IGÉZET
(játék egy részben)
Szereplők:
GINA, idős asszony
RÓZA, negyvenes hölgy
LIZL, huszonéves nő
A
történet 1900. telén játszódik, Bécsben.
A szín:
külvárosi bérház emeleti szoba-konyhás lakásának konyhája.
A konyhában ágy, asztal, konyhaszekrény. Az asztal
mellett karosszék.
Fa-
vagy széntüzelésű tűzhely.
A
konyha mindjárt a gangra nyílik, a konyhából mindjárt a szoba.
A színmű Bartos Rozália
"Emlékirataim" című műve alapján íródott.
1; Róza, Lizl
Róza a
karosszékben ül, Lizl tessék-lássék, rendet rak a konyhában.
Lizl még
hálóingben, pongyolában, a lábán papucs.
RÓZA Én
az éhezőket iszonyúan sajnálom. Mert tudom, saját magamon is megismerem, milyen érzés
az éhezés, a koplalás. Az fáj. Elhiszi, Lizl
kisasszony, hogy magam is voltam sokszor majdnem koldus?
Lizl
végigméri Rózát, elmosolyodik, nem válaszol.
RÓZA
Voltam, bizony! Ezért adnám oda az utolsó darab kenyeremet,
és az egyetlen csésze kávémat annak, akin látom, hogy rászorul. Nem is kell
kérnie. Elég, ha csak látom.
Lizl megint
nem reagál, hiába is vár rá Róza.
RÓZA Lássa, azért jöttem föl ma is a Véghelyi
kisasszonyhoz, és szokás szerint hoztam neki ezt a jó nagy paklit. Teli van ám
újra a kosár! Tegnap este megint egész éjjel sütöttem, főztem, mert, tudja, én szombaton
is este hétig dolgozok a szabászcégemnél, ahol ott dolgozok már vagy harminc
éve. Mert dolgozni azt kell, mindenkinek, aki csak tud, ha munkája van neki, meg
egészsége. Persze, ha nem gazdag embernek született. Grófnak, hercegnek, bankárnak,
királynak a családjába. Hát én egyikbe se születtem bele, lássa.
LIZL Én
se, lássa.
RÓZA Ezért
kell dolgozni mindig.
LIZL Míg
meg nem halik az ember.
RÓZA Vagy
meg nem rokkan.
LIZL Az
is lenni nagy szerencse.
RÓZA Szerencse?
LIZL Ja!
Róza
belegondol. A fejét csóválja. Lizl a padlóra csapja a kezében lévő vizes
rongyot.
LIZL És
engem ugyan ki fog segíteni, ha tüdőbajt kapok?
RÓZA Szent
isten! Maga is megkapta?!
LIZL Ha
kapok. Azt akkor nem fogok ám válaszolgatni magának, ha maga úgy érzi valamiért,
hogy muszáj velem
beszélgetnie. Legfeljebb csak azt, hogy köh-köh. Hiába
is próbálna bármit kérdezni. Például: Hogy van ma, Lizl? Köh-köh-köh. Hogy megy az
üzlet Lizl? Köh-köh-köh? No és Véghelyi kisasszony?
Köh. Ennyi.
RÓZA Jó
kedve van máma a Lizl kisasszonynak.
LIZL Van
egy francot. De ha megígéri, hogy engem is meglátogat, és nekem is főz majd minden
vasárnapra egy nagy paklit, ha dögrovásra jutok...
Róza csak
mosolyog Lizlre, aki visszamosolyog rá, aztán.
LIZL Köh-köh,
azt hiszem máris lázas vagyok.
Róza
elkomolyodik.
RÓZA A
láz, az jó.
LIZL Jó?!
Az mire?
RÓZA A
tüdőbajra, azt mondják.
LIZL Kik
mondják?
RÓZA Az
orvosok.
LIZL Az
"orvosok"?! Azok is mind gazemberek.
RÓZA Lizl!
Hogy mondhat ilyet! Ismertem én jó pár nagyon finom, jószívű, rendes embert közülük.
LIZL Tényleg?
Akkor adjon nekem két koronát!
RÓZA Magának?
Miért?
LIZL Csak
úgy. Segítsen engem is. "Iszonyúan" éhes vagyok! Borzasztóan fázok! Köh-köh!
RÓZA Ej,
Lizl, maga egyre csak bolondozik. De tessék!
Róza ad neki
két koronát.
RÓZA Aztán
becsülje meg, kenyérre költse.
LIZL Instálom
a jóságát, frau Vajda. Ígérem, pálinkára költöm, hogy ne fázzak. Vagy piros masnira, hogy jobban tetszek a gavalléroknak.
Lizl nevetve
teszi el a pénzt, felveszi a padlóról a rongyot, és folytatja a takarítást.
Csend. Róza elgondolkodva.
RÓZA Lássa,
adok én mindenkinek, akin látom, hogy szorítja a szükség. Adok én Véghelyi kisasszonynak is.
Neki is adok rendesen pár koronát. Pedig én nem
lopom a pénzt. Reggel
héttől este hétig dolgozok.
LIZL Tudom,
még szombaton is...
RÓZA És
örülök, hogy munkám van. Pedig én se így képzeltem ám el az életem, Lilz. Lássa, mégis dolgozok.
Áldott jó főnöknőm van nekem. Hogy
az is hányszor segített rajtam!
Amikor még azzal a szegény jó férjemmel kínlódtam
az életemet...
Róza nagyon
elhallgat, merengve bámul maga elé. Lizl egy pillanatra abbahagyja a munkát,
aztán mégse szól Rózához. Róza mint aki álomból ébred. Elmosolyodik.
RÓZA Adok
én Véghelyi kisasszonynak is. Most húsz koronát tiszta
szívemből. Orvosra, orvosságra. Hiába ódzkodik.
LIZL Na
ja. Ódzkodik.
RÓZA Muszáj
neki elfogadni.
Lizl
leteszi a rongyot a konyhaszekrényre, most nekilát, hogy beágyazzon.
RÓZA Olyan
gyönyörű, nagy virágcsokrot most nem hoztam neki, amilyet szoktam. Mert az én villakertemben már a krizantém is elnyílott,
aztán, gondoltam, mégse hozok neki üvegházból való liliomot,
amit láttam lent a Leimgruber Strasse sarkán, tudja, a
virágosnál. Három koronát kért érte! Hát lássa! Minek ide
olyan drága liliom?
LIZL Hát,
"lássa", ide tényleg minek!
RÓZA Inkább
azt is átadom neki gyógyszerre. Mert a szegénység
mellett én a betegséget is nagyon jól kitanultam az én szegény jó boldogult
férjem mellett.
LIZL Most
meg villakertje is van Frau Vajdának...
RÓZA Bérlem
csak Lizl, aranyom.
LIZL Hát...ha
csak bérli, akkor... adjon nekem még két koronát!
Róza kimért
lesz.
RÓZA Akinek
ilyen sudár alakja, és szép vörös haja van, mint magának...
LIZL Ja?
Annak?
RÓZA Annak
elég kérni alkalmanként két korona támogatást egy olyan szerencsétlen asszonytól,
mint amilyen én vagyok...
LIZL Jaj,
mért nem jön el hozzánk akkor szerdánként is?! Vagy jöhetne
inkább minden nap!
RÓZA Lizl,
Lizl. A rossz tréfa, lássa, az nem jó vicc.
LIZL Mein
Got, ezer bocsánat!
RÓZA Maga
életerős, fiatal nő! Már azt a kettőt se szívesen adtam
kölcsön magának.
LIZL Mért
nem?
RÓZA Mert
még hozzászokik a könnyen szerzett pénzhez.
Csend. Lizl
elhatározza magát, az asztalhoz lép, lecsapja az imént kapott pénzt.
LIZL Akkor nem kell nekem ez a kettő se!
Róza ezen
elcsodálkozik.
RÓZA Kérem.
Lássa, ez a helyes.
Róza nem nyúl
a pénzért. Lizl visszatér az ágyhoz,
lehúzza a
lepedőt, undorodva tartja el magától.
LIZL Ez
aztán a nem tréfa! Ezt nézze meg, maga "jószívű" asszony!
RÓZA Mit
nézzek rajta?
LIZL Hogy
ez milyen piszkos és büdös!
RÓZA Ki
kéne mosni.
LIZL Ki?
RÓZA Ki.
LIZL Ki
mossa ki?
RÓZA Nem
maga lakik a kisasszony szobájában?
LIZL És
ezért én mossam ki? !
RÓZA Magának
büdös.
LIZL De
nem vagyok a Véghelyi cselédje. Én ezt a szobát bérlem.
Bér-lem. Mint maga a híres villáját, a még híresebb
kertjével együtt.
RÓZA Csak
gúnyolódik...
LIZL Nekem
erre telik. Pedig én sokszor még vasárnap éjjel is dolgozok.
RÓZA Képzelem...
LIZL Tőlem
maga azt képzel, amit akar!
Lizl a
padlóra dobja a lepedőt. Bemegy a szobájába. Csend, aztán a két helyiséget
átbeszélve.
RÓZA Lássa,
maga így is sokat segít neki.
LIZL Találok
egy jobb szobát, már itt se vagyok.
RÓZA Dolgozni
kell, az biztos. Dol-goz-ni! Az majdnem mindegy,
hogy mi az ember munkája. Hát az, amit a Sors
reábízott. Van, aki katona lesz ezért, egy valóságos Napóleon; van, aki forradalmár, egy
Kossuth, egy Danton; van, aki lánglelkű költő, egy
Petőfi, egy Arany, egy
Vajdajános...
LIZL Egy hercegnő, egy tisztes
polgárasszony, vagy egy prosti?
Valahol mind a három ugyanaz a szakma, nem gondolja, frau Vajda?
RÓZA Hogy
ugyanaz lenne? Nem, ezt nem gondolom.
Lizl nevet,
visszajön a konyhába, a lepedőt felveszi a padlóról, megforgatja, visszateríti
az ágyra.
LIZL Szerintem
ez a tisztábbik fele...
Csend, Róza
elnézi Lizl munkáját, aztán.
RÓZA Véghelyi
kisasszony se élt ám mindig így, ebben a nyomorban, azt maga is tudja.
LIZL Hazudozik
nekem ô is mindent össze-vissza...
RÓZA Híres
szépség volt.
LIZL Ja...
RÓZA Láttam
fényképét. Az én uram őrizgette sokáig. A szobánk
falán tartotta.
LIZL A
vénasszony fényképét?
RÓZA Azon
pont olyan fiatal, mint most maga.
LIZL Én
nem tudhatom, de száz éve még nem találhatták ki a fotóapparátot, mert szerintem Véghelyi
úgy százhúsz éves lehet...Persze, azt állítja magáról, ötvennégy...Úgy
annyi esztendős,
ahogy én szűz vagyok!
RÓZA Egy
igazi Eszterházinak volt a protezsáltja!
LIZL Na
ja, én meg egy igazi Schwarcnak. Tudja, saját cipészete van a Mariahilferstrassén. Neki, meg a fiának. És mind a kettőnek van egy-egy ronda, kövér felesége. Az
idősebb Schwarcné, meg az ifjabb Schwarcné. No most
mind a kettő Schwarcnak az a szokása,
hogy...
RÓZA Palotája
volt. Saját hintóban kocsizott ki! Minden nap, keresztül a Práteren..!
LIZL De
ettől mért maga olyan büszke?
RÓZA Büszke?
Dehogy vagyok
LIZL Úgy
meséli.
RÓZA Épp,
hogy nem vagyok! Én semmiképp… nem lennék arra büszke,
ha ez velem történt volna meg.
LIZL És
ugyan mért nem?
RÓZA Maga
persze örömmel lenne egy herceg kegyeltje.
LIZL Naná!
Mert azt például nem tudom elképzelni, hogy a hercegem
feleségének is az legyen az egyik
kedvenc szokása, mint az idősebb Schwarcnénak,
hogy...
RÓZA Pedig
lássa, úgy kellett annak lennie, hogy Véghelyi kisasszony is mindenét elveszítse.
LIZL Mért?
RÓZA Mért
kellett úgy lennie? Sokat gondolkodok én erről, aranyom.
Hogy mi volt, mi van, mi lesz.
LIZL Na
és mi volt, mi van, mi lesz?
RÓZA Azt
még nem tudom.
LIZL De
gondolkodik.
RÓZA Hogy
értsem. Hogy azzal például mit akart az isten, hogy Véghelyi kisasszony csak úgy
leforduljon erről a karosszékről, azt a kulcscsontját
törje.
LIZL No
és mit akarhatott azzal?
RÓZA Büntetni?
LIZL Mért?
Mert szép élete volt? Legalább neki? Ugyan már! Dehogy
büntetésből esett ő le arról a karosszékről! Elaludt. Lefordult. Törődik is velünk
az isten!
RÓZA Pedig
törődik, nekem elhiheti.
LIZL Jó.
Maga olyan "jó asszony". Maga az előbb adott nekem két
koronát. Magának elhiszem.
Lizl végez
ágy bevetésével, indul vissza a szobájába, Róza "összeesküvő" hangja
állítja meg.
RÓZA Mert
más betegsége is van ám neki.
LIZL Ugyan
mi?
RÓZA A
szagáról ismerem ezt.
LIZL A
szagáról? Milyen betegséget?
RÓZA Szegény
jó uramnak is ilyen volt az utolsó hónapjaiban. Ez a savanykás, és szúrós,
lássa...
Lizl
megbabonázottan nézi Rózát, aztán csak felnevet újra.
LIZL Hagyja
már, csak meg kéne mosdania a vénasszonynak néha ! Mert még kilakoltatják a bűze
miatt! Mert hogy naphosszat csak döglik itten, újságot
olvas, meg szívja azokat a szörnyű szivarjait! Még hogy
egy igazi Eszterházi szeretője volt! Ennek!?
RÓZA Lesz
még maga is öreg, beteg, és elesett aranyom.
