgesen a folyosó                                  köveket a botjával ütve jő nekem a bíróné lakásába. Mert                      akkor éppen ott dolgoztam, lássa...Ugye ízlik?
  Második kanál.
RÓZA        Muszáj volt ott cselédkednem, tudja, hogy legalább enni                         legyen mit. De nem ám ilyen finom madártejet. Hanem                                    száraz kenyeret. Már hogy nekem száraz kenyeret, a                                   serclit, mert azt az én uram mindig nekem adta, a közepe                        meg az övé volt. Meg a pénz is az övé volt, amit a                                  bíróéknál megkerestem. Hogy mégis csak le tudjon                                 menni a kávéházába az újságokat elolvasni, meg                                         napjában háromszor négyszer vendéglőbe megebédelni                                hol hozomra, hol váltóra...
 Harmadik kanál.
RÓZA        Maga csak ne törődjön semmivel, Gina drágám, a végén                         majd megtörlöm azt a fonnyadt kis pofikáját.
 Negyedik kanál.
RÓZA        Hát akkor kihívott az uram a bíróéktól, hogy azonnal                                     menjek vele haza, és nyomjam vissza neki a végbélit, az                          aranyerét.
 Gina félrenyel, köhög, Róza csak nézi.
RÓZA        Ejnye, bejnye, kuc-kuc-kuc! Meg ne fulladjon nekem!
                   Szóval megyek haza az urammal, üvöltözik velem, hogy                         különben se cselédkedjek, mert én egy nagy költő                                         felesége vagyok, neki az szégyen, ha az ô felesége, a                                 Vajdáné cseléd. Hát aztán válaszolom neki, amikor végre                          szóhoz jutok, mert amíg neki visszaillesztem az                                                aranyerét és utána kenőccsel megápolom, nemigen tud                                    mást, mint nyögni, hogy muszáj nekem cselédnek lenni,                                   édes János,  ha maga munkát most nem kap, csak szidást                        és gyalázatot a Júdásoktól, és nem bírjuk a lakbért se                                     fizetni, hiába élek én száraz kenyéren, meg amit neki                                      maradékot a bíróéktól kapok, neki meg mégis csak le                                      kell mennie a kávéházába, meg a vendéglőjébe. Hát                                akkor kinyögdécseli magát, nedves kis borjú szemmel                                      néz rám, mondja nekem, Niobém, lányom, szüzem,                               feleségem, meg hogy én egy olyan jó feleség vagyok, aki                          nem undorodik az ura végbelétől.
De nem sokáig hálás ám, mert máris kérdezi, hogyha                    dolgozni akarok, mért nem megyek vissza Bécsbe, mert                         ott őtet általam senki nem ismeri, ott dolgozhatok, és hogy tényleg   mikor nem fogatsz nekem szót, és mész vissza Bécsbe dolgozni, meg egyáltalán mért nem fogatsz te nekem szót soha?
    Ötödik kanál.
RÓZA        Egyék csak még, Gina drágám! De lássa, mondom a                               Jánosnak, nem megyek, mert minden a zálogban van, és                                amíg mindenünk a zálogban van, a maga ruhái meg a                                    háziúrnál, nekem itten kell magára, János, vigyáznom,                                      pláne a végbelire, mert  ki nyomja magának vissza az                                      aranyerit, ha nem én, a Niobéja?              
                   Akkor nekem azt ordítja, hogy a bíróékhoz akkor se                              mehetek, mert azok neki ellenségei, aztán akkor hátat                                  fordít és elmegy. Na, mérgében, ha jól emlékszem, aznap                             délután verte félholtra azt a Thali Kálmánt, mert hogy őt,                             a Jánost az a nyikpőc a háta mögött sok ember előtt                                      sokszor le német zsidózta.
 Gina ép karjával elhárítaná a hatodik kanalat.
GINA                   Nem...tudna...csendben etetni?
RÓZA        Már hogyne tudnám, Gina drágám! De akkor meg mikor                       mesélhetném el magának, mi jutott az eszembe, felfelé                                      jövet, a lépcsőházban a Lovász utca kapcsán? Hogy                                  megértse, mit gondolok, mi minden baj származhat                             abból, ha az embert egyszerre éri a rágalom meg a                                       betegség. Lássa, olyankor az ember végképp kivetkőzik                                  önmagából.
 Róza kínálja a hatodik kanalat, ám Gina elhárítja, a kanál madártej Gina ruháján köt ki.
RÓZA        Ejnye!
GINA                   Kérem, elég volt!
RÓZA        Rossz kislány!
 Róza sóhajt, az üveget az asztalra teszi, a kosárhoz megy, abból egy konyharuhát vesz ki, azzal tér vissza Ginához, hogy a foltot és Gina ajkát letörölje. Közben.
RÓZA        Lássa, persze, hogy visszamentem a bíróékhoz                                                cselédnek, mert azok áldott jó emberek voltak, engem                                      nem cselédnek tartottak, hanem tudták, ki vagyok, és                                    sajnálták is, hogy a Vajda János felesége vagyok, az én                             uram brutális híre miatt, és dolgozni se akartak engedni                               nagyon, én akartam dolgozni azért a heti három forintért,                             meg a maradékért, meg hogy ott hálhattam náluk, és nem                      kellett nekem mennem mindig esténként a Lovász                                   utcába.
                    És akkor meg, mindjárt másnap hozott a posta egy                               levelet tőle, de most nem gorombát, hanem tüzes                                             szerelmest, meg iszonyú panaszkodóst a szegénység                                miatt, meg hogy estére menjek haza, mert nagyon                                            hiányzok neki, de nehogy azt higgyem, hogy csak a                                végbele miatt, hanem mert igen szereti az ô                                                       Rozamundáját. Meg hogy emlékezzek arra a versre, amit                        nekem írt, hogy "Tudom, hogy el vagyok kárhozva, Mert                    már az égben nem hiszek; És ami hitem elrabolta, A föld,                    a föld is elveszett." Meg hogy csak én vagyok neki. A                                      Rozamunda. Ebben a nyomorult világban az egyetlen                                      vigasza.
 Róza végez a kendővel, most azt rakja le az asztalra, visszatér Ginához a madártejjel. Hatodik kanál.
RÓZA         Aztán rá egy napra  meg kapom szemrehányós levelet,                                   hogy mért nem fogadok szót, amikor én vagyok a                                           felesége. De hogy voltam én akkor már a felesége?                                  Pörösködött velem, válni akart, mert hallgatott ô is,                                 persze, hogy hallgatott a Júdás pletykákra. És akkor                             aztán a második levél után egy napra megint jön a                                  bíróékhoz, megint hangoskodik, kihív.
 Csend. Róza hosszan néz maga elé, aztán oda se figyelve maga is gyorsan befal három kanál madártejet. Első.
RÓZA        Kimegyek. Állok előtte. Nézek az eltorzult arcába.
És reszketek. Hornyák szeme guvadt, az arca citromszínű.            Rám förmed. Mit csinálsz te  a bíróéknál? Dolgozok                      napszámba. De én nem tiltottam meg , hogy te ide                    bejárjál, mert itten téged ez a gazember bíró tanít, én                     reám husít?
                   János,  ezt ne hidd, a bíró úr nem husít rád, csak engem                                   sajnál, de téged tisztel, de ne beszélj olyan hangosan,                              mert behallják.
 Második kanál.
RÓZA        Mit bánom én, hát ezek neked kedvesebbek, mint én, a te                       férjed, és már éreztem is azt az iszonyú botütést a                                        fejemen, éppen a fejem közepén, meg látom, hogy                                  csörömpölve leesett a kőre a botnak a fele, mert széttörte                         rajtam, a másik felét meg odavágta, és rohant el, le a                              lépcsőn, ki a házból.
 Harmadik kanál. Csend.
RÓZA        Én meg felszedtem a kőrül mind a két darabot, a                                              kötényemben eldugtam és beszaladtam a kamrába, senki                        se lásson, hogy sírok. Kedves Vajdáné, mért van kendő a                            fejin?- szólít aztán meg a bíró felesége, áldott jó asszony.                        Fázik a fejem, azért vettem fel a kendőt. Pedig tudom                                      ám, hogy kileste az egészet. De ô nem Júdásságból leste                                  ki, azt is tudom. Hanem, hogy féltett, mi lesz ott velem,                                   az én mérges urammal szemközt. Hát ez lett.
 Csend. Róza elmosolyodik, lenéz Ginára.
GINA                   És?
RÓZA        És mi? Egyék még maga is egy kanálkával!
 Gina ellenkezés nélkül lenyeli a hetedik kanál madártejet. Csend.
RÓZA        Ugye, hogy jólesett, drágám?
GINA                   És akkor...most elmegy végre?
RÓZA        Lássa, akkor most az van, hogy amikor nekem ez az                              eszembe jutott felfelé a lépcsőházban, akkor azt is                             megértettem, hogy azt az ütést nem csak amiatt kaptam,                                 mert Jánosomat üldözték, és mert beteg volt. Hanem azt                                 is megértettem, hogy ezt is maga miatt kaptam!
GINA                   Miattam?!
RÓZA        Ez egész életem maga miatt lett ilyen. Maga meg elküld                                    engem? Letramliz? Nem szeret? Nem fogadja el tőlem az                        ételt, pedig éhezik? Hát nem. Nem fog éhezni. Azt nem!
                   Ha kell, munka után minden nap eljövök, és                                           megtömöm, akár egy libát. Orvost hívok magához.                                Kifizetem a gyógyszerét.
Hogy még sokáig szenvedjen!
GINA                   Tehát azt hiszi, miattam lett boldogtalan az élete.
RÓZA        A férjem rajtam állt bosszút, amiért maga így elbánt vele!
GINA                   Nevetséges.
RÓZA        Akkor tessék. Nevessen!
GINA                   Szánalmas.
RÓZA        Azt nem! Ne merjen engem szánni!
GINA                   Rendben. Nem szánom. Utálom.
RÓZA        Én is magát!
 Róza elfordul, az asztalra teszi az üveget. Leül a karosszékbe.
 Csend.
RÓZA        Nem sírtam ám. Legyűrtem a fájdalmam. Pedig csak a                                     mindenható isten tudja, mennyire fájt nekem az ütés.                              A lelkem is majd megszakadt bele. A koponyámon egy                                   ekkora öklömnyi nagy dudor nőtt, mint amekkora most a                     maga          méhében lehet a meg nem született gyermekei helyett.
 Csend. Gina döbbenten néz a nyájasan elmosolyodó Rózára.
GINA                   Mi...?
RÓZA        Például szegény, áldott jó férjem egyik meg nem                                               született gyermeke...
GINA                   Mit mondott?
RÓZA        No nem baj, gondoltam, nem tesz ez se semmit, a                                             szenvedés az én sorsom, a nagy bűnöm miatt, mert az                                     egy igaz, hogy egyszer nagyot vétettem, nagyon                                           csúnyát vétettem én az anyámon, ezért az még jól is esik,                      a vezeklés. Mert látja, szegény anyámat én vittem a                                  sírba, amiért hozzámentem Vajda János úrhoz. Mit                                könyörgött nekem, ne tegyem. De szerelmes voltam...
GINA                   Mi a bajom?!
RÓZA        Anyám temetésére nem tudtam ott lenni. Mert a                                               Hornyák, azt persze nem írta meg. Bécsben dolgoztam                                    akkor is, lássa. Minden nap írt, de ezt az egy                                                csekélységet, ezt nem. Utóbb mondta, kíméljen engem.                                    Engem a János. Mikor kímélt ô engem?
GINA                   Mi van a méhemben?!
RÓZA        Mit parancsol?
GINA                   Amit az előbb mondott!
RÓZA        Mit mondtam?
GINA                   Hogy öklömnyi dudor van a méhemben! A meg nem                              született gyermekeim helyett!
RÓZA        Jaj, hát azt csak úgy mondtam.
 Róza megint mosolyog Ginára, feláll, a kosárért nyúl, indulni készül.
RÓZA        Akkor nem zavarom, pihenjen. Holnap mégse jövök.                             Majd          megint vasárnap. Mint mindig.
GINA                   Ne! Ne jöjjön!
RÓZA        Itt van húsz korona orvosra.
GINA                   Nem kell!
 Róza kirakja az asztalra  a pénzt, indul, már az ajtóban megfordul.
RÓZA        Az uramat aztán sokáig nem láttam. Tudtam, mért nem                                   jön most elém, szégyellte magát a szegény férfi.
GINA                   Maga szégyellje magát! Én magát rögtön otthagytam                              volna Vajda helyében, amikor kiderült, maga miféle nő.
 RÓZA       Ejnye, Gina drágám, szépen szeretnék búcsúzkodni, és                                    maga megint csak újra kezdi?
GINA                   És maga se tűrte volna, hogy a férje megüsse, ha nem                                      érzi, hogy neki van igaza. Maga is otthagyta volna a                               költőcskéjét.
RÓZA        Magának könnyű az ilyet elképzelni. Maga könnyen                               otthagyott bárkit.
GINA                   Igen. Én könnyen otthagytam bárkit. Mert én nem                                  szívesen hazudtam soha senkinek. Olyat meg végképp                                     nem, mint amit maga hazudott neki.
RÓZA        Tehát mit hazudtam én Jánosnak?
GINA                  Mindent. Hogy szerette őt.
RÓZA        Én szerettem! Maga nem szeretett senkit soha.
GINA                   Gondolja? És ha mégis szerettem valakit?
RÓZA        Kit?
GINA                   Maga kire gondol? Ismeri az életemet.
RÓZA        Ismerem bizony.
GINA                   És tényleg azt hiszi, hogy minden titkomat tudja?
RÓZA        Az én szegény, áldott jó férjem mindent elmondott                                 magáról.
GINA                   Rólam? Kötve hiszem. Maga semmit nem tud, ami                                 magát igazán érdekelné.
 Csend. Róza visszajön az asztalig. Gina ismét mosolyog.
RÓZA        Lássa, erre kíváncsi vagyok. Mi lenne az?
GINA                   Maga kis ravasz.
RÓZA        Igen?
GINA                   A mai napig azt hiszi, nem vettem észre?
RÓZA        Mit?
GINA                   Amikor maga először feljött hozzám? De előtte Bécsbe                                    csalta Vajdát, hogy lássa az ô Gináját ötven évesen.                               Látja, arra a jelenetre meg én emlékszem egészen                                               pontosan. Maga feljött a Kumpendorfer Strasse utcai                               lakásomba, cukrászdába invitált. A maga Vajdája meg                                    lent várt, hogy lássa, mi lett az ô szerelméből. Rögtön                                      megismertem. Figyeltem, ahogy követ minket. Láttam,                                    ahogy beles az üvegablakon, ahogy elfordul, elmegy...
RÓZA        És? Látta. Akkor?
GINA                   Maga mutatta meg neki az akkori címemet.
RÓZA        Mi...? Mit akar ezzel?
GINA                   Azóta, a haláláig mindig is tudta, mikor hol lakom.
RÓZA        Mi? Ez...ez nem igaz!
GINA                   Csak magának lehetnek titkai? Csak maga lehet csalfa,                                    édesem?
RÓZA        Hazudik! János mondta volna!
GINA                   Ugyan miért? Maga csalta őt. Mindig is csalta. Valaki                                     csak kellet neki, hogy őt is megértse.
 Róza merőn bámulja Ginát, aki mosolyogva néz fel rá.
GINA                   Még aznap este feljött hozzám. Igen, megöregedtem.                               A lelkemben vénségesen vén voltam már akkor is.                                      Ahogy ő is az. Mert végtelenül csalódott magában, a                                  barátaiban, a világban, a sorsában. Térdre borult előttem,                     az Ő Ginája előtt. Harminc év múlt el azóta, hogy                                            találkoztunk először Budán, a Várban. De ő ugyanazt a                                  Ginát látta bennem, az ötven éves cirkuszi                                                        pénztárosnőben, mint amit bennem akkor elképzelt                                magának, a tizennyolc éves, ártatlan lányban.
RÓZA        Ezt most találja ki.
GINA                   Honnét tudnék arról, kicsoda maga? Az én szoknyámba                                  zokogta el.
RÓZA        Ezt maga se titkolta volna eddig!
GINA                   Hogy a férje a szeretőm lett? Ugyan mért meséltem                                volna el?
RÓZA        Maga meg Vajda János. Mint titkos szeretők? Nem!                              János nem lett volna képes ezt magában tartani! Ő nem                                  volt olyan.
GINA                   Mi?! Frau Vajda! Az a vicces az egészben, hogy maga                                     boronált minket újra össze.
RÓZA        Hazudik!
GINA                   Ha maga mondja...
 Róza egy darabig tébolyultan nézi Ginát, aztán tekintete a konyhaszekrényre téved, indulatosan megy oda, dühöngve elkezdi visszapakolni a kosárba az ételeket. Gina mosolyog. Közben.
GINA                   Szóval akkor nem hagyja itt az ételeket?
RÓZA        Ezt...ezt...ezt ne merje híresztelni!
GINA                   Hogy nem hagyta itt az ételeket?
RÓZA        Ezt a..ezt az ocsmányságot! Hogy maga, meg János..
GINA                   Miért ne híresztelhetném, ha nekem úgy teszik?
RÓZA        Megtiltom!
GINA                   Mire föl?
RÓZA        Mert én vagyok a felesége!
GINA                   Maga se az. Elváltak. Ágytól, asztaltól. Bár ha igazat                                      mondott János, maguk egy ágyban nem háltak úgy soha.
RÓZA        Ez se igaz!
GINA                   Nocsak. Pedig a Szentszék is ezért hozta meg az ítéletet.                         Vagy ezt is csak János találta ki?
   Róza hátat fordít Ginának, Gina lassan elkezd kikászálódni az ágyból.
GINA                   És most...
Róza inkább magának.
RÓZA        Átlátok én.
Átlátok én magán is. Maga is Júdás. Maga is...csak ártana neki.     De én ezt se hagyom. Én nem!
Szegény Jánosom! De nagynak születtél! És de megbűnhődünk ezért. Mert...lám, a sors keze.a nyakunkra küldte ezt a nőt, meg ...mind a többi Júdást is, hogy bántsák a legkülönbet. De miért? Miért bűnhődünk mi leginkább?
GINA                   Legyen meg...
RÓZA        Mert odatartottad a Júdásoknak a füleid. Engem                                              hibáztattál, engem, mindenért!
                   De a Júdások meg a halál kegyelete előtt se hallgatják el                         a különb ember iránt érzett gyűlölködésüket. Még a                                     halottnak is...megadják a mérgezett döfést. János! Arra                                      se voltak képesek, hogy legalább rendesen eltemessenek!                             Nekem kellett téged eltemetni cseléd fizetésből…
GINA                   Aminek meg kell lennie...
RÓZA        Hiába fordultál ellenem. Én szerettelek mindig. Pedig                             mennyit szenvedtem a Júdások suttogása, meg az te buta                            füled miatt.
 Gina közben eljut a kijáratig. Ép kezével nagy nehezen kabátot terít a vállára. Róza csak most veszi észre.
RÓZA        Maga most mit csinál?
GINA                   Megyek.
 Gina tovább indul, asz ajtó mellől egy vödröt vesz magához.
RÓZA        Hová megy?
GINA                   A házúrtól kérek kölcsön egy vödör meleg vizet.
RÓZA        Minek?
GINA                   Hogyhogy minek? Hajat mosok, aztán lesikálom magam,                         tetőtől talpig, ahogy tudom, a  mosókonyhában.
 Róza csak nézi, ahogy Gina kimegy a lakásból. A gangról még visszafordul.
GINA                   Ilyen az élet. frau Vajda.
RÓZA        Tudom, hogy nem voltak szeretők.
GINA                   Az élet megy tovább.
RÓZA        Maga?! Ötven évesen? És az én Jánosom?! Akkor?                                Akkortól?! Na nem!
GINA                   Maga csak tudja, hogy az emlékek mennyit számítanak.
                   Isten vele! Ugye addigra elmegy, amire visszajövök?

6; Róza

 Róza befejezi a pakolást, maga is elindul kifelé. Az asztalnál megáll, hogy a madártejes üveget is elrakja. Emiatt kissé újra kell pakolnia a kosár tartalmát.
Róza                    Nekem nem volt gyerekem. Nekem se volt soha gyerekem. Zabigyerekem, persze, hogy végképp nem volt!
                   Gyerekem. Lehetett volna.
Lakásom volt. Akkor az         István téren...
Akkor sokat kerestem, mert megint visszajöttem ide dolgozni a régi szabó cégemhez, ahol nekem akkortól fogva remek pozícióm lett, és jó fizetésem. Ágyra többé nem jártam, hanem mentem lakni egy magyar házaspárhoz, akiknek a lakáshoz közel fényes üzletük volt. Náluk béreltem, az első emelten egy szép utcai szobát, két ággyal, ha a férjem feljön Pestről, legyen neki is egy ágy, amit a családnak meg is mondtam, hogy férjnél vagyok, és a férjem a Vajda János, de róla itt Bécsben ők persze, hogy nem hallottak...
 Róza végez az újrapakolással, fordul, ám mielőtt indulna, leül a karosszékbe.
RÓZA        Neked se volt gyereked. Ettől lett öklömnyi dudorod a                                    méhedben, és mélységes fájdalmad a testedben, üres kín                         a lelkedben. Átkozott vagy.
 Róza a tekintetét a mennyezetre emeli. Csend. Felnevet.                       
                   De...de nekem volt gyermekem! Mert...mert amint a                               férjemnek megírtam, hogy milyen jól élek én most az                                     István utcában, feljött hozzám. És ebben a lakásban                                      igenis a legtüzesebb szerető lett! Engem folyton csókolt,                      valósággal az ölelésemtől rohant a vasúthoz. Aztán                                 persze már Pestről mindig megírta, hogy nagyon fél a                                      következményektől, mert többé már nem az ő Niobéja,                                     az ő fogadott leánya vagyok, hanem a szerelme, a                                          szeretője, és most már tényleg összedőlt a világ, hogy ô                                 hozzám ért, pedig nem szabadott volna, mert az ember                                  nem érhet a Naphoz, se más csillagokhoz...
 Róza arca egészen ellágyul.
RÓZA        Akkor még háromszor rohant hozzám Pestről tizenöt nap                      alatt, mindháromszor tüzesebb volt ô, mint előtte.                        
                  Utoljára nyolcvanhárom januárjában érkezett így hozzám                      az uram Bécsbe. Emlékszem, ült a szobában, pipázott,                               amikor hazaértem a munkából, akkor ő felpattant, ölelt,                                     csókolt, és nagyon kérlelt, menjek vele egy jó                                       vendéglőbe megvacsorálni, én megtettem neki a kedvit,                                      jókat nevettünk, mondta nekem, hogy szebb vagyok,                             mint amikor megismert, mert jót tesz nekem Bécs, meg a                        biztonság, meg a jó koszt...
                   Hát így lettem én az én uramnak a kánonjog szerint a                                      templomi esketésünk után két évvel és két hónappal a                                     törvényes felesége...
                   És aztán kiderült, hogy anyai örömöknek nézek elébe!                                     Nekem volt gyerekem! Nem is egy gyerekem volt!                                  Én...én ikreket szültem neked, János!
 Róza megrendülten áll fel. Körbejár, közben.
RÓZA        De ez nem tetszett az én uramnak, mert akkor már járt                                    Esztergomba a válóperünk miatt, de én akkor is boldog                                   voltam, mert volt egy kis megtakarított pénzem, mert azt                                    persze az uram akkor se adott. Annyira nem adott, hogy                              inkább megint szidta a házas életet, verte az asztalt,                               ahogy szokta, hogy ez is a madárvelőm miatt van, hogy                                  őtet mért kellett mégis elcsábítani.
                   Augusztus harmincadikán szültem meg őket. Vajda akkor                      éppen nálam volt. Feküdt az ágyában, én meg az                                               enyémben, egyszer csak felpattan, vad ordítással rohan az                       ablakhoz, kitépi. Szentül azt hittem, az én uram most                                  megőrült, de csak siránkozta a világba: minek még éhes                                      száj, minek még nyűg, fájdalom?
                   Fogós szülés volt.
Amíg a két gyerek a világra nem jött, a férjem mind ott állt az ablakban, nyomta a homlokát az üvegre. Akkor csak azt mondta, két koldussal több van a világon és elment.
 Róza leül az ágyra, komoran mered maga elé.
RÓZA        Nagy szerencse volt, hogy a gyerekek nem sírtak, mert                           akkor az én Hornyákom rögtön megfojtotta volna őket.                     Kértem is azért az orvost, aki akkoriban igen jó barátom      volt, hogyha teheti, mindig legyen nálam. A Nagy Miklós meg, János talán egyetlen barátja, azt tanácsolta az én uramnak, hogy vegyen minket Pestre, de Vajda        kereken közölte, nem hajlandó két gyerekkel meg velem egy födél alatt élni, se eltartani négyünket, és ô valóságos isten áldásának tartaná, ha az a két gyerek                           meghalna, és ha nem félne a börtöntől, mind a kettőt                          megfojtaná. Ezt még az én szemembe is megmondta!
 Róza elpityeredik.
RÓZA        Az én tervem meg az volt, hogy megyek én magamtól is                         Pestre, hogy a két gyereket ott kereszteljék meg, és ott                              éljünk, akár Vajda nélkül is.
  Róza összeszedi magát, szárazan.
RÓZA        Októberben. Igen, októberi nap volt. Szombat. Jövök                                      haza a munkából, hallom, hogy az uram megint fent van                       Bécsben. A szobámban igen veszekedik az orvossal, mit                       keres az ottan mindig nálam, talán övé a két gyerek...Az                                      orvost kértem bocsánatáért, Vajda meg elrohant, ahogy                                      szokott. Csak éjszaka jött haza részegen, én ültem a                               karosszékben, szoptattam a két kisdedet. Vajda meg                              egyre prissziegett, hogy akkor a két gyerek kitől van.                             Tőled, János.
   Róza megint elpityeredik.
RÓZA        Erre még jobban kikelt magából. Kikelt a végzete ellen,                                    az isten ellen, mert a két gyermekben is azt látta, hogy                                minden ellene van. Én némán hallgattam, de végre csak                                 rászóltam, mit lármázol, nem került eddig se neked ez a                                    két gyerek egy krajcárodba se! Engem meg kidobnak                                      innen ebből a szép szobából a gyerekekkel együtt, ha                             részegen lármázol.
 Róza most már zokog.
RÓZA        Erre felugrott, leült, felugrott, leült,  hogy ha nem is az orvostól van, biztos nem tőle van, az asztalt ütötte, és mind közelebb jött, én majd összerogytam a félelemtől, és hívtam a szállásadónőmet, aki be is jött, de őt kizavarta, aztán az ajtót kulcsra zárta, aztán rohant nekem, ellökött, összerugdosott, én kiáltoztam, sírtam, de az ajtó be volt zárva, felkeltem, arcon csapott, térdre estem, felkeltem, megint ellökött...
 Róza teli szájjal bőg, aztán váratlanul megnyugszik. Kisvártatva jéghidegen, tárgyilagosan.
RÓZA        Én rázuhantam a karosszékre, az feldőlt, eltörött, alatta a                       két gyermekem, mind a kettő eszméletlen.
                   Az egyik gyerek élt másnap estig, neki az egyik                                                oldalbordája volt a tüdejébe nyomódva, a másik agyvelő                        rázkódást szenvedett és öt órát feküdt eszméletlen, és                                    hajnalban meghalt.
 Róza feláll, visszaül a karosszékbe, csak néz maga elé, aztán.
RÓZA        A szállásadónőt és az orvos barátomat is összetett kézzel             kértem, megeskettem, senkinek se szóljon, az uram úgyis elszaladt Pestre, soha többé nem jön már vissza, én meg az ô baját még így se akarom. Hallgattak. Baleset volt. Hallgatnak mind a mai napig.
                   Az egyiknek János lett volna a neve az apjáról, a                                             másiknak..., a másiknak András, az öregapjáról.
                   Soha nem volt gyerekem.

7; Róza, Lizl
 Lizl jelenik meg fáradtan, magában morog.
LIZL           Fenébe! Ebben a cudar hidegben a férfiaknak még a...
 Meghökken. amikor meglátja Rózát. Aztán felnevet.
LIZL           Frau Vajda! Maga megint itt van?
 Róza nem válaszol. Lizl beljebb jön, az ágyra sandít, újra meghökken.
LIZL           És Véghelyi "kisasszony"?
 Róza ránéz Lizlre, halkan.
RÓZA        Két kis koporsót csináltattam.
LIZL           Mit?
RÓZA        Benne két öklömnyi daganat.

-         sötét -






 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése