Utazás Bozenba

UTAZÁS BOZENBA 

(Play Gozsdu Elek)                       

- játék egy részben-

                        SZEREPLŐK:

                                                    GOZSDU ELEK ( 69 évesen)

                                                    ASSZONY, a felesége

                                                    MÁTYÁS, az inasa

A történet 1918. novemberében játszódik Temesvárott,  Gozsdu Elek dolgozó szobájában.

 Első jelenet

 Félhomály. Csak a behúzott függönyök résein szűrődik be némi fény. Elek a díványon fekszik háttal, hunyt szemmel, szétvetett karokkal, betakaródzva.

ELEK   A Brahma isten lakik ott, és ezer temploma van neki a                          városban. És ezek között a legszebb a Bisevar, az                                                aranytemplom, és ott van a híres Gajan Bapi- a bölcsesség kútja. Én láttam azt a kutat...hozzámentem, és én ittam a vizéből...megértettem az élet szép bölcsességétm- a  szerelmet. A te szerelmedet. A te "édes szerelmedet".

 Csend.

 Ittam a Gajan Bapi kútjának vizéből, az életem szép lett...és én szépnek éreztem a világot, és a jóság  kegyelme adatott meg nekem.

A szerelmünk útjait jártam én, és jártad te, és ez az út elvezetett minket a szent Gangesz egyik csodaszigetére. Ott volt a palotánk, és ezt a palotát körülvette egy nagy, sárga tó, és ez a tó tele volt virágzó lótuszokkal.

            A palotánk lapos kupolája világoszöld, finoman csiszolt                          Jáspisból készült, és gömbölyű, apró kis nyílásokon át csúsztak be a világító napsugarak...

 Csend. Elek megmozdul, megmarkolja, a nyakáig húzza fel magára a takarót, két öklét a nyakánál tartja.

A lótuszvirág! Az édes felejtés virága...Aki a gyökeréből eszik, elfelejti a múltját, és csak a jelent érzi...A lótusz a teremtő szerelem, az ölelkezés virágja...A lótusz, mikor virágzik, aludni látszik, és csak a vizek felett halkan lebegő mozgása mutatja, hogy félig ébren van, félig alszik...

A terem kupolájának alsó ívén pihent egy fénylően zöld,                                   aranykoronás kígyó- a szemei rubinból voltak. A kígyó az okosság jelképe. Sokáig néztük a kígyót.

            A terem közepén állott a teremtő, Siva isten aranyból készült hatalmas szobra. Siva, aki mindenütt jelen  van...az ő lényéből árad a szerelem, minden ölelés, és virágja a lótuszvirág.       

Ott láttuk meg a lapis lazuliból alkotott két gerlét, te mutattad meg az aranyból cizellált kakukkot, amely a forró szavak, az édes beszéd madara, te láttad meg a pávát, én pedig az ezüstből készült tyúkot, mint az édes csókok jelképét...Te láttad meg a színaranyból vert narancsfát, és rajta az érett narancsokat, én a       fekete csíkos és aranyból vert tigrist, a mohó gyönyör...

 Csend. Elek elengedi a takarót, karjai lehullnak a teste mellé.

Én láttam meg, amint összekuporodottan egy keveret alatt néhány kobrakígyó reánk nézett...a kobra a mi ellenségeink szimbóluma...

Te láttad meg a vakula virágot, amely csak akkor virágzik, amikor egy szépasszony a szájvizével megöntözi. Te rózsavízzel öblögetted ki a szádat... Én láttam meg a kristályüvegbe szűrt nektárt, és mi ittunk belőle, és édes mámor        fogott el minket...

A szemeink fénylettek, és édes volt a te szád, édes volt a meleg             leheleted...Aranykarikák voltak a bokáid felett és a karjaidon, és én megcsókoltam a te szép lábaidat...csókoltam a térdeidet...A könnyű, fehér ruhádat fölemeltem, és a fejemet az öledbe tettem...az arcom érezte a bőröd simaságát, és forró nyelvem érintette a köldököd édes csészéjét...

Az arany almafa alá ültünk, és én cirógattam meztelen lábaidat, a tenyeremmel simogattam az almából metszett szelvényhez hasonló halmodat, és gyöngéd nyomással éreztem meg a kicsi, a finom metszésű kagylód két ellipszis ívét, és az ívek között a cikom magjához hasonló, vérpiros bimbót...és én a nyelvem hegyével csókoltam ezt a...

 Elek felül, indulatosan kászálódik ki a pokróc alól, az íróasztalhoz megy, lámpát gyújt, leül, papirost keres, tollat ragad. Ám mielőtt írni kezdene, cetlik között matat.

ELEK   Nagyságos asszony! (...) Nézze kérem! (...) Mindenek előtt                               bocsánat, hogy oly hosszú idő után zavarom... (...) Nem is tenném, ha nem lenne szükségem mégis (...) a közelebbi barátságunk idején kegyed számára kölcsön adott...

 Rátalál a keresett cetlire.

Megvan! Tehát ha volna szíves inasával, vagy egyéb más úton számomra visszajuttatni...Seherezádé összes meséit, a Félisten című színművemet, a Condottiere életrajzokat, Maeterlich Pelléás és Mesilande-ját, hiszen úgy tudom, ezt a szerzőt ön már nem kedveli...és várjunk csak...

 Másik cetlit keres, megáll.

ELEK  Látja, én még mindig magáról álmodom. Pedig mennyi idő telt el azóta, hogy küldözgettem azt a sok, talán túl sok levelet. Minek is írtam magának? Talán érezte, hogy alkotni akartam valami nagyon szépet. Valami nagyon nemeset és ritkát. Két ember harmonikus életét ez életünk utolsó percéig- nem, nem csak az utolsó percig, hanem azon túl is éljünk a megértő kultúremberek emlékezetében.

Nem a hiúság hű képét akartam megőrizni az enyészettől. Ezért jegyeztem föl a tetteinek, a gondolatainak és érzéseinek minden   gesztusát. Ez az édes megfigyelés sok-sok kellemes és tartalmas órát adott nekem. Igen, emléket akartam állítani magának. Azért is, hogy öreg napjaiban- lapozván leveleimet- elevenen érezze meg az együtt való életünk minden varázsát, nemes szépségeit, akkor is, amikor én már nem is élek...

De hát érdekli is ez magát! Sebaj. Nagyságos asszonyom, én megfogadtam, hogy ez az utolsó levelem rövid lesz, ebben minden emberinek mondható megnyilatkozástól tartózkodni fogok, és csakis eme listára szorítkozom, ami...

            Hideg van itt, akár a Pokolban! Mátyás!

 Csend, Elek várakozik.

            Mátyás! Mért van a szobámban ennyire hideg? És mért van sötét?

 Elek feláll, az ajtóhoz megy, kinyitja, kinéz, aztán becsukja.

            A maga minden jellemző vonásai! Kis gőgös értetlenem.

 Visszasétál az asztalhoz. Felvesz egy cetlit, elolvassa, visszahullajtja az asztalra.

Lord Byron rövid életrajza Thomas More tollából. Az kellett volna magának. Egy Lord Byron. És nem én. Egy Gozsdu Elek. Igaz, aranyból kivert pávám? De hát mit tehettünk? Maga Temesvárott élt. És mifelénk nem sétálnak zseniális lordok, se Oscar Wilde-ok, se Baudelaire-ek a Bega füzes sétányain, a Lloydban nem kávézik se Goethe, se Rilke, és nem Verlaine látta meg Önt, a halványlila selyemasszonyt, tizenöt éve, júliusban a Koronaherceg utcában, ahol ön éppen a férjével sétált karonfogva, én pedig a katona zenekar valcerének elnémultával minden közvetítés nélkül bemutattam magam...

            Nézze, kérem! Ne értsen félre! Nem bántam meg! Nem én! Csak...pokoli hideg van itt!

            Mátyás! Nem kéne mégis befűteni?!

 Elek körülnéz, megtalálja a köntösét, felrángatja magára.

Persze, hogy nem? Nekem már a meleg is minek? Gyakoroljak csak, milyen érzés lesz nekem a Pokolban? Jobb, mint itt. Majd ott talán megtalálom a boldogságomat.

Percy relikviái! Azt is kérném vissza! Tudja, abban van valami király balladája, amit azért tartottunk szépnek, mert tanúságot tesz róla, hogy a boldogságot nem lehet keresni. Csak megtalálni. Emlékszik, milyen keserédesen elbólogattunk ezen a tanulságon? Hát akkor most, ha van egy kis ideje, olvassa el azt a balladát újra, mielőtt visszaküldené.

 Leül az asztalhoz, írni kezdi a visszaküldendő műveket. Ám rögtön felhagy vele.

Az idő mintha állana. Talán áll is, és mi vagyunk azok, akik megyünk. Igen- megyünk valahová, talán a vágyaink, az örömeink irányába, és nem vesszük észre az időt. Nagyon régen valami ilyesmit is vallottam magának. Az utóbbi életemben viszont mintha én álltam volna meg. Az idő pedig rohan, mivel hónapok óta nem megyek el itthonról sehová, csak ülök itt, a dolgozó szobámban, és... Mára már végképp nem tudom, és komolyan nem is kutatom, mi a célja annak, hogy még vagyok. Sokszor elkedvetlenített a múlandóság törvénye. Bár a halálra még mindig nem borzadállyal gondolok.  Igen, a halál csak jó, a halál csak édes altatódajka, aki vigyáz minden zajra, hogy föl ne ébredjünk. Csak ringat, ringat minket...Maga nagyon jól tudja, hogy miféle múlandóság bánt engem! Bánt és sért a szépség elmúlása! Hogy a harmóniából disszonanciák lesznek, hogy a közelségek távolodnak, hogy a jó rosszra fordul, és...hogy a halálon kívül nincsen más bizonyosság. És ha azt kérdezné tőlem, hiszek-e még a művészet vigasztalásában

Nem, maga ezt nem kérdezné meg tőlem. Maga már nem érdeklődik, és ez így rendjén is való. Magának volt ereje a mi műalkotásunkat befejezettnek nyilvánítani. És maga, mint poéta, tudja, hogy egy elkészült vershez az írójának oly kevés a köze...

Maga, mint poéta..! Uramisten! Hogy én a maga költői képességeit illetően is mennyire vak voltam. Weisz Nusi, a karcsúlábú költő zseni...! Nos, azért ne aggódjon. Ha akkor ünnepeltem a temesvári Bovariné zsengéit, most nem fogom azokat rosszízű megjegyzésekkel illetni, csak azért, mert      maga...

Mindamellett tájékoztatom önt, nagyságos asszony, hogy betegségem ellenére eléggé jól vagyok. Persze ezt sem fogom most megírni magának. Elvégre egyikünket se teszem ki annak, hogy ön joggal megrökönyödjék, hogy jövök én ahhoz, hogy önt hogylétem felöl tájékoztatom. Csakis a lista. Remélem, ezt   se veszi majd kicsinyeskedő tolakodásnak. Se valami gyerekes duzzogásnak, aminek csak az lenne a célja, hogy a figyelmét magamra felhívjam. Ennek a listának nem más a célja, mint ami: szükségem van rájuk, elvégre mostanában eléggé sok a  ráérő órám. Ezért hát, kérem, keresse meg és tegye egy ládába az alábbiakat!  Amit rögvest listába állítok, mihelyt pihentem még egy kicsit. Legalább addig, amíg Mátyás elő nem kerül valahonnan, hogy befűtsön, megszabadítván engem a dermesztő hideg elviselésének pokoli gyakorlásától, ami...

 Elek feláll.

            Ejnye, dehát minek beszélgetek én megint csak magával?!

 Elek visszatér a díványhoz, ledől, a karját széttárva bámulja a mennyezetet.

Mi voltál te nekem? Beatricém? Lehet. Bár nem értem, hogy egy múzsának miért kéne feltétlenül távoli, hideg csillagnak lennie...Igen. Danténak is kellett Beatricéje a Pokolhoz...

Vagy Kleopátrám? Kérted te tőlem a becsületem, a karrierem a          szerelmedért? Nem. Te magad se áldoztál volna fel semmit énértem.

A megszokott kis lila, bársony életedet. A kényelmedet. Gozsdu Elek nem Antonius. És nem egy lord Byron. Csak egy korosodó, kellemes házibarát. A széplélek királyi ügyész úr, aki értékeli a kerted, a műveltségedet, aki          lelkesedni tud a rózsáidért, a zongorajátékodért, aki a lelki támaszod, az apád és a szeretőd egyben...Akivel meghitt sétákat lehet tenni, aki aztán hajlandó leülni a férjeddel kártyázni, de közben titokban téged les, hogyan alszol a diófád alatt.

Én akkor elnézést kérek az ön Lajosától, és betakarom önt egy kendővel, mert a fenyők, a bokrok, a virágok hűvös párázatokat lehelnek, ön egy pillanatra felébred, rám mosolyog. A Hold megvilágítja a pázsitot, a diófát, a fenyőket, meg a maga arcát. És a maga kedves Lajosa csak bárgyú félmosollyal tűri az egészet...

Emlékszem az imámra, a maga imájára, amit kitaláltam magának, és ez az ima egy időben magának tetszett:

Mindenható szépség, hozzád fohászkodom, és alázatosan kérlek, könyörülj énrajtam.

            Védelmezz meg engem a rútnak minden kísértései ellen, és add nekem a malasztot, hogy Benned éljek és Benned haljak meg.

Tebenned van a jóság, Tebenned van az erő, Tebenned van a mosoly és az öröm, és Benned van minden, minden boldogság, és a nemes bánat is benned van.

Alázatosan kérlek, maradj velem ebben az életben, és maradj velem minden eljövendő életekben. Alázatosan kérlek, maradj velem mindörökre, ámen.

 Csend. Elek mintha aludna. Aztán halkan szólal meg.

ELEK  Pedig nem magához kellett volna így imádkoznom. Ez nem a maga imája. A kislányomé! Az övé lehetett volna, ha szegényke megéli. Neki kellett volna leírnom, és neki kellett volna ajándékoznom...mondjuk, amikor az első báljára készül  izgatottan... Ha megéri...Neki is járt volna egy szupécsárdás! Az első, szűzies flört! Valami fiatal jogásszal...aki csókot lehel   az én kislányom hófehér kezére, amiben a flandriai csipkekendőjét tartja...

Látja, elvette tőlem az isten őt is. Soha nem meséltem erről magának. De nyugodjon meg. Soha nem is fogok. Maga az én örömeimre se volt soha igazán kíváncsi...Hát hogy érdekelhetné bármi fájdalmam, bánatom, bűnöm, gyalázatom?

            Nézze, most lehunyom a szemeimet ismét.

            Most nem magát látom sosem volt palotánk sosem volt szigetén, most nem akarok újra emlékezni olyas testi gyönyörökre, amit mi együtt talán sose éltünk meg. Tudja, kérem, kit látok megint? Michael arkangyalt, akivel egykor lázálmomban...

 Elek felül, ingerülten.

ELEK     Mátyás! Meleget! Kávét! Kiflit!

 Egy percig hallgatózik, semmi nesz. Visszadől az ágyra, lehunyja a szemét, aztán.

ELEK  A végtelen űrben egy fényes, fehér felhőn és mélyen kék ég alatt állott. Nem féltem tőle, de megijedtem, amikor mellette láttam egy asszonyt, akinek a szemei be voltak hunyva, és aki, nekem úgy tetszett, halott volt. Egyszerű, szürke és szegényes ruha volt rajta. Olyan, amilyent a kis vasúti tisztviselők feleségei viselnek.

Michael arkangyal mellett három nagy fa állott. Én még ilyen fákat nem láttam. Szomorúak voltak. Nekem úgy tetszett, látnak, gondolkodnak. Egy pillanat alatt a helyzet úgy változott, hogy az egyik fa mellett állott az a szürke asszony, a másik fa mellett állottam én, a harmadik mellett maga.

Michael arkangyal vakító fényben. A szürke asszonyhoz lép, és így szól a szürke asszonyhoz.

Íme, a kardommal levágom ezt a fekete és keserű almát,  és ezzel neked adom a szégyent, neked adom a szegénységet, és neked adom a szomorúságot.

            Aztán hozzám lép és így szól.

            Íme, a kardommal levágom ezt a láva parázsból való almát, és neked adom az önvádat, neked adom a megbánás kínjait, és neked adom a csalódás szomorúságát.

Aztán magához fordult. Maga egy hideg és meleg színeket játszó kőalmát kapott, az ingadozás átkát, a múló varázslatok mérgét, magának adta az öntudatlan és akaratlan megtorlás erősségét, hogy büntessen vele. Ez volt a maga feladata.

            Engem megbüntetni.

MÁSODIK JELENET

 Mátyás jön be. Kosárban aprófát hoz a tűzre. Elekre néz, aki aludni látszik. A kályhához megy, dolgához lát. Kissé megijed, amikor Elek hunyt szemel megszólal.

ELEK  Nem szerettem azt az asszonyt.

MÁTYÁS       Tessék?

ELEK   De megkívántam, és azt akartam, hogy az enyém legyen.

MÁTYÁS       Hogy mit parancsol, nagyságos úr?

ELEK   Romlatlan volt és jó volt.

 Mátyás bámulja egy darabig, aztán folytatja a munkáját.

Én voltam az első civilizáltabb ember, akivel találkozott. Ő a jóságával azt hitte, hogy minden ember jó, és bízott az ígéretekben. Sokszor elhatároztam, hogy nem zavarom a nyugalmát. Megszeretett. Megcsókoltam. Megkérdezte, elveszem-e feleségül. Az enyém lett. A férje törvényesen elvált tőle. Egy fiúgyermeket hozott a világra. Én megijedtem, de meglátogattam. Kijózanodtunk mind a ketten. Nyolc hónap     múlva férjhez megint. Egy vasutashoz. Négy évre rá tüdővészben meghalt. A férje egy évre rá követte. Látja, mennyi szomorúságot okoztam én?! Szegénységbe, gondokba űztem egy vidám lelket. A pusztulás kelt a vétkem nyomán. Érti ezt maga?

MÁTYÁS       Hát...félig-meddig magam is zabigyerek lennék...

És a vétkek nyomán jár a megtorlás, habár a vétkező nem mindig tudja,   hogy miért szenved, mert az ember a vétkét szívesen elfelejti, vagy megalkuszik a lelkiismeretével, vagy pedig áthárítja a felelősséget arra, akit megbántott.

MÁTYÁS   Ez valami régi törvényszéki história, nagyságos úr?

 Elek kinyitja a szemét.

ELEK   Az. Régi. Törvényszéki. Hány óra van?

MÁTYÁS       Délután.

ELEK  Kértem, hogy ébresszenek fel időben! Sok a dolgom!

MÁTYÁS       Igenis, nagyságos úr...

ELEK   A kávémat!

MÁTYÁS       Mindjárt hozom.

ELEK   Ne te hozzad! A lány hozza! Hogy is hívják, na?

MÁTYÁS       Ő is két hete felmondott.

ELEK  Fel?

MÁTYÁS       Hazament Magyarországra, ha tetszik emlékezni.

ELEK  Akkor már mindegy is, hogyan hívják.

 Elek felkel, az íróasztalhoz megy, írja a listát, amíg Mátyás távozik.

ELEK   Tehát akkor...Seherezádé, Félisten, Condottiere, Maeterlich, Byron, Edmund de Goncourd, Turgenyev három elbeszélése...

 Elek leteszi a tollat, felkel.

Lila hölgyem! Vallja be, maga hány férfinak volt a büntetése eddig? Jómagam négyről minimum tudok. A férje, szegény Lajos, az ugye egy. Én kettő...A harmadik, aki miatt vesrfaragásra adta azt a szenvelgő kis lelkét, a negyedik, akivel...

Mondja, drága! Tényleg vannak nők, akik csakis a leszbikus szerelmet élvezik? Igen, igen! Elismerem, hogy ez egy nagyon durva, nem úriemberhez méltó kérdés volt. De hát maga ismeri azt a Gozsdu Eleket is, aki képes effajta durva megszólalásokra.

Leül.

ELEK     Magának igaza volt abban is, hogy mi ketten folyton vártunk valamit. Holott egészen bizonyosan tudtuk, hogy egymástól nem várhatunk semmit. És csak az "intellektualitásunk" tart valahogy össze. De magának titkai voltak. Az el nem mondható titkok mindig távolságot teremtenek. Barátságunk kihűlt. Énünk értékeit már rég nem egymásnak adjuk. Maga mit sem törődik velem. Örömittasan köt új barátságokat. Nem! Már nem mentem fel magát! Hogy magának kell ez, mert ebből virágzanak ki a maga "gyönyörű szép költeményei". Badarság! Csak a szerelmes férfi mondatta velem, hogy azok a versek zseniálisak. Érzelgősek, lila asszony! Maga csalfa, hölgyem, már elnézést kérek! Ennyi. Maga nem egy Mc Viardot. Aki csakugyan nagy művész, zseniális énekes volt. És csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy majd ötven éven át hűségesen szerette az én Turgenyevemet. Mi hát akkor maga, halványlila asszony? Képes maga egyáltalán, igazán szeretni? Érezte már, ha egy férfira gondolt, hogy a szerelem csoda, hogy a szerelem misztérium? Hogy a vonzódás törvényeit csak a vágyban érezzük, látjuk, de az okok, melyek a vonzódást megindítják, örökre rejtélyesek maradnak? A vonzódás ölében nyugszik a lélek, és ott nyugosznak az örömök, a mosoly, a könnyek, a harag, a féltékenység. És ennek a vonalán a kétségbeesés, a bánat, a halál. És ezért szép a szerelem. Legalább értette, amikor néha erről vallottam magának? Vagy maga tényleg csak Michael arkangyal eszköze csupán, akit vétkes férfiakat megbüntetni küldött le ide, a Földre a Vega csillagképből?

            Maga engem nem szerethetett, mert akkor maga engem most is szeretne. Az igazi, az őserejű szerelem nem múlhat el!

            Erről jut eszembe, kérem vissza az Otellómat is.

 Ezt elégedetten beírja a listára, aztán feláll, az ablakhoz megy, elhúzza a függönyt, bánatosan bólogat.

ELEK     Köd. Odakint, idebent. Köd. És hideg. Élni sincs kedve az embernek ilyen időben.

HARMADIK JELENET

 Mátyás tálcán kávét és kiflit hoz be. Leteszi az asztalra, tölt a csészébe. Elek kinéz az ablakon tovább.

MÁTYÁS       Az uzsonnája, nagyságos úr.

ELEK     A nyírfám se látszik. A tér túloldalán. Tudod, Mátyás, miért szeretem én   a nyírfát?

MÁTYÁS       Nem.

ELEK     Mert ideges fa. Érzékeny és gyöngéd. Finom asszonyi természete van.

MÁTYÁS       A nyírnek...

ELEK     Könnyen él, szinte légies. Nem gondolkodik, csak érez. A levelei apró tenyerekhez hasonlítanak. Nem lármás, halk lelke van. Finom és törékeny, de szép és kedves a mosolygása.

MÁTYÁS       A mosolygása. A nyírfának.

 Elek megfordul, az asztalhoz indul.

ELEK     Eredj már! Friss a kifli?

MÁTYÁS       Még ropog.

 Elek megtapogatja a kiflit, leül, beleharap. Mátyás indul kifelé.

ELEK     Te tudod, mi az a szerelem?

MÁTYÁS       Én?!

ELEK     Csókoltad te már meg asszony mezítlen lábát?

MÁTYÁS       Nem gond az se, ha előtte megmossa...

 Elek étvágya csak az első falatig tart ki, utána alig fogyaszt, a kiflit inkább a kávéba mártogatva.

ELEK     És azt érezted-e már, hogy a szél finom hegedűhangokat hoz neked? És láttad-e olyankor a hangok színeit?

MÁTYÁS       Miből telne nekem cigányra, nagyságos úr?

Hogy ezek a színek átlátszóak, és hasonlítanak a festett ablakok gyöngéd színeihez? Például a halványkék az olyan, mint egy gyermeklány hangja. Édes és névtelen vággyal teljes. És annak a vágynak sose lesz neve! Miért?

MÁTYÁS       Nem tudom.

ELEK     Mert az isten megöli!

MÁTYÁS       A kislányt?

 Elek hosszan mered maga elé. Mátyás indul.

ELEK      Az átlátszó rubin hang galambvére pajkosan mosolyog.

 Mátyás visszafordul. Csend.

ELEK      Én egykor csókoltam egy lila asszony lábát.

MÁTYÁS       Majd...visszajövök a tálcáért.

ELEK      Miért van az úgy, hogy a szépek értelmetlenek, és miért van az úgy, hogy a csúnyák értelmesek? És miért van az úgy, hogy a legszebb pillanatokba belevillan valami alacsonyság, valami, ami nemtelen és rút?

MÁTYÁS       Hát...mert...ne csak mártogatni tessék azt a kiflit!

ELEK      Valamikor régen, a mesék idejében tündérek és ártatlan szellemek laktak ezen a mi világunkon.

MÁTYÁS       Hanem együnk is!

ELEK      Az idő múlt. Az emberek megjelentek a földön, és vétkek születtek a földön. És a tündérek, meg az ártatlan szellemek, látván az emberek gondolatait, érzéseit és vágyait, a nádasok ingó mozgásában, a madarak énekében, a hullámok nyögésében és az édes hegedű hangjában siratták a világot. Te is hallod őket, Mátyás?

MÁTYÁS       Tetszik tudni, hogy légnyomást kaptam a bal fülemre.

ELEK      Azért csak járj a szépség útján, ha tudsz.

MÁTYÁS       Igenis!

ELEK      A szépség útját nem lepi el a köd.

MÁTYÁS       Értettem!

ELEK      Ott nincsenek göröngyök. Nincsen sár. Nincs szomorúság.

MÁTYÁS       Akkor amaz út csak a Paradicsomba vezethet.

 Elek meghökken, megnézi magának Mátyást.

ELEK      Nem is vagy te annyira ostoba.

MÁTYÁS       Ahogy parancsolni tetszik.

ELEK      A Paradicsomban nincsen szerelem.

MÁTYÁS       Bánja a fene!

 Elek felderül.

ELEK      Igazad van! Mert ahol nincsen szerelem, ott nincsen gyötrelem se. Hozz   egy Figarot!

 Mátyás mozdul, aztán még inkább feszélyezve.

MÁTYÁS       Jaj, nagyságos úr!

Gondolj csak bele, Ádám és Éva micsoda boldogok voltak. Bár állapotukat tévesen képzeljük gyermeki ártatlanságnak. Hiszen mi emberek már születésünk, mit születésünk, fogantatásunk pillanatától sem vagyunk ártatlanok, hanem a szerelem gyümölcsei.

MÁTYÁS       El vagyunk átkozva, az már biztos.

ELEK El. Kértem már, hogy hozz egy pakli figarót?

MÁTYÁS       Magának azt nem lehet!

ELEK      Ugyan! A kávéhoz egy szál csak dukál.

MÁTYÁS       Nekem nem szabad adnom.

ELEK      Ejnye! Ha kérem! Ki az úr a házamban?!

MÁTYÁS       A nagyságos úr.

ELEK      Akkor?

MÁTYÁS    Máris...megpróbálom...

 Mátyás kimegy a szobából. Elek belekortyol a kávéba, aztán visszasétál az ablakhoz.

ELEK      Akkor most azt húzd, cigány, hogy "Szerelem, szerelem, átkozott  gyötrelem...!"

 Dúdolja a dalt, aztán a homlokát az üveghez szorítja.

Mert ha nem lenne szerelem, ember se lenne, emberiség se lenne, háború se, halál se. Élet se. Kit érdekel az élet, ha ilyennek kell lennie? Ne legyen élet! Semmi se legyen! Semmi se lett volna akkor inkább soha!

 Elek öklével az ablakra csap, megrémül, benyomta-e, aztán nyitott tenyérrel megtapogatja, lapogatja, közben.

ELEK      Bár ne lenne. Bár csak a semmi lenne, ha már valaminek muszáj lennie!

            Az élet: vízió.

Bár lenne így igaz: csak vízió. Hogy én vagyok, hogy maga van, hogy a föld van, hogy az ember a földön él. Képzelet, káprázat.

            Káprázat volt a mi szerelmünk is, nagyságos asszony.

Az! Az én magányos, beteg lényem agyszüleménye. Látja? Most is kivel beszélgetek? Kinek írok újra és újra egy soha meg nem írható, utolsó levelet? Magának! Aki nincs is! Nem is volt soha, csak az én buta agyamban, sóvár lelkében. Nem volt maga senki. Olyan nő, akit én magamnak magában elképzeltem, nem is létezett soha. Tehát mi jogon is neheztelhetnék én önre, kérem? Csak nem azon a jogon, hogy flörtölt velem? És? Mi voltam én? Talán kamaszodó ifjú, hogy én magát egyetlen percre is komolyan vegyem?

Káprázat volt a szeme villanása, minden gondolata. Én álmodtam magamnak magát az én álmomba a negyedik dimenzióból. Vagy magának csakugyan a Vega csillagkép az igazi lakóhelye?

            Lehet, hogy nekem is? És mi ott, a Vegán tényleg férj-feleség   vagyunk?

És nekünk kellett, hogy amott, egy szép nyári estén otthonunkba hazatérve lehunyjuk szemünk, és megálmodjuk egymást emberi alakra, és hozzá a földet, hogy egymást a földi emberek földi érzéseivel szerethessük, kínozzuk mindhalálig?

Nehéz az álmunk. A föld súlya ránk nehezedett, a föld bepiszkított, a föld, ez a sárból való föld, minden ő hazugságaival, minden ő bizonytalanságaival egyetemben.

Micsoda rettenetes álom ez! Jobbat is találhattunk volna magunknak. Ha van hozzá ereje, könyörgöm, ébredjen, ébresszen! Vagy...nem vagyunk mi boldogok amott se, nagyságos asszony? Netán halálosan unjuk egymást? És éppen azért álmodtuk át ide magunk? Hátha itten jobb lesz? Hátha itten fedezzük fel azt a szépséget, amit...

Ejnye, micsoda zűrzavaros kép ez! Most akkor ki álmodik kit, és honnan hová? Nincs magának valami komoly, felnőtt emberhez méltóbb dolga, gondja, Gozsdu Elek, nagyságos úr? Gondolkodjék! Ön egy...nem létező királyság nem létező megyéjének...nem létező ügyésze lenne, kérem! Akit mélységesen...nem foglalnak el...nem létező hivatalának...nem létező ügyei. Itten, kérem, már csak a börtönök a régiek. A börtön az a fix pont, tekintetes uraim, aminél fogva kifordíthatjuk a sarkából akár a ..világmindenséget!

 Elek ünnepélyesen, merev derékkal meghajlik, aztán halkan, ám határozottan.

ELEK  És most kérem a kabátomat, a kalapomat, és a sétabotomat, mivel távozom.

 Elek rögtönzött kis jelenetétől mosolyogva ül vissza az asztalhoz, egy percig elkalandozik a tekintete, aztán visszatér a listához. Elkomorul.

Emlékszik, egyszer azt írtam magának, milyen kár, hogy maga nem szőke, milyen kár, hogy maga nem hárfa. És milyen kár, hogy minden én énekemet nem muzsikálhatom ki a maga vízió-életéből, vízió-lényéből. Mért magát kerestem egész életemben?! Mért magát találtam meg? Amikor álmodhattam volna maga helyett magamnak sokkal jobbat is.

Tudom, maga az én büntetésem. A démonom. Ó, uram isten, hát ennyi súlyosat vétkeztem volna? Hogy még mindig csak   maga van nekem, és a magányom? De hát kicsoda maga?

            Nézze, kérem, legalább a könyveimet küldje vissza!

 Elek feláll, aztán az ajtóhoz siet, kinyitja, kikiált.

ELEK      Cigarettát! Nem értik, hogy képtelen vagyok gondolkodni, ha a kávémhoz nem füstölhetek?

 Csend. Elek becsukja az ajtót. Leül a díványra.

ELEK      Mindegy. Minek gondolkodni? Ki lenne rá kíváncsi? Senki se. Mint említettem volt az imént, nagyságos asszonyom, réges-rég nem kutatom, hogy itt, e fájdalmas, kicsiny, méltatlan földi létben minek mi a célja, és hogyan működik. Hála az égnek, véget ér ez a szörnyű álom nem sokára. Így tehát nem is szükséges önnek engem felébresztenie. Hagyjon engem békén, kérem!

            A kabátomat, a kalapomat!  Ha nem venné észre, végrendelkezem!

            Hogy mit hagyok hátra? Ez is nem mindegy? Arra se volt soha senki igazán kíváncsi, miket hallucináltam én itten össze. Pár írás csak az egész. Két jó regény, pár novella, két színdarab...Ítész uraim egyik zsengémet se tartották soha         semmire. Ez ám a karrier!

 Fanyar mosoly.

Írta Gozsdu Elek. Játszta és rendezte Gozsdu Elek. A tomboló   sikert learatta...Jászai Mari.

 Elek felpattan, megint az ajtóhoz siet, kinyitja.

ELEK      Még a legegyszerűbb számvetést se vagyok képes elvégezni cigaretta nélkül! Eme egyszerű körülmény belátása esetén a legteljesebb komolysággal, felelősségem teljes tudatában kérdem: kit érdekel, ha a füstölésbe belepusztulok is?!

 Odakint még mindig csend. Elek ellép, nyitva hagyja az ajtót, visszaáll az ablakhoz.

ELEK      A köd. Jobb is, ha homálya mindent befed. Ugye azt bizonyára pontosan értené, ha azt mondanám önnek, asszonyom, hogy nincs fájóbb, mint az őszintéség. De mi az igazság? Amit a puszta eszünkkel megértünk? De mit érthetünk meg? Csak a ködöt. Azt se! Azt csak látjuk. Tudjuk. Ez az egyetlen bizonyosság. Mindent befed a köd. De hát az iménti, kissé zűrzavaros képzetnél maradva, vajon a ködöt látjuk-e?

 Hosszan bámul kifelé, aztán váratlanul, határozottan az asztalhoz siet, leül, írni kezd, tagoltan mondja.

ELEK      Még mielőtt a listát folytatnám, kérném, nagyságos asszony, hogy   sürgősen vesse tűzbe az összes önnek írt levelemet!

 Az írást itt megint abbahagyja.

Cserébe megígérem, hogy magam is így járok el a nálam lévő  és tudtommal másnál fellelhető másolatokkal, az ön firkálmányaival egyetemben. Rendben, a firkálmány kihúzva, legyen helyette....sorai. Nekem szánt sorai. Vicces. Életében nem volt hajlandó összecsapni számomra egy valamennyire is elfogadható levelet! Vagy nem is volt képes rá? Á, soha nem is érdekelted őt, Gozsdu Elek! Imponált neki a hódolatod, te, művészféle királyi főügyész. Kinek voltál te hű lovagja? Egy  temesvári kupec unatkozó nejének! A kis hisztérika! "Lila    asszony"?! Szültél  voltál gyerekeket a férjednek! Hogy ők ismeghaljanak? Elvigye őket a láz? Igyanak mérget? Vagy kapjanak a szívükbe egy golyót? Mint a szegény...Hagyjuk ezt!

Nagyságos asszonyom! Leveleim irodalmi értéke semmi, azt pedig nem várom el, hogy öregebb korában ezt az irdatlan mennyiségű botorságot olvasgassa, felidézve ezzel régmúltját. Nyilván elégülten mosolyogna csak soraimon. Lám csak, szépséges ifjú hölgy koromban mely bohócot csináltam még abból a Gozsduból is, az isten nyugosztalja! Hát nem! Kérem! Követelem, és elvárom, hogy igenis semmisítse meg őket!

Most már kétségtelen sült ostobaság volna azt állítanom, amivel oly sokáig vigasztaltam magam, miközben váltig azt hittem, hogy önhöz beszélek, mert ön az, aki engem megért, hogy a művészet, és így ezek a levelek is sokkal értékesebbek az életnél, az életünknél. A művészet se ér semmit! Hiába stilizálja azt, amiből táplálkozik. Még hogy az élet "munka"! Hát jó, kedves Turgenyev úr. De mi érte a bér?

Köd, köd, köd! Nincs boldogság. A szépség útja is csak a Pokolba vezet. Tehát? Mégis mi űzi az embert egyre újabb megélések felé, asszonyom? Nézze, kérem! Az oktalan remény.

            Tehát akkor? Ha már nincs remény? Kérjük a kalapunkat, a...

 Felpattan. Egészen felvillanyozódik.

Várjunk csak! Mintha én legutóbb, amikor a Lloydban jártam volt, vásároltam volna...

 A zakójához siet, kutatni kezdi a zsebeit.

Igen! Határozottan emlékszem, hogy odaszóltam: "Rónaikám, a maga kávéja kerek tíz éve ihatatlan!" Mire a Rónai meghajtja magát, és mosolyogva válaszol: "Ahogy méltóztatni tetszik, főügyész úr", amire én: "Könyörgöm, hozzon ki legalább hozzá...egy pakli...Figarót!"

 Egyre idegesebben forgatja ki a zsebeit.  Végül hitetlenkedve néz a zakóra.

De akkor hol van?! Biztos, hogy vettem! És aztán elettem a zsebembe, és hosszú sétát tettem a...

 Még egyszer kikutatja a zsebet.

            Hol van? Kivették?! Másképp nem lehet! Nahát, ez kérem...!

 Lecsapja a zakót. Egy percig ökölbe szorított kézzel bámulja, aztán leül a dívány szélére. Nagyot fúj.

            Látja, kérem? Erről beszélek.

Miről? Miről is? Ja, igen. Az élet Pokol. Arról. De maga, nagyságos asszony, ezt még aligha tudhatja. Maga szép, maga jól elfoglalja magát a kis flörtjeivel, miközben maga azt a szerepet próbálgatja, hogy magának lelke van. Pedig magának nincsen lelke. Maga nem ember, hanem démon. Az nem csak játék, hogy maga a Vega csillagképből való. Magának nincsen lelke, ezért nincs mivel szenvedjen. És én magát leginkább ezért gyűlölöm.

 Feláll, ám nem mozdul.

Mindenekelőtt közlöm önnel, hogy nem érzek semmiféle különösebb fájdalmat. Hosszú, talán túl hosszú életem során elveszettem ugyan eleven embereket is, értse ez alatt, hogy nem csak lelketlen démonokat, de egyik se volt még eme eleven, hús-vér, szívvel és lélekkel rendelkező emberi lények közül olyan, akiket hosszasabban kellett volna megsiratnom. Miért nem? Mert összevéve az értékeiket, úgy találtam, hogy az értéktelen kvalitások túlsúlyban vannak, ezért...

            Jaj, istenem, hogy mondhatok ilyet! Ez is micsoda ostobaság!

            Póz! Pózok! Ki előtt, az isten szerelmére?!

 Visszafekszik a díványra, a hasára fordul, a párnába rejti az arcát. Onnan szólal meg.

De megint csak az eszembe jut a szomorú Milton, aki szintén egy asszonyi démonon csüngött. Ô is elveszette! Elevenen elveszette! És ez a kitaszítottság hajszolta őt is a kétségbeesésbe, milyen az, amikor az ember kiűzetik a Paradicsomból- de miféle bűnért is?! Hogy megfogant? Hogy egyáltalán megszületett? Maga a levés a lét hübrisze?

Őt persze ez a megalázottság, ez a fájdalom zsenivé emelte. De amíg azzá lett! Hogy isteni víziói szárnyakat adtak meggyötört lelkének! És a lelke imigyen megközelítette Isten trónját.

 Csend.

            Látja, kérem, Milton élete ilyen munka áron lett szép. Szomorú.

 Felül, dúdolva.

Mert az élet nem szép, az élet nem rút, az élet munka. Az egyiknek könnyű, a másiknak nehéz, a legtöbb ember pedig csak kontár, az élete ocsmány gnóm, förtelmes kreatúra.

A végén majd megint oda lyukadok ki, hogy még én tartozom köszönettel magának, amiért maga így bánt el velem. Nem! Nem így bánt el! Így elbánt!

Hát...köszönöm, nagyságos asszony. Mindent hála telt szívvel, soha nem múló szerelemmel...kelt mint fent, aláírás, utóirat, azért a könyveimet kérem vissza, a leveleimet pedig...

Hoppá!? Amikor a Rónai pincérjétől a kabátomat kértem, akkor még a kezemben volt az a pakli, tehát könnyen meglehet, hogy azt nem a zakóm zsebébe tettem, hanem..

 Felpattan, kisiet a szobából. Kisvártatva a télikabátjával tér vissza, aminek az egyik zsebéből egy pakli cigarettát vesz elő kéjes diadallal.

A télikabátot ledobja a díványra, a cigarettával a kisasztalhoz ballag, kényelmesen leül, iszik egy korty kávét, aztán rágyújt, nagy élvezettel fújja ki a füstöt. Elégedetten, a dohányzástól boldogan.

ELEK       Ez az! Uraim, öt perc múlva lehet akasztani! Ám addig, ha tehetik, ne szóljanak hozzám, még csak ne is bámuljanak! Ha egész életemben nem érdekeltem önöket, akkor most értékes figyelmüket dehogy is kéne rám pazarolni. Hagynának békében ábrándozni? Köszönöm.

 Tűnődik, beleszív a cigarettába, elmosolyodik.

ELEK       A tisztelt nyomozó hatóságok, és a tekintetes bíróság előtt se tagadtam, hogy én öltem meg bestiális módon mindet. Igen, kérem, a hölgy szeme előtt. Mert sóvárogtam látni az elborzadását, midőn vérüktől csöpögő fokosommal a kezemben, mellyel koponyájukat bevertem, hozzá fordulok, és mondom, pardon, frau Weisz, aber nem volt becsukva a kertkapu, tudja, az, ahol bé szokta engedni a kertész kutyáját...

 Somolyog, aztán elkomorodik.

Talán meg kellett volna ölnöm. Őt. Azt! Az első szeretőjét. Tudja,  kiről beszélek. A nevét, amíg élek, nem vagyok hajlandó kimondani. Az elsőt, akivel megcsalt. Aki miatt először hazudott nekem.

Vagy tudja, mit? Már ez se számít. Már semmi se számít. Elüldögélek én itt még magamnak egy darabig. Aztán elmegyek, ahogy jöttem, ahogy itt voltam: szinte észrevétlen. Aztán tudja, odaát, abban a pokoli hidegben csak akad majd valahol egy jó kis korcsma, ahová beülhetek a Juszt Zsigával, vagy a Fesztivel nagyokat beszélgetni. Egy közös témánk biztos lesz. Itt, ahol éltünk, csak maguk, démonok ne lettek volna, ezen a világon.

Bár meglehet, maguk, démonok nélkül művészet se lenne. És ha nem lenne? Az is mit számítana? Ami nincs, és ami nem is volt soha, az nem is hiányzik, ugyebár. De hát ezt az imént már amúgy is tisztáztuk, midőn a szerelmet kiiktatva sikerült magát az emberi nemet száműznünk gondolkodási körünkből.

Vagy mi lett volna, ha nem a szeretőjét verem agyon, hanem magát fojtom meg?  Egy szép, nyári éjszakán? Amikor kettesben vagyunk a nyári lakjában? Maga mondjuk Chopint, vagy Greeget klimpírozik...Nem! Megkérem, játssza Schumann  Intermezzóját. Emlékszik, egy időben az volt a kedvencem. Igen! Maga leül, zongorázik. Én újra érzem az orgonahangokat abban a muzsikában. A fortissimo után maga igyekszik majd lágyan ondulálni a triolákat. Hogy sírjanak. Hogy fájdalmasan nyilalljanak majd ki az első disszonáns hangok... Az egyszerű kantinéla mély hangokba esik, hogy rövid pillanatok múltán a magas regiszter régióiban remegjenek...Én a háta mögé állok, gyengéden a vállára teszem a kezem, maga abban a fehér ruhájában van, amiben...És a kezeim lassan elindulnának a nyaka felé, mintha simogatnám önt, maga félrehajtja a kezemre a fejét...

             

NEGYEDIK JELENET

   Az ajtóban az asszony áll, Eleket figyeli rosszkedvűen.

ASSZONY      Elek, maga dohányzik.

   Elek összerezzen, aztán az asszony tekintetét állva dacosan megszívja a cigarettát.

ELEK  Úgy bizony. És közben gyilkolok.

ASSZONY      Az orvos szigorúan tiltja. Miért nem érti meg?

ELEK   Maga mért nem érti, hogy nem számít?

ASSZONY  Mért nem számít?

ELEK      Mert olyan szomorú, ha az ember egyedül van.

ASSZONY      Akkor tessék, ha ragaszkodik hozzá.

   Az asszony beljebb jön a tálcáért.

ELEK       A ragaszkodásban erő van.

ASSZONY      És már megint alig evett! Pedig magam válogattam a kiflit.

ELEK       A ragaszkodásban erő van, és a kölcsönösség megérzése könnyűvé teszi még a halált is.

 Az asszony felveszi a tálcát, vinné ki, meglátja a díványra dobott télikabátot. Leteszi a tálcát, a kabátért megy.

ASSZONY      Szóval most ide dugta!

ELEK       Most sem dugtam!

ASSZONY      Tegnap is megígérte, hogy az a szál lesz az utolsó, és                   többé nem dohányzik.

ELEK       Badarság.

ASSZONY      Adja csak azt a paklit ide!

 Az asszony két lépést tesz Elek és a kisasztal felé.

ELEK       Hagyjon magamra!

 Az asszony megtorpan, kimegy a télikabáttal, nyitva hagyja az ajtót.

 Elek elnyomja a cigarettát, iszik egy korty kávét. Utána fennhangon.

ELEK       Persze, a találkozásokon fordul minden. Egész életemben azt           figyeltem, hogyan intézi a "szent" Véletlen az ember dolgait. Őt, a Véletlent kell csak megérteni, gondoltam. Ebben az egyben rejlik az életművészet. No de hát a hozott anyag, az semmi? Kérem szépen! Azért az mégse mindegy, hogy az élete során az ember mifélékkel találkozik! Ha csakugyan úgy van, ahogy az előbb mondtam, hogy az ember akarata semmi a véletlenhez képest. Mert nézzük azt, hogy én magával találkoztam, és nem mással. Nem egy tündérrel, nem egy Iluskával a patak partján, nem egy Kleopátrával, nem egy Desdemonával, nem egy Ophéliával, nem egy Mc Viardottal...

 Az asszony tér vissza, futólag végigméri Eleket, aztán nekilát elrendezni a díványon a párnát és a pokrócot.

ASSZONY      Azért az a "véletlen" összehozta mással is...

ELEK   Mint már említettem volt, a legtöbb ember életkontár.

ASSZONY  Mert maga  aztán életművész...

ELEK      A véletlen adta anyagból dolgoztam magammal kapcsolatban is, asszonyom!

 Elek az íróasztalhoz megy, leül, maga elé veszi a készülő listát, csak "félig" vesz részt a beszélgetésben.

ASSZONY      Kiváló munkát végzett.

ELEK      Talán az eszközeim is kicsikék voltak? Meglehet.

ASSZONY      És arra gondol, hogy talán más se örül a saját szent Véletlenjének, hogy a sors magával összehozta?

ELEK      Az is meglehet.

ASSZONY   Mit ír?

ELEK       Miért érdekli?

ASSZONY        Pihennie kéne.

ELEK    Pihenek.

 Az asszony rendbe hozta a fekhelyet, a tálcáért megy.

ASSZONY      A kávét hagyjam itt?

ELEK     Köszönöm.

 Az asszony a kannát és a csészét leveszi a tálcáról, a tálcát felveszi, fordul, egy pillanatra megáll Elek előtt, beleles a papírba.

ASSZONY      Bár kávét se lenne szabad túl sokat innia.

ELEK   Valamint levegőt vennem.

ASSZONY  Vacsorára?

ELEK      Magára bízom. Lehet, sétálni elmegyek.

ASSZONY      Ebben az időben?! Hová?

ELEK      Talán benézek a hivatalba?

ASSZONY   Magát ottan nem várják.

ELEK      No és? Ha az ember csak akkor indulna el, és oda, ahová igazán várják, hát százból száz ember egy ültő helyében halna meg. De én megfordítom a dolgot, ha megengedi. Az ember akkor cselekszik helyesen, ha csak akkor indul el, és csak oda, ahol és ahová nem várják. Például mit szólna, ha még ma felesküdnék a román királyra?

ASSZONY      Azt tesz, amit jónak lát.

ELEK      Ezt talán várják, tehát nem teszem.

ASSZONY      Tehát itthon marad.

ELEK   Nem! Sétálok. Csak úgy, céltalanul. Szeretem a ködöt. Tudja.

ASSZONY      Azt...tudom.

  Az asszony elindul a tálcával kifelé, az ajtóban fordul.

ASSZONY      A postára elküldheti Mátyást is.

 Elek felnéz, "csodálkozva".

ELEK      Postára?

ASSZONY      Ráadásul még megfázik nekem!

ELEK      Mért küldeném Mátyást a postára?

ASSZONY      Mert látom, hogy megint levelet ír.

ELEK   Ugyan már! Dehogy írok!

 Az asszony "gúnyosan".

ASSZONY      Szóval abból nem levél lesz, ami így kezdődik:                                  "nagyságos asszonyom"?

 Elek a papírra néz, aztán az asszonyra.

ASSZONY      Csak csinálja nyugodtan! Ha még mindig úgy érzi, hogy írnia kell neki.

ELEK    Kinek?

ASSZONY      Ha magának így könnyebb: senkinek.

ELEK       Miféle indiszkréció ez, kérem?!  Miből gondolja azt maga, hogy muszáj annak levélnek lennie, ami úgy kezdődik, hogy "nagyságos asszonyom"? És mi köze van magának ehhez?

 Az asszony leereszkedő mosollyal.

ASSZONY      Szokás szerint semmi, tisztelt uram.

ELEK      Bizony semmi! Magának soha nem volt köze semmihez.

ASSZONY      Bizony soha semmihez. Így hozta a maga "véletlene". Meg úgy is hozta, hogy leéltem magával annyi évet. Szültem magának két gyermeket...

 Az asszony szó nélkül kimegy. Elek vár egy kicsit, aztán az ajtóhoz megy, becsukja. Halkan.

ELEK      Bár ne szültél volna!

 Megfordul, néhány lépést tesz befelé, megáll. Meglátja a takarosan rendbe hozott díványt, odasiet, a párnát és a pokrócot minden ingerült kapkodás nélkül szétzilálja.

ÖTÖDIK JELENET

 Közben ugyanígy, kimért hangon.

Nagyságos Gozsdu Elek úr! Az alábbiakban emlékeztetem önt a szfinx négy tanítására. Tudni. Akarni. Merni. Hallgatni. Ön mindenkor erős férfinak hitte magát. Ön mindenkor abban a hitben élt, hogy önnek e négy teendő betartása a dolga. A továbbiakban viszont hadd hívjam fel a figyelmét arra, hogy ön semmi másra nem volt eleddig képes, mint szenvedni. Kételkedni. Habozni és panaszkodni. Következésképpen, ön minden volt, csak nem erős férfi.

            Gozsdukám! Egy kissé túl sok ám benned a nőies vonás! Hisztérika vagy!

No látja, Gozsdu úr! Hiszen tudja ön ezt régóta magáról. Viszont egy időben azzal talált önön és démoni hölgye színe előtt kérkedni, hogy ön ennek ellenére azért férfi, csak hogy éppen a Hamletek közül való.

 Elek elfordul a díványtól, az ajtóhoz siet, kinyitja, kikiált.

ELEK      Hamlet nevében írok Ophéliának! Érti?!

 Elek nem vár válaszra, becsapja az ajtót, lehiggad.

ELEK      Tisztelt Ophélia! Ön legyen csak nyugodtan öngyilkos! Ha úgy döntene, mégse vonul zárdába. Tegyen bármit! Csak egyre kérem. Könyörgöm, ne szüljön! Ne kövesse el azt a bestiális gonosztettet senkivel, hogy életre kényszeríti ebbe a nyomorult világba!

Te meg, te bánsági Hedda Gabler utánzat, te is legyél csak öngyilkos. De előtte, ahogy dukál, tudod, a leveleimet a tűzbe.

            Huss! Szépség! Huss, szerelem! Ti elválaszthatatlanok. Utálom magát. A halál szép egyedül, belé vagyok szerelmes, őt várom.

 Visszafekszik a díványra. Gombócba gyűri, a kebléhez szorítja a takarót.

ELEK      A szemébe fogok nézni, és nem rettenek meg tőle. Tudom, hogy nem ő iszonyatos, hanem az aura, ami körüllengi. A körülmények. Hiszen az, hogy megszűnünk létezni, az csak jó. Megszabadulunk az élet nyűgétől-terhétől, és minden vele járó apró  kellemetlenségtől, amelyek szinte napról napra kísérnek. A halál tehát végül is a lehető legjobb, ami érhet minket. Például Maeterlick tudta ezt. De tudta más is. Szerintem minden értelmes, következetesen gondolkodó ember tudja, aki képes levetkőzni a félelmét a sötétségtől.

            De hát az ember kíváncsi. Csak megkérdezi újra és úja, hogy mi történik a halál után.

 Felül, a párnát még mindig magához ölelve.

Hamlet is megkérdezte, nemde bár. Nos, az első lehetőség a teljes megsemmisülés. Ez tetszik? Elképzelhetetlen? Az. Akkor vegyük a kísértet változatot: az életünk folytatása földi öntudattal. Még csak az kéne! Inkább élni tovább minden öntudat nélkül! Igen, ha nincs öntudat, nincs gyötrelem, mert nincs, ami tudna róla. Lásd, mint fent, nagyságos asszony, a szerelem cikkszó alatt. Végül a továbbélés a világszellemben vagy egy, a földi öntudattól különböző öntudattal. És akkor ismét a Vega csillagkép egyik bolygóján kötünk ki.

            Akkor? Most melyik legyen? Vagy mi legyen? Lenni vagy nem lenni?

 Feláll, ledobja a párnát. Az asztalig sétál, ott megáll.

Valaha szerettem azt hinni, hogy egyetlen gondolat se vész el; szerettem azt hinni, hogy a szépség szeretete harmonikus a világegyetem harmonikus szépségével, és hogy a gondolat éppolyan örökkön élő, mint a világegyetem maga. "A lélek a vizek fölött lebeg." Testetlen erő ez, tehát rokon azzal a fogalommal, amit istennek nevezünk, mert mindenhatónak is tűnik, mert a lélek ereje uralkodik az anyag felett, pusztán azért, mert a lélek uralkodni akar, és uralkodni tud.

Mindenható ura lesz az anyagnak, hatalmas akarat, amely az anyagot legyőzi. Csak néhány ezer esztendőcske még.

            Én viszont, lehet, még a mai napon meghalok. Mondja Hamlet.         

            Vagy ezt én mondom?

Nem, én azt mondom, hogy nem akarom, hogy az én lelkem örökké éljen! Inkább ne éljen! Mert akkor nyilván a magáé is örökéletű! Hát kell az magának, hogy egymást gyötörjük az idők végezetéig?

            Teljes megsemmisülés. Nyugalom. Sötét.

 Az ablakhoz sétál, kinéz, onnan az asztalhoz siet, álltában ír.

ELEK  Alexandra grófnô levelei Tolsztojhoz!

 Cetlit keres, megtalálja.

Igen, Georg Müller kiadásában. Kérem vissza azt is, hiszen fogadok, úgyse olvasta. Azt se...

  Az írást befejezve megkerüli az asztalt, leül a kávéhoz, belekortyol, rágyújt.

A mi leveleinkben csak két kicsi és két nagyon szerény lélek jelent meg. Két parány "világossága" és homálya váltakozott a naphoz és az éjhez hasonlatos módon...

Egy asszony és egy férfi az életük útján találkoztak, és ez volt   az egész. Nehéz körülmények között találkoztak, és vágytak, hogy megismerjék egymást. Mind a kettő kötve volt és kötve van, ezért hát leveleikkel próbálták pótolni az együttlét örömeit...

Mért hazudtam én azt magának, hogy a lelkére, a finom érzékenységére, és az intellektusára vágyom? Nézze, kérem, én a testére sóvárogtam! Cudarul, vadul!

Soha nem volt igazán őszinte egyetlen szó, amit mondtam, vagy írtam magának.

            Azok a papírosok!

    Nem igaz! Minden szó, amit mondtam, vagy írtam magának,hazugság. A szívünk nem volt elég nagy, a lelkünk nem volt elég érzékeny, és mi nem láttunk elég messze, és nem éreztünk elég mélyen. Így aztán az emberiség nagy gondjai foglalkoztattak bennünket, ahelyett, hogy a mi kettőnk életét megoldottuk volna. A "művészetben", a "művekben" kerestük a szépséget, a gyönyört, a kielégülést, ahelyett, hogy...

Gyávák voltunk élni. És most ezért vádaskodunk. Hogy az élet helyett mindig valami mást csináltunk.

Emlékszik, egy időben mennyit emlegettük Marcus Aurélius egy mondatát? A boldogság az, ha azzal élünk együtt boldogan, akit szeretünk. Ugye, most is mennyire egyszerűen hangzik? Az ember szíve belesajdul. Mert akkor most...én megint magára gondolok. Maga meg...ki tudja, kivel élne így együtt?

Nézze, kérem, én nem haragszom magára. Persze, írok, meg   fecsegek itt össze-vissza. Nem kell, hogy visszaküldje a könyveimet. A leveleimet is tartsa csak meg, ha akarja. És ha néha ránéz arra a több ezer oldalra, csak gondoljon úgy rá: íme, itt van valami, valami az életem, valami az életünk  helyett.

Magának megvan a teljes élete. Tudja, hogy igen sokszor úgy gondolok magára, mint Magdalénára, aki igenis a legközelebb állt Jézushoz. Ő, és nem az apostolok. Magdaléna bűnei- a maga bűnei. És én tisztelem a kurtizánokat. Jézus is neki támadt fel a halálból, neki üzent. Csak neki jelent meg, és csak hozzá szólott, holott szólhatott volna Simonnak, és Jánosnak is, de hozzájuk nem szólott. Krisztus feltámadt, és ezt tudatta a kurtizánnal. Csak vele. Ez esemény szépségében fogantatott meg a mi mély hitünk. Ebbe gondolok újra és újra bele, ha keserűségemben önt szemrehányásokkal illetem, démonnak titulálom. Amikor pedig maga, Krisztus kiválasztottjának kései leszármazottja, engem megváltott.

 Elnyomja a cigarettát, sóhajt.

ELEK   De bár tudnám, mitől!

 Visszatér az ablakhoz, kinéz.

ELEK      A fiaimnak kéne írni egy levelet. Melyiknek? Mind a kettőnek. A cím? Mivel ártatlanok voltak, természetesen post restand, Pokol. Tudja, kérem, e megbocsáthatatlan bűnömben is elnyertem méltó büntetésem. Az egyik mérget ivott miattam, mert elhagytam őt még szegény anyja hasában. Ezért döntött úgy az isten, ez a kérlelhetetlen bíró, hogy a másikat meg ő veszi el tőlem...Őt! Őt volt szíves miattam agyonlövetni ebben az átkozott háborúban! De magát ez sem érdekelheti.

Mi volt az ő bűnük?! Persze, persze, már pusztán az, hogy megszülettek. De ez nem vigasz! Érti?! Csak szöveg! Megint csak szöveg! Megint csak szöveg, ami arra jó, hogy ne arról beszéljünk, ne azt tegyük, ne azt gondoljuk legalább, ami...

 Ellép az ablaktól, az asztalhoz megy, leül, a tenyerébe hajtja a fejét.

ELEK     Időben nyugszik a múlt. De ha idézzük, jelenné válik. A múlt az a halott, aki megtartja máslétében földi öntudatát. Vagyis a kettes változat. Kísértetek. De mi végre kísértenek, amikor nagyon jól tudják, hogy a múlton változtatni nem lehet?        Micsoda ostobaság a bűntudat akkor, könyörgöm? Semmit? Érti? Semmit nem tehetünk általa jóvá. Különben is, mi a jó és mi a rossz? Emlékezni rossz. Gondolkodni rossz. Betegnek, öregnek is lenni rossz. És a jövőnkről is csak egy a biztos: ha múlttá lesz, kísértet lesz, rossz lesz. Minden rossz. Lenni rossz. Mi akkor a jó?

            Ugye, mennyire egyszerű a válasz?

            Most persze joggal mondhatja, hogy jelen állapotomban csak az a rossz, hogy beteg vagyok és emiatt rossz a kedvem. Lehet. És hogy legyek szíves, szedjem össze magam, mert maga nem így ismert meg, maga nem ezt az embert kedveli..., kedvelte egykor, hanem azt a mindig kedves urat, akinek a társaságában maga képes volt jól érezni magát. Mert elég művelt, hozzá elég szellemes volt ahhoz, hogy unalmát a társaságában feledje.

Látja, már megint kezdem! Mért nem vagyok már képes egy percig is elhinni, hogy voltak percek, amikor maga csakugyan tiszta szívből szeretett engem? Mért óhajtanék bűntudatot támasztani magában? Amikor most tisztáztuk, hogy nem haragszom magára, és hogy a bűntudat eleve ostobaság?!

Mit ostobaság! A legszörnyűbb átok, amit az isten bennünket a          Paradicsomból kiűzetvén belénk plántálhatott. Szabaduljunk hát meg tőle! Igenis keressük a szépet! Mert van az életben szépség, a legócskább életben is van szépség, meg a legszörnyűbb életben is. Megtalálni! Ez a munka! Ebben az egyben ne legyünk kontárok! Ez az!

 Elek felpattan ültéből. Ökölbe szorított kezekkel meredten néz egy darabig a semmibe, aztán tekintete megrebben, elmosolyodik, leül. Félretolja a listás papírt, másikat vesz maga elé, írni kezd.

Én szeretem a meséket. Az ember sose szűnjön meg gyereknek lenni. Az álmok kísérjenek végig minden embert az életen. Amíg mesében élsz, az élet nem gyötrelem, hanem felszabadult öröm, még ha a történetben a legnagyobb             próbatétellel is kell éppen szembenézned. Mert a mesékben a múlt jövő, a mesékben visszamenőleg is bármi megtörténhetik, csak az nem, hogy az igazság ne győzedelmeskedjék. Nézze, kérem, ha maga mesében él, akkor maga tudja, hogy a vége csakis jó lehet. Tehát? Tudja a jövőt. Vagyis? Mesében a jövője is a múltja. Tud követni? A jövője jó. Vagyis a múltja jó. Tehát akkor minden jó, ha jó a vége. Ezzel visszájára fordul a logikánk. Eddig, a mesén kívüli levésben minden rossz volt, csak nem lenni volt a jó. Most minden jó lesz, csak nem lenni rossz. A mesében még a bűntudatnak is van értelme, mert a bűneinket jóvá lehet tenni.

Ki tilthatja meg tehát, hogy kimondjuk: az élet mese, az élet álom, mégpedig nem rémálom? Noha elismerem, lehetnek rémes részei. Mi több, kellenek is a rémes részek. Hogy annál önfeledtebb nyugalommal elevezzük aztán a szépet, az igazságot.

 Elek önfeledten pillant fel, aztán még azzal a mosollyal gyűri össze a papírt, és dobja le a szőnyegre.

Sokszor beültünk fantáziánk vitorlás hajójába, és maga a szemeivel irányította utunkat. Csodás vidékeken jártunk, mesebeli tengereken találtunk tündérszigeteket- ott megpihentünk egy kicsit, és mentünk tovább. Ezeken a szigeteken úgy tűnt, mintha aranyfákon érett, aranyból való gondolatok termettek volna, és mi ketten mosolyogva szedtük le ezeket az arany- gondolatokat. Azt  a kis kerti házat pillanatok alatt tündérpalotává változtattuk, és ebben a      palotában csak ketten voltunk, te meg én. Áldott volt a fény, amely rád világított, és áldott az óra. A földön volt jó veled. Te vezettél engem, a kezemet fogtad, te vezettél engem a szép magasságokba, és ott oly tiszta volt a levegő, és illatos az íze...

            Ugye, ez milyen szép mese volt?

 Odakint egy percre kisüt a Nap. Elek lassan érzi meg, aztán ámulva bámul az ablakara. Lassan, hitetlenkedve áll fel, az ablakhoz megy, széthúzza a függönyt. Elsőbb súgva, aztán nevetve, harsányan.

ELEK     Látja? Látja? Látja?!

 Boldogan tárja ki az ablakot.

HATODIK JELENET

 Elek tárt karral élvezi a gyenge napfényt. Az asszony lép be.

ASSZONY      Szültem magának két gyermeket, akinek még a nevét se... Uram atyám! Most mit művel?!

ELEK               Kisütött a Nap!

ASSZONY      Még jobban meghűti magát!

ELEK               Dehogy hűtöm! Nem erről szól ez a mese.

 Az asszony az ablakhoz siet, gyengéden, ám határozottan elvonja onnan Eleket.

ASSZONY      Estére megint belázasodik.

ELEK               Annál jobb.

ASSZONY      Gyerek.

 Az asszony becsukja az ablakot, morog, aztán.

ASSZONY      Önző, buta vénember...Mért nem vigyáz magára?

ELEK               Minek?

ASSZONY      Ha már annyi évet leéltem magával, nem tűröm, hogy ne                                  maga temessen el engem, hanem én magát.

 Elek leül a kisasztalhoz, rágyújt újra.

ELEK               És még én vagyok önző.

ASSZONY      Tessék! Újra rendetlenséget csinált.

 Az asszony nekilát újra a díványt rendbe hozni.

ELEK               Ugye nincs kedve velem elsétálni a parkba a Madonnához?

Az asszony hökkenten áll meg.

ASSZONY      Nekem?

ELEK                          Tudja maga, hogy az akácos allé után százötvennégy hársfát szel keresztül az út?

ASSZONY      Nem is emlékszem, mikor hívott maga engem sétálni.

ELEK                          Aztán, ha odaértünk a szoborhoz, leülhetnénk az egyik kedves kis fehér padra. Mondjuk arra, amivel szemben az a japánból importált ginkgófa áll. Gyönyörködhetnénk a sudár derekában. Annak halványzöld levelei vannak ám!

ASSZONY      Novemberben?

ELEK                          Ott mindig piros lánggal ég a mécses, és reggel és délben és este az asszonyok és a leányok virág áldozatot visznek neki, neki, aki a tisztaság, a szeplőtlenség megtestesült ideálja.

ASSZONY      Tegnap jártam arra. Nem volt ott se mécses, se virág.

ELEK                          És azt tudja, hogy a Madonna által szimbolizált nőideál is csak egy mese? Az asszony, az anya ideálja. Tudja azt maga, mennyire tisztának kell ahhoz egy nőnek lenni, hogy kiválasztassék, ő szülje meg a világra a Messiást?

 Az asszony jól megnézi magának Eleket, aztán csak sóhajt.

ASSZONY      Így már értem.

ELEK               Mit ért?

ASSZONY      Csak szekálni akar.

ELEK               Mivel akarnám?

ASSZONY      A fájdalmammal!

ELEK                          Mi fájna magának jobban, mint Máriának Krisztus elvesztése? A fiúé, aki megváltotta az emberiséget az eredendő bűntől? Aki azért halt meg a keresztfán, mert a szeretetet, a megbocsátást hirdette? Minden valamire való ember, ha ebbe újra és újra belegondol, Jézus ember feletti tragédiájában átérzi az anya tragédiáját is, nem? De vele együtt érzi minden anyák szeretetét, minden anyák örömét és szomorúságát, és vele a saját szülőanyjának minden önfeláldozó szeretetét, minden örömét és jóságát és minden szomorúságát is.

ASSZONY      Erről akar velem beszélni velem ott, a padon?

ELEK                          Ó, jaj, és ezerszer jaj annak, aki a szülőanyjában nem érzi a megszentelt jóságot, az önfeláldozó heroizmust és az abszolút önzetlenség nemességét. Nincsen és nincsen rossz anya a világon, de vannak, sokan vannak, rossz gyerekek!

ASSZONY      Ha most a fiamra céloz...

ELEK                          Nem célzok én senkire. Épp azt akarom mondani magának, hogy a Madonna mítosz is egy szép mese. A valóságban nem szülnek az anyák messiásokat. A valóságban az asszonyok nem tiszták, a lányok pedig nem szeplőtlenek. A gyerekek pedig se nem jók, se nem rosszak. A valóságban nem fordulhat jóra egy történet. Hiába süt ki egy percre a Nap.

ASSZONY      Nem megyek magával sétálni.

 Az asszony másodszor is nekilát rendbe hozni a díványt. Elek elnyomja a cigarettát.

ELEK               Hát persze, hogy nem jön.

ASSZONY      Nem törődött maga az én fájdalmammal sose.

ELEK                          És azt tudja, hogy a mi Madonna szobrunkat Wasserburger és Blim urak alkották Bécsbôl?

ASSZONY      De bolond is voltam, hogy annyi mindent eltűrtem!

ELEK                          Egyikük se egy Donatello, vagy Michelangelo, de még egy Canova se...

ASSZONY      De mért tűrtem?!

ELEK                          Nekünk mégis szép, temesvári bugrisoknak. Mert azért szép az a szobor, nem? Arányai nemesek, vonalai gyöngédek, és ahogy áll ott, a talpazatán, lényének egyszerű és naiv megnyilvánulásában! Azt tudta maga, hogy a törökök kivonulása után az ide telepített németek a Boldogságos Szűz Mária címe alatt alakítottak egyesületet?

ASSZONY      Amikor maga soha nem szeretett engem.

ELEK                          És vajon most, hogy a románok meg bevonultak, ők vajon milyen címen alapítanak majd egyesületet?

ASSZONY      Persze nem szeretett maga senkit.

ELEK               Igen. A szomorúak és a hívők mécsest gyújtanak nála, és                                   virágot visznek neki.

ASSZONY      A legnagyobb baj az, hogy maga magát se.

ELEK               Ejnye! Azt hiszem, berúgok én máma este!

ASSZONY      Még csak az kéne!

ELEK               És mért ne kéne?

 Az asszony befejezte a rendrakást. Indul kifelé.

ASSZONY      Mert maga beteg!

ELEK             Ne aggódjon már, nem magának kell engem eltemetnie!

ASSZONY      Hát kinek?

ELEK               Senkinek. Elég, ha belöknek egy jeltelen sírba, mint egy gonosztevőt, vagy egy névtelen koldust.

ASSZONY      Mert az nem fogja ám, akinek a leveleit írogatja!

 Az asszony kimegy. Elek "mosolyog".

ELEK   Berúgok, és ha már jól berúgtam, meséket írok. De nem magának, nagyságos asszony, kérem, ne ijedjen meg! Hiszen idestova jó két éve leszoktam én már arról, hogy magával én személy szerint kapcsolatot tartsak.

Nézze, kérem! Maga azt el se tudja képzelni, azóta mely harmonikus a kapcsolatunk! Maga azóta mindenkor hálásan hallgat meg engem, barna szemében szerelmes, gyengéd tűz lobog, maga azóta ritkán szólal meg, ám ha megszólal,   majdnem mindenkor boldoggá tesznek édes szavai. No és ha    nagyritkán csókra, ölelésre szédülünk...

 Elek feláll, a díványhoz megy, akkurátusan, indulat nélkül megint szétdúlja, amit az imént az asszony rendbe hozott.

Kellemes júliusi est volt, és a tarka éjjeli lepkék ezrei rajzották körül az ívlámpák fénygömbjét. A katonazene valcerének utolsó hangja elnémult, és én minden közvetítés nélkül bemutattam magam. A közelségünk első pillanatában megéreztem a maga gentle-ségét. A nagy, barna szemei, úgy tetszett, mintha környezetének minden részecskéjét érintették volna, és az érdeklődés minden látszata nélkül, mintha mégis minden érdekelte volna. Mindent látott, és nem törődött senkivel és semmivel.

            Ugye, milyen szép, lírai mese kezdete ez?

 Leveti a hálóköntösét, felveszi a zakóját.

ELEK   Vigyázzatok, emberek! Jövök ki a napfényre! És mivel ez az én mesém, azt akarom, hogy most ne rút november, hanem mindörökké tavasz legyen!      

 Egyik karja a zakója ujjában, ám mielőtt a másik karját is bedugná, leül a szétdúlt díványra.

ELEK       És találkozni akarok önmagammal. Gyermek vagyok. A Duna partján csavargok, kavicsokat hajigálok a vízbe. Nem, már kamasz vagyok. Inkább húszéves ifjú, teli ábrándokkal, ambíciókkal. Enyém a világ! Járom az országot, mint egy Petőfi. És akkor meglátlak...a Sorokújfalusi parkban? Igen! Miért ne ott? De mit keresek én akkor ott? Hát...téged! Mit, kit mást kereshetnék? Tizenhat éves bakfis vagy ottan.

Pillangót kergetsz. Vagy virágot szedsz. Nem! Együtt sétálunk, és én magyarázom neked a világot, miközben te szertelen bakfis módjára pillangókat kergetsz, aztán virágot szedsz, és ha kész a csokor, megunod, eldobod. Nyári zápor támad, mi bemenekülünk valami fedél alá. Gyengéden átkarolom a derekadat, te a vállamra hajtod a fejed. A vihar elmúlik, a Nap kisüt. Szivárványt látunk. Kacagva próbálunk meg átfutni alatta. Mellettem látsz életedben először szivárványt, hozzám  bújva gyönyörködsz igazán egy ragyogó csillagban, hajnalban együtt csodáljuk a fűszálon a harmatcseppet. Aztán kirándulni megyünk ismét. Átvezetlek a már-már sárgára érett búzatáblák dűlőútjain, pipacsot szedek neked, meg a kéken mosolygó búzavirágot, aztán leülünk, te letépsz egy búzakalászt, és kipergeted belőle a szemeket... Aztán felkerekedünk, és máris a faluszéli erdő közepén találjuk magunkat, a tölgyek, a hársak, a platánok és a vén gesztenyefák között barangolunk, egy tisztásra érünk, ahol csak miránk kettőnkre süt a Nap, mi leheveredünk egy pokrócra, és te feleded akkor szűzi szemérmed...

Ó, nem, dehogy feleded! És ha felednéd is, én csak ajkadat illetném szerelmes csókkal. Ráérünk még, kedves, mindenre ráérünk, hiszen előttünk egy végtelen, csodálatos közös élet! Nem, nem is az ajkad csókolom meg. Hanem a homlokod, és a két szemed.

 Elek hunyt szemmel élvezi az elképzelt jelenetet.

ELEK               Hányszor elképzeltem már ezt! Amióta csak megismertem magát, ezekből a képekből táplálkozott igazán az a szép szomorúságom. Így kellett volna találkoznunk, ha maga harminc évvel előbb születik, vagy ha én harminc évvel később...De hát, ugye, egy mesében ez se elképzelhetetlen. Csak nekem kellet volna belátnom, hogy engem, mint legkisebb királyfit egy sárkány, egy boszorkány, vagy egy gonosz varázsló sugárzó ifjúból egy öregedő királyi ügyésszé változtatott, hogy ebben a megalázó, fájdalmasan reménytelen alakban imádjam önt, aki a hitvesem lenne, ha ezt az átkot megszüntetem, akár a poklok poklára szállva is...

Nézze, kérem, tudja azt maga, miféle érzés nekem, a mesebeli királyfinak ebben a beteg, öreg, semmire se jó testben léteznie, miközben látnia kell, mert persze ettől se menekülhet, látnia kell önt, a Napsugárhercegnőt, ahogy méltatlan emberek útjába kerül, ahogy méltatlan vonzalmaknak enged...?

Látja, ezt ott mesélem magának.  A faluszéli erdő tisztásán, a pokrócunkon heverve, miután a homlokát és a szemeit megcsókoltam, és érzéki vágyainktól remegve fogtuk egymás kezét, ábrándosan közös jövőnket terveztük, amit csak addig láttunk be, hogy majd két év múlva, ha megkapom az ügyvédi diplomámat, beállítok a kezét megkérni atyjához...Ám ha addig végképp nem bírjuk ki, hát az Anna-bál éjszakáján egymáséi leszünk...

 Elek felpattan, szabad karjával gesztikulálva.

ELEK   Mert ez az igazi valóság, Anna! És nem az, amit egy átok alatt elszenvedünk!

 Elek most veszi észre, hogy csak félig vette fel a zakót, ezen egy kicsit meghökken, aztán befejezi az öltözködést. Addig csend, aztán.

ELEK   A díványon feküdtél, és én melletted voltam. Néztem a szomorú szemeidet, te a kezemet fogtad, aztán az ajkadhoz vontad, és sokáig ott tartottad...nem szóltunk. A szomorúság volt közöttünk. Én hozzád hajoltam, megtaláltam a szádat, és hosszan, sokáig megcsókoltam a te édes szádat. A Napsugárhercegnőm voltál.  A számum meleget érzem. Édes, meleg áramlatok meleg áramlatok folynak rám, mintha áttetsző, keskeny, hosszú üvegből áradna a számum testetlen melege...édes, édes! A szoba homályos világításában láttam a szép, nagy, fehér és piros tulipánokat. Mellettünk egy keskeny üvegben a kertedből való gyöngyvirágokat- és láttam a te szép arcodat, a nagy, égő szemeidet, és éreztem a számum forró melegét...

Enyém voltál mindig! A születésed első percétől fogva az enyém voltál. Enyém voltál, mielőtt szerettél, enyém voltál egy előző életben, enyém voltál sok-sok ezer esztendő óta. És itt is találkoznunk kellett. Habár nem én mutattam meg neked az első szivárványt, az első nyíló virágot. És mégis velem látsz, és mégis én fogom a kezed, amikor nézel, amikor a kicsiben meglátod a nagyot, a fenségest, amikor a látszatban nem látsz valóságost, és amikor érzed, tudod, hogy minden szépség nem ebben az átok alatt rívó világban van, hanem csak benned él, bennünk él, mint egy álomkép, amely valójában az igazi emlékezettünk...a jövőnk a távoli múltban.

            Te, Napsugár hercegnő, te!

 Elek tűnődve bámul maga elé.

ELEK               Nos, igen. Ez se volt éppen egy kutya rossz mese...

 Elégedetten sétál az ablakhoz, kinéz, ám mindjárt fordul vissza az asztalhoz, leül, cetlit keres, írni kezd.

ELEK               Robinson Crusoe első német nyelvű kiadása. Aztán.                                             Beaumarchais két komédiája. Hohó! Itt van ez is. Grillparzer                            életrajza! No még?

 A cetlik közt kutat. Mátyás kopogtat, jön be. Elek szórakozottan pislant rá. Mátyás unatkozva ácsorog.

HETEDIK JELENET

ELEK               Mit akarsz?

MÁTYÁS       A nagyságos asszony mondta, hogy el kell vinnem egy levelet.

ELEK               Levelet? Miféle levelet?

MÁTYÁS       Azt nem mondta, csak azt, hogy a nagyságos úr majd ideadja, ha elkészül.

ELEK               Nem levelet írok, már közöltem!

MÁTYÁS       Nem?

ELEK               Nem!

 Mátyás megkönnyebbül.

MÁTYÁS       Akkor jó! Mert akkor el se kell rohannom vele. Tetszik tudni, négykor zár a posta...

ELEK               No látod, legalább neked szerencsés napod van.

MÁTYÁS       Igenis!

ELEK               Bár ha azt vesszük, nekem is az van, hiszen kisütött a Nap.

MÁTYÁS       Igenis!

ELEK               Elmehetsz.

 Mátyás fordul, indul kifelé.

ELEK               Várjál csak! Van még abból a jófajta szilvapálinkából?

 Mátyás ijedten torpan meg.

MÁTYÁS       Lenni kéne...De a törkölyből több van!

ELEK               Hozzad!

MÁTYÁS       Igenis.

 Mátyás kimegy, nyitva hagyja az ajtót. Elek folytatja a listát.

ELEK               "Pierre Lotti: Japenies d' automne..." Emlékszik, mit össze nem zengedeztem magának a japán kultúráról? Nézze, kérem, talán azt a mesét kellett volna megélnünk, hogy én egy japán szamuráj, ön pedig egy gyönyörű gésa? És én egy virágzó cseresznyefa alatt követek el harakirit...mondjuk azért, mert...Egy frászt követek el én magáért harakirit! Viszont hozza, vagy küldje vissza Krúdy Gyula gyönyörű megemlékezéstét Turgenyevről!

 Abbahagyja az írást.

Azt nem is értem, minek adtam magának! Persze, mért pont ezt nem értem! Amikor mindenemet magának adtam. Adtam volna. Adtam volna ha bármi mást is kért volna, azon kívül, hogy néha én űzzem el az unalmát, amikor Temesváron tartózkodik, és nem utazgat értelmetlenül... No de hagyjuk. Ezt is számtalanszor megbeszéltük. Pontosabban megbeszéltem magammal, és azzal a nővel, akit magamnak magából lelkem szegényes anyagából összegyúrtam...

Ej, hát mikor hagyok már fel ezzel a gyerekes ostobasággal? Hogy szüntelenül önnel beszélgetek?! Unom! Unom magát!

Unom magamat! Kész! Végeztem! Többé nem szólok magához. (...) Még csak annyit, hogy...

 Mátyás tér vissza, tálcán most egy üvegben pálinkát és poharakat hoz csörömpölve.

MÁTYÁS       A nagysasasszony üzeni, hogy ne tessék két kupicánál                                        többet meginni.

ELEK               Nem baj.

MÁTYÁS       Mert hogy az orvos szerint most az se tesz jót.

 Elek feláll az asztaltól, megkerüli.

ELEK               Tölts csak magadnak is!

MÁTYÁS       Igenis.

 Mátyás tölt két kupicába, Elek felemeli az egyiket.

ELEK               A szerelemre, fiam!

MÁTYÁS       Az egészségére, nagyságos úr!

ELEK               A szerelemre, ami nincs is.

MÁTYÁS       Igenis.

ELEK               Mivel hogy csak az van.

 Mátyás ettől elbambul, de azért felhajtja a pálinkát.

MÁTYÁS       Viszont elég jó ez a törköly is.

 Elek iszik, bólint, leül a kisasztalhoz.

ELEK               A szilvával mi lett?

 Mátyás köhögni kezd, aztán.

MÁTYÁS       Az...az nagyrészt kiömlött, mert...

ELEK               Ha kiömlött, kár érte. Majd veszel még.

MÁTYÁS       Igenis.

ELEK               És akkor azzal iszunk a szerelemre.

 Rövid csend.

ELEK               Aztán? A te babád szép?

MÁTYÁS       Az én babám?

ELEK               Tudod, akinek a lábát is megcsókolod, ha megmossa.

MÁTYÁS       Nem csókolhatnám én meg, csak a magamét, amióta a háborúból megszabadultam...

 Elek sajnálkozva néz fel a búskomorrá lett Mátyásra.

ELEK               Mert amíg odavoltál, elhagyott.

MÁTYÁS       Holt híremet költötték, megértem.

ELEK               Fess legény vagy, lesz másik.

MÁTYÁS       Lesz hát. Győzzem kivárni.

ELEK               És az milyen volt? Ha nem nagyon fáj, mesélj róla!

MÁTYÁS       Nem nagyon fáj.

ELEK               Igyál még!

 Mátyás tölt, egy nagy kortyban megissza, aztán sóhajt.

MÁTYÁS       Hiába...!

ELEK               Szőke? Barna? Fekete? Szép?

MÁTYÁS       Már nem annyira, mert iszik az ura...

ELEK               Szóval faludbéli?

MÁTYÁS       Az már nem az én falum.

ELEK               Tölts nekem is!

 Mátyás tölt, koccintanak, isznak. Csend.

MÁTYÁS       Szép volt, különben...

ELEK               És a lelke?

MÁTYÁS       Templomba is járt sokszor.

ELEK               A testi szépség kitűnő ajánlólevél.

MÁTYÁS       Ja! Mint a marha paszportja.

ELEK               Úgy! Pontosan úgy, fiam. Viszont a charme a lélek dolga.

 Erre Mátyás csak bólogat.

ELEK                          A charme a lélekből sugárzik ki, az csak érezhető.             Igazságos, hogy a külső szépség gyakran nélkülözi a charmot.           Viszont a lélek szeretetre méltó szépsége könnyedén elfelejteti a kevésbé vonzó külsőt. Ezért a szép nő olykor, sőt, sokszor lehet csúnya, ám a charmos nő szinte soha. Erre Schiller azt mondja: Es ist die Seele, die sich den Körper baut. Hát nem?

MÁTYÁS       Ja...

ELEK                          A lélek az, ami a testet magához hasonítja. Ezért elképzelhető, hogy a charme-mal teljes lélek a külsőjével nem sokat törődik, tudatában lévén annak, hogy a lelki szépségek nemesebbek, tartósabbak, mint a testiek. Ezzel egyet értesz?

MÁTYÁS       Azért az én Gizim sokat adott ám magára.

ELEK                          Pont erről beszélek! Csodaszámba megy, ha a testi szépséget a charme jó testvérként kíséri.

MÁTYÁS       Csak hát férjhez ment, amíg én Galíciában voltam.

ELEK                          A charmot nem lehet megtanulni, ezt némely kivételes asszony vagy magával álmodja a Vegáról, vagy nem. A charme-ban van valami a nyájasságból, az önzetlenségből, a jóságból, és...sok természetes ész is hozzátartozik.

MÁTYÁS       Hát azért nem várt meg! A természetes esze miatt.

ELEK               Milyen volt a beszéde? Lágy? Nyájas?

MÁTYÁS       Úgy általában, vagy ha hozzám szólt?

ELEK               A hangok melódiája sokat elárul.

MÁTYÁS       Ritkán károg...

ELEK                          Ha a charmos nő beszél, akkor csak a szemét tudod figyelni. Bármit mondhat, közben halk örömöt sugárzik a lénye. Ezért jó mindig mellette lenni. Aztán a mód, ahogy ül, vagy ahogy áll, ahogy jár...halk, kecses, természetes, akár egy jól táplált macska. A charmos nők egy több ezer éves ösztön kultúra kecses papnői.

MÁTYÁS       Az én Gizim sajnos egy kicsit...lúdtalpas.

ELEK               Attól még lehet kecses.

MÁTYÁS       Csak a férje ne lenne részeges.

ELEK               Te! Lehet, hogy még elválik, aztán visszakapod!

MÁTYÁS       Á, nem!

ELEK               Tölts ám csak nyugodtan magadnak!

 Mátyás hálásan pislant Elekre, újra tölt, iszik.     

ELEK                          Szépséges állatok ezek a macskák. Bár eleven állatok húsából élnek, azt hiszem, mégse érdemlik meg sem a vérszomjúság, sem a kegyetlenség vádját, mert hát a mindeneket teremtő erő a húsevés kényszerével  átkozta meg őket.

MÁTYÁS       Még mindig a nőkről beszélünk, nagyságos úr?

 Elek bólint.

ELEK                          A Teremtő úgy rendelkezett, hogy a hajlékony párducnak, az erős oroszlánnak, a zöld szemű tigrisnek a gazella legyen a tápláléka, a mi házi cicusainknak pedig az egér.

 Mátyás már egy kicsit becsípve.

MÁTYÁS       A kanegér, he?

ELEK                          A vérszomjúságot tehát nem lehet a macskák szemére vetni. Az persze más kérdés, ahogy a cica szeret játszani az elcsípett egérrel...

MÁTYÁS       Hun reácsap. hun ereszti...!

ELEK                          Hát igen. Nem szégyellem bevallani, félek tőlük, és mégis gyönyörködöm bennük. Az angóra és a mi házi macskánkon kívül egyik se engedi magát domesztikálni. Ez a tulajdonságuk erős jellemre vall. Az éhség, a szomjúság vagy a gyöngédséggel nekik nyújtott pompás pecsenyék se törik meg őket. Vadak maradnak, habár az ólmos korbács és a tüzes végű vaspálcától való félelmükben a ketrec korlátai között azért átugrálnak a pofájuk elé nyújtott faabroncsokon.

MÁTYÁS       Még mindig a nőkről beszélünk.

ELEK                          Most már inkább az igazi a macskákról.  Szeretnek aludni, szeretnek játszani, a graciózus mozdulatok szépsége elevenen él az ő lényükben. Rendkívül tiszták, zajtalanul lépnek, és óvatosak. A párok gyöngéden szeretik egymást, könnyű mozdulatokkal órákon át eljátszanak egymással- hízelegnek egymásnak, a fejüket összedörzsölik, mialatt halk, gutturális hangon dicsérik a másik szépségét. Kergetőznek, hempergőznek, elbújnak, és megtalálják egymást- aztán kifeküsznek a napra, és melegednek, és gyönyörrel élvezik a meleget, a fényt... Nem lennél inkább macska, mint ember, Mátyás?

MÁTYÁS       Á, jelentem, én annak is csak egy félig süket, féleszű kandúr lennék...

ELEK               És inkább egy szép, charmos nő, mint ember?

 Mátyás erre csak csuklik egyet.

ELEK               Na jó. Azért holnapra hagyj egy kicsit ebből a törkölyből.

MÁTYÁS       De hát mondom, hogy a szilva is kiömlött, amikor...

ELEK               Jó, jó, jó.

 Mátyás összeszedi a poharakat, indul kifelé.

ELEK               Aztán kicsit keféld le a téli kabátomat!

MÁTYÁS       Igenis!

 Mátyás az ajtót nyitva hagyja.

 Elek kihörpinti a maradék pálinkáját, rágyújt, feláll, az ablakhoz sétál.

ELEK               Fényes aranytrónuson, drágakövek káprázatában, a mandarinok körében ül a mennyország fia, egy szép, kövér kandúr. Napnak véli az ember, és azt a napot csillagok veszik körül. A mandarinok komoly, megfontolt dolgokról tanácskoznak, de a kandúr gondolatai a nyitott ablakon elmenekülnek.

A porcelánból való pavilonban, lombok között, a hölgyei körében gömbölyödik a császárné, színei, mint a lótuszvirág. A császárné tűnődik, hogy szerelmes kandúrja nagyon sokáig marad a tanácsban, és kedvetlenül nyalogatja a bundáját.

            Az illatnak egy lehelete cirógatja meg a kandúr orrát.

            " A szerelmesem egy sóhajával vágyának illatát küldi nekem."

És a császár kandúr, drágaköveinek fényében ragyogva, a porcelán pavilon felé megy, és nem törődik azzal, hogy a mandarinok csendben és meglepetten egymásra néznek.

 Elek kinyitja az ablakot, kiszagol a novemberi hidegbe. Aztán játékból félig nyávogva, félig vonyítva szegi fel a fejét.

ELEK               Nyáuuu! Nyáuuuuu!

 Mátyás jön vissza a télikabátért. Döbbenten torpan meg, ám amikor Elek visszafordul, és nyájasan rámosolyog, megnyugszik, a télikabátot magához véve távozik, csaknem hasra esik a küszöbön.

MÁTYÁS       Bocsánat....

 Mátyás becsukja az ajtót.

NYOLCADIK JELENET

 Elek eljön az ablaktól, közben zakója belső zsebéből tárcát vesz elő, megnézi, mennyi pénz van benne. A tárcát leteszi az íróasztalra, egy fiókot nyit ki, további bankókat tesz a tárcába.

ELEK               Azelőtt, a béke utolsó éveiben, hihetetlen vidámság volt ebben a kis városban, úgy emlékszem. Unalmas volt itt, de azért vidám. Például hihetetlen sok ember korzózott esténként a Lloyd kávéház környékén! Aztán bent a Lloydban! Ott mindenki ismert mindenkit, és persze azt is tudták, kinek mi a pénzértéke.

 A tárcát visszateszi a zsebébe, visszaül a kisasztalhoz, vár, tovább cigarettázik.

ELEK               És én mennyit cigarettáztam ottan! És megtanultam minden kávéházi trükköt!

Vajon él-e még Neuhausné őnagysága? Kimondhatatlan mulatság volt őt figyelni. A fején ott fehérlett a Zrínyi Miklós hatalmas kócsagforgója. És amikor evett! Egy hosszúkás, fehér valamit akart a szájába kényszeríteni vagy begyömöszölni. De nem ment! Ezért némi küzdelem után elhatározta, hogy egész        szélességében széthúzza a száját, és aztán azzal a mozdulattal, amellyel a falusi tehenek a szűk kapu nyílásán egymás után a kapuba illesztik a szarvukat, nagy erőlködéssel a szájába illesztette azt a nagy, fehér valamit, ami nem lehetett más, mint egy porcukorral behintett óriáskifli. Ez a kifli itten a Lloyd specialitása volt. No most Neuhausné átlagban három ilyen óriással vette fel a a harcot naponta! Mi ez, ha nem egy heroikus hősről szóló népmese, hölgyeim, és uraim?!

 Elek mosolyogva szívja meg a cigarettát, várakozik.

ELEK               Azért régen csak szép volt az élet. Jó volt egy fárasztó nap után pihenni az árnyas fák alatt, az eget látni.  A gyepet nézni és pihenni, és beszélgetni, mialatt a virágok nyílnak.  A sárgabarackok érnek.  É s az est leszáll, denevérek röpködnek a fák körül, a homályban a szarvasbogarak, az orrszarvú bogarak, és az ő zúgásuk hallatszik, miközben feljönnek a csillagok, és a gallyak között lehetett keresni egy szép, kékesen sziporkázó csillagot, amely állani látszik, és várja, várja, hogy  emitten elaludjunk, és akkor amottan felébredjünk, és újra a Vegán legyünk, a Vegán, ahol a világ a miénk, ahol mindig békesség van, örökké béke, ahol nincsen háború, nincsen öregség, nincs elmúlás, ahol a szerelem nem gyötrelem...

Jaj, miért is vágyódtunk el onnan ide, ha most visszavágyunk   innen oda?! Mért kívánkozik az ember a Paradicsomból minden áron a kietlen pusztába, a mennyországból a hideg Pokolba? Ez is egy átok?

Ha az isten mindent megbocsát, mért nem bocsátotta meg azt a kis butaságot, hogy gyermeki ostobasággal egyetlen tilalmát szegtük? Mért dobott minket a sátánnak?

Ezért kell szeretnünk és meghalnunk is ezért kell? Micsoda cirkusz ez? Szánalmas karnevál.

 Elek elnyomja a cigarettát. Ölbe teszi a kezét. Felnevet.

ELEK               Nyáuuu, nyáuuu!

 Az asszony jön be, hozza a télikabátot.

ASSZONY      Jól hallom. Maga most meg nyávog.

ELEK               Nincs halál.

ASSZONY      Attól maga még meghalhat, ha tüdőgyulladást is kap.

ELEK               Süt a nap.

ASSZONY      Fél óra múlva lemegy.

ELEK               Hát ha dolga van, hadd menjen, nem igaz?

ASSZONY      Örülök, hogy megint tréfálkozik.

 Elek feláll, kéri a télikabátot, amíg az asszony rásegíti.

ELEK               Tudja, mikor jöttem én erre rá úgy a lelkem mélyéig                                           igazán? Vagy tíz éve. A Bristol kávéházban reggeliztem                                          éppen.

ASSZONY      Hogy nincs halál?

ELEK                          Tél volt akkor is. Reggeli előtt még sétáltam egyet a Duna partján. Néztem az én folyómat, láttam, ahogy lustán hordja a jégtáblákat az én falum, Ercsi felé. Tudja, ahol édesanyám és apám alusznak.

ASSZONY      Tudom.

ELEK                          Igen, azt hiszem, Maeterlich hitette el véglegesen velem, hogy ők is csak alusznak. Hogy a rájuk való emlékezésre fölébrednek és látnak minket.

ASSZONY      Kár, hogy ők nem tudnak magára szólni.

ELEK                          Nem- nincs halál. A halál is csak egy mese, és a mese, az örökké való. A mese az élet. A szüleim a földben vannak, a gyermekeim is a földben vannak, a barátaim is a földben vannak, és most mégis itt vannak velünk, tehát élnek, tehát nem    haltak meg, csak nekünk nincs szemünk, hogy lássuk őket, hiába sütött ki a nap, a szemünk elől nem szárította fel a ködöt.

 Eleken rajta van a télikabát. Indulna, ám az asszony megállítja, egy meleg sálat vesz elő.

ASSZONY      Várjon még! A nyaka teljesen mezítelen.

ELEK                          Igen. Szeretem a Bristolnak azt az ablakát. Onnan látni a Szent Gellért hegy sziklatömegeit. Aztán szeretem a Ritzet is! Az aztán egy parvenü hely! Csupa olyan senki jár oda, mint jómagam. Viszont a főpincér ott úgy van öltözve, mint valami angol külügyminiszter, a modora is ilyen. Halk hangon utasítja a többi kiszolgáló urat, akik között nem ritka a román miniszterelnök, vagy a portugál nagykövet sem...

ASSZONY      Jaj, a maga humora...!

ELEK               Mért, maga mindig is kedvelte az előkelő cselédeket.

 Az asszony a meleg sállal jól bebugyolálja Elek nyakát is.

ASSZONY      Komolyan hová indul?

ELEK               Hát a Lloydba! Isten vele!

 Elek indul, az ajtóban visszafordul.

ELEK               Nem tart velem?

ASSZONY      Komolyan hív?

ELEK               Ha megígéri, hogy nem szól rám kétpercenként, ha                                            rágyújtok...

ASSZONY      De ha árt...!

ELEK               Majd jövök.

ASSZONY      Ne! Két percet kérek!

ELEK               Annyira nem kell sietnie.

 Az asszony kisiet a szobából, Elek visszaballag. Megáll, kigombolja a kabátot, kilazítja a sálat, visszaül a kisasztalhoz. Tűnődik, feláll, megkerüli az asztalt, végigböngészi a listát, sóhajt.

KILENCEDIK JELENET

ELEK               Legyen maga boldog! Azt hittem, nélkülem a te világod sötét lesz. Nem látsz majd, és a szépséget is elvesztenéd ezen a földön. Azt hittem, csak én, csakis én tudok a te "tiszta" lelkednek szépséget adni. Amely szépségek mind a te lelkedből, testedből sugároznak reám, és én csak visszaadom neked azt, amit te nekem adtál. Nélkülem nem látnál, mert a mi szemeink, a mi jó testvérszemek, csak együtt látnak igazán és híven. Árnyék borulna a szemedre, mert nem én nézek veled. Árnyék borult a szememre, mert nem nézel velem te.

Azt hittem, páros volt a mi négy szemünk. Vak voltál nélkülem te? Nem. Vak vagyok nélküled én.

Lásd, keserűségemben elvesztetted szépséged minden bájosságát! Én nélküled elvesztettem a lelkem egyensúlyát, mert te voltál, aki miatt semmi kis sorsom csapásait egy zokszó nélkül eddig tűrtem, bírtam...

Lásd, botorkálva, már minden fűszálba is megbotolva esek el én, zuhanok arccal a kemény földre, sárba! És nyitott szemmel látom a földben, a sár alatt a pokol sötétjét. A te nemes szépségedbe kapaszkodtam, benned rimánkodva éltem, és most gyenge kezem immár csak a sarat markolja, miközben én üvöltök haldokolva...mint szegény fiam üvölthetett a fronton, a híg sarat markolva, haldokolva...

Ha meghalok, őt akarom magammal vinni, az ő emlékét, és nem a tiédet. Te legyél csak boldog.

 Elek felveszi a listát az asztalról, kettétépi, eldobja, nézi, hogyan bucskáznak alá a levél darabjai.

ELEK               A maga ágya körül, amíg maga alszik, járjanak tovább is, amíg maga csak él, az angyalok lábujjhegyen! Nézze, kérem,          ennél szebbet nem kívánhatok magának. Aztán...a pokolban           találkozunk.

 Elek otthagyja az íróasztalt. A díványhoz megy, leül.

ELEK               Vajon mit kerestél te a saját történetemben? Nos? Tékozló fiú? A legkisebb, a harmadik királyfi? Tudod már rá a választ? Több, mint ötven évig csak kerested, kutattad, mindhiába. Egy oly korban, ami nem kedvez a tékozló ifjaknak. Hős akartál lenni? Az hát! De minek a hőse?!

 Elek sóhajt, oldalt ledől a díványra.

ELEK               Varjúkirály, varjúkirály, mondd meg nékem, mi az én szép, az én nagy feladatom a világban! Ám a varjúkirály csak ül föld rögéből emelt trónusán, közönyösen néz rám, és hallgat.

 Elek hanyatt fekszik, dúdolva.

ELEK               Kár, kár, kár, hogy nem tettél soha próbára, gőgös varjúkirály...

 Csend. Elek mintha elaludt volna.

ELEK               Talán csak végső kétségbeesésemben találtam meg magát. De hát a maga iránt érzett szerelmem pont olyan lett, amilyen az életem, nagyságos asszony. Történet nélkül való. És most nehogy azt higgye, hogy az önsajnálat rezegteti a hangszálaimat! Ez a tényállás. A hideg tényállás. Bíró úr! Én, Gozsdu Elek királyi ügyész, minden súlyosbító és enyhítő körülményt figyelembe véve az ön előtt álló elítéltre a legsúlyosabb büntetést javaslom. Száműzetés. Örökös száműzetésre a Vegáról. Ja, mellékbüntetésként kötél általi halál. Végeztem. Zokogj, bűnös lélek! Kár, kár, kár!

 Elek hunyt szemmel mosolyog. Csend.

ELEK               Igen. Egy arany almafa alá ülünk. Én cirógatom a meztelen lábaidat.  Aztán a tenyeremmel cirógatom az almából metszett szelvényhez hasonló halmodat. És gyöngéd nyomással érzem a kicsi, a finom metszésű kagylód két ellipszis ívét, és az ívek között a cikam magjához hasonló, vérpiros bimbót, és a te édes, szép tested remegni kezd...

 Csend. Az asszony jön be átöltözve, kabátban. Hökkenten áll meg.

ASSZONY      Elek! Maga...alszik?

 Elek lassan felül, az asszonyra néz, a fejét rázza.

ELEK               Nézze, kérem! Tudja azt maga, hogy...én még soha nem                                   jártam... például Bozenban?

           

           

           