LIZL Én
nem! És ha igen? Akkor se fogom így elhagyni magam.
RÓZA Lássa,
azt jól fogja tenni. Csak hát olyan nagy lélek kell ám ahhoz, aranyom, hogy az ember tartsa
magát, amikor már
annyira öreg, beteg, elesett, hogy...
LIZL Én
nem leszek öreg! Az előbb mondtam.
RÓZA Jó,
jó, maga lesz az első örök fiatal.
LIZL Megölnek,
vagy megölöm magam, vagy...mit tudom én, úgyis tüdővészben pusztulok meg!
RÓZA Ezt
de a fejébe vette!
LIZL Maga
meg azt vette a fejébe, hogy ennek itten jóemberkedik. Nincs jobb dolga?
Családja? Barátja? Mért
nem adja azt a húsz koronát, meg azt a kosár elemózsiát
egy normális koldusnak? Vagy egy gyereknek? Nekem! Mért adja ennek a vén
büdösnek?
RÓZA Maga
azt nem értheti.
LIZL Nem
is akarom érteni. Nem is érdekel! A háziúr előbb- utóbb
úgy is kidobja!
RÓZA Véghelyi
kisasszonyt?
LIZL De
jobb is lenne, ha már akár ma megtenné! Nekem ez a mocsok és bűz kész anyagi csőd, elhiheti.
Mert ha fel is jön
néha egy-egy vendégem, hát egy percig nem marad.És
ami rosszabb: ha meglát aztán az utcán, mutogat rám, miféle nő vagyok, aki ilyen helyen él.
RÓZA Akkor
miért itt fogadja a vendégeit?
LIZL Elhervadt
már a krizantém is, nem emlékszik? November vége
van, frau Vajda! Nem intézhetem az üzletet a szabad ég alatt. Az én kuncsaftjaimnak
pedig nem telik szállodára.
Kivéve a két Schwarcot. De őket meg végig
kell hallgatnom. És nincs az a pénz, hogy hetente megtudjam,
mit művelt megint az idősebb Schwarcné!
RÓZA Mégis
mit?
LIZL Legutóbb
füstölt szalonnát habzsolt a spájzban. Baracklekvárral!
RÓZA Nem
mondja.
LIZL Nem
én mondom! A Schwarc mondja! És közben taknyát-nyálát
összecsorgatva zokog a vállamon.
RÓZA Igaza
van. Ez szörnyű.
LIZL Más
kuncsaftom viszont nem visz szállodába. Ide kéne felhoznom
őket. De ide képtelenség!
RÓZA Majd
beszélek vele.
LIZL Helyes!
Beszéljen is a szipirtyóval.
RÓZA A
háziúrral. Hová menne Véghelyi?
LIZL A
barátnője mosdjon meg!
Lizl most
dühösen megy be a szobájába. Csend. Aztán.
RÓZA Hívtam
én magamhoz Badenba sokszor. Lakjon nálam, mindennel ellátom. De hát nem akar, nem
jön.
LIZL
A francba! Mért nem?
RÓZA Ki
tudja? Talán büszkeség?
LIZL És
aztán mire lehet büszke ez a dög?!
RÓZA Saját
magára. A múltjára, aranyom. Mert lássa, amikor elhalt
mellőle az a drága, aranyos hercege, a kisasszony nem
sokáig élt csak úgy bele a reáhagyott vagyonba. Inkább
fogta magát, és egy Oroszy nevű műlovarral vett
egy hatalmas cirkuszt. Hát azt még én is láthattam volna otthon, Pesten, kislány
koromban. Ha tudtam volna...Háromszáz munkása volt annak a
cirkusznak!
Lizl a
szobaajtóban áll kombinében, a harisnyáit a kezében tartva.
LIZL Ez
is úgy hangzik, hogy csak egy mese.
RÓZA Pedig
igaz. Sőt! Azt is pletykálják, hogy az a cirkusz még Moszkvában is járt, nem csak
Párizsban, és hogy Moszkvában beleszeretett Oroszynéba a
cár egyik rokona!
LIZL Aha.
Oroszynéba. Moszkvában. És megint egy herceg.
RÓZA Pletykálják.
LIZL Na
és az az Oroszyné különben kicsoda?
RÓZA Lássa,
de bután mesélem! Hát a kisasszony akkor már hozzáment az Oroszyhoz.
LIZL Moszkvában.
RÓZA Még
itt Bécsben!
LIZL Világos.
Bécsben Oroszyhoz, aztán Oroszyval elmentek Oroszországba...
RÓZA Lizl,
Lizl, maga megint csak ironizál.
LIZL Én?!
Dehogy! És Moszkvában mi történt?
RÓZA Az
az Oroszy szíven lőtte magát a szálloda előtt.
LIZL Ja!
Csak ennyi? Hát ennyi nem túl sok.
RÓZA Erről
ennyit tudok.
Lizl elkezdi
felhúzni a harisnyáját, lábát az asztalra feltéve, Róza orra előtt. Róza ettől
kissé zavarba jön.
LIZL Én
azt nem szeretném, hogy egy férfi meghaljon miattam.
RÓZA Nem?
LIZL Minek?
Éljen. Tőlem! És? A maga kedvéért halt meg valaki, frau Vajda?
RÓZA Miattam?
Nem. Nem tudom...Nem hiszem.
LIZL Na!
Ilyesmit csak tud az ember.
RÓZA Én
akkor se tudom! És ne az orrom előtt húzza a harisnyáját, lássa! Nem vagyok kíváncsi
a maga lábára!
Lizl megint
felnevet, az ágyhoz "vonaglik", kacéran visszanéz Rózára.
LIZL És
arra emlékszik, hogy mi a legtöbb, amit egy férfi megtett
magáért?
RÓZA Ahhoz
magának semmi köze!
Lizl az ágy
szélére teszi fel a lábát, ott fejezi be harisnyái felhúzását. Közben.
RÓZA Perszóna!
Lizl ezen csak még nagyobbat nevet. Váratlanul
elkomorodik.
LIZL Tehát,
frau Vajda? Miért is ennyire jóságos ehhez a vénasszonyhoz?
RÓZA Véghelyi
kisasszonyhoz?
LIZL Kije
ô magának? Miért tartozik neki?
Róza halkan.
RÓZA Az...az én uram szeretné ezt így...
Lizl elképed.
LIZL Mit
mondott?
RÓZA Semmit.
LIZL De!
Mondott valamit. Hogy a maga ura szeretné ezt így.
RÓZA Igen.
Igen! Ő így szeretné!
LIZL Hallom
én úgy is, ha nem ordítozik.
Hosszú csend.
Lizl befejezi az öltözködést, aztán fordul szembe újra
Rózával.
LIZL A
maga ura ezt így szeretné. Miért?
RÓZA Ha
ismerhette volna Vajda Jánost, értené.
LIZL A
vénasszony a férje szeretője volt?
RÓZA Nem!
LIZL A
szerelme?
RÓZA Az
már majdnem húsz éve elmúlt, amikor én az uramat megismertem...
LIZL De
a maga férje ennek ellenére a szobája falán tartotta a vénasszony
fényképét.
RÓZA Akkor
még nem volt a férjem!
LIZL Naná,
hogy akkor még nem volt a férje. De aztán levette, ahogy magát megszerette. És
csak egy csúf világos folt maradt a falon a fotó
helyén, ami magát arra emlékeztette,
hogy...
Csend.
LIZL Levette?
Csend.
LIZL Ilyet!
Nem vette le!
RÓZA Mit
kérdezget engem maga?!
LIZL Hoppá.
Csend.
LIZL Akkor
így végképp nem értem.
RÓZA Még
mit nem ért?!
LIZL Hogy
miért segít ezen a vén dögön?
RÓZA Nem
kell értse! Sőt! Kérem, ne is gondolkozzék vele!
LIZL Jó.
Lizl ezzel
otthagyja Rózát, a szobájába indul.
RÓZA A
férjem a magyar nemzet koszorús költője volt. És egy ilyen
férfit soha nem lehet igazán megérteni.
LIZL Mért
nem?
RÓZA Mert...mert
nem lehet!
LIZL Hát..ha
nem lehet, akkor nem lehet.
Lizl bemegy a
szobájába.
Róza végre feláll a karosszékből, aztán mindjárt
vissza is ül. Lizl jelenik meg ismét.
LIZL Fogadok
abba a két koronába, hogy a maga férje ebbe a vénasszonyba volt mindvégig szerelmes!
RÓZA Hogy
képzeli?
LIZL De
magának persze azt hazudta, hogy már régen nem. Hogy csak magát szereti. Idővel aztán
kiderült, hogy ez nem
így van. Hiszen ott maradt a kép a falon.
RÓZA Miket
nem találgat itt össze-vissza?!
LIZL Miért
nem vette le maga? Mért nem törte össze, mért nem tépte szét? Mért nem hagyta
faképnél azt a majmot?
RÓZA Mit
képzel maga, hogy...?!
LIZL Nekem
világos a helyzet, pedig nem is vagyok koszorús költő...De
mért segít a férje volt szeretőjének?
RÓZA Hagyjon
magamra!
LIZL Én?
Itt lakom.
RÓZA Azt
mondta az előbb, hogy siet.
LIZL Ez
igaz.
RÓZA Akkor
az isten áldja!
Lizl kabátért
megy, a konyhaajtóig jut, kinyitja, mielőtt kimenne.
LIZL Lehet, hogy én csak egy buta
rosszlány vagyok. De ha egyszer szerencsém lesz, és férjhez
megyek, azt én soha meg
nem engedném, hogy a férjem egy másik asszony képét bámulja, miközben a lábam közt
hörög. Hát tudja! Ehhez képest
még idősebb Schwarcné szokásai is...Fúj!
RÓZA Olvassa
el Vajda János verseit!
LIZL Olvassa
azokat azt el, akinek ezek után van ehhez gusztusa!
Róza, hogy
"méltóságát" visszanyerje.
RÓZA Tud
maga egyáltalán olvasni, aranyom?
Lizl arca
ettől egy pillanatra elborul, aztán újra csak nevet.
LIZL Tudni
tudok. Vajda Jánost eddig ugyan nem olvastam, de most már
nem is akarok.
RÓZA Az
én férjem versei még a maga szívét is elmélyítenék.
LIZL Milyen
mélyre?
Lizl kimegy,
becsapja az ajtót.
Róza sötéten
néz maga elé, aztán a kosárból egy dobozt vesz elő, abból süteményt, csipegetni
kezd, közben.
2; RÓZA
RÓZA Igen.
Egy szép nap, úgy délben. Megint jönni fogok ide nagy csomaggal. Már a
jövő héten? Nem. Korai. December végén? Talán? Talán még akkor
se. De a legkésőbb a jövő tavasszal...
És akkor. Akkor már
üres lesz ez a konyha és üres az ágy. Mondja majd nekem ez a pimasz kis Lizl,
hogy "a vén dög" bent van ám a kórházban. Hogy hála istennek, mert
végre kiszellőztethet rendesen, kitakaríthat, aztán nyugodtan hozhatja fel a
lakásba a "vendégeit" ...
Ezzel
a kis kokottal biztos nem állok szóba többé. A nevét is elfelejtem. Na jó. Ha
majd néhány év múltán szembe jön velem az utcán koszosan, rühesen, tüdőbetegen,
hát jó, akkor majd odavetek neki a lábához néhány krajcárt, de se a köszönését,
se a hálálkodását el nem fogadom.
Igen.
Véghelyi már a kórházban van!
Bemegyek
hozzá. Egy olyan vizes ágyban fog lebegni, amilyenben az olyanokat tartják,
akiknek tályogos lesz a testük
a sok fekvéstől…
Róza ezt jól
maga elé képzeli, aztán egy egész süteményt töm a szájába, úgy álmodozik
tovább.
RÓZA Hát
ott fog akkor már az én uram "örök nagy szerelme"
fekünni...
Róza ezen
ismét elábrándozik. Dühös lesz.
RÓZA Lizl!
Te kis gőgös madárvelő! Nem büntetett téged még az
élet eleget, attól ennyire nagy a szád!
Róza lassan
"visszarévül", az arcán rémület suhan át.
RÓZA Szent isten! A Véghelyi Gina iszonyúan
sír és könyörög nekem,
hogy vigyem ki, mentsem ki ebből az iszonyúságból,ebből a félig eleveneknek,
félig holtaknak kiagyalt
pokolból!
Vigyem
ki! És mégis vegyem magamhoz Badenba, a kis villámba
a gyönyörű kerttel, bármennyire utál, és megvet is engem,
majd akkortól, sőt mostantól már ő azt eltitkolja,
csak vigyem ki!
Róza még egy
süteményt vesz elő, ám mielőtt a szájába tenné, inkább megnézi, és
"illedelmesen" visszarakja a dobozba.
RÓZA És Róza akkor már szintén a sírás
határán áll, hogy látja szegény barátnőjét, mint egy eleven,
fekélyes, megfeketedett múmiát, se élőt már, de
még nem holtat. Ám Róza azért kérdezgeti Ginát, mégis hogy volt, hogyan
történt, hogy ide került, hátha ezekkel a kérdésekkel szegény Gina figyelmét e
pokoli hely érzetétől elvonja.
Róza gondol
egyet, és az imént visszatett sütit mégis csak megeszi. Feláll, járkál, közben.
RÓZA
És akkor Véghelyi kisasszony, született Kratochvill Zsuzsánna nyögve,
nyüszítve, zokogva elmeséli az ô legjobb barátnőjének, özvegy Vajda
Jánosné, született Bartos Rózának, hogy jött a rendőrorvos
a háziúrnak és annak
a Lizlnek a feljelentésire, hogy ő,
mármint özvegy Oroszyné, immár nem csak büdös. Hanem a húsából kukacok,
mit kukacok, hemzsegő nyüvek másztak elő!
Ellepték a
fekélyeit!
Ami nem is volt igaz,
mert azok se nem kukacok, se nem már egyenesen nyüvek voltak,
csak...csak...csak mik is voltak? Légylárvák, kis aranyos légy lárvácskák, amik
akárkinek a rossz sebeiben lehetnek, nahát!
Róza akkurátusan
elpakolja a dobozt, leteszi maga elé a táskát, várakozik, végül nem bírja,
tovább ábrándozik.
RÓZA Lássák, ezt se a rendőrorvos, se a városi
mentők nem hitték
el a műlovarnőnek, hanem erővel elvitték ide, a szegénykórházba. És itten a kórházban
meg azt mondták neki,
hiába nyöszörgött nyöszörögvén, hiába rimánkodott rimánkodván, hogy ô
egészséges, és nem beteg, hogy itten valami nagy-nagy
félreértés történt, hogy tessék megnyugodni a néninek, itt
a lehető legjobb helyen van, mert a néni egészségesen
haldoklik. Ilyet! Hogy
egy Ginát lenénizzenek! Aki hetvenkét évesen is csak ötvennégy éves! Szörnyű! A
legszörnyűbb, ami egy hajdani nagy szépséggel megtörténhet.
Hogy még holta előtt lenénizik. Őt! Aki hercegek,
grófok, műlovarok, műlovak
ünnepelt dizőze volt?!
Meg is ígérem ezért az én
drága, édes jó Ginámnak, még most intézkedek. Felállok hát a halálos vízágya
mellől. És megyek, és megkérdezem az
Assistenset, hogy szabad-e és mikor vihetem ki a Ginát, az én barátnőmet,aki
oly közel áll a szívemhez, mintha édes testvérem, a saját nővérem lenne, a
kórházból. Azt válaszolja erre az assistent, hogy pár napig nem, de aztán
vihetem haza az asszonyt.
De
másnapra már meghal a Véghelyi. Mert nem fogja bírni a szíve a rákot, ami őt a méhében
emészti, mert tudom
én azt, hogy ott fáj neki, annyira fáj neki, hogy azért
hullott alá itten, erről a karosszékről.
Ezért
mondom én, hogy mégis értem én a
sorsot, nem hiába fürkészem, mi volt, mi van, mi lesz,
egy olyan nőnek, mint
ez a Véghelyi, muszáj így elpusztulnia, ahogy az én Jánosomnak, falánk kis Hornyákomnak is a haspókság lett a veszte....
Róza
elégedetten cuppant, némi tűnődés után kotorász a kosárban. Egy kirántott
csirkecombot kaparint meg. Most azt eszi jó étvággyal, közben.
RÓZA Megyek
az irodába és bejelentem, hogy én fogom az én uram Gináját eltemetni. És azonnal be
is fizetem a harmadosztályú
temetést. Az negyvenöt forint.
Többre
nem telik. Aztán megyek a kamrába, megnézem a halottat.
Előttem fekszik majd anyaszült meztelen. A szépség. A herceg rimája. A
műlovarnő. Borsódzik szegény
háta. Ahogy kinéz. Csontsovány teteme csupa fekély.
Ezt szerettétek! Mi? Ezt imádtad, igaz, Jánosom, falánk kis
Hornyákom!?
Másnap majd beviszek
neki egy nagy, fehér hálóinget.
A tiédből, édes uram. Meg azt a fekete selyemruhát. Meg veszek egy pár fehér harisnyát. Az további
hetven krajcár, de
nem sajnálom. Kulcsolt kezeibe meg egy
Krisztus-képet teszek, hosszú, fekete fátyolt a fejire. A sírjára meg rózsa csokrot dobok öt darabból.
A kápolnában ott lesz
az ô koporsója is, azt onnan viszik őt is
a nagy köztemetőbe a lovas kocsival, én meg majd villamossal megyek utána. És azt mondom
majd: ha-ha. Meg
azt is: ha-ha-ha. Meg azt is, hogy...
3; Róza, Gina, Lizl
Lizl
támogatja Ginát a konyhába. Gina ajkából egy rövid szivarka biggyed ki. Gina
jobb karját felkötötték. Kabátja zsebében újság. Róza felpattan, kezében a félig
lerágott csirkecomb.
RÓZA Gina,
drágám!
GINA Azzal
a hírrel rémített meg Lizl, hogy maga már megint itt
van.
Róza
igyekszik a csirkecombot "ügyesen" elrejteni.
RÓZA De
jól néz ki!
GINA Kértem,
hogy többé ne jöjjön!
RÓZA De hát
hol járt?
GINA Ültem
lent a téren.
RÓZA Ugye-ugye,
hogy jót tesz egy kis friss levegő!
GINA Lizl,
mondd meg te is ennek a nőnek!
LIZL Mit
mondjak meg neki?
GINA Hogy
ne járkáljon ide.
LIZL Kit
érdekel?
RÓZA Gina,
drágám! Jaj, de nem szeretem, amikor ennyire rosszkedvű!
GINA Lizl!
Nem jutnánk beljebb?
RÓZA Csak
nem lett rosszul megint?
LIZL Megszédült.
A lépcsőházban találtam.
RÓZA De hát
akkor le kéne pihennie!
GINA Azt
tenném...
Lizl a
karosszékig támogatja Ginát. Leülteti, aztán bemegy a szobájába. Csend. Gina a zsebében gyufát keres, fél
kézzel "ügyesen" rágyújt a szivarkára, aztán az újságot a
kabátzsebéből az asztalra teszi.
RÓZA Lássa,
én pedig mindenkor olyan szívesen látogatom meg. De most komolyan megijesztett!
GINA Nem
olyan ijedős maga.
RÓZA Szóval
jobban van.
GINA Ma
minek jött?
RÓZA Minek-minek?
Hát amiért szoktam.
GINA Rossz
szokás, hányszor mondjam?
RÓZA No!
Drágám! Félre a rosszkedvvel! Inkább mesélje csak el ennek a gyereknek, hogy maga ki volt
régen, ifjabb korában! Mert képzelje, pont magáról
volt szó, amíg azt találgattuk, vajon hol lehet.
GINA Senki.
Egy senki voltam.
RÓZA Dehogy
nem! De nekem nem hiszi el!
GINA Senki
nem voltam!
RÓZA Hát
már hogyne lett volna!
Lizl jelenik
meg az ajtóban, gúnyosan.
LIZL Magának
még frau Róza férje is udvarolt?
GINA Egy
frászt udvarolt!
RÓZA De
akkor magát már kinézte ugye, a maga hercege.
GINA Nem
volt semmiféle hercegem.
RÓZA Aztán
küldött akkor a maga anyjának a maga Eszterházi Lajosa a komornyikjával egy papírt.
Mivel hogy maga akkor még rendes lány volt...
GINA Honnan
vesz elő ennyi ostobaságot?
RÓZA Szóval egy váltót, ami magát meg a
kedves mamát a herceg tisztességes szándékairól
biztosította, és ami azt bizonyította, hogy van magának a bankban nyolcvan ezer
forintja...
Lizl
elismerően füttyent.
GINA Ez
is csak egy buta mendemonda.
RÓZA Ha
maga mondja, drágám. De ezt bizony mindenki így tudja:
nyolcvan ezer a Kratochvill Zsuzsánna-Georgina számára, ami csakis a saját tulajdona.
LIZL Ennyi
pénzt, csak úgy, grátisz?!
RÓZA Képzelheti,
Lizl, mennyire boldog lehetett Gina drágám anyja! Ilyen szerencsét! Ilyet a világ
nem talál ki.
GINA Az
a nő nem volt az anyám. Az én anyám meghalt, elhagyott engem kisgyerek koromban.
RÓZA Lássa,
a világ csakis ilyet talál ki. Nem egy herceget, aki csak úgy meglát a hintajában ülve egy szegény
leányt, aztán a többi, mint a mesében...Ásó,
kapa, nagyharang, hetedhét országra szóló lakodalom!
Ilyen csak egy Ginával történhet meg, egy ilyen csoda.
GINA Lizl,
kértelek már, hogy küld el innen ezt a nőt!
RÓZA De
Gina, drágám! Most mivel bántottam meg? Én csak mesélek
a maga gyönyörű ifjú koráról ennek a gyereknek maga helyett. Hogy tanuljon, okuljék,
hogyan kell viselkedni,
hogyan kell az embernek a szerencséjét megcsinálni, amíg megteheti, mert szép
és fiatal. Jó, hát nem volt ásó, kapa, nagyharang, de
maguk azért csak férj-feleség
voltak a herceggel, csak papír nem volt róla.
GINA Maga
bolond, frau Vajda.
RÓZA Bolond?
GINA Magának
mért az élete, hogy a múltamban vájkáljon?
RÓZA Nekem?
GINA Ellenem
áskálódjon?
RÓZA Dehogy
vájkálok én a múltjában, kérem! Közismert dolgok
ezek.
LIZL Én
ugyan nem hallottam róluk.
RÓZA Jobb
körökben közismert, aranyom.
LIZL Ja!
Akkor tényleg menjen a már fenébe!
Ehelyett Lizl
indul vissza a szobájába.
RÓZA Ejnye,
mi lelte ma magukat? Ennyire ellenségesek. Pedig jövök ide
szeretettel...
LIZL Hozott
kis paklit, aztán néhány koronácskát a betegeknek, az éhezőknek...
RÓZA Én
csak segíteni akarok!
Lizl bemegy.
Csend. Róza át a szobába.
RÓZA Láthatja
is, Lizl! A Hitzingben azt a palotát,
amit még Gina drágám Lobkovitztól vásárolt annak
idején. Ugye jól tudom ezt is, drágám?
GINA Lizl!
Szédülök! Kérlek, segíts az ágyhoz!
Lizl bentről,
aztán dühösen magára csapja az ajtót.
LIZL Jaj!
Erre már tényleg nem érek rá!
RÓZA Majd
én lefektetem!
GINA Maga
?! Hozzám ne érjen!
RÓZA Kérem...!
Gina a
szivarkát az asztalon lévő hamutálra teszi, nehézkesen tápászkodik fel. Amíg az
ágyhoz botorkál, bal kezét a hasához szorítja. Róza mindezt
"részvéttel" nézi.
RÓZA Fáj,
igaz? Szegénykém.
GINA Semmi
köze.
RÓZA Lent,
a hasánál. Mondja, szúr, vagy tompán lüktet?
GINA Semmi
nem fáj.
Gina
lefekszik. Csend.
RÓZA Nem,
nem, nem értem! Egyszerre mi a baja velem?
Amikor
a múlt vasárnap meglátogattam, olyan meghitten elbeszélgettünk! Ahogy illik,
érdeklődtünk egymás
hogyléte felöl, elábrándoztunk az elmúlt ifjúkorról...Volt, amilyen volt.
Történt, ami történt. Fontos most már, mi hogyan és miért
történt? A mi kettőnk
sorsa valahogy összefonódott. Nem mi akartuk, hogy így legyen, mégis. Kár ezért
haragudni, indulatoskodni. Mi túl vagyunk már
mindenen.
GINA Maga
lehet. Én nem.
RÓZA Igaza
van, Gina drágám, maga nem. Én igen. Özvegy vagyok. Siratom a férjemet. Siratom őt,
aki egyszer ezt írta nekem: "Szemedből mindent
megtanultam. Előttem nincs
többé titok. Higgyétek, hogy megbolondultam: Azt mondom, én mindent tudok." Nekem ennyi elég az élettől.
Róza őszintén
megsajnálta magát. Gina közönyösen nézi őt, aztán felül, megpróbál kikecmeregni
az ágyból.
RÓZA Barátnők
vagyunk, Gina drágám?
GINA Nem.
RÓZA Ugyan
már, magának jól esik ilyet mondania.
Gina lassan
feláll, aztán kissé meggörnyedve indul az asztalhoz. Róza erre felkapja a
kosarat, az asztalra teszi, kínál.
RÓZA Lássa,
megint hoztam magának süteményt, csirkét, finom fehér
kenyeret, zöldséget is. Mert én aztán tudom, milyen az, amikor
az ember éhezik, mert egy darab száraz kenyere
sincsen az otthonában.
GINA Nem
kell étel. Nem kell semmi.
Gina
megtántorodik. Róza hozzá siet, Gina elhárítja.
RÓZA Elesik
nekem megint!
GINA Nem!
Nem esek el! Jól vagyok. Hagyjon!
Gina dacosan
kihúzza magát. Eljut az asztalig. Róza visszaül a karosszékre. Gina kissé
imbolyogva kapaszkodik. Egyre növekvô gyűlölettel fürkészi Rózát, aki ettôl
zavarba jön.
RÓZA Ő...hát
igen. ...
Csend.
GINA A
helyemről!
RÓZA Parancsol,
drágám?
GINA Legyen
szíves, álljon fel!
RÓZA Igen?
GINA Leülnék!
RÓZA Ó,
bocsánat! De hát most feküdt le!
GINA Akkor
ülök, akkor fekszem, amikor nekem tetszik.
Róza
felpattan a karosszékről, segít leülni Ginának.
RÓZA Kényelmes?
Csend.
RÓZA Ne
takarjam be? Lássa, azért hideg van itt maguknál egy kicsit.
Csend.
RÓZA Ugyan
egyen már valamit! Sütemény?
Csend.
RÓZA Egy
kis combika?
Csend. Gina
tüntetőleg nem vesz tudomást Rózáról.
RÓZA Egy
pohár vizet?
Csend.
RÓZA Ha
nem, hát nem...
Csend, Róza
körbejár, aztán megáll Lizl ajtajánál, bekopog.
LIZL Mi
van?!
RÓZA Szabad?
LIZL Nem!
Róza azért
csak kinyitja az ajtót.
RÓZA Lássa,
most még egy dolog az eszembe jutott!
LIZL Micsoda?
RÓZA Hogy
Karntner strasse 35. Ott laktak egy ideig Véghelyi kisasszonyék
a mostohaanyával. Az első emeleten.
LIZL És?!
RÓZA És?
Tizenkét szobás lakás volt ám az! És Véghelyi kisasszonynak saját komornája, saját
kocsisa, és annyi cselédje, hogy némelyiknek még a nevét
se bírta megjegyezni!
Lizl jelenik
meg az ajtóban, mosolyogva.
LIZL Hogy
maga micsoda egy nő, hallja!
RÓZA Egy
olyan nő, aki másoknak is a gondját viseli, nem csak a
sajátjával törődik.
LIZL És
aki nem adja fel, nem ô, sose! Ugye?
RÓZA Miért
is adnám? De mesélhetem tovább?
LIZL Tőlem!
Lizl
visszamegy a szobájába.
RÓZA És
Lajos herceg minden nap Véghelyi kisasszonynál
ebédelt, aztán együtt mentek színházba,
feltéve, ha a herceg Bécsben tartózkodott.
LIZL De
miért érdekes ez?
RÓZA Hogy
tanuljon! Na lássa, hogy Véghelyi kisasszony valaha volt valaki. És hogy maga is
lehetne valaki, ha...
LIZL Ha?
RÓZA Ne
értsen félre, Lizl, én aztán tudom, milyen nehéz az élet!
Lizl
indulatosan lép vissza a szobájából.
LIZL Ha?!
RÓZA Például
az én szegény nővérem is...
LIZL Ha?
RÓZA Pont
olyan szép volt, mint maga! És persze, hogy nem könnyű
a csábításnak ellenállni
LIZL Igen?
RÓZA Előbb
kasszírnő volt Pesten, aztán...dolgozott még itt-ott, ezt-azt...
LIZL Prosti
volt. És? Jól mondta az előbb. Nem lehet az életben
mindenkinek olyan szerencséje, mint ennek!
Megőriztem
volna én is a szüzességemet szívesen, ha az apám
nem zavar ki az utcára strichelni tizenhárom éves koromban.
RÓZA Sajnálom!
És higgye el, tudom, miről beszél. Lássa, nekem
például mennyi kellemetlenségem támadt abból, hogy a nővérem meg én úgy
hasonlítottunk egymásra, mintha ikrek lennénk, mint két tojás,
és ettől aztán...
Gina inkább
csak magának, mosolyogva.
GINA Sokat
utaztunk. Megtanultam franciául. Nekem még a cselédeim is tudtak franciául. És az én szép lovam!
LIZL Az
is tudott, mi? Franciául!
GINA Hét
évig éltünk együtt.
LIZL A
lóval?
RÓZA Jaj,
Lizl, a maga viccei!
Gina fáradtan
emeli a tekintetét kettejükre.
GINA Ideadná
nekem valaki a szivarkámat?
Lizl az
asztalhoz megy, az asztal másik sarkában lévô szivart odaadja Ginának.
RÓZA Meg
a Maximilian strassén az a bérpalota, az is a magáé volt, ugye, Gina drágám?
GINA A
hamutálat, és az újságomat is.
Lizl
visszafordul, az újságot és a hamutálat
is Gina elé rakja.
LIZL Mi
kéne még, most találja ki! Nehogy megmozduljon!
GINA A
pálinkámat.
Lizl most a
konyhaszekrényhez megy, üveget, stampedlit vesz elő, azokat keményen Gina elé
csapja.
LIZL Hercegné?
GINA Már
semmi. Köszönöm, Lizl.
LIZL De
kár! Úgy tettem volna még önért valamit. Meg ne haljak
önért?
Lizl
visszamegy a szobájába, újra magára csapja az ajtót. Csend.
RÓZA Szemtelen
egy lány ez, lássa.
Gina pálinkát
tölt magának.
RÓZA Tudja,
hogy ki akarja magát dobatni a háziúrral?
GINA Tudom.
RÓZA Mert
hogy maga miatt nem hozhat fel ide kuncsaftot?
Gina megissza
a pálinkát.
GINA Tudom.
RÓZA Egészségére.
GINA Töltsön
csak magának, ha már itt van...
RÓZA Nem,
én soha! Elég bajom volt nekem olyanokkal, akik tönkreteszik
egy asszony életét a mértéktelenségük miatt.
GINA Kinek
nem volt olyanokkal baja?
RÓZA Lássa,
lássa!
Róza egy
percig "gyengéd szeretettel" néz le Ginára.
RÓZA És
még az a fránya válla, az se gyógyul sehogy se.
Gina sóhajt,
ép karjával megint rágyújt a szivarkára, aztán felveszi az újságot, böngészni
kezdi.
RÓZA Nekem
még Jókai is megsimogatta egyszer az arcomat, amikor egyszer úgy be talált borozni az
én drága, jó uram, hogy egy ekkora nagy kék karika
lett tőle a szemem
alatt. Itt. Vagy inkább a bal szemem alatt volt? Rég történt ez is. Istenem, de
szép is volt! Néha már arra sem emlékszem, mikor, mért
ütött meg. Meg hol
ütött meg. Fejemen, arcomon, vállamon, hátamon, néha
egyenesen mellyemen... Hogy az hogy tud fájni! Az..az még az éhségnél is sokkal
rosszabb!
Róza
elmereng, aztán.
RÓZA Mi
hír?
GINA Semmi.
Valami nőcske beleugrott a Dunába.
RÓZA Itt
Bécsben?
GINA Egy
bécsi újság mért írna egy pesti öngyilkos lányról?
RÓZA Mért
ne?
Gina tölt,
iszik.
GINA Bár...odahaza
maguknál mintha mostanában a lúg lenne a divat.
Gina leteszi
a poharát, most először elmosolyodik.
GINA Vagy
a gyufa?
RÓZA A
gyufa?
Gina szinte
vidáman.
GINA Maga
próbálta már valamelyiket, frau Vajda?
Róza
méltatlankodva.
RÓZA Úgy
nézek én ki?
Gina megnézi
magának Rózát, aztán elnyomja a szivarkát a hamutálban.
GINA Néhány
skatulya gyufát feloldani egy pohár vízben...ez egy hezitálni készülő férj ellen néha jó érv
lehet...
Róza
idegesen.
RÓZA Hogy
jön ez most ide?!
Gina legyint.
GINA Honnan
tudnám, hogy maga hogyan néz ki?
RÓZA Hogyhogy
honnan? Hiszen lát, nem?
Gina
gúnyosan.
GINA Látni
látom, de vajon ismerem?
RÓZA Már
hogyne ismerne? Az életem egy nyitott könyv maga előtt, drágám.
GINA A
vasárnapi bolond. A látogató.
RÓZA Vallja
be, hogy maga is többször szeretne engem látni!
GINA Én
magát?
RÓZA Igen!
GINA Miért?
RÓZA Mi
mindenkor kellemesen mulatjuk az időnket.
GINA Nem
mondja!
RÓZA És
mert igaz, jó barátnők vagyunk, ismerje be!
GINA Maga
épp oly makacs, mint amilyen a férje volt.
RÓZA Lássa,
már csak ezért is kiköltözhetne végre hozzám Badenba! Gina drágám, ígérje meg!
GINA Én
itt jól érzem magam.
RÓZA Itt?!
Ebben a konyhában? Maga?
GINA Mi
baja a konyhámmal?
RÓZA Magához
ez méltatlan.
GINA Mert?
RÓZA Mert
ilyen konyhákban én éltem. Hajaj, de mennyit! A fél
életemet!
GINA És
maga az ilyen konyhákban nem érezte jól magát?
RÓZA Hát
lehet?
GINA Lehet.
Csend. Róza
súgva.
RÓZA
Tudja, amikor a férjem alkotott, akkor nem szabadott őt zavarni. Olyankor ő becsukódott a szobába. Én
meg addig főztem,
mostam, varrtam...És olyankor majdnem mindig arra gondoltam, hogy...
Gina
visszateszi az újságot az asztalra. Kitölti a harmadik stampedlit is magának.
GINA Hogy?
RÓZA Lánykoromban
álmomban se gondoltam volna, hogy ilyen egy költő feleség sorsa.
GINA Milyen?
RÓZA Ilyen...nehéz.
Az angol kisasszonyoknál de mennyit ábrándoztam arról, milyen is lehet az!
Hogy csak ülök otthon szépecskén a cicamelegben...Hát
egy legalább akkora lakásban, mint amekkora egykor a
magáé volt, lássa, az a tizenhárom szobás...Azt jön
haza az én lánglelkű kedvesem, virágot hoz nekem, megvacsorálunk,
aztán akkor előveszi a zsebéből azt a versét, amit aznap írt..".Ha
szépet látok a világon, Én mindig
csak rád gondolok, És rád gondolva, napvilágom! Egyszerre
szép minden dolog!"
Gina szinte
kedvesen.
GINA Hülye.
RÓZA Lássa, igen. Hülye voltam. Bár a vers,
az stimmel, csak a hely nem.
Például az a bérlakás a Tompa utcában. A sötét konyha, a bezárt szobaajtó, ahol az én drága uram hol
halotti csöndben ült, hol meg tombolt, mint egy pusztító vihar...
Csend. Gina
megissza a harmadik pálinkát is, aztán visszaveszi magához az újságot.
RÓZA Lássa,
tagnap este meg az jutott az eszembe, hogy éppen két hónap múlva lesz tizenhárom éve. Tudja,
január 12-én.
Gina
szórakozottan, közben olvas.
GINA Tizenhárom
éve? Minek?
RÓZA Hogy
eltemettük!
GINA Kit?
RÓZA Hát
Jánost!
Gina felnéz
az újságból.
GINA Milyen
Jánost?
RÓZA Jaj,
ne tréfálkozzék velem maga is!
GINA Én
nem temettem el akkor senkit.
RÓZA Pedig
lássa, lehet, hogy az utolsó gondolata is maga volt neki.
GINA A
maga férjének?! Ugyan hagyjon már ezzel is békét! Alig
ismertem! Az arcára se emlékszem.
Róza morogva.
RÓZA Annál
rosszabb...
GINA Mit
mond?
RÓZA Meglátogatta
magát még itt Bécsben is. Arra se emlékszik?
GINA Nekem
nem elég, ha maga ezt is számon tartja?
Gina
visszatemetkezik az újságba.
RÓZA Az én uram beküldte magához a névjegyét.
Délután volt, nekem úgy
mesélte. Maguk ebéd után voltak éppen, azért aztán
beeresztette, de nem ment elébe, csak akkor állt fel és tett felé néhány lépést, amikor már a szalonban toporgott.
Mert hogy a szegény költő elé hogyan is futna egy főúr rimája. Bocsánat! Így mondta,
az én uram.
A rima,
tudja jól, az nem az én szavam járása.
GINA Valami
szerelmi csalódás, persze.
RÓZA Tessék?
GINA Azt
írják, ez a lány is azért ugrott a Dunába. Így megy ez.
A lányok szeretnek, az urak csalnak, vagy kártyáznak.
RÓZA Vagy
isznak és háborúznak. Bár néha a megcsalt férfiak is
lesznek öngyilkosok...
GINA Úgy
kell nekik.
RÓZA De
előbb jó sokszor megalázzák magukat hideg, lelketlen hölgyük előtt...
GINA Pedig
azt éppen nem kéne nekik.
RÓZA János
is hányszor megalázta maga előtt magát. Egyre se emlékszik?
GINA Nem.
RÓZA Erre
hercegi ebédre sem?
GINA Nem.
RÓZA Lehetetlen!
Ezt múlt héten vasárnap is elmeséltem!
GINA Elnézést.
Akkor se figyeltem magára.
RÓZA De.
Figyelt. Még veszekedtünk is egy kicsit.
GINA Akkor
sem emlékszem! Se arra, se másra!
RÓZA Pedig
sokszor megalázta Vajda János maga előtt magát, hogy csak egyszer, csak még egyszer
láthassa az ô Gináját. A hideg, számító Ginát, aki
csak nevetett a költőn.
GINA Nevettem
volna?
RÓZA Nem
örült a költő hódolatának.
GINA Nevettem,
és nem örültem. Nahát, de kegyetlen voltam!
RÓZA Persze,
az hízelgett Kratochvill Zsuzsikának, hogy egy igazi lángészt tudhat az udvartartásában,
de hogy a költő lángoló
szerelmét komolyan vette volna...Azt nem! Azt azért nem. Ugye?
Gina mulatva
néz fel egy pillanatra az újságából.
GINA Maga
nyilván ezt is jobban tudja.
RÓZA Hanem
még az Eszterházi herceg is jobban örült neki, amikor az imádott Ginát a költő, magát
a legteljesebben, végképp,
utoljára megalázván Bécsben felkereste. Lajos herceg legalább kezet fogott vele, és
kedvesen kérdezgette.
GINA Igen?
RÓZA De
a maga mostoha anyja, az örült a költőnek, annyira örült,
hogy összecsapta a kezit, mert jó volt neki a költőt viszontlátni, és emlékezni, amikor még Budán
laktak, abban
a kis lakásban, pedig ott még nem volt se komornája, se kocsisa, se két vármegyét
érő hátaslova, se számtalan
cselédje a mostoha lányának. Lássa, így mesélte
el ezt az utolsó személyes találkozást az ô hideg, kegyetlen
Ginájával az én uram. Húsz év múlva, meg harminc év múlva is a fogát csikorgatta
szegény, amikor ezt
a megaláztatást nekem felemlegette.
Gina a
türelmét vesztve csapja le az újságot az asztalra.
GINA Értse
már meg végre! Számomra a maga férje semmit nem jelentett!
RÓZA Legutóbb
odaadtam azt a verset, amit írt erről. A kárhozat
helyéről. Emlékszik, hová tette?
GINA Párszor
láttam bakfis koromban Budán.
RÓZA Tudom
ám kívülről is.
GINA Mindig
csak társaságban találkoztunk. Két szót, ha válthattunk. Ettől belém szeretett? Az
ô baja. Nekem ehhez mi közöm?
RÓZA "Ah,
úgy van, úgy, itten veszett el. A második paradicsom. Szép Éva, téged csábított
el, Ott egy kígyó, itt egy majom..."
GINA A
nevét se kellett soha megjegyeznem a maga Vajda Jánosának,
amíg maga be nem tört az életembe!
RÓZA Pedig
maga még a nevét is tőle kapta: Gina!
GINA Ostobaság.
A második keresztnevem Georgina. A Ginát Lajos herceggel együtt találtuk ki.
Emlékszem, éppen ilyen borongós téli világ volt, de a mi
hangulatunkat semmi nem ronthatta el: a szalonomban
ültünk és pezsgőztünk. Valahogy viccesnek
találtuk azt a rigmust, hogy Gina, Gina, Georgina.
RÓZA "Igen
bizony, hitvány majom volt, God dam! Vörös frakkot viselt, Chickel kötött nyakára
csokrot, S ezzel Waterloot nyert e helyt..."
GINA A
herceg kifogástalan úriember volt, frau Vajda, az ön férje
viszont ezek szerint egy bugris barom.
RÓZA "Úgy
kell neked, szívem, mit fellengsz? Ez itten a világfolyás. A fellegekben jársz-kelsz,
A virágot letépi más. Mért nem tanultál Jupitertől? Elég
fényes példát adott: Ismerve Európát, cselből Előbb
ökörré változott."
GINA Elég
legyen ebből, asszonyom!
RÓZA Ha
elvesztette, szívesen leírom magának újra ,Gina drágám!
GINA Nem
szükséges.
Csend.
RÓZA Akkor
kér süteményt vagy rántott csirkét?
GINA Nem.
RÓZA Ha
gondolja, én szívesen eszek magával.
GINA Nem,
kedves, köszönöm.
Csend,
RÓZA Én minden
esetre megéheztem.
GINA Na
jó. Egyék csak, drága frau Vajda!
RÓZA Lássa,
nagy étvágy, nagy egészség...
Róza
"provokatívan" veszi elő a kosárból a süteményes dobozt. Kivesz egy
süteményt, enni kezdi. Gina megint az újságért nyúl, mintha a cikket böngészné.
RÓZA Hmmm!
Lássa, én ezt a mézest úgy készítem, hogy felverek hozzá vagy tucat tojás
fehérjét, a sárgájából pedig lesz a piskóta tészta. No most a
fehérjébe keverem a
mézet, teszem a mazsolát, és a vaníliát, aztán az egészet...
GINA No
persze.
RÓZA Micsoda?
GINA Zabigyerek.
Azt írja az újság. Kiderült, hogy ezért ölte meg magát. A kislány. Ez is szokásos
történet, nem? De mit is mondott, mibe teszi a mazsolát?
RÓZA A
fehérjébe.
GINA És
attól jó?
RÓZA Vaníliával.
Gina
tekintete visszatér az újságcikkre.
GINA Zabigyerek.
Zabigyerek. Mondd meg nékem, mi végre születtél erre a világra?
RÓZA Ezt...tőlem
kérdi?
GINA Magától?
Mért kérdezném magától? Maga nem volt zabigyerek. Már mesélte, magának is
gyönyörű gyermekkora volt amott Galántán, csakúgy, mint nekem.
RÓZA Lássa,
ez igaz! Legjobb volt még kisleánynak lenni! Ó, a Vág
völgye, Gina! Erről kéne nekünk beszélgetnünk! Apácskánkról, anyácskánkról...
GINA Én
viszont inkább olvasnám az újságomat, ha megengedi...
RÓZA Bocsánat,
csak tessék.
Róza eszik,
Gina fél mosollyal böngészi a cikket. Csend, aztán.
GINA Zabigyerek,
akit nem vallunk be a hites urunknak, még mielőtt férjhez mennénk hozzá. Hanem
azt hazudjuk, hogy ártatlanok vagyunk, mint a szűz
hó, és jól neveltek, akár az angolkisasszonyok...
Róza
megdermed, aztán.
RÓZA Maga...maga
most énrám céloz?
GINA Én
csak újságot olvasok. Nézze csak! Azt írja, hogy egy tizenkilenc
éves leány beleugrott a Dunába, mert letagadta a férje előtt, aki, nézzenek
oda, valami bécsi költőcske, hogy házassága előtt előbb
megesett, ebből gyermeke
született, utóbb prostituált lett, és ebben a minőségében találkozott össze a költőcskével,
ám az a mamlasz
ezt nem vette észre. Jaj, ezek a költők, ezek a költők, de ártatlan lelkek tudnak
lenni, ha szerelembe esnek, hacsak egy nőcske egyáltalán
rájuk pislant...!
RÓZA Honnan?!
Kitől hallotta maga ezt az ocsmányságot? Ezt a
Judás-pletykát?!
GINA Róza,
Róza! Nyugodjon meg! Csak az újságot olvasom! Nézze! A megesett lány esete her
Vaállal...
RÓZA Mutassa!
Róza kikapja
az újságot Gina kezéből, keresi a cikket.
RÓZA Hol
van?
GINA Mindjárt
a lap alján.
Róza ráakad,
átfutja. Gina kuncog.
RÓZA Ebben
csak az áll, hogy egy leány tetemét kifogták a Dunából!
GINA Nézzünk
oda! Akkor a többit csak hozzáképzeltem volna?
RÓZA Maga
rám célzott!
GINA Én?!
RÓZA Nem
igaz!
GINA De
hát mi nem igaz, drága "barátnőm"?
RÓZA Ez
a...ezt a...Jó napot!
Róza a
karjába veszi a kabátját, a kalapját, és "gőgösen" távozik. Gina
elégedetten.
GINA Auf
widersehen, frau Vajda...!
4; Gina, Lizl
Gina iszik
még egy kupicával, aztán eddigi állapotához képest szinte fitten áll fel, megy
vissza az ágyhoz, lefekszik.
GINA Költőcske,
Jánoska,... talán jó ember voltál,... talán nagyon is rossz... mondják, nagy költő
lett belőled...te is mondtad...te
annyi mindent mondtál ...ha nagy férfi voltál is,...az egy biztos,
sose érkeztél meg a Nőhöz.
Ezért
írtál hozzájuk verseket. De kit érdekelnek a versek, költőcske,
Jánoska? A te brutális erőddel lehetett volna belőled
inkább…igazán valaki.
De
te mit tettél velem is?
Vadásztőrrel
a kezedben?
Erre emlékszem. Úgy
kértél csókot tőlem, Buda legszebb szűzétől? Adieau!
Hunyt szemmel
pihen.
GINA De
jó is volt Nadír hátán a Práteren végig lovagolni! Élvezni,
ahogy a hideg szél megcsípi az arcomat! Semmibe venni a férfiak sóvár, az
asszonyok irigy, gyűlölködő
tekintetét.
Lizl jön ki a
konyhába, "kisminkelve", menni készül, amíg a kabátját veszi.
LIZL Ez
meg hová lett?
GINA Kicsoda?
LIZL Már
el is ment az a némber?
GINA Bolond.
LIZL Idegesít.
GINA Szerencsétlen.
LIZL Fecseg!
Lizl a
kijáratnál jár.
GINA Szerettem
azt a lovat. Lizl!
LIZL Mi
van már megint?
GINA Jobban
szerettem mindenki másnál. A herceg palotákat vett nekem, én pedig Nadírnak egy egész
cirkuszt.
LIZL Na
jól van, mutter, én mentem. Maga csak pihenjen!
GINA Hiába
akartak erről lebeszélni. Ijesztgettek, tönkre megyek.
Na és? Vegyek inkább bérházakat, az a biztos jövedelem. Kit érdekelt? Sikerünk volt,
Lizl! Végigjártuk egész Európát! Még Pest-Budán is
ünnepeltek engem, az úri műlovarnőt! Az újságok igencsak
negéllyel írtak rólam.
LIZL Na
ja, ez a tehén is pont erről sutyorgott nekem máma.
Gina
kuncog.
GINA Attól
még igaz lehet.
LIZL És
igaz?
GINA Néha
még álmodom róla.
LIZL Tőlem.
De takarózzon is be, mert kereszthuzatot csinálok!
GINA Tudod,
hogy egyszer majdnem megölt engem Frau Vajda férje? Késsel fenyegetett, megteszi, ha
nem leszek az övé.
LIZL És?
GINA Kikapartam
a szemét.
LIZL Helyes.
És aztán?
GINA Aztán
halála napjáig szerelmes verseket írogatott hozzám.
LIZL És
végül az övé lett, mutter?
Gina felül,
szárazon.
GINA Én
nem vagyok hülye.
Magában
morogva.
LIZL Csak
büdös.
Egy kicsit
megint elérzékenyül.
GINA Sok
férfi szeretett engem. De én csak egyet szerettem. Őt,
meg a hátasomat.
LIZL Akarja,
hogy betakarjam?
GINA Ha
meggyógyulok, felkeresem néhány régi barátomat. Kölcsön
fogok kérni tőlük. Lizl! És a pénzből
nyitunk egy nagyon, de nagyon elôkelő
társasági szalont. Jó?
LIZL Jó.
Most viszont mindenképpen szellőztetek.
GINA Ha
kiengeded ezt a kis maradék meleget, az éjszaka megfagyunk.
LIZL Inkább
fagyjak meg, de ebben a bűzben én nem bírom tovább.
GINA Talán
eleve nem cirkuszba kellett volna befektetnem, hanem a szalonba. Csak előkelő uraknak.
Hercegeknek, grófoknak, báróknak. Néha becsúszhatott
volna egy-egy jómódú
polgár is, sőt, egy-egy zsíros paraszt...De költő, vagy színész soha!
LIZL Ők
mért soha?
GINA Tudod,
azokkal előbb-utóbb mindig baj van. Leisszák magukat,
aztán vagy szerelembe esnek és szavalnak, vagy összetörik a berendezést. Így vagy
úgy, de a vége mindig az, hogy összerondítják a
mellékhelyiséget...
LIZL Ha
maga mondja...
GINA Még
nem késtünk le erről az álmomról, Lizl! Akarod, hogy mindenek előtt bemutassalak néhány
igen gazdag és előkelő úrnak? A te szépséged előtt
minden ajtó kitárul.
LIZL Komolyan
mondja?
GINA Persze,
meg kéne csináltatni a fogaidat.
LIZL Na,
elmegy maga is a...
GINA Ne
aggódj, én azt is finanszírozom. Rendben?
Lizl
felnevet.
LIZL Hát
persze!
GINA Akkor
töltsél nekem még egy kis pálinkát!
LIZL Csak
keljen fel, és töltsön magának!
GINA Te
egy jólelkű lány vagy. Tudtam én azt, amikor először bejöttél ide, hogy kivennéd tőlem a
szobát.
LIZL Viszont ha a nem mosdik meg,
akkor felmondom. Még ma. Inkább fizetek másnál egy koronával többet.
GINA De
hát Oroszy rábeszélt.
LIZL Kicsoda?
GINA A
férjem. A cirkuszra.
LIZL Ja!
Aki Moszkvában szíven lőtte magát!
GINA Soha
nem jártunk Moszkvában.
LIZL Nem?
GINA Honnan
veszed?
LIZL Akkor
nem is lett öngyilkos maga miatt?
Gina
"belegondol", aztán kacéran.
GINA Nem
tudom. Lehet. Az viszont biztos, hogy nem is volt magyar.
Mégis ipszilonnal írta a nevét. Így: Oroszy. Különben remek lovas volt. Istenem!
Több, mint három millióm ment rá arra a cirkuszra!
LIZL Most
viszont itt döglik éhen.
GINA Bízd
rám, megnyitom én neked azt a szalont!
LIZL Hagyjon
már azzal a kuplerájjal! Figyeljen! Itt hagyom! Még
ma! Ha nem mosdik meg! Mióta könyörgök? Mióta tűröm? Figyel?
GINA Töltenél
mégis egy kicsit?
LIZL És
ha itt hagyom, maga éhen döglik.
GINA A
pálinkától mindig jobban vagyok.
LIZL
Mert más nem bírja ám ki maga mellett. Csak én. Mert én még emlékszem, hogy maga nem is annyira elviselhetetlen, ha legalább egy héten
egyszer megmosdik.
GINA Hagyjál
már azzal a folytonos mosakodással!
LIZL
Mi van magával, mutter? Mért hagyta ennyire el magát? Mert nem
bírja mozgatni a jobb karját? Attól maga még ember. Segítsek megmosdani?
GINA Tölts!
És adjál nekem mellé egy szivarkát!
LIZL Tápászkodjon
fel, és szolgálja ki magát!
GINA Ne
legyél már ilyen, Lizl, kislányom! Tudod, a szivarkák ott vannak
a bal szélső fiókban.
Lizl mérgesen
vesz ki a fiókból egy szivarkát, odadobja Gina ölébe.
LIZL Tüzet
ne adjak?
GINA És
ha az újságot is visszakaphatnám...
Lizl
felnevet, az újságért nem megy, de tüzet ad.
LIZL Azért
mondom, hogy nem vagyunk ám annyira betegek. Vagy
igen?
GINA Te
megölnéd magad egy férfiért, Lizl?
LIZL Én?!
Ha azt se várom el, hogy egy férfi ölje meg magát értem?
GINA És
szégyenedben?
LIZL Mit
kéne nekem szégyellenem?
GINA Igazad
van. Semmit. Ebben a világban csak a szegénység szégyen.
LIZL Akkor
maga most nagyon szégyenkezhet.
GINA Én
csak tönkrementem.
LIZL Az
nem ugyanaz, mamzi?
GINA Én
nem vagyok szegény.
LIZL Ja?
Akkor maga mi?
GINA Aki
büszke, az nem szegény.
LIZL Hülyeség.
Aki szegény, az szegény, és kész.
Lizl fordul
vissza az ajtóhoz, meglátja az asztalon hagyott két koronát, felnevet, gyorsan
zsebre rakja.
LIZL Hoppá!
GINA Mi
van?
Most
észreveszi a karosszék mellett felejtett kosarat is.
LIZL Hallja,
mutter? A kosarat is itt hagyta!
Lizl felteszi
az asztalra a kosarat, beletúr, kivesz belőle egy csirkecombot, félreteszi,
turkál tovább.
LIZL És
maga ilyen teli kosarakat küld minden áldott vasárnap vissza frau
Vajdával? Jézusmária! Ez tényleg tele van minden jóval! Mi itt koplalunk mióta,
és ebben még van egy üveg...madártej is!?
Az üveget is
kiveszi, lerakja, felveszi a csirkecombot, jóízűen beleharap, hozzá mindjárt
kivesz a dobozból egy süteményt is.
GINA Teszed
vissza!?
LIZL Mit?
GINA Mindent!
Nem a miénk.
LIZL De
hát most direkt itt hagyta!
GINA Éppen
azért!
Lizl ezen egy
kicsit elgondolkodik, aztán vállat von, eszik tovább.
LIZL Ez
a maguk dolga. Éhes vagyok! Engem ez nem érdekel.
GINA Tedd
vissza!
LIZL Már
beleharaptam!
GINA Akkor
dobd ki!
LIZL Legalább
ma nem éhgyomorra megyek le strichelni.
GINA Ha
nem teszed vissza, le is út, fel is út, visszaadom a heti
lakbéred!
LIZL Adja
csak! De ma még itt alszok.
GINA Nem!
Már ma se alszol itt!
Lizl mérgesen
dobja vissza a combot a kosárba, arra rakja a madártejet, aztán a kosarat a
helyére a karosszék mellé.
LIZL Rendben,
vén dög. Megegyeztünk.
GINA De
értsd meg, Lizl, hogy...
LIZL Megegyeztünk!
Lizl veszi
télikabátját, a fejére a kalapját, kimegy, az ajtót nyitva hagyja.
GINA Eridj
csak dolgozni, a munkán járjon az eszed!
LIZL Amerikába
kéne menni, nem dolgozni.
5; Lizl, Róza, Gina
Éppen
beleütközik Rózába.
RÓZA Jó
napot.
LIZL Á,
frau Vajda!
RÓZA Csak...egy
percre.
LIZL Az
ajtót ne csukja be! Szellőztetek.
Lizl
eltűnik.
Róza
bejön a konyhába, megáll, Gina
kíváncsian figyeli.
RÓZA Ne
értsen félre, csak a kosárért....Évek óta használom...Hozzám nőtt, mint...
GINA Tessék
csak.
Róza
megragadja a kosarat, indul kifelé, megfordul.
RÓZA Jaj,
de figyelmetlen vagyok. Még ki se pakoltam...
GINA Ma
se szükséges.
RÓZA Ne
mondjon megint ilyet! Hát csak nem viszem újra haza!?
Róza a
konyhaszekrényhez megy, sietve pakolni kezd, közben.
GINA A
végén úgyis összeszedetem magával, tudja.
RÓZA Lássa,
én azért újra és újra bizakodom, hogy haza se küldi velem. Ha már az egész szombat
éjszakámat erre áldoztam, és azzal se szomorít el,
hogyha mégis itt merem hagyni ezeket a néhány falatokat,
úgyis kidobja. Mert olyankor persze, hogy inkább
hazaviszem.
GINA Akkor
csak tessék...
RÓZA Köszönöm,
drága Gina!
Rövid csend,
aztán.
GINA Tehát?
Hogy is volt az a leányanyaság, frau Vajda?
RÓZA Magáról
is pletykálkodtak a Júdások mindent, csak hogy ártsanak. De nem magának, vagy nekem,
persze, hanem csakis annak a nagy embernek, akit még
a halálában, az emlékében se hagynak békét.
GINA Szóval
nem igaz?
RÓZA Kitől
hallotta?
GINA Nem
született magának egy kisfia még a házassága előtt?
RÓZA Már
mondtam, hogy akkoriban sokan összetévesztettek a
nővéremmel!
GINA Tehát
neki volt zabigyereke?
RÓZA Neki
se volt!
GINA És
a Dunába se ugrott?
RÓZA Én?!
GINA A
nővére?
RÓZA Miért
faggat? Nem hisz nekem? Szűzen mentem férjhez, ahogy
tisztességes lányhoz illik.
GINA Persze,
nem is feltételeztem volna olyasmit magáról. Maga egy tisztességes nő, magán csak ez
látszik.
RÓZA Na
lássa! De ez a pletyka! Kikerget a világból! Bocsásson meg, hogy az előbb csak úgy
elrohantam!
Pakolás
közben most ér Lizl "csirkecombjához", ettől kissé meghökken, ám
aztán diszkréten visszaejti a kosárba. Közben.
RÓZA Aztán
ahogy jöttem vissza magához, fel a lépcsőn, a az eszembe jutott a férjemről egy história.
GINA Ne
mondja...
RÓZA Persze,
több is. Lássa, amikor magához készülődök, vagy
magánál vagyok, mindig csak úgy kavarognak a gondolatok az én madárvelőmben,
mintha...
GINA Frau
Vajda, valahogy elfáradtam, kérem.
RÓZA Jaj!
Én csak tudom, hogy magának sokat kell pihennie! Megyek
rögtön, csak kipakolok.
GINA De
ne pakoljon ki! Értse meg!
RÓZA Madárvelő.
Igen. Így hívta az én agyamat az én drága jó uram, a Hornyák, avagy a Csipisz.
Gina felnyög.
GINA Hornyák.
Csipisz. Még ez hiányzott!
RÓZA Magát
hogy becézte?
GINA A
Hornyák, vagy a Csipisz?
RÓZA És
maga hogy becézte az én Jánosomat?
GINA Sehogy.
RÓZA Lássa,
ha sehogy, hát sehogy. De azt még hadd meséljem el, hogy
például az jutott az eszembe, amikor jöttem fel magához,
a lépcsőn, hogy annak az épületnek a lépcsőháza, ahol az én uram egyszer
néhány hónapig velem lakott, na annak a háznak pont
olyan volt a lépcsőháza, mint ezé, itt. Csak az Pesten van, a Lövész utcában. Ismerős arrafelé?
GINA Mit
tudom én?
RÓZA Mert
nekem meg ez a lépcsőház volt ismerős. És csak most
jöttem rá, miért. Szóval járt a Lövész utcában?
GINA Vagy
húsz éve nem jártam a maguk "fővárosában", hála isten...
RÓZA Sajnálhatja.
Csudára szépül az a város!
GINA Majd
egyszer útba ejtem.
RÓZA Csaknem
azt mondtam, hogy akkor Lövész utcát ne hagyja ki. De hát randa, szűk kis utca
az. Nincs mit látni rajta.
Ha csak azt nem, hogy ottan is lakott Vajda János.
A
cukrot hová rakjam?
GINA Sehová.
Vissza a kosarába!
RÓZA Jó-jó-jó!
Ide teszem, erre a polcra, látja?
GINA Könyörgöm,
ne csinálja!
RÓZA Mit?
GINA Nem
fogadok el magától semmit, mért nem érti meg?
RÓZA Azért
a pénzt, azt néha elfogadja.
GINA Csakis
kölcsönbe.
RÓZA Rendben.
Kölcsönbe. Higgye el nekem, magának kell az, hogy
orvos lássa! A tésztát pedig ide teszem a cukor mellé.
Gina lehunyja
a szemét, nem válaszol.
RÓZA Lássa,
az én uramat szabályosan odacsalták a Lövész utcába lakni. Én meg persze költöztem
oda vele együtt. De nem sokáig bírtuk, mert János nem
tudta fizetni ott se a lakbért. Így aztán háziúr fogta, azt
elhordatta János ruháit. Érti ezt? Némelyiket én varrtam
neki. Például az ingeit.
De a többit is én foltoztam. Jól hozzátanultam ám én a
varrónő mesterséghez szegény férjem mellett. Ne értsen
félre, ezért nem panaszkodom. Hogy egy olyan nagy költő, mint János, foltozott
ingben-gatyában járjon! Miféle dolog ez? Érti? Hogy a nemzet
költőjére meg ezt szabja a sorsa. Igazság ez?
GINA Nem
az?
RÓZA Az?
Gina félig
mosolyogva.
GINA Tehát
a mama Hornyákja nem bírta a lakásbért fizetni.
RÓZA De
ha odacsalta a háziúr! Hogy jaj, Vajda úr, mekkora megtiszteltetés
ez nekem, hogy maga nálam fog lakni! Akkor csak várhatott volna néhány
hetet, csak lehetett volna türelemmel, csak nem kellett
volna mindjárt elvinni
a gatyáit!
Ginát most
mulattatja a történet.
GINA És
akkor Vajda Csipisz urat gatya nélkül lökték az utcára?
RÓZA Azt
azért nem.
GINA Kár.
RÓZA
Lássa, pont úgy laktam én abban a Lövész utcai konyhában, mint itt most maga. Csak az
ágyam nem ebben a sarokban volt, hanem az ablak
alatt.
GINA Lenyűgöző
hasonlóság, tényleg.
RÓZA
Mert az egyik szobában ô lakott, a másikat meg kiadta ô is
albérletbe. Én meg elmentem dolgozni a bíróékhoz. Így aztán lett annyi pénzünk, hogy
maradhattunk, és visszaválthattam János ingeit.
GINA Meg
a gatyáit.
RÓZA Mi
ebben a mulatságos, Gina drágám?
GINA Semmi.
Maguknak sose volt pénzük?
RÓZA Már hogyne lett volna! De most tényleg
nem volt a Jánosomnak
pénze. És most tényleg nem azért nem volt neki pénze, mert elmulatta, hanem
tényleg nem volt, mert nem hagyták írni se a saját lapjába, se más újságba, mert
azt ordítozták rája, hogy ô nem magyar, mert megírta, hogy béküljünk ki
Béccsel. Lássa, ez a politika. A zöldséget hová rakjam? Ki a ládába, gangra?
Gina megint
lehunyja a szemét, nem válaszol.
RÓZA Jó.
Majd kifelé menet belerakom a ládába.
Csend. Róza
megnézi inát, aztán folytatja.
RÓZA Ez
hatvanban történt? Vagy hatvanegyben?
Gina morogva.
hunyt szemmel.
GINA Nem
mindegy? Annak sincs még ötven éve...
RÓZA Ötven?
Jesszusom! Lássa, csaknem ötven! Mert hatvankettőben írta azt a röpiratot.
Aztán felpofozta azt a kis
írócskát, a Thali Kálmánt, azt ezért már nem csak Pestet, de az országot is el kellett
neki hagyni. Na, onnantól
kezdett a mi szerelmünk rosszra fordulni valahogy. Azért
emlékszem én annyira erre a szűk, csúnyácska
Lövész utcai lakásra a sok nyomorúságos fészkeink közül.
GINA Értem.
RÓZA Mert
már nagyban futkosta azokat az utakat, amiket a rágalom
neki kimért, és már működött az a sok fórum, ami persze, hogy a rágalomnak kellett
legyen támasza. És nem elég hogy leárulózták a röpirata
miatt, a végbelét is fájlalta!
Gina
hisztérikusan felvihog, felül az ágyban.
GINA A
végbelét?!
RÓZA Az
aranyerét.
GINA Most
akkor a férje végbeléről is mesélne?
RÓZA Dehogy!
GINA Akkor
még miről?
RÓZA Hát
hogy szegény jó férjemet is félholtra pletykázták pont azok a Júdások, akik rólam is meg
magáról is mindent kitalálnak, csak hogy leszedjék
rólunk a keresztvizet, nehogy János legalább
holtában nyugodhasson.
GINA Ja!
Ez a tanulság. Remek.
Gina
visszahanyatlik az ágyba.
GINA Engem
nem a maga Júdásai, hanem a maga látogatásai tesznek a sírba.
RÓZA Azt
mondja?
GINA Azt!
RÓZA Lássa,
ne mondjon ilyet!
GINA Miért
ne? Ez az igazság. Róza! Könyörgöm, egyszer mondja meg nekem őszintén, minek jár
maga hozzám?
RÓZA Mert...
GINA Ne
segítsen!
RÓZA De...
GINA Soha
nem láttam szívesen, és ezt soha nem is titkoltam el!
RÓZA Az
csak a maga büszkesége miatt van, hogy...
GINA Ennek az én büszkeségemhez
semmi köze! Nem kedvelem magát. Ki nem állhatom! Ahogy beszél, ahogy néz, ahogy
mozog. Egek! Mit szerethetett magán egy férfi valaha is? Maga ostoba, gonosz,
hazudós trampli!
Csend. Róza
és Gina egymásra merednek. Róza halkan, fenyegetően.
RÓZA Ezt
a madártejet még ma meg kell ennie. Rendben? Megígéri?
GINA Öntse
ki, vagy vigye haza! És ne jöjjön ide többé!
Róza felveszi
az üveget, a súlyát méregeti.
RÓZA Márpedig
ezt most...megeszi a beteg.
GINA Csak
nem?
RÓZA De.
Ha kell, magába erőszakolom, de ezt a madártejet most
maga megeszi.
GINA Inkább
meghalok.
RÓZA Akkor
meghal.
GINA Megbolondult?
RÓZA Én
nem.
Róza a
konyhaszekrényből egy kanalat vesz elő. Aztán vérszomjasan fordul szembe
Ginával, akin azért átfut a rettenet.
GINA Ezt
nem teheti!
Róza lassan
az ágyhoz ballag, Gina háta nekifeszül az ágy támlájának. Suttogva.
GINA Nem
teheti.
RÓZA Eszik
a kis Gina.
GINA Nem.
Róza az ágyhoz
ér, fenyegetően magasodik Gina fölé.
RÓZA Csak
egy falat. Utána megjön az étvágy.
GINA Nem.
Róza az első
kanál madártejet Gina ajkához tartja. Gyűlölködve néznek farkasszemet. Róza
"mosolyog". Egyszerre Gina is elmosolyodik, kitátja a száját.
GINA Maga
akarta.
Róza
beleteszi Gina szájába a kanalat.
RÓZA Szóval
jön fel a bíróékhoz. Iszonyú mérgesen a
folyosó köveket
a botjával ütve jő nekem a bíróné lakásába. Mert akkor éppen ott dolgoztam, lássa...Ugye
ízlik?
Második
kanál.
RÓZA Muszáj
volt ott cselédkednem, tudja, hogy legalább enni legyen mit. De nem ám ilyen finom madártejet.
Hanem száraz kenyeret. Már hogy nekem száraz
kenyeret, a serclit,
mert azt az én uram mindig nekem adta, a közepe meg az övé volt. Meg a pénz is az övé volt,
amit a bíróéknál megkerestem. Hogy mégis csak
le tudjon menni a kávéházába az újságokat
elolvasni, meg napjában háromszor négyszer vendéglőbe
megebédelni hol hozomra, hol váltóra...
Harmadik kanál.
RÓZA Maga
csak ne törődjön semmivel, Gina drágám, a végén majd megtörlöm azt a fonnyadt kis pofikáját.
Negyedik
kanál.
RÓZA Hát
akkor kihívott az uram a bíróéktól, hogy azonnal menjek vele haza, és nyomjam vissza
neki a végbélit, az aranyerét.
Gina
félrenyel, köhög, Róza csak nézi.
RÓZA Ejnye,
bejnye, kuc-kuc-kuc! Meg ne fulladjon nekem!
Szóval
megyek haza az urammal, üvöltözik velem, hogy különben
se cselédkedjek, mert én egy nagy költő felesége vagyok, neki az szégyen, ha az
ô felesége, a Vajdáné cseléd. Hát aztán válaszolom
neki, amikor végre szóhoz
jutok, mert amíg neki visszaillesztem az aranyerét és utána kenőccsel megápolom, nemigen tud mást, mint nyögni, hogy muszáj nekem
cselédnek lenni, édes János, ha maga munkát most nem kap, csak szidást és gyalázatot a
Júdásoktól, és nem bírjuk a lakbért se fizetni, hiába élek én száraz kenyéren,
meg amit neki maradékot a bíróéktól kapok, neki meg
mégis csak le kell
mennie a kávéházába, meg a vendéglőjébe. Hát akkor
kinyögdécseli magát, nedves kis borjú szemmel néz rám, mondja nekem, Niobém, lányom,
szüzem, feleségem, meg hogy én egy olyan jó
feleség vagyok, aki nem undorodik az ura végbelétől.
De nem sokáig hálás ám,
mert máris kérdezi, hogyha dolgozni
akarok, mért nem megyek vissza Bécsbe, mert ott
őtet általam senki nem ismeri, ott dolgozhatok, és hogy tényleg mikor nem fogatsz nekem szót, és mész vissza
Bécsbe dolgozni, meg egyáltalán mért nem fogatsz te nekem szót soha?
Ötödik
kanál.
RÓZA Egyék
csak még, Gina drágám! De lássa, mondom a Jánosnak, nem megyek, mert minden a
zálogban van, és amíg mindenünk a zálogban van, a maga
ruhái meg a háziúrnál, nekem itten kell magára,
János, vigyáznom, pláne a végbelire, mert ki nyomja magának vissza az aranyerit, ha nem én, a Niobéja?
Akkor
nekem azt ordítja, hogy a bíróékhoz akkor se mehetek, mert azok neki ellenségei,
aztán akkor hátat fordít és elmegy. Na, mérgében, ha jól
emlékszem, aznap délután verte félholtra azt a Thali
Kálmánt, mert hogy őt, a Jánost az a nyikpőc a háta
mögött sok ember előtt sokszor
le német zsidózta.
Gina ép
karjával elhárítaná a hatodik kanalat.
GINA Nem...tudna...csendben
etetni?
RÓZA Már
hogyne tudnám, Gina drágám! De akkor meg mikor mesélhetném el magának, mi jutott az
eszembe, felfelé jövet, a lépcsőházban a Lovász utca
kapcsán? Hogy megértse, mit gondolok, mi minden baj
származhat abból, ha az embert egyszerre éri a
rágalom meg a betegség.
Lássa, olyankor az ember végképp kivetkőzik önmagából.
Róza kínálja
a hatodik kanalat, ám Gina elhárítja, a kanál madártej Gina ruháján köt ki.
RÓZA Ejnye!
GINA Kérem,
elég volt!
RÓZA Rossz
kislány!
Róza sóhajt,
az üveget az asztalra teszi, a kosárhoz megy, abból egy konyharuhát vesz ki,
azzal tér vissza Ginához, hogy a foltot és Gina ajkát letörölje. Közben.
RÓZA
Lássa, persze, hogy visszamentem a bíróékhoz cselédnek, mert azok áldott jó emberek
voltak, engem nem cselédnek tartottak, hanem tudták,
ki vagyok, és sajnálták is, hogy a Vajda János
felesége vagyok, az én uram brutális híre miatt, és dolgozni
se akartak engedni nagyon, én akartam dolgozni azért a
heti három forintért, meg a maradékért, meg hogy ott
hálhattam náluk, és nem kellett nekem mennem mindig esténként a
Lovász utcába.
És akkor meg, mindjárt másnap hozott a posta
egy levelet tőle, de most nem gorombát,
hanem tüzes szerelmest, meg iszonyú panaszkodóst a
szegénység miatt, meg hogy estére menjek haza,
mert nagyon hiányzok neki, de nehogy azt higgyem,
hogy csak a végbele
miatt, hanem mert igen szereti az ô Rozamundáját. Meg hogy emlékezzek arra
a versre, amit nekem írt, hogy "Tudom, hogy el
vagyok kárhozva, Mert már az égben nem hiszek; És ami hitem
elrabolta, A föld, a föld is elveszett." Meg hogy
csak én vagyok neki. A Rozamunda. Ebben a nyomorult világban az egyetlen vigasza.
Róza végez a
kendővel, most azt rakja le az asztalra, visszatér Ginához a madártejjel.
Hatodik kanál.
RÓZA
Aztán rá egy napra meg kapom
szemrehányós levelet, hogy mért nem fogadok szót, amikor én
vagyok a felesége. De hogy voltam én akkor már a
felesége? Pörösködött velem, válni akart, mert
hallgatott ô is, persze, hogy hallgatott a Júdás
pletykákra. És akkor aztán a második levél után egy napra megint jön a bíróékhoz, megint hangoskodik, kihív.
Csend. Róza
hosszan néz maga elé, aztán oda se figyelve maga is gyorsan befal három kanál
madártejet. Első.
RÓZA
Kimegyek. Állok előtte. Nézek az eltorzult arcába.
És
reszketek. Hornyák szeme guvadt, az arca citromszínű. Rám förmed. Mit csinálsz te a bíróéknál? Dolgozok napszámba. De én nem tiltottam meg , hogy te ide
bejárjál, mert itten
téged ez a gazember bíró tanít, én reám husít?
János, ezt ne hidd, a bíró úr nem husít rád, csak
engem sajnál, de téged tisztel, de ne beszélj
olyan hangosan, mert behallják.
Második
kanál.
RÓZA Mit
bánom én, hát ezek neked kedvesebbek, mint én, a te férjed, és
már éreztem is azt az iszonyú botütést a fejemen, éppen a fejem közepén, meg
látom, hogy csörömpölve
leesett a kőre a botnak a fele, mert széttörte rajtam, a másik felét meg odavágta, és
rohant el, le a lépcsőn,
ki a házból.
Harmadik
kanál. Csend.
RÓZA Én
meg felszedtem a kőrül mind a két darabot, a kötényemben eldugtam és beszaladtam a
kamrába, senki se
lásson, hogy sírok. Kedves Vajdáné, mért van kendő a fejin?- szólít aztán meg a bíró
felesége, áldott jó asszony. Fázik a fejem, azért vettem fel a kendőt.
Pedig tudom ám, hogy kileste az egészet. De ô nem
Júdásságból leste ki,
azt is tudom. Hanem, hogy féltett, mi lesz ott velem, az
én mérges urammal szemközt. Hát ez lett.
Csend. Róza
elmosolyodik, lenéz Ginára.
GINA És?
RÓZA És
mi? Egyék még maga is egy kanálkával!
Gina
ellenkezés nélkül lenyeli a hetedik kanál madártejet. Csend.
RÓZA Ugye,
hogy jólesett, drágám?
GINA És
akkor...most elmegy végre?
RÓZA Lássa,
akkor most az van, hogy amikor nekem ez az eszembe jutott felfelé a lépcsőházban,
akkor azt is megértettem, hogy azt az ütést nem csak
amiatt kaptam, mert Jánosomat üldözték, és mert beteg
volt. Hanem azt is megértettem, hogy ezt is maga miatt kaptam!
GINA Miattam?!
RÓZA Ez
egész életem maga miatt lett ilyen. Maga meg elküld engem?
Letramliz? Nem szeret? Nem fogadja el tőlem az ételt,
pedig éhezik? Hát nem. Nem fog éhezni. Azt nem!
Ha
kell, munka után minden nap eljövök, és megtömöm, akár egy libát. Orvost hívok
magához. Kifizetem a gyógyszerét.
Hogy
még sokáig szenvedjen!
GINA Tehát
azt hiszi, miattam lett boldogtalan az élete.
RÓZA A
férjem rajtam állt bosszút, amiért maga így elbánt vele!
GINA Nevetséges.
RÓZA Akkor
tessék. Nevessen!
GINA Szánalmas.
RÓZA Azt
nem! Ne merjen engem szánni!
GINA Rendben.
Nem szánom. Utálom.
RÓZA Én
is magát!
Róza
elfordul, az asztalra teszi az üveget. Leül a karosszékbe.
Csend.
RÓZA Nem
sírtam ám. Legyűrtem a fájdalmam. Pedig csak a mindenható isten tudja, mennyire fájt
nekem az ütés. A lelkem is majd megszakadt bele. A
koponyámon egy ekkora öklömnyi nagy dudor nőtt, mint
amekkora most a maga méhében
lehet a meg nem született gyermekei helyett.
Csend. Gina
döbbenten néz a nyájasan elmosolyodó Rózára.
GINA Mi...?
RÓZA Például
szegény, áldott jó férjem egyik meg nem született gyermeke...
GINA Mit
mondott?
RÓZA No
nem baj, gondoltam, nem tesz ez se semmit, a szenvedés az én sorsom, a nagy bűnöm
miatt, mert az egy igaz, hogy egyszer nagyot vétettem,
nagyon csúnyát vétettem én az anyámon, ezért
az még jól is esik, a vezeklés. Mert látja, szegény anyámat
én vittem a sírba, amiért hozzámentem Vajda János
úrhoz. Mit könyörgött
nekem, ne tegyem. De szerelmes voltam...
GINA Mi
a bajom?!
RÓZA Anyám
temetésére nem tudtam ott lenni. Mert a Hornyák, azt persze nem írta meg.
Bécsben dolgoztam akkor is, lássa. Minden nap írt, de ezt
az egy csekélységet, ezt nem. Utóbb mondta,
kíméljen engem. Engem a János. Mikor kímélt ô engem?
GINA Mi
van a méhemben?!
RÓZA Mit
parancsol?
GINA Amit
az előbb mondott!
RÓZA Mit
mondtam?
GINA Hogy
öklömnyi dudor van a méhemben! A meg nem született gyermekeim helyett!
RÓZA Jaj,
hát azt csak úgy mondtam.
Róza megint
mosolyog Ginára, feláll, a kosárért nyúl, indulni készül.
RÓZA Akkor
nem zavarom, pihenjen. Holnap mégse jövök. Majd megint
vasárnap. Mint mindig.
GINA Ne!
Ne jöjjön!
RÓZA Itt
van húsz korona orvosra.
GINA Nem
kell!
Róza kirakja
az asztalra a pénzt, indul, már az
ajtóban megfordul.
RÓZA Az
uramat aztán sokáig nem láttam. Tudtam, mért nem jön
most elém, szégyellte magát a szegény férfi.
GINA Maga
szégyellje magát! Én magát rögtön otthagytam volna Vajda helyében, amikor kiderült,
maga miféle nő.
RÓZA Ejnye, Gina drágám, szépen szeretnék
búcsúzkodni, és maga megint csak újra kezdi?
GINA És
maga se tűrte volna, hogy a férje megüsse, ha nem érzi,
hogy neki van igaza. Maga is otthagyta volna a költőcskéjét.
RÓZA Magának
könnyű az ilyet elképzelni. Maga könnyen otthagyott bárkit.
GINA Igen.
Én könnyen otthagytam bárkit. Mert én nem szívesen hazudtam soha senkinek. Olyat
meg végképp nem, mint amit maga hazudott neki.
RÓZA Tehát
mit hazudtam én Jánosnak?
GINA Mindent. Hogy szerette őt.
RÓZA Én
szerettem! Maga nem szeretett senkit soha.
GINA Gondolja?
És ha mégis szerettem valakit?
RÓZA Kit?
GINA Maga
kire gondol? Ismeri az életemet.
RÓZA Ismerem
bizony.
GINA És
tényleg azt hiszi, hogy minden titkomat tudja?
RÓZA Az
én szegény, áldott jó férjem mindent elmondott magáról.
GINA Rólam?
Kötve hiszem. Maga semmit nem tud, ami magát igazán érdekelné.
Csend. Róza
visszajön az asztalig. Gina ismét mosolyog.
RÓZA Lássa,
erre kíváncsi vagyok. Mi lenne az?
GINA Maga
kis ravasz.
RÓZA Igen?
GINA A
mai napig azt hiszi, nem vettem észre?
RÓZA Mit?
GINA Amikor
maga először feljött hozzám? De előtte Bécsbe csalta Vajdát, hogy lássa az ô Gináját
ötven évesen. Látja, arra a jelenetre meg én
emlékszem egészen pontosan. Maga feljött a Kumpendorfer
Strasse utcai lakásomba, cukrászdába invitált. A maga
Vajdája meg lent várt, hogy lássa, mi lett az ô
szerelméből. Rögtön megismertem. Figyeltem, ahogy követ
minket. Láttam, ahogy
beles az üvegablakon, ahogy elfordul, elmegy...
RÓZA És?
Látta. Akkor?
GINA Maga
mutatta meg neki az akkori címemet.
RÓZA Mi...?
Mit akar ezzel?
GINA Azóta,
a haláláig mindig is tudta, mikor hol lakom.
RÓZA Mi?
Ez...ez nem igaz!
GINA Csak
magának lehetnek titkai? Csak maga lehet csalfa, édesem?
RÓZA Hazudik!
János mondta volna!
GINA Ugyan
miért? Maga csalta őt. Mindig is csalta. Valaki csak
kellet neki, hogy őt is megértse.
Róza merőn
bámulja Ginát, aki mosolyogva néz fel rá.
GINA Még
aznap este feljött hozzám. Igen, megöregedtem. A lelkemben vénségesen vén voltam már
akkor is. Ahogy
ő is az. Mert végtelenül csalódott magában, a barátaiban, a világban, a sorsában.
Térdre borult előttem, az Ő Ginája előtt. Harminc év múlt el
azóta, hogy találkoztunk
először Budán, a Várban. De ő ugyanazt a Ginát
látta bennem, az ötven éves cirkuszi pénztárosnőben, mint amit bennem akkor
elképzelt magának, a tizennyolc éves, ártatlan
lányban.
RÓZA Ezt
most találja ki.
GINA Honnét
tudnék arról, kicsoda maga? Az én szoknyámba zokogta el.
RÓZA Ezt
maga se titkolta volna eddig!
GINA Hogy
a férje a szeretőm lett? Ugyan mért meséltem volna
el?
RÓZA Maga
meg Vajda János. Mint titkos szeretők? Nem! János
nem lett volna képes ezt magában tartani! Ő nem volt
olyan.
GINA Mi?!
Frau Vajda! Az a vicces az egészben, hogy maga boronált minket újra össze.
RÓZA Hazudik!
GINA Ha
maga mondja...
Róza egy
darabig tébolyultan nézi Ginát, aztán tekintete a konyhaszekrényre téved,
indulatosan megy oda, dühöngve elkezdi visszapakolni a kosárba az ételeket.
Gina mosolyog. Közben.
GINA Szóval
akkor nem hagyja itt az ételeket?
RÓZA Ezt...ezt...ezt
ne merje híresztelni!
GINA Hogy
nem hagyta itt az ételeket?
RÓZA Ezt
a..ezt az ocsmányságot! Hogy maga, meg János..
GINA Miért
ne híresztelhetném, ha nekem úgy teszik?
RÓZA Megtiltom!
GINA Mire
föl?
RÓZA Mert
én vagyok a felesége!
GINA Maga
se az. Elváltak. Ágytól, asztaltól. Bár ha igazat mondott
János, maguk egy ágyban nem háltak úgy soha.
RÓZA Ez
se igaz!
GINA Nocsak.
Pedig a Szentszék is ezért hozta meg az ítéletet. Vagy ezt is csak János találta ki?
Róza hátat
fordít Ginának, Gina lassan elkezd kikászálódni az ágyból.
GINA És
most...
Róza inkább magának.
RÓZA Átlátok
én.
Átlátok én magán is.
Maga is Júdás. Maga is...csak ártana neki. De én ezt se hagyom. Én nem!
Szegény Jánosom! De
nagynak születtél! És de megbűnhődünk ezért. Mert...lám, a sors keze.a nyakunkra
küldte ezt a nőt, meg ...mind a többi Júdást is, hogy bántsák a legkülönbet. De
miért? Miért bűnhődünk mi leginkább?
GINA Legyen
meg...
RÓZA Mert
odatartottad a Júdásoknak a füleid. Engem hibáztattál, engem, mindenért!
De a Júdások meg a halál kegyelete
előtt se hallgatják el a
különb ember iránt érzett gyűlölködésüket. Még a halottnak is...megadják a
mérgezett döfést. János! Arra se
voltak képesek, hogy legalább rendesen eltemessenek! Nekem
kellett téged eltemetni cseléd fizetésből…
GINA Aminek
meg kell lennie...
RÓZA Hiába
fordultál ellenem. Én szerettelek mindig. Pedig mennyit
szenvedtem a Júdások suttogása, meg az te buta füled
miatt.
Gina közben
eljut a kijáratig. Ép kezével nagy nehezen kabátot terít a vállára. Róza csak
most veszi észre.
RÓZA Maga
most mit csinál?
GINA Megyek.
Gina tovább
indul, asz ajtó mellől egy vödröt vesz magához.
RÓZA Hová
megy?
GINA A
házúrtól kérek kölcsön egy vödör meleg vizet.
RÓZA Minek?
GINA Hogyhogy
minek? Hajat mosok, aztán lesikálom magam, tetőtől talpig, ahogy tudom, a mosókonyhában.
Róza csak
nézi, ahogy Gina kimegy a lakásból. A gangról még visszafordul.
GINA Ilyen
az élet. frau Vajda.
RÓZA Tudom,
hogy nem voltak szeretők.
GINA Az
élet megy tovább.
RÓZA Maga?!
Ötven évesen? És az én Jánosom?! Akkor? Akkortól?! Na nem!
GINA Maga
csak tudja, hogy az emlékek mennyit számítanak.
Isten
vele! Ugye addigra elmegy, amire visszajövök?
6; Róza
Róza befejezi
a pakolást, maga is elindul kifelé. Az asztalnál megáll, hogy a madártejes
üveget is elrakja. Emiatt kissé újra kell pakolnia a kosár tartalmát.
Róza
Nekem nem volt gyerekem.
Nekem se volt soha gyerekem. Zabigyerekem, persze, hogy végképp nem volt!
Gyerekem. Lehetett volna.
Lakásom
volt. Akkor az István téren...
Akkor
sokat kerestem, mert megint visszajöttem ide dolgozni a régi szabó cégemhez,
ahol nekem akkortól fogva remek pozícióm lett, és jó fizetésem. Ágyra többé nem
jártam, hanem mentem lakni egy magyar házaspárhoz, akiknek a lakáshoz közel
fényes üzletük volt. Náluk béreltem, az első emelten egy szép utcai szobát, két
ággyal, ha a férjem feljön Pestről, legyen neki is egy ágy, amit a családnak
meg is mondtam, hogy férjnél vagyok, és a férjem a Vajda János, de róla itt
Bécsben ők persze, hogy nem hallottak...
Róza végez az
újrapakolással, fordul, ám mielőtt indulna, leül a karosszékbe.
RÓZA Neked
se volt gyereked. Ettől lett öklömnyi dudorod a méhedben, és mélységes fájdalmad a
testedben, üres kín a
lelkedben. Átkozott vagy.
Róza a
tekintetét a mennyezetre emeli. Csend. Felnevet.
De...de
nekem volt gyermekem! Mert...mert amint a férjemnek
megírtam, hogy milyen jól élek én most az István utcában, feljött hozzám. És
ebben a lakásban igenis a legtüzesebb szerető lett!
Engem folyton csókolt, valósággal
az ölelésemtől rohant a vasúthoz. Aztán persze már Pestről mindig
megírta, hogy nagyon fél a következményektől, mert többé már nem
az ő Niobéja, az ő fogadott leánya vagyok,
hanem a szerelme, a szeretője, és most már tényleg
összedőlt a világ, hogy ô hozzám
ért, pedig nem szabadott volna, mert az ember nem érhet a Naphoz, se más
csillagokhoz...
Róza arca
egészen ellágyul.
RÓZA Akkor
még háromszor rohant hozzám Pestről tizenöt nap alatt, mindháromszor tüzesebb volt ô,
mint előtte.
Utoljára nyolcvanhárom januárjában
érkezett így hozzám az uram Bécsbe. Emlékszem, ült a
szobában, pipázott, amikor hazaértem a munkából, akkor ő
felpattant, ölelt, csókolt,
és nagyon kérlelt, menjek vele egy jó vendéglőbe megvacsorálni, én megtettem
neki a kedvit, jókat nevettünk, mondta nekem, hogy
szebb vagyok, mint amikor megismert, mert jót tesz
nekem Bécs, meg a biztonság, meg a jó koszt...
Hát
így lettem én az én uramnak a kánonjog szerint a templomi
esketésünk után két évvel és két hónappal a törvényes felesége...
És
aztán kiderült, hogy anyai örömöknek nézek elébe! Nekem
volt gyerekem! Nem is egy gyerekem volt! Én...én ikreket szültem neked, János!
Róza
megrendülten áll fel. Körbejár, közben.
RÓZA De
ez nem tetszett az én uramnak, mert akkor már járt Esztergomba
a válóperünk miatt, de én akkor is boldog voltam, mert volt egy kis megtakarított
pénzem, mert azt persze az uram akkor se adott. Annyira
nem adott, hogy inkább megint szidta a házas életet,
verte az asztalt, ahogy szokta, hogy ez is a madárvelőm
miatt van, hogy őtet mért kellett mégis elcsábítani.
Augusztus
harmincadikán szültem meg őket. Vajda akkor éppen
nálam volt. Feküdt az ágyában, én meg az enyémben, egyszer csak felpattan, vad
ordítással rohan az ablakhoz, kitépi. Szentül azt hittem,
az én uram most megőrült, de csak siránkozta a világba:
minek még éhes száj, minek még nyűg, fájdalom?
Fogós
szülés volt.
Amíg a két gyerek a
világra nem jött, a férjem mind ott állt az ablakban, nyomta a homlokát az üvegre.
Akkor csak azt mondta, két koldussal több van a világon és elment.
Róza leül az
ágyra, komoran mered maga elé.
RÓZA Nagy szerencse volt, hogy a gyerekek nem
sírtak, mert akkor
az én Hornyákom rögtön megfojtotta volna őket. Kértem
is azért az orvost, aki akkoriban igen jó barátom volt, hogyha teheti, mindig legyen nálam. A Nagy Miklós meg,
János talán egyetlen barátja, azt tanácsolta az én uramnak, hogy vegyen minket
Pestre, de Vajda kereken közölte,
nem hajlandó két gyerekkel meg velem egy födél alatt élni, se eltartani
négyünket, és ô valóságos isten áldásának tartaná, ha az a két gyerek meghalna, és ha nem
félne a börtöntől, mind a kettőt megfojtaná.
Ezt még az én szemembe is megmondta!
Róza
elpityeredik.
RÓZA Az
én tervem meg az volt, hogy megyek én magamtól is Pestre, hogy a két gyereket ott kereszteljék
meg, és ott éljünk, akár Vajda nélkül is.
Róza
összeszedi magát, szárazan.
RÓZA Októberben.
Igen, októberi nap volt. Szombat. Jövök haza a munkából, hallom, hogy az uram
megint fent van Bécsben.
A szobámban igen veszekedik az orvossal, mit keres
az ottan mindig nálam, talán övé a két gyerek...Az orvost
kértem bocsánatáért, Vajda meg elrohant, ahogy szokott. Csak éjszaka jött haza
részegen, én ültem a karosszékben, szoptattam a két
kisdedet. Vajda meg egyre prissziegett, hogy akkor a két
gyerek kitől van. Tőled, János.
Róza megint
elpityeredik.
RÓZA Erre
még jobban kikelt magából. Kikelt a végzete ellen, az
isten ellen, mert a két gyermekben is azt látta, hogy minden
ellene van. Én némán hallgattam, de végre csak rászóltam, mit lármázol, nem került
eddig se neked ez a két gyerek egy krajcárodba se! Engem meg
kidobnak innen ebből a szép szobából a
gyerekekkel együtt, ha részegen lármázol.
Róza most már
zokog.
RÓZA Erre felugrott, leült, felugrott, leült,
hogy ha nem is az orvostól van, biztos
nem tőle van, az asztalt ütötte, és mind közelebb jött, én majd összerogytam a
félelemtől, és hívtam a szállásadónőmet, aki be is jött, de őt kizavarta, aztán
az ajtót kulcsra zárta, aztán rohant nekem, ellökött, összerugdosott, én
kiáltoztam, sírtam, de az ajtó be volt zárva, felkeltem, arcon csapott, térdre estem,
felkeltem, megint ellökött...
Róza teli
szájjal bőg, aztán váratlanul megnyugszik. Kisvártatva jéghidegen,
tárgyilagosan.
RÓZA Én
rázuhantam a karosszékre, az feldőlt, eltörött, alatta a két gyermekem, mind a
kettő eszméletlen.
Az
egyik gyerek élt másnap estig, neki az egyik oldalbordája volt a tüdejébe nyomódva,
a másik agyvelő rázkódást
szenvedett és öt órát feküdt eszméletlen, és hajnalban meghalt.
Róza feláll,
visszaül a karosszékbe, csak néz maga elé, aztán.
RÓZA A szállásadónőt és az orvos barátomat is
összetett kézzel kértem, megeskettem, senkinek se
szóljon, az uram úgyis elszaladt Pestre, soha többé nem jön már vissza, én meg
az ô baját még így se akarom. Hallgattak. Baleset volt. Hallgatnak mind a mai napig.
Az
egyiknek János lett volna a neve az apjáról, a másiknak..., a másiknak András, az
öregapjáról.
Soha
nem volt gyerekem.
7; Róza, Lizl
Lizl jelenik
meg fáradtan, magában morog.
LIZL Fenébe!
Ebben a cudar hidegben a férfiaknak még a...
Meghökken.
amikor meglátja Rózát. Aztán felnevet.
LIZL Frau
Vajda! Maga megint itt van?
Róza nem
válaszol. Lizl beljebb jön, az ágyra sandít, újra meghökken.
LIZL És
Véghelyi "kisasszony"?
Róza ránéz
Lizlre, halkan.
RÓZA Két
kis koporsót csináltattam.
LIZL Mit?
RÓZA Benne
két öklömnyi daganat.
-
sötét -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése